A központi kérdés

– Mit gondolsz, ha itt alul lefogom, pontosan ott, ahol az alja a testemhez ér, és csak levarrnám, vagy leragasztanám ott? Egyszer csak, összenőne, és elhalna közte, ami felesleges. Nem? Tudom, hogy téged nem zavar, de mégis, nem jobb így, nézd csak, most, most nézd, így, oldalról. Várj, lefolyt, újra; na most nézd meg!

– Nem, elmegyek sebészhez. Már le sem tudom úgy fogni, hogy följebb kerüljön kicsit. Tovább fogytam. A kis mell nem zavarna, vékony felsőtest, kicsi, feszes mellek. Nem érdekel már, hogy nagy legyen. Egy idegen test a sajátoméban pedig zavarna, hacsak nem a méhemben, vagy még lejjebb…

– Kár, hogy sietsz. A barátnődhöz, értem. Modell? Persze, kitaláltam, mert te is úgy nézel ki, mint azt az elején mondtam is, amikor bemutatkoztunk egymásnak. Segítségre szorul. Mellműtét? Nem, nem azért mert előítéleteim volnának, csak képzeld, én is éppen azon gondolkozom.
Körbevágták a mellbimbóját és onnan lefelé ék alakban kivágtak egy részt? Ennyi sebhely? És körbevágták és átrakták a mellbimbót? Átrakták a mellbimbót? Miután körbevágták? A mellbimbóját?

– Doktor Úr, akkor egyszerűbb műtét tulajdonképpen, ha csak alul nyitnak egy kis rést, és feltolnak egy szivacsot, amivel kitömik? Én értem, Doktor Úr, hogy más az indukáció, de nem akarom, hogy körbevágják. A „bembót” (mert Doktor Úr éppen bevásárolt egy közértben, amíg ezekre a mellbevágó kérdésekre igyekezett válaszolni). De akkor bandzsítanának. Vagyis így, telefon alapján, mindkét műtét kombinálása lehet csak a megoldás?

Nagyszerű. Nem lesz. Hacsak nem ingyen. Többet nem ér neki. Igaz, már az sincs, aki vigasztalja, hogy így is gyönyörű, és milyen finom, érzékeny, hm. Az újnak meg majd el kell magyarázni, fel kell készíteni a látványra… Á, ez sem baj. De hol az új?

Már nem olyan fiatal. Már nem minden számára a külső. Nincs is rossz neki. Vannak belső értékei. Értékrendszere. Vannak nagyon fontos dolgok az életében.

Például az írás. Annak is vannak eredményei. Egyrészt megadja azt az illúziót, hogy tesz valami értelmeset, azt hiszi, most már van célja az életének, másrészt a visszacsatolások is jók eddig.

Van múltja. Próbálja megfejteni azt, önmagát, összekuszáltságát, és ez valóban fantasztikus téma, csak éppen, az ötödik részt írja, ugyanarról, ugyanabban a modorban, és lassan okádik tőle.

Meglátta, és megfogta Nagy Embert. Igaz, neki akkor még csak egy ember volt, emlékeiben ugyanaz, aki tizenhat éves korában a képernyőn kereste a szavakat, mint Micimackó. Vagy inkább Füles, olyan borongósan. Ebben az egyben hasonlíthatnak: a borongásban – gondolta.

Meglátta, megfogta, szó szerint, a zakójánál fogva; feltartotta az egyik leglehetetlenebb szituációban, és elmondta neki, nemrég vele álmodott. Később odatépte maga mellé egy fotó kedvéért, és a szája sarkából odasúgta hogy:

– Mosolyogjon, ne úgy, mint amikor a színpadon van, és a kezét tördeli.

– Én sosem tördelem a kezem a színpadon.

– Tudom, de úgy beszél, mintha tördelné.

Ezek után Nagy Ember azt mondta: „akkor bemutatkoznék”, és kezet fogtak.

Írt neki. Eszméletlen könyv-ötlet született a fejében. Ivott aznap? Nem. De azért komolyan gondolta. Fel sem merült benne az, hogy nincsenek egy súlycsoportban. Igazság szerint, két könyvet olvasott mindössze tőle, úgyhogy nem is volt vele tisztában, hogy azóta Nagy Ember Nagy Ember lett. Saját kiadóval, százezres példányszámokkal, ilyesmivel.

Arra gondolt, fantasztikus lenne egy párbeszéd-könyv, ami csupa konfliktushelyzeten alapulna, a köztük lévő nyilvánvaló ellentéteket kiélezve. Pont azért. Mert annyira az ellenkezője. Címet is adott neki, összegezte az elgondolást, és felsorolt vagy húsz ellentétet, kezdve a nemüktől, a húszévnyi korkülönbségen át a temperamentumig, majd a felszínes dolgokig, mint például sármos versus lógó mellű.

Jött is a nemleges válasz azonnal, Nagy Embernek más dolga van, egy évig biztosan, de találkozzanak, mert ezek a klisék vitára ingerlik, ezen felül a lógó mell szép.

Igen, a lógó mell szerinte is szép, ha van benne cucc, de kérem, beszéljünk az írásról, abban kéne fejlődni. Bár, már befészkelte valamiféle gyanakvás a fejébe, hogy ha írni nem, akkor találkozni igen? Miért? És pont Micimackó?

Összekuszálódott.

Rossz kedve volt ebben a hosszabb válaszában, és azt elfelejtette megírni, hogy valószínűleg a PMS miatt, már csak a konklúziót közölte: mire találkoznak, reméli, addigra megjön a menstruációja.

Nagy Ember zavarba jött. Felajánlotta, hogy megsimogatná a melleit, ha ez oldaná a bizonytalanságát.

Összekuszált zavarba jött. Nem hiszi el. Hogy nem értik, mit akar mondani. Az írásról. Hogy még Micimackó is. Egy többholdas pagonnyal a háta mögött. Köztük egyívású, fiatal fákkal.
De Micimackó akkor sem. Füles meg végképp.

Nagy Ember azt írta, csak viccelt, hogy ráébressze, Összekuszált minden levelében szóba került a mell. És hogy nem csinált túl nagy kedvet neki a találkozáshoz.

Igen, szóba került, de nem miatta, mert a hosszú listából ez az egy dolog lett kiemelve. Méghozzá Nagy Ember által. Pedig csak egy falatnyi szeletkéje volt egy soha meg nem születő fiktív könyvnek. Két hónapja még nagy segget írt volna.

Sajnálja, ha megsértette.

Azért mégis csak Nagy Ember, vagy ő túl Összekuszált, mert egyébként nem fektetett volna bele ennyi energiát, kétségbeesett búvármunkát, hogy megfejtse, mit akar a másik, és most már azt is, mit akar ö maga.

Ugyanis tanácsot kért például az anyjától.

– Mit akarna? Hát kalandot!

De ő ezt nem érti. Micimackó kalandot? És nem a mézzel, hanem egy egész méhkassal?

Ekkor Összekuszált megírta, hogy ő miket gondolt a levelezés alatt, érzése szerint őszintén, hozzátéve, hogy melyik ponton merült fel a férfi-nő kapcsolat gondolata, mert hogy azt hitte, célozva volt rá, de hogy ő nem egy kaland, hanem annál sokkal több.

Aztán írt egy újabb levelet, hogy Összekuszálódott összekuszálódott már a levelezéstől magától, hagyják inkább abba.

Aztán gondolkodott, és írt egy harmadik levelet, hogy az írás mégis csak a legfontosabb neki, találkozzanak, mert igenis fejlődni akar, szarik minden másra.

Aztán a megadott időpont előtti két szabadnapját Nagy Ember három, a keze ügyébe kerülő könyve elolvasásával töltötte. És újfent rájött, hogy nem kell neki az irodalom. Csak emészteni imádja, kifőzni nem. Mert nem tudja. Csodálja, vágyik rá, de nem képes rá. Valamint arra is rájött, hogy Nagy Ember tényleg ember, sőt, Füles; akivel, talán, lehet barátságosan beszélgetni.

Így határozott céllal ment, nyugodt lélekkel, mondhatni, tiszta fejjel, amelyben az irodalom, nemiség el volt már vetve. Azt hitte, már nem összekuszált.

Valaki figyelmeztette, hogy sokat mosolyogjon majd, mert akkor szép. Jó, igaz, azért szép akart lenni.

De a kaputelefonban ridegen szólt a hang.

Az ajtóban is inkább udvariasan a „szia”, mint barátságosan.

Igaz, Nagy Ember mellé ült volna a szűk kanapéra, de ő akkor már egy másik valóságban volt, ami nem férfiról, nem irodalomról, hanem csak önmagában az írásról szólt, úgyhogy azt kérte, inkább szembe, a székre, akkor jobban tudnak beszélgetni.

Nagy Ember ledorongolta, sárba tiporta, megalázta. Hogy ne tegeződjenek a későbbiekben („de hát te köszöntél sziával”, „ja, az nálam még nem tegeződés”), irritálja őt, és a könyvét olvasta, mert érdekli a deviancia minden formája („köszönöm”), de sajnos az elolvasom-becsukom-elfelejtem kategóriába tartozik.

Irritálja. Irritálja. Irritálja. Még soha sem hallotta senkitől ezt. Főleg nem egy Nagy Embertől. Mármint akiről azt hitte, hogy úgy szorong, mint ő, mint Füles.

Irritálja. Őt mindenki szereti. Őt mindenki csodálja.

A könyve meg szar.

Sírás a harmadik perctől. Végig.

Csak mert, végül is, biztosan jobban áll neki, mint a mosolygás. Szebb, amikor taknya-nyála egybefolyik.

Igaz, nagyon szerencsés, hogy ilyen gazdag az élményanyaga, vigasztalta Nagy Ember. Összekuszált mondott is gyorsan egy köszönetet magában e kegyes sorsnak. Bár ne lenne neki ilyenje. Bár lenne neki nyugodt élete.

Jó, de ő rájött – bőgött –, hogy mégsem akar irodalmat. Mert elolvasta három könyvét Nagynak, és újfent megállapította, hogy ő képtelen leülni, és azt mondani magának: akkor ezennel Máraihoz vagy Ajarhoz hasonlítja magát – hirtelen ők jutottak eszébe.

– Ajarhoz nem is hasonlíthatja, mert ilyen nevű nincs.

– Jó, akkor Romain Gary. Geri.

– Maradjunk csak a Garinál, mert francia.

Nagy Ember nyert, ha nem is kiütéssel. De miért volt csata?

Bár csakazértis Azsar, mert Azsar könyve tetszett, Garié nem. Az mindegy, hogy több néven szeretett lenni, van ez így másokkal is.

És neki fontos okai vannak – látja, terapeuta helyett is idejött; bár ez a kérdés szintén felmerülhetett Nagy Emberben, hogy vajon miért, hiszen Összekuszált már az egész csomag zsebkendőjét telesírta, a ruhája összevissza…
Szóval az öngyógyítás. És akkor nem hazudhat. Nem rugaszkodhat el. Ezerszázalékosan őszintének kell lennie.

– Igen, de ha eltávolodunk, valamint kiragadunk egy részletet, akkor magunk is jobban tanulunk belőle, és több közünk lesz a valósághoz, a leszűkítés miatti nagyobb elmélyedés lévén.

– Igen, de… igen, de… de akkora a káosz a fejemben és életemben, hogy nem tudok attól elvonatkozni, kiragadni egy szálat, egy periódust – tudom, hogy így kellene…

– Akkor tulajdonképpen nincs dolgunk egymással, nem?

– Azt gondoltam, ha elvetem az irodalmat, tanulhatok tőled az írásról, attól még.

– De nem vagy hajlandó meghallgatni, meghallani engem, pedig úgy érzem, volna rá képességed.

Sírásszünet.

Volna azért valami. A Sanyi-téma… Abból írhatna valamit.

És mintegy alátámasztásul még jobban elkezdett sírni. A téma szomorú, azért. De lehet, hogy ekkor már azért, mert nem értette, miért sír. Meglepte magát egy zokogógörccsel. És közben elképzelte, Nagy Embert hogy meglephette, és az hogy szeretett volna szabadulni Összekuszálttól. De nem tudott, még meg kellett cigiztetnie, pisiltetnie, arcot mosatnia és egy kicsit várnia, amikor még mindig a kanapéra borulva zokogott amaz.

Két órásra nyúlt, mint egy hrabali film. Nagy Ember végül megölelte, hátha Összekuszált jobban érzi majd magát attól, de addigra elfogyott a zsebkendő, ezért kénytelen volt utána letörölgetni neki az ingjét.

Összekuszáltan távozott, beült egy kávézóba, és nem bírta abbahagyni a sírást.

Kirúgták alóla a talajt. Válság volt az életében. Igazság szerint tartott egy ideje, őt viszont eddig egyedül az írás tartotta. De most már ez sincs.

Persze, érezte, hogy mindez konstruktív, születik majd belőle valami új, de addig is túl kell élni.

Elmesélte egyik barátnőjének. Levonta a konklúziót, hogy Nagy Ember udvariasabb volt, mint őszinte, ergo gyáva.

Elmesélte másik barátnőjének. Leesett a tantusz, és levonta a konklúziót, hogy Nagy Ember lehet, hogy Füles volt mégis, lehet, hogy sokkal jobban szorongott, mint ő maga. Nem, nem akarja elhinni, hogy létezik önmagában arrogancia, lenézés, hidegség.

Elhatározta, mégis odaadja neki az ajándékát, amit először az majdnem elfogadott, de aztán inkább visszautasított, mondván, hogy legközelebb, ha találkoznak és ő (Nagy Ember) jobban viselkedik, lesz mivel kiérdemelnie. Akkor Összekuszált úgy gondolta, ez csak udvarias elutasítás, ergo sánta kutya.

Azért is elküldi az ajándékot, hogy semmi hátsó szándék ne legyen sejthető mögötte, pusztán az, amit ő is szeretne elérni most már: megajándékozni, csak úgy, ha ez oldaná a másik bizonytalanságát. Még mell-simogatás sem kell cserében. Találkozás sem. Az övét nem kell oldani, majd megoldja, basszameg. Kapott is időpontot hó végére.

Összekuszált ezután kikérte egy idősebb irodalmár barátja véleményét, még mindig értetlenül állva a történtek előtt. Jött is a válasz: neki is lóg a melle. Férfi létére.

Valamint, egyetért az anyai interpretációval, az alábbi lábjegyzettel: „jól tudom tehát másfelől, hogy miféle gondolatok kísértik a magamfajta szerkesztőt, ha úgy érzi, hogy felnéznek rá, és olyan benyomása támad, hogy kis énjükért, a magasztos irodalomért vagy Őérte (ez könnyen összemosódik) lihegő kékharisnyák vagy nem kékharisnyák közti turkálásra vesztegetett drága idejét magával e ténykedéssel véli megengedhetőnek kárpótolni.”

És hogy Összekuszált már megint beletrafált, gyors volt, rárontott, őszintén, vak bizalommal, ahogy szokott, és amit Nagy Embernek nem volt hova tenni, csak gyanakodni.

Elragadtatta magát, nagy fába vágta a fejszéjét, ámde mit lehet tenni, ha egyszer „a magadfajtának ez a kisadagos hebehurgyaság a motorja.”

És felvilágosította mitől Nagy Ember Nagy Ember. Milyen pénzek, milyen berkek, milyen bennfentességek.

Nem, nem és nem. Nagy Emberből ne legyen kisember, de a legjobb az volna, ha a tizenakárhány évvel ezelőtti Füles maradna.

Másnap beült egy kávézóba a szerkesztőjével.

– Miért őszibarack levet kérsz? Sört szoktál.

Sokkal korábban elhatározta, kikéri a véleményét az írással, az abban való fejlődéssel kapcsolatban. De most mégis ismét belefogott ebbe a sztoriba, mert még mindig nem értette, és foglalkoztatta, és bár rövidre akarta fogni, de… Épp a mell-dolognál tartott, amikor egyszer csak megállították, hogy:

– Egy sört és egy unikumot, legyen szíves. Mégiscsak.

– Csak mesélek az úrnak, attól kívánta meg a töményet, tudja mit, nekem is egyet!

És Összekuszált folytatta.

– Provokáltad. – mondta a Szerkesztő immár a melleinek.

– De én…

– Tönkre tetted szegény Nagy Embert. – föl nem emelte volna többé a szemeit, csak amíg újabb unikumot rendelt.

– De én…

– Borderline-ul nekimentél, rárohantál. – mondta, lefelé.

– De én…

– Nem vetted figyelembe az intim szféráját, amibe tiportál, az irodalmi protokollt… – folytatta, nekik.

– De én…

– És teljesen összezavartátok. – akarta mondani, zavartad.

– De én…

– Szerencsétlenné tetted. – összegezte a melleinek – Még egy unikumot!

– Nekem is! De én…

– Kalandot akart, vagy egy újabb regényalakot, de leginkább, kalandot akart. – beszélt tovább a nekik – Még egy unikumot!

– Nekem is! Írásról beszélgetni semmiképpen sem, igaz?

– Nem hiszem. – merengett el a kebleken.

– Figyelj, lerajzolom itt a falon, oldalnézetből, hogy ne azt kelljen nézned folyton, mert nem fikció, tényleg gáz; nézd, itt jön egy egyenes, alul egy kis félkarikában hozzáér a bordáimhoz, elöl meg van két bimbó, ennyi, gyakorlatilag lapos, egy üres teászacskó; ez egy jó melltartó rajtam, amiben régen még folyadék is volt, ami elszivárgott egy-egy emlékezetes pillanatban, foltot hagyva a pólómon, mintha laktálnék…

– Még egy unikumot!

– Kérlek, ne zúzd össze az illúzióimat még jobban, hiszen én magam is tudom, saját tapasztalatból, hogy jobb vadászni, mint egy döglött vadra lőni, vagy te nem így gondolod? Ha most azt mondom, hogy menjünk fel ide hozzám kefélni, akkor jössz?

– Nézd, én nem tudom nem összezúzni az illúzióidat – Még egy unikumot! – És sokan kényelmesek, ráadásul; habár feleséggel.

– Ez az. Feleséggel.

– De nem túl széppel. – mondta Összekuszált bandzsító mellbimbóinak, de nem, azok még nem bandzsíthattak, vagy ha igen, sem látszódhattak a melltartó miatt.

– Ó! De Micimackó csak nem… Nekem is, még egyet!

– Most az a bajod, hogy nem, vagy az a bajod, hogy igen? Az a bajod, hogy igen, de közben kiábrándulsz?

– Khm. Még egy unikumot, legyen szíves.

– Egyébként az irodalomról annyit, hogy írhatsz úgy, ahogy eddig, de sokkal mélyebbre kell menned. Eddig írtál a lelkedről, most írj A TESTEDRŐL. Mondok egy példát: A SZEXRŐL. – szerkesztő szemei ereszkedtek lefelé.

– Rendben. Akarod, hogy a szeméremajkaimról beszélgessünk inkább?

Ezek után folytatva az ivászatot, ha már nyaktól fölfelé és befelé nem létezik, legalább rúgjon be rendesen alapon, Összekuszált találkozott egy barátnőjével.

Ki hozhatta szóba? Nyilván ő, és a másik erre elmesélte, hogy kisebbíteni szeretné, mert túl nagy. És lóg.

Ezek szerint valóban ez lehet a központi kérdés, férfiakban, nőkben egyaránt, a lógó orrnál mindenképpen centrálisabb.

Hó végén tényleg elment konzultációra. Először egy adatlapot kellet kitöltenie, személyes adatokkal, aztán kérdésekkel: LSD? Volt. Kokain? Volt. Műtét? Volt. Abortusz. Három. Depresszió? Igen.

A doktornő aztán elkezdett beszélni hozzá, és csak beszélt és beszélt, hogy ő sajnos a depresszióján nem tud segíteni, de rendszeres étkezéssel, mozgással stb.

– Kérem, kitöltöttem az adatlapot, mert kérték. Köszönöm, egészen jól kordában tudom tartani a depressziómat, úgyhogy beszélhetnénk esetleg arról, amiért itt vagyok: a lógó melleimről?