Akkor kellett volna írnom, rögtön, vagy nem sokkal utána. Még friss volt bennem az érzés. És azt lenne érdemes megírni, nem azt, ami már az azóta történtekkel terhelt, noha nem sokkal, de mégis, olyan nagy a különbség.
Másodszor mentem fel hozzá. Az első alkalommal végig sírtam. Azután azt a részét hasznomra fordítottam, a köztünk történteket pedig elrendeztem magamban, és bár volt egy erőteljes érzésem, hogy nem mondtunk ki mindent, nem történt meg minden, jön még az utcámba; nem akartam vagy erőltettem semmit. Most ő hívott, és nem is foglalkoztam vele, miért. Talán kijavítani az előzőt, talán, mert mégis arról szólt minden, addig is, hogy mi megyünk egymás felé.
Azt mondta, mondani akar valamit. A házassága aznapra teljesen romba dőlt. Később egyértelművé tettem, hogy ő „azért engedte le a pallost” több hónapi küzdelem után, éppen aznapra, mert éppen aznapra beszéltük meg, hogy találkozunk. Még később az vált egyértelművé, hogy nem tette le a pallost, csak aznapra, bár talán aznapra őszintén, és talán az is őszinte volt, hogy ha kalandot akarna pusztán, egyszerűbb lett volna mással, és hosszú ideje én voltam az első, aki érdekli. Igaz, ettől még marad(hat)ok egy kaland.
De a pallos azóta természetesen ugyanúgy a kezében van, ezt tudhattam volna rögtön, mint ahogy most sem tőle tudom, hanem könnyen kitaláltam. Hogyan is engedhetne el csak úgy egy tizenegy éves kapcsolatot és két pici gyereket? Mégis, nekem már a szétköltözésről beszélt, én pedig lehettem volna olyan okos, hogy kitaláljam, talán csak a félelmeiről mesél, nem a tényekről, de legalábbis nem a közeljövőről.
Hát ezért nehéz most írni, mert most már ezt tudom, most már sokkal többet tudok, most már nem tiszta, most már ilyen az egész, szennyezett. Ismét valakik történetének, játszmájának a mellékszereplője vagyok, bizonytalanul, hogyan is kellene viselkednem és kicsit undorodva. Mert akármi is a háttér, ha ki vagyunk egyébként is éhezve, egy lehetséges kapcsolathoz először mindig olyan reménykedve, bizalommal állunk, és csak aztán nyitjuk ki a szemünket, és akkor kicsit undorodunk. Mert az ilyen helyzetekben lehet(ne) tudni, hogy a kikerülhetetlen húzd meg, ereszd el játék bizonyos pontjain kerülünk csak képbe, valaminek a csúnya végénél, abba belevonódva, hiába vágyunk mi magunk egy normális kapcsolatra, új kezdetre, udvarlásra, örömre. Azt nem lehet valakivel, aki még nyakig egy másikban van.
Beteg vagyok, úgy volt, lejön, meglátogatni, de azt írta, ő is beteg. Beteg, vagy más prioritások, vagy bizonytalanságok. Beteg vagyok én is, mégis pakoltam, készültem tegnap a maira.
Én magam sétáltam a magam csapdájába, már ismeretlen levelezésünkben is megírtam, hogy sokkal több vagyok, mint egy kaland, de aztán hagytam, hogy azzá váljak. Aztán, amikor azt írta, lejön, éreztem, hogy túl könnyűnek tűnik így, nem azt hozza, ami ilyenkor a menetrendszerű lenne, a fájdalmat, és tényleg, aztán nem is jött le.
De éppen ez az, hogy nem ezt akartam megírni. Hanem azt, ami akkor történt, miután másodszor felcsöngettem. De már csak kevésre emlékszem, mindez átírta azt is.
Most félhomály volt a szobában, zene szólt, Leonard Cohen; if you want… I’ll wear a mask for you. Előzőleg kapott tőlem egy maszkot.
Most ő esett össze a szemem láttára. Elmesélte a házassága összeomlását. Azt mondta, ki van éhezve a női vigasztalásra. Bizonytalan voltam, még a hallott információkat emésztgettem, és nem tudtam, mit tegyek egy ilyen nyílt felhívásra. Azt mondtam, ha nem bánja, én majd megsimogatom az arcát. Azt mondta, ő az enyémet egész biztosan meg fogja. Nem emlékszem, mikről beszélgettünk még, kár. Elkezdtem unikumozni, ő, vagy a saját zavarom ezt váltja ki belőlem. Átölelt, csókolt. Azt mondta, a felesége úgy érzi, fojtja. A csók nekem is fojtó volt. Fullasztó, mert kétségbeesett. Simogattam a karját. Aztán a földön feküdtünk egymás mellett. Végig éreztem a kétségbeesését. Mintha talán, azt is akarná bizonyítani, önmagának, a feleségének, hogy tud ő mit nyújtani még egy nőnek. Magával nem is törődött. Azt mondtam, ahogy ott feküdtünk, hogy amikor gyerekek vagyunk, azt hiszzük, mire felnövünk, mindent tudni fogunk, és hogy ez mennyire nem így van. Harminc évesen sem, de tudom, ötvenhat évesen sem. Sírt.
Tegnap én sírtam, hogy rossz betegen, és rossz egyedül, és hogy megint rosszkor kerültem valahova, bár nyilván nem véletlenül, nyilván nekem is könnyebb úgy akarnom valakit, ha nem lehet, és most nem tudva, hogy mit kellene tennem, kiszállni vagy kivárni. Mert tönkremegy ott, ez valószínű, de mire lezajlik minden, addigra annyiszor fogom azt érezni, hogy második, második vagyok csak, hogy akkorra tönkre megy itt is minden. Vagy már tönkre is ment. Ő nem beszél, biztosan maga sem tudja, mi van, csak tartja ott a pallost, és ez elviszi minden erejét. Tudom, mert én meg rá figyelek, és az én életemben lévő másodikra nem, aki jönne, aki szeretne.
No Comments