Ébren máshol

Posted on 2010-05-28 by admin

Ébren máshol

„Nemcsak a körülményeinkre rezonálunk,
nemcsak arra, amit átélünk, hanem egymásra is.
Ezért van az, hogy az ember tudatállapota megváltozik akkor,
amikor bizonyos emberrel van.”
Feldmár András

– 1 –

Álomban

Elmegyek egy jósnőhöz, viszek neki ajándékokat. A jósnő olyan, mint egy földanya. Félve kérdezem, hogy lesz-e gyerekem, s azt mondja, hogy nem. Keveset szól hozzám, mintha titkolna valamit, talán, hogy jövőm sincsen egyáltalán. Azt gondolom, hogy most, hogy tudom, hogy nem lesz soha gyerekem, akkor átértékelem az életem, és máshogy gondolok a jövőre, kihozom belőle így a legtöbbet. Most már egyértelmű, hogy az önmegvalósítás, az önkifejezés a legfontosabb dolgom.
Ő szomorú, végül egy gyerekünk sem született meg a háromból.

Magammal

Szabad akarat és eleve elrendeltség – tényleg a legnehezebb. És hogy hol van az egyensúlyi pont. 

Lenne családom, ha akarnám. Akarom? 

Álomban

Vele vagyok. Egyszer csak robbanást hallunk, én a pólója alá bújok, és féltem magunkat. Elsírom magam, hogy nehogy baja legyen, de nem lesz. Sírok, mert annyira szeretem és féltem.

 

Magammal

Látom magam, hogy bármi kerül a kezembe, hamarosan azt veszem észre, hogy elszáll a levegőbe. Látom magam, ahogy mindig üres kézzel maradok ott végül. 

Gyerekként éppen ilyen jövőt képzeltem magamnak.

Ővele

Úgy érzem, mintha nem egy személyt kellene elengednem, hanem mintha valami nagy fájdalmat kellene megszülnöm végre. Azt megismernem, elfogadnom, átalakítanom.

Most írt. Annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem lehet. 

Álomban

Nagy hasam van már, de Ő úgy dönt, hogy mégsem vállalja a gyerekünket. Annyira csalódom és megijedek, hogy már én sem akarom. Utána egy hollót hordok a hasamban, amit valamelyik rokonom keresztezett egy szőlőfürtből és még valamiből. 

Írás közben 

Alkotnom kell, alkotni szeretnék. Csak úgy játszani, nem törődve a végeredménnyel. 

Mozgás közben

Tornázom. Lélegzetvételkor Istent is köszöntöm és magamba szívom. 

Magammal

Érzem, ahogy beforrnak, betapadnak az oldalaim, a felületem.

Nem a szavak szintjén oldódik meg, nem az agyban, gondolkodás során. Inkább valahol az érzelmek területén – és ilyesmit hogyan is lehetne kifejezni a másiknak?

Álomban

Cigizem. Még mindig vágyom rá. 

Magammal

Vigyáznom kell magamra, éppen annyit dolgozni, fáradni, amennyi jól esik, összhangban lenni azzal a kis hangocskával, önmagammal.

Ővele

Azt hiszem, bekövetkezett, amitől féltem. Ma sem hívott. Csak kétszer találkoztunk. És?

Álomban

A bal csípőmön egy denevér csimpaszkodik, tíz körömmel kapaszkodik belém. Engem a hideg ráz, annyira undorodom, és ezért le sem tudom söpörni magamról. Aztán próbálom lefeszíteni az egyik kezecskéjét, de azonnal a denevérek álmombeli törvénye alapján reagál: amennyire el akarom magamtól taszítani, reflex-szerűen annál erősebben kapaszkodik.

 

Aztán csak vándorlok ide-oda, nincs egy hely, ahol letelepedhetnék. 

Magammal

Két ellentétes dolgot akarok, szabadságot és párkapcsolatot egyszerre, ezért ez utóbbi nem jön össze.

Úgy érzem, szülni nem, de örökbe fogadni szeretnék, szeretnék valakit nevelgetni, segítgetni.

Talán nem én akarok szülni, hanem a környezetem, a társadalom az, aki gyereket akar nekem.

Azonban bármennyi ismeretlen szülőtől már megszületett gyereket tudnék szeretni.

Álomban

Van egy kisfiam, karon ülő, és tényleg karon ül, cipelem mindenhova, most először, és még nem vagyok hozzá szokva, olyan nehéz, akkora teher, hogy folyton össze akarok esni alatta; fáj a sérvem, el akarok ájulni. 

Magammal

És hát egyedül vagyok. 

Bezárkózva. De hova menjek?

Írás közben 

Író akarok lenni. Meg akarom érteni magam. 

Mozgás közben

Futok, gyalogolok, futok, gyalogolok, és egyszer csak azt veszem észre, hogy könnyű vagyok, magasabb: mintha egy csatorna kinyílt volna az ég felé. Közben köszöntöm Istent, vagy átjár Isten, nem tudom.

Ővele

Nyaralunk. Minél hallgatagabb vagyok, annál inkább próbál hozzám beszélni, minél inkább elhúzódom, annál inkább érint – ahelyett, hogy kivárna, és békén hagyna.

Vetítek magamnak egy párhuzamos világegyetemet, egy párhuzamos életet. Mostanában az volt az esti mesém, hogy majd összejövünk, kimegyek hozzá, ahol ő él, én is ott élek majd, mint egy burokban, míg meg nem halunk.

Most itt van a lehetőség, a helyzet. Az a félelmetes, ijesztő, amitől mindig megrettenek. És nem kell.

Álomban

Az ördög barátnője vagyok. Uralkodik rajtam, és folyamatosan megaláz, alul maradok végül. 

Ővele

Gyanús, hogy az utálatom az a szokásos utálat, amit akkor érzek, ha valaki közeledik, én meg nem merek, félek, hárítok. Vagy védekezem: megtámadom.

Írás közben 

Elbújok az írás mögé, azon keresztül kommunikálok, bár az is valami. Legalább így.

Álomban

Két színes bőrű ember áll egymással szemben. Aki arccal felém áll, az egy hosszú, sötét hajú, karcsú és keskeny lábfejű nő. Verset mond. Az olajbarna bőre előtt egy fényes, fekete maszkot tart.  

Magammal

A maszk mögött arc van. 

Érzések jönnek vissza mostanában, hogy hogyan érzem magam apu mellett. Félve, zavartan, zavarban, hogy biztosan rosszat csinálok, róla pedig nem tudni, hogy hogyan reagál, „hülye vagy fiam”-mal, vagy metszően hideg hallgatással.

Álomban

Foszlik a testem, foszlik le róla a hús, és az ínak és csontok között hangyák hemzsegnek. Apu kicsit távolabb áll tőlem, a feleségével, és helyteleníti a dolgot, mintha „már megint baj lenne velem”.  

Magammal

Megdöbbent az egész, a hangulat, a tizenharmadik századi érzés, az eszméletlen kilátás a tengerre körben, a fehér falak, a rajtuk futó rengeteg, buja növény, a kiszűrődő zene, ez az egész, ami leginkább arra késztetne, hogy összezsugorodjak, egészen picire, vagy leboruljak a földre, felszívódjak a falakon keresztül, csak része lehessek ennek az egésznek, ennek a misztériumnak.

Gyertyát gyújtok, és Istennek ajánlom fel. Aztán visszamegyek, és még egyet meggyújtok apuért.

Álomban

Egy szigeten vagyunk, apu ott van, a telken, én motorcsónakkal megyek oda. Bizalmaskodni próbál velem, én undort érzek, és dühöt, ezért agresszíven nekimegyek. Ő megszorítja a karom, lefog, és elnyomja rajtam a cigarettáját. De kiszabadulok, hátracsavarom a karját, letérdeltetem, és valami éles tárggyal megvágom a nyakát. Vonyít. 

Elmegy, én ott maradok, ott fogok élni ezután, és tüzetesen átnézem az örökségem: van-e elég fényforrás és élelem. 

Magammal

„Becsaptak, elhagytak, megcsaltak” – mindössze ennyi, egy gyerek, akiért nem jött végül senki. A vízben vagyok, épp egy barlangban, a víz húsz méter mély, a szikla alatt világos kék fényben „úszik” a víz, ezt okozza a mélység. A szikla mögött a nap, aztán rengeteg víz, ameddig a szem ellát, hatalmas és félelmetes, nagy hullámok, a mélyben rengeteg állat, cápa, szörny, a könnyem közben kicsordult, hogy megértem végre ezt az egészet, és végre ismét szeretni tudom aput.

Írás közben 

Az írással az olvasást is jobban értékelem. Ízlelgetem a sorokat, élvezettel elemzem a szavakat.

Az igazságot próbálom megírni. Az enyémet. Az gyógyít.

A vágyam leszűkül ismét arra – ennyi sok év kitérő után – hogy egy nagy és öreg asztalnál üljek és alkossak. Most úgy tűnik, mindig is ezt az egyet akartam, csak valamitől nagyon megijedtem. 

Álomban

Szigeten vagyok, vízzel körülvéve, költözöm be, rakom a fészkem, de mindig csak mocskos, büdös vécéket találok. 

Magammal

Ijesztő. Egyedül vagyok totálisan, pedig tekergetem a fejem jobbra-balra, és keresek egy fogódzót. Fuck off – mondom a főnökömnek, és eljövök, hogy többé ne is menjek vissza. 

Mozgás közben

Futok, mázsás súlyokat cipelek, önmagam, és még valami, láthatatlan ballasztot – egy temetési menet is lehagyna. 

Mintha egy hatalmas súly; felülről egy robbanás utáni légnyomás nyomna lefelé. Ennek a súlynak az ellenében próbálok alulról feltápászkodni, kimászni alóla, keresni a szélét. Amikor nem találom azt, ennek a súlyos dunyháét, akkor nincs jövő egyáltalán. 

Álomban

A gyerekkori házunkban mászkálok, omladozó, dohos falak között. Alul nagy tér van középen, mintha egy belső körfolyosós ház lenne, és minden lakás minden pincéjéből, minden lakó minden holmija, limloma ki van téve középre, mert lomtalanítás van. 

Magammal

A körülöttem lévő tárgyak azok csak tárgyak, olyan tárgyak, amik tönkremennek, kidobom őket, eltűnnek; a lakás, amiben felnövök és millió emlék és esemény köt oda, nemsokára semmi nem lesz, csak puszta, üres falak, vagy még az sem, mert lerombolják, új kerül a helyébe. 

Sokat vagyok mostanában a gyerekkoromban, és ez megijeszt kicsit.

Álomban

A gyerekkori házba megyek, de átvakolták csúnya, hideg, világoskékre, a régi meleg, bordó szín helyett. Megyek fel a lépcsőn, de túl szűk, össze akar nyomni. Lehangoló és nyomasztó. Valaki a nevemet kiáltja föntről, amire én kirohanok. 

Mozgás közben

Futok az erdőben, bár gyorsabban sétálok, mint futok. De abban nincs semmi önsorsrontás. A félhomályban megyek, és azon gondolkozom, hogy a drog, az ivás azért volt-e az életemben, mert a koromsötét erdőben nem voltam képes megállni, hanem csak elfutni, menekülni? 

Írás közben 

Végre megtalálom a dolgom, hát nem hagyom, nem engedem. 

Felszabadító érzés kiállni valami mellett, és szarni minden másra. 

Tél

Fa, lomb nélkül, alszik, fekete, ne bántsd.

Magammal

Nem szeretem az estét. Félek és szorongok tőle. Minden nap végén egy kis halál. Reggel szép, reményteli, de ahogy múlik a nap, úgy múlik el az új ígérete, és közeledik a halál. 

Álomban

Végignézem, hosszan, közelről, részletesen, hogy egy nő megtudja, rákos lesz, és azután így él a párjával; eltávolítják a fél arcát, egyre romlik az állapota és végül meghal. 

Ezt követően kiderül, hogy én is rákos vagyok, és kezdődik az egész elölről, immár velem. 

Kiderül, hogy mindenki más is rákos a családomban és a szeretteim között, a lányom is. Arra gondolok, hogy a világ egyre élhetetlenebb, és egyébként is így lesz vége: mindenki meghal rákban. 

Magammal

Félek a haláltól. Rettegek tőle. Folyton közelinek érzem. Elrontja a kedvem, mert itt van, mellettem, folyton jelen van, és emiatt nehéz az élet. Nehéz élni, ez két olyan ellentétes fogalom. Ha az egyik mindig jelen van, hát hogyan lehetne annak ellenére? 

Néha azt kívánom, bárcsak vége lenne már, hogy ha egyszer úgy is jön, és folyton ez lebeg a szemem előtt; akkor esnék túl rajta minél előbb. Ez a halálvágy. Az életet nem eldobni akarni, csak félni élni, meg azt gondolni, hogy utána kezdődik az igazi. 

Mintha az egész élet egy elnyújtott haláltusa lenne. Megszülettem, és azt mondták, meghalok, én meg szeretném, hogy valaki az arcomhoz érjen, simogasson, míg tart, de olyan nehéz átadni ezt annak, aki „csak egy párkapcsolatot” szeretne.

Ővele

Nem tudom hibáztatni. Magamat készségesen, bármikor. Paradox, mert kiabálok, vádolok és támadok. Kétségbeesett vágy a szeretetre. Akármit megteszek, hogy szeressenek, még mások hibáit is magamra veszem. Mert azt nem lehet elviselni, ha valaki nem szeret. Inkább magamat pusztítom, önmagam ellen fordulok, magamra veszem, hogy én vagyok rossz; százszor inkább ezt, mint azt, hogy valaki nem szeret.

De mielőtt megszeretne valaki vagy megszeretnék valakit, mérges leszek rá. 

Most jól vagyok, mert egyedül vagyok. Amint összejövök valakivel, életveszélybe kerülök.

Folyton csak akarok. Az én akaratom keresztezi a másik akaratát. Sőt, megijeszti, meghátrálásra készteti. 

Álomban

Mintha egy cápát látnék. Mintha én magam volnék az. 

Mozgás közben

A tüdőm egy akadályt jelentő, kiköpendő, forró szövetcafat érzéséből most átmegy valami fújtató géppé, ami engem segít, szinkronban a mozgásommal. 

Isten miatt futok. Nem mintha erre kért volna. Olyan nagy kihívás nekem a futás, hogy nem is fogom erőltetni többször, elég lesz hetente egyszer legyőzni így magam. Ha túl sokat győzöm le magam, még a végén halott leszek. 

Magammal

Szeretnék megöregedni, az öregséget megtapasztalni, azt, ami olyannak tűnik, mint most, ez az ősz, csendben szemlélődni, megélni azt, ahogy minden hiúság eltűnik belőlem az ezernyi ráncom láttán. Szeretnék addig élni, mint „Az ember, akin a test már csak ruha.” (Michelangelo), hogy már csak a szemeim égjenek üregükben.

Álomban

Egy társasággal a gyerekkori házunk udvarán vagyunk. Felnézünk az égre, és sok csillag egyszer csak kimozdul, összeáll, és iszonyatos sebességgel elindul egy irányba. Később bemondják a rádióba, hogy rakéták. A társaim büszkék, de én eltakarom a kezemmel az arcom, mert tudom, mi is elpusztulunk hamarosan. 

Mozgás közben

Elmegyek sétálni, az erdőig, meg vissza. Kicsit bemerészkedem a sűrűjébe, sötét van, és fekete. Legszívesebben futva kihátrálnék, de magamra parancsolok. Csak állok, és azon gondolkozom, hány ilyen helyzet van, hogy ahelyett, hogy állok egy helyben, amíg megnyugszom, és kivilágosodik, ahelyett elfutok, mert félek. Könnyebb elhajolni, elsietni, másfelé nézni, mást választani, észre sem venni. 

Írás közben 

Nem érzem akadályoztatva magam. Nagyjából minden megy magától. Évekig soha, semmi, de ez magától. Kiadják a másodikat. 

Magammal

Nem tudok felkelni, be vagyok süppedve az ágyba, és egy másik világba, az álmaim közé. Egyszer fent, kétszer lent. 

Álomban

Kiderül, hogy soha nem lehet gyerekem. Kórházban fekszem, mellettem egy várandós nő, ugyanott, ahol a betegeket ápolják, és ezért valahogy születés, betegség, halál összemosódik. 

Ismét kórházban vagyok-lakom. Ezek a kórházak sosem újak, modernek; hanem ósdiak, utópisztikusak, ijesztőek, mocskosak, lehangolóak.

Magammal

A születés egyenlő a halállal.

Kevésbé félnék, ha valóban a halállal kellene szembe néznem, mint a szüléssel.

Álomban

Minden ismerősöm, rokonom gyereket vár, majd szül, de túl sokan halnak meg közülük, ezért rájövök, hogy nem szabad nekem teherbe esnem, mert nem élem túl, ha én is elvesztem a gyerekemet.

Magammal

Semmi más fontos dolog nem létezik számomra, mint: születés, meghalás, és a szemlélődés például a természetben. Furcsa hármas.

Nem a haláltól félek. Az élettől félek. A halált meghalnám most, de az élet ellen kifogásokkal jövök. 

A rövid életvonalam alá csináltam még vonalakat. Halálvonalakat. Nem most, már régen. És igaz, keresztben futnak, a csuklómon.

Írás közben 

Tévúton járok, amikor azt hiszem, a kezemben tartom a dolgokat az írással. Dehogy. Azzal is csak altatom magam. 

Magammal

Az ember végül hozzászokik, hogy nincs semmije, tulajdona, teste, s rájön: nincs mit sajnálni a haláltól. 

Álomban

Az egész családom a mennyországban van és nagyon boldogok, egyfolytában ugrabugrálnak. 

Írás közben 

Az út

Lent a mélyben, út, alig látható, por fedte, Isten mutatta. 

Szeretné, ha végiglejtenék rajta, nagy tenyerében hordoz, majd óvatosan letesz és szemében csodálattal és várakozással telve néz, vajon sikerül-e. 

Szíve minden reményével és büszkeségével nézi el, ahogy bukdácsolok, járni tanulok. 

Amint végigdöcögök, kimerülten, a karjába vesz ismét, magához húz, és hagyja, had pihenjek. 

Álomban

Rengeteg papír van előttem, amelyeket rendbe rakok, majd lefűzök. 

Magammal

Amikor alámerülünk egy másik világba, és aztán újra és újra, lassan nem lesz kedvünk onnan visszajönni.

Álomban

Ide-oda vándorlok. Bemegyek a tengerbe, de hamar hatalmas méretű, nagyon vastag kígyók materializálódnak a fenékből, fehér színűek, mindent elborítva; menekülök előlük. De a víz gyönyörű, zöldes színű és kristálytiszta. 

Magammal

Nem csinálnám még egyszer végig ezt az életet. Ha szülnék, mintha újra kellene kezdenem. 

Álomban

Egy lakásban rendezkedem befelé. Keresem a helyem, fészkelődöm. Aztán kihajolok az ablakon, krákogok, és kiköpök egy fekete, megszilárdult követ, és ezzel megtisztul a torkom. 

Érzem, anyu is a közelben van. 

Szer hatása alatt 

Felszabadultan táncolok. Becsípve, nem gondolkozva. Órákig. Már itthon, egyedül, de még mindig táncolok. Már csak a tánc maga fontos. 

Álomban

Farakáson fekszünk idősebb nőkkel. Arról beszélnek, hogy balesete volt az egyiknek. Nagyon ijesztő, félelmetes. Nincs semmi baja, de a játék babájának levágta valami a fejét. 

Mindenki meg van ijedve és veszélyt sejt. Egyszerre az éterből materializálódik egy harcos, a levegőben lebegve, és azonnal támad. Én is lebegek, összeszedem magam, és ide-oda cikázok, majd visszarúgok, ütök, de szeretettel fordulva felé, és arra koncentrálok, mielőbb legyen vége a harcnak. Előbukkan az apja is, nyíllal lő rám, alig kerülöm ki a vesszőket. Nem tudnak elbánni velem, és ettől lassan megbékélnek. És még valami történik, feloldódik valamiféle átok, amit az előző életükből vagy a túlvilágról hurcolnak magukkal. 

Ővele

Új, hoz egy kis csokit nekem, és simogat, közeledik, hozzám ér, szagolgat, mint egy kisfiú. Lehetne egy valódi belső együtt-utazás, ha merném. 

Azt mondja, nem sokat aludt az éjjel, meg van őrülve, és meg van ijedve, hogy most mi lesz.

A szeretői viszony azért vonzó, mert ott tét nélkül elengedhetem magam, éppen azért, mert nem szabad.  

Elragadó lelke van, ahogy csapong ide-oda, vibrál, elszáll, visszajön, rajong, kínlódik, törekszik, magyaráz, szeret. Egészen megváltoztatja az én hangulatomat is, én pedig visszahatok az övére, inspiráljuk egymást. Jön hozzám, kiönteni a lelkét, elfogadásért, tanácsért, azért, hogy kiszakadhasson.

Magammal

Századszor is azt mondom magamnak, helytelen így gondolkodni. Alázatot KELL tanulnom, kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy annak kell lennie, amit én akarok. El kell fogadnom azt, amit a sors vagy Ő hoz elém, hogy ha tényleg hívő ember vagyok. 

Mozgás közben

Gyönyörű az idő, őszies, ezernyi színnel. Hideg van, de süt a nap, magasabban kicsit köd, és ettől az egész olyan sejtelmes, hangulatos. A színek valóban elképesztőek, az élénk vörös és élénk sárga tetszik a legjobban. Lábam alatt az avar, ahogy poroszkálok. Futás helyett.

Ővele

Meglátogat, de van egy pont, észre sem veszem, ahol száznyolcvan fokos fordulatot veszek, szívfájdalom nélkül, még csak enyhe sajnálatot sem érzek; volt, nincs.

Álomban

A gyerekkori utcánkban vagyok. Megyek fel a folyosón a lakásunkba, és mire anyu ajtót nyit, végiggondolom, hogy álmodom, ezért egyenesen átmegyek a lakáson, kiugrom az erkélyen, hogy repüljek. Először valóban emelkedem, a nap süt, de aztán ereszkedni kezdek. Akkor elhatározom, hogy Brad Pittel fogok szeretkezni, de belezavarodom, talán csak álmodom, hogy tudatosan álmodom. 

Eközben kistestvérem azt álmodja, hogy festek három képet: az elsőn ugrom ki az ablakból, a másodikon zuhanok, a harmadikon fekszem lent véresen. És valóban kiugrom a tizedikről, zuhanok, fekszem a vérben, majd elhamvadok. Van mellettem egy férfi, vagy csak egy hang, aki azt mondja, azért tettem, mert el akarom a rosszat pusztítani magamban. Később találnak egy kis egérhullát, az volt a rossz bennem. 

Szer hatása alatt 

Egyáltalán nem rémlik, hogyan, s mivel hívtam fel a szomszédom éjjel, de egyszer csak ott ül, mire kijövök a fürdőszobából. Azt nem tudom, ő miket gondol, valamint, hogy azután mik következnek. A lényeg, hogy csak sikerül elcsábítanom, és azt hiszem, nem túl nehéz. Ezután huszonhat órát alszom. 

Ővele

Új, érdekesen érzek felé, nem negatívan, annak ellenére, hogy egyébként egyáltalán nem vonzó számomra. Azt mondja, tetszem neki, nyugalmat sugárzok, de nem tűnik túl kíváncsinak.

Nekem meg az tetszik, ha az ember fogja magát, reggel megissza a tejeskávét a kertben, a falusi csendben, aztán felül a lóra, és a kert végén át ellovagol az erdőbe, mezőre…

Álomban

Kinyitom a szekrényt és ott áll benne egy kakas. Méghozzá felegyenesedve. Csúnyának látom, és kicsit undorodom, de elengedem. Később látom, hogy a hátával a falnak dőlve pihen, a lábai keresztben, a feje előrebukva, nagy taréjjal. Egészen a szívemhez nő, de jön valaki, aki a barátommá válik, aztán céloz és kilő az ablakon, én pedig kétségbeesetten rohanok ki: ott fekszik a halott kakasom. 

 

Ővele

Ő még mindig nem kíváncsi rám, de legalább azt tudja, ő mit akar. Pavarottit énekel nekem pezsgőspohárral a kezében. Szórakoztat, társasági lapok fotóznak minket, sikeres és van stílusa. Ennyi? 

Ha kíváncsi: túlságosan belemegyek, túlságosan szenvedek, túlságosan fájdalmas. 

Írás közben 

A magányt sem bánom annyira. 

Márai nagyon magányos, amikor ír, talán én elképzelni sem tudom, mennyire; milyen elidegenítő lehet a háború után, amikor a „gyűlölség a legnehezebben elviselhető”. És én, ahogy magányosan és a koromtól szintén elidegenedve olvasom őt, s mély közösséget érzek vele, hirtelen megvilágosodom, hát ez az értelme az írásnak, hogy megvigasztalódhatom.

Álomban

Kishúgom eltűnik, meghal, de senkit nem zavar a családból, sőt, olyan vidámak, hogy nem baj, most legalább az égben van. Engem mélységes szomorúsággal töltött el, hogy nincs többé, és hogy nem tudjuk meg soha, mi lehetett volna ebből a kislányból. Elmegyek hát megkeresni, és megtalálom egy nagy tenger közepén. Ott van bezárva, él, de valami van a köldöke körül. Aztán rendbejön.

Ővele

Egy alkalom, hogy gyakoroljam azt, ahogy igazán élni szeretnék: mindig azt tenni, amit akarok, hiszen olyan rövid az élet. Szóval felállok, és nem érdekel, hogy ez őt meglepi, hanem eljövök. 

Mozgás közben

Szép a hó, most nem szikla vagy fa az Isten, hanem a hó, és mivel sok hó van, Isten most mindenhol jelen van. Szép, tiszta, fehér.

Ővele

Itt van Isten, személyesen. Az ajtófélfámnak támaszkodik, én pedig leborítok zavaromban mindent. Íme, Isten eljött hozzám, és olyan szép. Csak van neki ez az amerikai pszicho tudata. 

Álomban

Lángokban áll a kocsim.

Később hiába erőltetem, nem indul. És közben valakivel menni akarok valahova, de végül mással megyek helyette. 

Egy volt általános iskolai osztálytársam elárul.

Később anyu jön értem, kokaint hoz, én pedig megkérdezem, szívószál is van-e? Rá vagyok szokva, tőle kapom, de előtte mégsem merem felszívni. 

Magammal

Azt mondják, ijesztően rövid életvonala volt. Mindig, mire megnyugtatom magam, hogy nem számít az ijesztően rövid életvonal, addigra jön valami jel, hogy dehogynem.

Álomban

Anyu beteg, időnként valami zöldség-szerű állapotba esik össze, egy ér talán az oka mindennek, én meg nagyon megijedek. Nevelőapám próbálja átütemezni a fontos elfoglaltságait és életét, hogy akkor most helyzet van. 

Írás közben 

Csendben vagyok egész nap, figyelek. Lassan mozgok, hogy biztosan észrevegyem. Elmélyülök, hogy érezzem. Kinyitom magam, hogy áradjon. Rábízom magam, mert úgy jön. Egy vers, amit nem én írok. 

Vándorlás, az élet, hontalanság, utazás, gyökértelenül, valahova, tartozva,
de szabadság, kiválasztható, a hely, ahol letelepedni lesz jó. 

Sas

Néha lecsapni, de sosem belemenni, mindent madártávlatból látni, uralkodni, de kik fölött? 

Jézus Isten fia, de soha emberibb ember. 

Törvény – enyém, emberé, Istené? Kemény szó mögött mindig megdönthető jelentés. 

Kiégett ház, odvas, korhadt ablakkeretek mögött még lángok. Elemészti a pusztulás, soha sem volt élet benne. 

Magammal

Néha csak színtiszta boldogságot érzek, hogy Úristen, hát van értelme a keresésnek, annak a sok nyüglődésnek.

Tanulok egy szép szót: miserere (könyörülj). És: miserecordiae (irgalmasság).

– 2 –

Szer hatása alatt 

Besétál egy buliba. Több év után. Sírunk, nem hisszük el. Hoz meglepetést is magával, tűzijátékot és exet. Iszom, exezem, beleszívok valakinek a cigijébe, és beleharapok egy húsos pizzába. A mosdóban állva úgy szeretkezünk, hogy csókolózás közben olvad el a szánkban a tabletta. Két napig tart a buli. 

Mozgás közben

Hegyet mászok fél órán át a futógépen, üvöltő indián zenére. Nem tudok futni, beteg vagyok még, mély a hangom, mintha lázas lennék; pedig sosem, egyedüli stabil tulajdonságom a hőmérsékletem.

Ővele

Egész nap arról beszélünk, hogy szeretne tőlem valamit, gyereket, bármit. Megint buli. Mással táncol, én pedig egy késsel vagdosom a csuklóm, mint régen. 

Össze-vissza vagdosom magam, úgy tízcentis sávban. Az életvonalamat viszont meghosszabbítottam. 

Élet- és halálvonalak.

Szer hatása alatt 

A harmadik buli, már nem bírom, pedig még csak egy hete van itt. 

Ővele

Úgy teszünk, mintha járnánk. Mondom, hogy megbántunk vele sokakat, és érzem is, fáj is, de ő úgy csinál, mintha megfogna és vinne, mintha ez most már az ő köre volna. 

Álomban

Van egy pasim, és megtudom, hogy megcsal. Kiderül, hogy nem egy nővel, hanem férfival. Néggyel egyszerre. Anyu volt élettársaival, de csak hármat ismerek fel közülük. 

Ővele

Este van, kiisszuk a hűtő megmaradt alkoholkészletét, kettesben. Vízipipázunk, és én remélem, hogy azért nem szokom vissza. 

Elmegy, alszom, visszajön, ajándékkal, én pedig kezdek megijedni, mibe bonyolódunk bele. 

Álomban

Korábbi században, szekerekkel megyünk vidékre. Férjnél vagyok, és rendben lévőnek találom, hogy az a dolgom, hogy mosok, takarítok. 

Aztán birkózómeccsem van, ahol el akarják venni az övem, de sikerül megtartanom. 

Később az, aki nekem fáj, hogy megbántom, csajozik, direkt nekem, én meg ütöm-verem, hogy hagyja abba. 

Szer hatása alatt 

Buliban. Úgy berúgok, hogy megpróbálok egy részeget magához téríteni, aki a virágágyásba van borulva, aztán lenyúlok egy másik torkán, mert rosszul van, később velem akarnak kidobatni egy renitens vendéget, és én intézkedem is. A telefonommal egészen magasról beletalálok egy teli pezsgőspohárba, valamint felszívódik ötvenezer forint otthon, amit direkt nem viszek magammal. 

Ővele 

Harmadik hete látom, milyen az, amikor van valakim, akire számíthatok, aki mindig mellettem van. Szépet lát a csúnyában is. 

A karácsonyt gyönyörűvé varázsolja, most, hogy ezt már elengedtem, mert hiába akartam évekig. 

Álomban

Féltékeny vagyok rá. Aztán leesik egy Lada Niva az égből, és nem sokkal utána egy repülőgép is. Én mentem ki az utasokat. 

Később buli van nálam, sokan jönnek-mennek, ő-k, elmennek, és ő is elmegy. 

Ővele 

Azt mondja, nem így volt, ő maradt. 

Szer hatása alatt 

Az idei hatodik karácsonyi ünneplés. Pizza lángossal, és csoki sütivel. Rengeteg ital. 

Ővele 

Ha most teherbe esnék – mondja – hazamenne, átrakná a feleségét egy kisebb lakásba, és visszakanyarodna. Én nem vagyok ilyen lelkes, de azért belém ülteti a gondolatot, és lehet, hogy konkrétan a magot is. 

Este – pezsgőzés közben – arról beszélgetünk, hogy milyen lenne, ha bezoralítanánk és Mongóliába költöznénk egy jurtába. Ő vadászna, én meg készíteném a ruhát és a kaját, és együtt varázsolnánk. 

Kérdezem, emlékszik-e mikor szeretkeztünk először, mert én nem; rohadt rég volt, még gyerekkorunkban.

Elmeséli, hogy az utcán történt, én azt mondom, vagány, ő azt mondja, az a vagány, hogy én közben cigiztem, míg ő melózott. 

Rulettezünk mindenben. 

Magammal

Mi lesz, miután hazamegy?

Szer hatása alatt

Búcsúztatás. Berúgás, beexezés, dohányzás, és már itthon, csuklóvagdosás. 

Szar az egész. Szar minden. 

Ővele

Kicsit jobb, mert egy órát beszélünk Amszterdamból telefonon. Azt mondja, nem gondolta volna, hogy ennyire szerelmes lesz, és hogy így fog szenvedni, mint egy kutya. 

Hogy induláskor csak néz engem és kínlódik, egymás után többször megszakad a szíve. 

Meghosszabbítom az életvonalam a jobb tenyeremen is. Majd én tudom, hogy mikor és hogy fogok meghalni. Ő azt mondja, belülről izzó tűz emészt majd el minket, egyszerűen elporladunk, amikor akarunk. Kibaszunk a kaszással is.

Magammal

Nem akarok feleségül menni senkihez. Képtelen vagyok kimondani, hogy jóban-rosszban, örökre. Szabad akarok maradni.

Ővele

Azt képzelem a repülőn, hogy a gyűrűmnek te viseled a párját. Kérlek, ne hagyd, hogy ez bemocskolja az egészet. Én tisztán, és téged szeretlek. 

Tervezz nyugodtan, én sem bírom sokáig, komolyan mondom, hogy hallom a másodperceket kopogni, hogy mikor robbantok itt.

Vakmerő vagyok, mert azzá teszel. Kész vagyok elmenni veled messzire, amennyire csak lehet, a végletekig.

Magammal 

Későn ébredek. Az első gondolatom a szokásos undor. Vele kapcsolatban is: minek? Régen erre ittam egyet, vagy húztam egy csíkot. De most felismerem, hogy ez megváltoztatható, és mégis hiányzik és örülök neki. 

Sportolás közben 

Gyalogolok húsz percet a legmeredekebben, a tőlem telhető leggyorsabban, de egyszerűen nem bírok többet, mindjárt összeesem. 

Magammal 

Szilveszter csöndben. Jóslás: „egyedül az állhat a sok jónak az útjába, ami jönni fog, ha nem hiszem el, hogy mindezt megérdemlem”.

Ővele

Ugyanekkor megmondja otthon. Hiszti, öngyilkossági kísérlet. Sajnálom; de akármin átgázolok, ha ennyi szar után esély van a jóra.

Írás közben

Szabad akarat

Biztosan még senkinek sem jutott eszébe meghosszabbítani az életvonalát, hogy ne haljon meg olyan korán. 

Ővele

Bennem is van aggódás, de ez olyan, mint amikor az ember egy verseny előtt izgul, hogy ki tudja-e magából hozni a legtöbbet. Lámpaláz, ami segít olyan dolgok véghezvitelében, amire az ember egyébként nem képes. Ráadásul olyan szép vagy, hogy egy hadseregnek nekimennék érted.

Ez minden vágyam, veled lenni, és csak lenni, lenni.

Magammal

Imádkozom majd, hogy tudjam engedni, hogy szeressen.

Azt hiszem, nagyon nagy bátorság kell a boldogsághoz, és lehet, hogy sokan – köztük én is – mindössze azért nem boldogok, mert inkább nem kockáztatják meg a vele járó sérülékenységet, fájdalmat. 

Azt hiszem, te is most kinyíltál, és emiatt sérülékenyebbé váltál. Nagyon fogok figyelni, hogy ne sérülj és így maradhass, ne kelljen becsukódni.

Most, hogy szerelmes vagyok, megint inkább az vált fontossá, hogy akár ha csak egy ember arcát is, de a saját kezemmel simogassam meg.

Mozgás közben

Futok. Ismét kezdem erősnek érezni magam. Ez a legjobb érzés, ha én irányítom a testem, az életem, de persze a lehető legintuitívabb módon.

Ővele

Úgy tűnik, belátható az idő, amikor hazajön. El nem tűnik a mosoly a számról.

Álomban

Egyik bérelt lakásból megyek át a másikba. Az utolsó nagyon zsúfolt, éjjel-nappal ott buliznak a barátaim, és rengeteget drogozunk. 

És valamiért kiábrándulok belőle. 

Magammal 

Elképzelem, hogy idehozza minden cuccát, és elborzadok tőle. 

Megijeszt a döntések kizárólagossága.

Nem is tudom, ha elképzelem, hogy együtt, minden olyan véglegessé válik, olyan lezártnak, betunyítónak, elnehezítőnek.

De aztán: a túlvilágon és a következő életekben is folytatni akarom. Nagyon kevés ez az egy, mostani. Valahogy kitágul minden, az örökkévalóságon jár folyton az eszem. Univerzumok tárultak ki.

Kistestvérem azt mondja, szerinte én öngyilkos leszek, mert olyan típus vagyok.

Ővele

Remélem, legközelebb már végleg sétálsz be az életembe. 

Magammal 

Mondani akarok valamit a szabadságról. Az első napokban folyton az lebegett a szemem előtt, hogy jaj, csak el ne vegyük egymásét. De éppen az ellenkezője történik, közeledünk, egymásba bújnánk, legszívesebben eggyé válnánk. Jogai vannak, birtokoljon, kössön gúzsba. 

Féltékenység, mindkét oldalról. Minden szerelemmel kapcsolatos érzés a mellkasomban van. A forróság is, amikor nagyon szeretem, és a félelem is. Egyszerűen hullámokban önt el, ugyanott. Mintha fel lenne nyitva az egész, vagy horzsolva. 

Kiesem a nyitottság és bizalom állapotából. Ilyenkor távolodom, rossz, mert kiesem az egység állapotából, és rossz, mert mégsem magam vagyok, hanem valakinek a függvénye. 

Álomban

Valaki egy kést tart a kezében, én meg szanaszét kaszabolom magam benne, beleugrom, nekimegyek, ütöm, rúgom. Mindenem átvágom, levágom, fröcsög a vér. Aztán majdnem elvérzem, érzem, ahogy minden vér kimegy belőlem, össze akarok esni, elájulni, meghalni. 

Az orvos azt mondja, ugyan hiányzik a fél szemem és két-három végtagom, de meggyógyulok.

Írás közben

Más is kiadná a másodikat.

Magammal

Ma minden kerek. Imádom, hiányzik, látnám már. És nem csak látnám, mindenfélét csinálnék vele. 

Álomban

Hánytam, sokat, nagy, emésztetlen darabokat.

Mozgás közben 

Csak adjatok napi fél órát, és én csodát teszek a testemmel és a lelkemmel. 

Magammal

Öt név tetszik, ami illik a vezetéknevéhez. Ez öt gyerek.

Ő egyszer az Erőteljes Élet Tengere, én pedig a Sugárzó Szabadság nevet kaptam.

Ővele

Mondod, hogy romákat felkutatni… Ha találunk egy fasza kis helyet, oda is költözhetünk. 

Tudom, hogy több élet óta kísérjük egymást. Ez megnyugtat, mert azt gondolom, az életek között sem veszítjük el egymást.

Mozgás közben

Rosszul vagyok, de edzeni akarom magam, edzetten akarok a kapcsolat elé állni, mint egy szamuráj.

Írás közben 

Néha nem tudom már, mi a fontosabb, hogy egy jobb könyvet írjak, vagy jó életet éljek.

Ővele

Bűntudatom van mások miatt. 

Nem becsülöm őket, megfoghattak volna, de nem, szóval nekem ne sírjon senki utólag, hogy rád mentem; évek óta próbálsz valami férfit összeszedni, és mind csicska. Hát istenem, forró a véred, és gyorsan reagálsz dolgokra, de szerintem nem alaptalan. Ha az, kénytelen leszel kigyógyulni belőle.

Talán igaza van. Emberek vagyunk, emberi kapcsolatokon keresztül létezünk, és ha kapaszkodva tanul a másik járni, akkor azzal tartozunk, hogy támaszokká válunk.

Igazad van. Én is tudtam, hogy igazam volt. De az én érzékenységem és elvárásaim olyan dimenziókban mozognak, ahol közönséges halandónak szinte lehetetlen megfelelni. Te vagy az első, aki tényleg hajlandó figyelni rám és szembenézni ezekkel. Majd meglátjuk, mi lesz. Te vagy az első, aki hajlandó harcolni értem. Én is harcos vagyok, és mindig nagyon rosszul esett, hogy a másik képtelen volt erre. 

Azt hiszem, ha most menni fognak a dolgok, az nem valami csoda, hirtelen átkapcsolás után fog történni, hanem sok sírás által, ahogy felszabadít a szeretetével.

Azt mondja, borderline helyett inkább átlagon felülinek nevezzünk engem.

Magammal

Valaki azt mondja, megnézte ismét a Betty Blue-t, és rám emlékezteti a csaj. Engem is, rám. Hogy úgy érzem, becsukódnak ajtók. 

Megvan a repülőjegye. 

Nyugodt vagyok, komoly, azt hiszem, vállalom a munkát, ami vele jár. 

Álmomban

Mással járok, nem vele. 

Egy hatalmas hajót vezetek, és átgázolok sok kicsin, mert nem látom jól őket a magasból. 

Mozgás közben

Nyugalom kell ehhez is, elmélyülés. Mindegy, így is végigcsinálom, csak duplán fáradok.

Ővele

Ma szomorú, és én is. Nem lehet segíteni.

Álomban

Apu hajóján lakunk. Mennék hozzá átölelni őt, de nem rám néz, hanem a többiekre, hogy vajon mit szólnak hozzá. Csalódott vagyok, otthagyom, és később valaki más vigasztal, aki kedves, bizalmas, közeli; pont olyan, amire vágyom.

Ővele

Jött egy érzés, nagyon rossz, ami nem én voltam, és egyből arra gondoltam, szegényke, te lehetsz az. Csak álltam ott és nem múlt el, de csak néztem, hogy miért nem megy már el.
Ha a magaménak hiszem, akkor odaköthetem magamhoz, és azt akarta, azt higgyem, hogy én vagyok. Arra gondoltam, hogy ugyan az nem én vagyok, viszont bennem van mégis, ezért ki kell valahogyan üríteni onnan, harcolni, hogy elmenjen.
És egyből múlt is elfele. Jobban járok, ha a rosszat külső erőként kezelem, és úgy küzdök ellene, magamat tisztán hagyva. 

Én nem nagyon szoktam idegen érzéseket érezni, de azért pontosan tudom, milyen lehet. 

Az én félelmeim belül vannak, belülről jönnek, lehet, hogy ezért nem vagyok nyitott külső csatornákra, mert túlságosan tele vagyok belül. 

De nem hiszek a rosszban, az eredendő jóban hiszek. Kettősségben hiszek, amiket szeretni kell. Nem tudom, érted-e, én azt gondolom, valaki akkor is jó, ha rossz. 

Minden igaz egyszerre, az igen is és a nem is.

Magammal

Szeretek maszkokkal bizniszelni, kicsit visszahozza a dealerkedés hangulatát. Akkor drogok, most álarcok. Mindkettő azért, hogy másnak érezzük magunkat. 

Ővele

Azt mondja, amikor megcsináljuk a szertartást a gyűrűkkel és a vérszerződéssel, akkor húzzunk egy gyűrűt egy fára is, ami aztán idővel nő és így felemeli azt. 

Magammal

Úristen, mekkora para van rajtam. Csak most kezdek el sírni, hogy megint írt. 

Ez egy veszélyes játék, hogy valaki pumpálja beléd a szeretetet, aztán hirtelen megvonja.  Nem akarok többet szeretet nélkül élni. Elpusztulok. 

Álomban

Megfogalmazom, azért nem merem átadni magam a boldogságnak, mert akkor meghalok. Ha nincs szenvedés, nincs élet.

Magammal

Azt élem meg, hogy magától nincs semmi baj. Hogy nem kell erőlködni. Ahol erőlködni kell, vagy nyüglődés van, az nem jó, azt azonnal abba kell hagyni.

Álomban

Valakivel az óceánban sodortatom magam, egészen a part mentén. Érzem, hogy nagyon kellemes a lebegés, ahogy a matracon fekszem, teljesen ellazulok. 

De akkor eszembe juttatom a cápákat, akik alulról fókának nézhetnek, és tudom, hogy ha nem félek ettől, akkor nem jönnek, maradhat az előző állapot, de mégis belemegyek a félelembe.

Magammal

Ismét távolodás. Ez sem az, ő sem az? És miért kételkedem? Őszinte-e a szeretetem, csak amikor fél, akkor visszahúzódik, vagy csak a kapott szeretet függvénye? 

Ismét minden értelmetlenné, érdektelenné vált. Minek fussak? Minek rendezgessem a lakást?

Mozgás közben

Futok. Egyedül is erősnek kell lennem.

Ővele

Sokadszor hív vissza, csak beszél hozzám. Beszélhet egy kőnek, nem tudom, mit válaszoljak, mit érezzek.

Magammal 

Egy fogat bakján ülök, előttem nyolc gyönyörű vadló, amelyek iszonyatos iramban vágtáznak, és akkor hirtelen meghúzom a kötőféket, hogy belevág a húsukba, úgy állnak meg, a kocsi meg kicsúszik velem… 

Egyre több a félelem bennem, már nem színezgetek, hanem várom a véres valóságot.

Ővele

Szerinte nem baj, ha törékeny az egész, egy kínai váza is az, és mégis milyen szép.

És mivel egyformák vagyunk, meglesz a szabadság: bármiről beszélni.

Magammal 

Átrendezem, festegetem a lakást, és helyet csinálok neki. 

Összeszarom magam az egésztől. Megint bele egy kapcsolatba. Ami a problémákat illeti, nyilván ugyanolyanba, mint az eddigiek. De főleg, én ugyanaz vagyok, és ez néha nagyon fáj. Néha abban sem vagyok biztos, hogy neki kívánom-e ezt.

Biztosan izgalmas lesz, ahogy majd esténként röpködnek a tányérok és sörösüvegek. A féltékenységtől, gyanakvástól és méregtől nem látunk majd, ami pedig a kommunikációt illeti, kimerül majd az anyázásban. Lófaszt megyünk Mongóliába vagy bárhova, mert minél többet keresünk majd, annál inkább szórjuk két kézzel a pénzt, látszat nélkül, vagy ellenkezőleg, nem keresünk semmit, csak munkát, vagy még azt sem. Marci esténként majd iszik, ver, én leszek az áldozat, vagy fordítva.

Aztán átmegyünk fásultságba, úgy élünk majd egymás mellett, mint két idegen, szót sem váltunk szinte. Azért becsúszik majd egy-két gyerek, akiket nem lesz miből eltartani, és akiknek az apja egyből lekoccol. 

De addig is, míg idáig eljutunk, én önként feladom magam, a személyiségem, az összes tervem, önállóságom, függetlenségem, hogy a végére tényleg csak egy szarkupac maradjon. 

Örömmel vágok bele. Még hat nap. 

Álomban

Anyu azt mondja, tele van csomóval a melle, én pedig elszörnyedek, hogy ennyi év után kiújul. Ő is fél, nem akar meghalni. 

Összeveszünk a kistestvéremen úgy, hogy haragszom és kiabálok, pedig anyu beteg.  

Aztán a földalattin utazom, férjnél vagyok. A férjemmel eleinte nagyon jó és gyengéd a kapcsolatunk, megvan az összetartozás, összeolvadás érzés, de elmúlik, távolodunk, és utána semmi sem véd meg a halálfélelemtől és a bizonytalanságtól. 

Meghalok nemsokára, anyu is, én is. 

Később aput és keresztapámat látom, először gyerekként, aztán fiatalként, ahogy utaznak, csajoznak, szórják a pénzt, utána pedig őszülő hajjal. Érzem, hogy mindez egy szempillantás volt nekik, fel sem nőttek, érzem az ő félelmüket a rövid élettől és elmúlástól. 

Van egy külön jelenet, amikor apu fiatalabb, és nagyon él. Van egy nagy szórakozóhelye, ami egyben lakása, és a bárpult mellett egy zuhanyrózsa, csak úgy, a teremben. Úgyhogy lezuhanyozom, ő pedig lemossa a szappant a hátamról, apaian. 

Ismét a földalattin. Megyek a végállomásra, ahol valami politikai felvonulás lesz. Találkozom Vámos Miklóssal, aki megkér, hogy mondjam meg ezt és ezt ennek a színésznőnek. Mire odaérek, elfelejtem, hogy kinek és mit, és hol is kellene leszállnom. 

Miklóssal ismét találkozom, kábán, az olajos alagútban, és kiderül, hogy az a nő a szerelme titkon, már rég óta.

Veszek egy doboz cigit, rágyújtok, aztán visszaszállok, de nem tudom, hova menjek, merre van az otthonom. 

Magammal

A dolgok akkor mennek, ha laza vagyok, elengedett. Görcsös akarásnak ez a vége. Semmi jó.

Nehéz ez, a célokkal és mindennel. Mostantól nem egyedül leszek, nem én lesz, hanem mi, és akkor új célok kellenek, új értelem.

Ővele

Idővel úgyis meg kell engedned magadnak, hogy jól érezd magad.

Ha valami nem úgy megy, te, drága, úgyis rögtön jelzed – érzed ennek a súlyát, hogy ez mekkora biztonságot jelent? Fogod jelezni, mert ismerlek, egyből kifigyeled, ha valami nem jó. És az nem azt jelenti, hogy csak neked nem jó, az azt jelenti, hogy valami nem jó kettőnknek, és te próbálsz rajta segíteni az őszinteségeddel, és én azt mondom, hála azért, hogy érzékeny vagy ennyire. 

Magammal

Néha reménykedem, hogy ez most más lesz. 

Legyen valaki, aki szeret, elfogad, ért, aki mellett nem érzem magányosnak magam. De aztán, ha van ilyen, tudni kell élni ezzel.

Rajtam van a halálfélelem, mint álmomban. Illetve az a biztos tudat, hogy meghalok korán.

Legszívesebben megint elaludnék, álomba merülnék, akár örökre, mert félek attól, hogy ébren az örökké tartó éjszakától féljek.

Ővele

Alattomosan, és bármi áron veled akarok maradni, mert szeretlek és akarlak. AKARLAK.

Magammal

Mindenki és minden elmúlik. Szerencsére az elmúlástól való félelmem is. 

Álomban

Végiggondolom, hogy a régire, annak akár a romjaira kell építkezni, nem mindig újra föltúrni a földet.

Felmászom valakivel vasházak oldalán a tetőkre, ahol szegény, beteg gyerekeket találunk. Pár percen belül majdnem mind rajtam csüng, mint egy embergyerek-díszes karácsonyfán. 

Tartom, simogatom, forgatom őket. 

Aztán rágyújtok, és már nem ijedek meg tőle, azt hiszem, nem szokom vissza. 

Magammal

Valaminek vége, és kezdődik valami új, és hogy jó lesz-e, azt még nem tudni. Az egyedüllétemnek mindenesetre vége. Furcsa, félelmetes. Sok mindent egyedül tudok jól. De lehet, hogy ebben a kapcsolatban még jobbak leszünk ketten. Nem tudni.

Tíz óra. Pánikhangulat tört ki rajtam. Minden bajom van. Talán a legnagyobb félelmem, hogy középszerűek leszünk, mi magunk, az érzés, amikor meglátjuk egymást. 

– 3 –

Ővele

Hosszan öleljük egymást. Azt érzem, hogy minden rendben, nem lesz baj.

Ővele

Szokatlan nekem, hogy nem egyedül alszom, nem tudok igazán pihenni, de egy-két nap után el fog múlni, és majd egyedül lesz rossz.  

Közértbe megyünk, reggelizünk, futunk mindketten a gépen. Először én, ő pedig egy idő után odajön és alám dobol. Azt mondja, olyan ritmusa van a futásomnak, hogy muszáj neki.

Ővele

Nehéz nekem, szerintem nagyon hozzászoktam az önállósághoz. Az első nap azt hiszem, attól félek, hogy vége lesz úgyis; átmeneti, ideiglenes az egész, és emiatt a félelem miatt én rúgok fel aztán mindent. A második naptól úgy érzem, esetleg éppen azért átmeneti, mert én érzek késztetést arra, hogy továbbmenjek, folyamatosan haladjak. Miért érzek mozdulatlanságnak egy kapcsolatot?

Ővele

Nincs kedvem felkelni, kipattannék, mosolyognék, de homályos érzések miatt homályos bűntudatom van. Ő mellettem ül, és simogat. 

Ővele

Biztosan a szégyen miatt is, hogy nem vagyunk a tömény boldogság állapotában, ahogy gondoltuk.

Írás közben

Ha már leülök írni, akkor viszonylag rendben van, akkor kénytelen vagyok addig forgatni a fejemben a kérdést, míg az igazat – azt, amit most tudok – nem tudom mondani.

Magammal

Azt hiszem, könnyebb volt magamat kifejezni akkor, amikor távol volt. Vagy arc nélkül telefonban kellett, vagy az írásomat küldtem el neki. Sosem szemtől szemben.

Mozgás közben

Egészen máshogyan futunk. Én az elején felveszek egy ritmust, amit tartok végig, egy nem túl gyors, nem túl megerőltető tempót, ami elaltatja az agyam a monotóniájával, és ebben a kissé transz állapotban járok gondolatban erre-arra. 

Ő végig ott van fejben, legalábbis azt hiszem, mert folyamatosan váltogatja a tempót, sebességet, ettől az egész él, dinamikája, lüktetése van. Kifullasztja magát, és ez a teljesítmény számomra is vonzó, de inkább nem hagyom az elszállásomat veszni. 

Ővele

Idegeskedő vagyok és aztán ezért bunkó. Elérem a fordulópontot, kifakadok, hogy ne váltson helyettem, ha én vezetek. Nem jó, hogy négy kéz kapkod azután, amit simán eddig is el tudtam végezni én, két kézzel. Vagy fél kézzel.

Magammal

Minden rendben. Nincs semmi bajom, talán, mert elég időt töltöttem egyedül.

Ővele

Színházba megyünk. Le, egy pincébe, sok lépcsőn, ahol az az érzésem, lezuhanok. Lent dohos levegő, a falak fekete ponyvával borítva, a színpadon éppen pszichológusok fordulnak ki magukból, legalábbis nekem úgy tetszik.

Úgy tetszik, megőrültek, és a közönség is megőrült, mert ezt nézik, és élvezik, de mivel ezáltal többségben vannak, én vagyok csak, aki nem érti, hát valójában én nem vagyok normális. Pánik, menekülés. Kijön velem, eszünk inkább egy széljárta, emberi helyen.

Álomban 

Kiderül, hogy hazugság minden. Valahol külföldön vagyunk, egy nagy épületben, ami olyan, mint egy múzeum, de bazári jelleggel. Nem térek magamhoz a csalódástól, ütöm-vágom őt, nem azért, hogy mit tett, hanem, hogy mennyire becsapott, mennyire másnak adta ki magát, és hogy ezek után hogyan higgyek bárkinek is. 

Magammal

Arra ébredek, hogy kiderül, hazugság volt minden. Nem vagyunk átlátszóak, mint egy pohár, ahogy megbeszéltük.

Belül egy sötét szobában vagyok, kicsit dohos is, és hideg. Nincs benne ágy, pedig az lenne jó, egy tiszta, puha ágy, amibe le lehet feküdni és egy nagyot aludni, hogy másnap reggel a napsütésre lehessen ébredni. Ehelyett azonban csak a sötét szoba van, a bejárat – ami egyben ki is vezethetne – elhalványulva a falon, mintha nem is létezne. Ha pedig látszik még kicsit, a tagok olyan nehezek, hogy nem lehet őket megmozdítani, hogy utána nyúljanak…

Álomban

Betöröm a fejét és eltöröm a csuklóját. 

Ő közben ül az ágy szélén két órán keresztül, és néz. 

Magammal

Terelésként az ő hibáit veszem lajstromba, hogy dühönghessek. Aztán bevallom, hogy becsapottnak érzem magam, és fáj.

Maga a fájdalom nem tart sokáig, a vádaskodás sokkal hosszabb lenne.

Kómában

Öten találkozunk, megbeszéljük, hogy kihozzuk őt onnan két és fél év után. Idegen, mi pedig ismerünk egy technikát, segíteni szeretnénk. 

Mi lehet ez az egész, mintha két világ között félúton, megrekedve kellene „élni”? 

Mintha az óceán fenekén feküdnék leláncolva, a teljes sötétségben, másoktól kilométerekkel és több tonnányi vízzel elválasztva, hogy senki sem hallja a szavakat, amiket egyébként sem tudok kiejteni, mert csak buborékok jönnek ki a tátogó számból. 

És mindezt végtelen ideig, hogy nem tudni, mi van most, milyen napszak, melyik év, melyik kor, melyik világ. 

A halál jobb, mert ott már nem létezik az idő és a tér, de a kómában még a fogjai vagyunk. 

Nem tudom, mit szeretnék, talán csak jobbá tenni neki ezt az állapotot, változatosságot nyújtani. 

Magammal

Sok minden jó, de sok is. Ma csönd van, de vihar utáni. 

Legyenek rossz tulajdonságai, de könyörgöm, legyen olyan egyenes, mint a nyíl.

Ővele

Nem szólunk egymáshoz. Most ebédelünk, beteszem azt a cédét, amin az első szám nagyon szép és sokszor hallgattuk. Hirtelen majdnem elsírom magam, nem volt jó ötlet. Amikor hallgattuk, még jó volt minden.

Kiesem a szerepemből. Mindig idejön, aztán, mivel nem viszonzom a puszit, elkullog. Utánanézek, megy vissza a másik szobába, lehajtott fejjel, és ez nagyon szívszorító. 

Akár abbahagyhatnám a drámát, mint a kisgyerek, aki kiles a kezei közül és eldönti, megéri-e folytatni. Én még erre sem vagyok képes. 

Nem tudok beszélni, mert valamit nem merek meghallani. Az igazságot el kell tudni viselni.

Álomban

Rossz, lányok, féltékenység. 

Ővele

Jobb, de újra elő fog jönni, mert nem tisztázzuk. 

Tervezünk, gyereket is, figyeljük a periódusom, kapok egy hőmérőt, és beszélünk a leendőkről.

Álomban 

Van egy babám, egy nagy, dagadt madár, de ez nem furcsa, szeretem és óvom. Aludni szeretne, én meg hurcolom szobáról-szobára, de mindenhol emberek vannak. Valahol leteszem, ott egy férfi rárakja a karját, nem vigyáz. Ismét felemelem, a férfinak belelépek az arcába, a dagadt baba-madárnak meg más helyet keresek, és találok is, egy ágyat, ahol nyugodtan alhat végre. 

Magammal

Szabad-e szülni, vagy én merjek-e, ha az lehet a vége, hogy a gyerek meghal? 

Ővele

Apróságok, látszólag semmiségek, de pontosan tudom, hogy az én világom ilyen elkapott tekintetekből, mosolyokból, félszavakból áll, kistestvéremé is, és úgy tűnik, az övé is. Mint a szimatoló vad, annyira figyelünk, és feszültek vagyunk, minden érzékszervünk kiélesedve keres valamit. 

De most már nem előttem, vagy mellettem áll, hogy nekimenjek véletlenül, ha hirtelen fordulok, hanem velem áramlik.

Házat keresünk. 

Kómában

Bemutat egy rokon neki. Elképesztő a reakciója, egész testével hirtelen arra fordul, igyekszik megemelkedni. A szeme nyitva, próbál nézni, de csak körbe-körbe úszik. Mintha dühös lenne, frusztrált, hogy nem tud reagálni. 

Bemutatkozom. Az a benyomásom, hogy ezért a kórházi szobáért én sem ébrednék fel, pedig ő kivételezett magánbeteg. Miért nem a családja körében van? Itt olyan magányos, kitaszított. 

Beszéd, simogatás, sárga, narancs, vörös szín a falra, zene – ezek jutnak eszembe, a hirtelen felébredés nem. 

Ővele

Nem találok vissza, csak kattog az agyam, keresi a kiutakat. De azon kívül, hogy „elaludni, elkábulni, öntudatlanságba esni”, semmi nem jut eszébe. És aztán e hidegségem és szeretetlenségem miatt utálom magam. Ideges vagyok, irányítós, kötözködős, beszólós. A távolság csak nő.

Magammal

Olyan furcsán vagyok egész nap. Számba veszem, hogy miből áll a furcsaság – mintha kívül lennék a valóságon, össze akarnék csuklani, nem tudok koncentrálni, fókuszálni, egyáltalán, gondolkodni se, még a legegyszerűbb dolgokon sem – és arra jutok, hogy biztos nem vagyok normális, meg fogok őrülni. És kicsit tényleg félek. 

Alig tudok vezetni, mélyeket sóhajtozom, nyelem vissza a nyálam, hogy ne hányjak. Bár szeretnék inkább hányni, kihányni magamból valamit, megkönnyebbülni.

Álomban

Apuval a hatalmas kocsijában megérkeztünk valahova, ahova egy ismerőse ruhákat hoz. Ami nekem a legjobban tetszik, azt apu elveszi magának, a barátnőjének. 

Ővele

A busók között vagyunk, és ők arrébb visznek engem, körbekerítenek, és megbökdösnek a botjaikkal, villáikkal a nemi szervemnél. 

Kómában

Izgulok. Megkérem a nővért, hogy menjen ki. Beszélek hozzá, fél-, háromnegyed órát, de mélyen alszik, nem nyitja ki a szemeit. 

Azért elmondom, hogy ki vagyok, és mit gondolok a kómáról, a kóma-magányáról. Elmondom, hogy bizonytalan vagyok abban, mennyire ért engem, hogy van ő. Azt mondom, ha nincs kedve, ne ébredjen fel. De én figyelem a reakcióit, amik szerintem nagyon beszédesek, bár most egyáltalán nincsenek, de a múltkor láttam, hogy talán frusztrálja, hogy nem tud beszélni. Szerintem azért tud kommunikálni, azzal, ahogy veszi a levegőt, mozdítja a fejét, rándítja a vállát, rúg a lábával – ez mind olyan jel, amiket tökéletesen lehet érteni, ha valaki figyel, és én nemsokára pontosan tudni fogom, mikor mit akar mondani.

Arról is beszélek neki, hogy ez egy biztonságos hely lehet a számára, a kóma. Hogy nekem van sok kis problémám, például, hogy nem merek hozzá bejönni, neki meg egy nagy van, és most látom, az enyémek mennyire eltörpülnek az övé mellett. De lehet, hogy neki most ott jobb, biztonságosabb, és én értem ezt.

Valójában megijednék, ha most kinyitná a szemeit. És picit undorodom is néha, amikor érzem a gennyszagot, ami a gégéjén metszett lukból jön ki. 

Elmondom még, hogy milyen nap van, ki jön hozzá és mikor legközelebb, hol vagyunk, és miért vagyunk itt. 

Ővele

Hirtelen méhkirálynőnek látom magam, aki otthon van, csak van, ő az agy, a szorgos hím meg dolgozik, aztán este hazajön és megtermékenyít.

Magammal

Harminc éves vagyok és szeretem ezt a kort, igazán. Talán most először.

Írás közben

Nekiülök egy prózának, egy valaminek, még nem tudom, minek. Eszembe jut az első meg a második mondat, aztán még néhány, de közben érdekes kérdések vetődnek fel – ki legyen a főszereplő, mi legyen a téma, ki a másik szereplő, hol játszódik a történet stb. Az is lehet, hogy megpróbálom hagyni, hogy a mondatok jöjjenek és nem dönteni.

Ővele

Semmi más vágya nincs, mint hogy kedvességet kapjon tőlem, amikor hazajön, az elég lenne neki. Én meg néha nem tudok adni, mert meg vagyok ijedve, hogy nem szeret. Ezért aztán még inkább azt gondolom, hogy nem szeret, nem szerethet, mert nem adtam meg neki azt, amire vágyik.

Írás közben

Metsző hideg

A havon holdfény

Csillagok

Megint magam vagyok

Ővele

Nem akarok élni. Felébredni, azt hogy megint erő legyen a végtagjaimban, felfrissüljek és nekilássak megint valaminek – az életnek – ha egyszer nincs értelme. Lusta vagyok hozzá. Zsibbad a karom, az ujjaim, káprázik a szemem. Küldjek üzenetet, de miről? Hogy nem akarok semmit? Nem a kapcsolatot, nem az életet, csak éppen „semmit” akarok. Szép kerek szám ez a harminc, most tényleg minden más. Ugyanúgy fáj. Meg fog jönni, meg fog jönni, meg fog jönni! 

Ugyanaz van, vizes flakon is röpül, különalvás, mindössze annyi a különbség, hogy van egy 

pillanat, amikor végiggondolom, és rájövök, hogy tényleg igazam, hogy tényleg jogos a kétségbeesésem, és hogy tényleg becsapott valahol. Úgy sejtem, hogy – mint az alkoholnál, a drognál, a ciginél – most is a bűntudattól kell megszabadulnom, és akkor megszakad a kör.

Írás közben

Csattant a csapda fémes foga 

Belevájt a húsomba

Mindkét lábamat szorítja

Nem enged a vasmarka

Nem tudok mozdulni

Tehetetlen vagyok

Hiába rúgkapálok

Nem szabadulok

Álomban 

A gyerekkori lakásunkban vagyok, és úgy nézem át a dolgokat, mint aki felnőtt fejjel visszamegy a lakásba, felnőtt szemmel újraértékelni. Minden a helyén van, a dolgaim, bár nem úgy, és azok, amik a valóságban is voltak. Minden esetre az enyémek, álmomban egytől-egyig felismerem őket. Különös nosztalgiát érezek, meg is fogalmazom, hogy azért, mert ezeknek a tárgyaknak van valódi jelentősége, ideje, mert egy olyan korban, a gyerekkorban lettek gyűjtve, amikor még volt jövőkép, amikor még volt értelme beszerezni őket. Mintha egy tárgyhoz szorosan hozzátartozna egy bizonyos mennyiségű idő, ami alatt még használni is lehet majd azt. 

Később anyu, öcsém, és nevelőapám is bejön a képbe. Utóbbi elkezd velem vitatkozni, anyu pedig a pártjára áll. Nevelőapám aláírat velem egy papírt, precízen, hogy új csekkfüzetet nyitok.

Aztán megkérdezem önmagam, hol ered a mostani bajok forrása, a hátsó-, a gyerekszobában vagyok, nézem a világos padlószőnyeget, és ekkor egy ember, sőt, gyerek árnyékát látom, amit el is kapok az egyik bokájánál fogva, és akkor megértem, hogy nem valami, hanem valaki az oka, és hogy egy egészen korai tapasztalat. De nem jövök rá, kinek az árnyéka van a kezemben.

Magammal 

Szerettem régen valakit, aki miatt bűntudatom van, akinek a legjobb barátja őt szerette, aztán ővele szerettük mi egymást, most pedig a legjobb barát engem szeret és én a legjobb barátot, és ettől aztán, ettől aztán nagyon előjött minden megint. Ahogy körbeértek a dolgok. 

Nem akarom, hogy este legyen, nem akarok vele szembenézni, senkivel, semmivel. 

Nézem a Belső tengert és rájövök, hogy az öngyilkosság az a végső szabadság. 

Örülnék, ha magatehetetlen állapotomban dönthetnék így. Igaz, most sem érzem szabadnak magam. Hogy mi választ el tőle, béna kezek és lábak vagy pedig tágabb kör mentén húzódó akadályok, az mindegy. Én egészen tágas köröket is fojtónak érzek. 

Mi akkor a szabadság? Hogy megbénulva arról ábrándozom, repülök? Hogy kómában azt képzelem, élek? 

Álomban

Mindannyian egy házba költözünk, anyuék, a nagy gyerekek. Nem jó. Arra ébredek, hogy elviszik a monitorom, a munkaeszközöm, mert nevelőapámnak a „fontosabb” munkájához kell. Anyu ellenséges, amikor reklamálok. Én erre nekimegyek.

Ővele

Hív, ír, de egyszerűen nem jön át, mintha nem hallanám, mit kiabál olyan messziről. 

Írás közben

Fal-torlasz-akadály

Két személy között 

Téglák egymásba kötve

Rés nélkül

De nem végtelen magas

Néha át lehet dobni valamit

Az agynak rágógumit

Kómában

Nem készülök előre gondolatban, és ez baj. A nővért kiküldöm, a szobában fülledt levegő, gennyszag. Éberebb, nyitva a szeme. Kopaszodó fej, kicsit rendezetlen szemöldök, kilógó orrszőr, szőrös mellkas, puha, sötét szőrök; megdöbbentően egészséges szőrszálak. Odalépek hozzá, nagyon szürcsög, hörög, de aztán abbahagyja. A szemi úsznak, nem néz rám. Időnként le-lecsukódik, de kérem, hogy most legyen éberebb, és ekkor kinyitja. Egyszer megmozdul az egyik ujja, aztán erősen összehúzza az arcát. 

Folyamatosan beszélek neki, ezek vagy reakciók erre, vagy nem. Elmesélem, hogy megnéztem ismét a Beszélj hozzá-t. Közben folyton simogatom, a lepedőn keresztül, a karjait, a mellkasát és a hasát, kikerülve a szonda helyét. Nyáladzik, ásítozik, elszenderedik. 

Hozzáérintem a sima lapokat, amikre kinyomtatva sok flamenco- és tangótáncost hoztam neki, a falára. Elmondom, hogy a flamenco-táncosok olyanok, mint egy-egy szép piros, fodros, csipkés virág, a másik képen viszont sok a láb, a párok szimmetriája, a hegyes szög. Mondom neki, hogy nézegesse ám majd őket. 

Felelevenítem azt a filmet is, amiben a kómás beteg hirtelen felül, és onnantól jól van, és azt mondom, hogy szerintem ez hülyeség, ránk biztosan nagy munka vár, lépésről lépésre.  

Aztán elnézést kérek, hogy ma (is) ilyen béna vagyok, és eljövök.

Írás közben

Haldoklom

Becsukom a szemem

Nem veszek levegőt

Nem veszek tudomást

Kóma

Veszek levegőt

Nem veszek tudomást

De miért hagyom így elöl a testem

Mindenki szabad prédájának? 

Mert nem akarom, hogy megszűnjön

Nem akarok még megszűnni

Csak éppen tudomást nem venni

Hideg, nyirkos végtagok

Testhez szorított karok

Metszés a gégén

És a gyomron

Meztelen test

Kocsonyás szemek

Félreérthető jelek

Értelmezhetetlen élet

Ővele

Nekiállunk megbeszélni a dolgokat. Repül minden tárgy, az asztal, pezsgősüveg, egy doboz baracklé; dögölj meg, rohadj meg. Mindenki kamuzik, a kamu az belefér. Hát nekem nem. 

És minél többet beszélsz, annál rosszabb, az összes eddigi megkérdőjeleződik. 

Írás közben

Beszélgetünk.

De miért van közöttünk egy egész teniszpálya?

Álomban 

Visszautasítom egy vetélytárs kérését, sír, mindenki megsajnálja.

Aztán a tengerben vagyok, és rádöbbenek, simán belementem a vízbe, nem féltem a cápáktól. Milyen megkönnyebbülés volt, félelem nélkül lenni. 

Magammal

Elszívok este egy cigit, és tényleg megnyugtat. Amikor már végképp nem tudok mit kezdeni magammal, olyan jól jön.

Ha szétmegyünk, egyedül is elköltözöm vidékre. 

Ővele

Kibékülünk ugyan, de kétségeim vannak. 

Húzok egy kártyát, hogy mi van, ha egyedül folytatom, és a Mester jön ki. Húzok egyet, hogy mi van, ha együtt, és a Megértést kapom. A képen egy kismadár van, kalitkában, de ha megérti, hogy valójában nem léteznek rácsok, szabad lesz, és szállni képes.

– 4 –

Álomban

Kómában. Sokan vagyunk körülötte, például az egyik agykontroll-oktató is. Sokkal jobban magánál van, a kezében egy kiskanál, már elbírja azt is. Lufik, nagy nyüzsgés, ünneplés. 

Magammal

Felismerem, hogy szó szerint kell venni, hogy tudatára ébreszteni. Öntudatra ébredni, feleszmélni, eszmélethez térni. 

Nem, ahogy eddig képzeltem, hogy a tudatánál van ugyan, csak éppen messze, a tenger fenekén, hanem teljesen más tudatállapotban van, mintha be lenne drogozva, és onnan kell visszajönnie, felépíteni ismét önmagát, az eszméletét. 

Kómában

Áttörés számomra. Ismét felkészületlenül jövök, de azért sokszor a fejembe idézve, hogy jó leszek, akár a bent lévő nővérrel együtt; ott leszek fejben, lélekben, mindenhogy. Több erőt érzek magamban, csak nem tudatosítom. Odalépek hozzá, és egészen közel hajolok, mert szégyellem magam a nővér előtt. És ez nagyon jó, mert végre nem azt érzem, hogy egy egészséges kántál a falnak, miközben nagyban automatikus mozdulatokkal simogat egy történetesen a keze alatt lévő testet, hanem minden sokkal intimebb.

Érzem, hogy most más a viszonyunk, bennem is változtak dolgok. Elmesélem az álmom neki, és közben önkéntelenül megfogom a bal arcát a bal kezemmel. Ő azonnal belesimul, rádől teljesen, ez jó, ezt szereti. Bújik hozzám. Végig így tartom a kezem, és teljesen ráhajolok, ráfekszem az ágy korlátjára, hogy jó helyen legyen a kezem. Néha a hüvelykujjam jár az arcán, simogatom vele, időnként a másik arcát is, a másik kezemmel. 

Mesélem, hogy eddig azt hittem, ő a sivatagban homokkal van betemetve, és a sok homok közöttünk van, ezért nem tud jelezni, én meg nem tudom hallani, de hogy most már értem, hogy eszméletre is apránként kell térnie, és ekkor többször is még jobban belesimul a tenyerembe. 

Folytatom, hogy olyan lehet, mint amikor bedrogozik valaki, és más dimenzióba kerül. Ekkor visszafordítja a fejét, és kinyitja a szemét. Mondom, hogy értem, hogy milyen lehet, és együtt érzek vele. Ekkor visszateszi a fejét, és lehunyja a szemét. Azt mondom, amióta erre rájöttem, tudom, hogy fel fog ébredni. 

Valamiért tudom. Született bennem egy mélyebb megértés, és ő erre reagál, valami, nem itt, köztünk, szavakkal intéződött, hanem máshol, és hogy ezért nagyon hálás vagyok, és nagyon köszönöm ezt az egész élményt, mert fantasztikus, ahogy jelez nekem, nagyon jól esik, hogy belesimul a tenyerembe, ez nagyon kedves tőle. És hogy tudom, hogy ide kell visszatérnie, ide fog visszatérni, ebbe a világba, és azt is tudom most már, hogy vezetni kell, mutatni kell, hova jöjjön, és át kell adnom ezt a bizonyosságot, amit nem magamtól, de magamban érzek, hogy igenis magához fog térni. 

Kinyitja a szemét, erőlködik, hogy nyelni tudjon, eltorzul az arca, a nyála is csurog. Nem tudom, hogy segítsek, majdnem elsírom magam. 

Csak letörlöm a nyálát és megnyugtatom, minden rendben lesz.

Felém néz, és kevésbé úsznak most a szemei. Nagyon szépen néz, nem a szemembe, de folyton felém. Úgy nézelődik, mint egy újszülött kisbaba. 

A lélekhez kell talán utat találni, és nem a tudattal beszélni. A tudathoz beszélni kell, a lélekkel viszont együtt hallgatni.

Később, amikor elkalandozik a figyelmem, arra gondolok, ideje eljönnöm. Mondom, hogy elmegyek nemsokára, pihenjen nyugodtan. Félig lehunyja a szemét. Mondom, hogy szeretném, ha elaludna; addig maradok, és ekkor teljesen becsukja a szemét. 

Ma valahogy puhábbnak látom az arcát is, és a gennyszag sem zavar, sőt, mintha nem belőle, hanem belőlünk jönne. Én is érzem a torkomban a váladékot, ami kapar, köhögésre ingerel, még azután is, hogy eljövök.  

Kómában

Nem tudok elaludni, olyan izgatott vagyok. Életről, halálról tanulok. Most értem meg, hogy a tudaton keresztül nyilvánulunk meg ebben az életben. Az máshol nem létezik. A lélek működteti. A tudat a lélek megnyilvánulása a Földön. Ha a lélek elmegy, kiszáll a testből, elveszti az öntudatát az ember. A tudat az arc. 

Magammal

Azon gondolkozom, hogy ha számomra az írás és az igazság miatt fontos, hogy vessük le az álarcainkat és beszéljünk a gyengeségeinkről, akkor vajon mit jelenthet a karomon a Hamvas Béla-féle „the mask is sacred, should not be taken off.”. Mert ugyan én tetettem oda, de mégis, látszólag ellenkezik azzal, amit gondolok. Most van egy ötletem. Ha a maszk nem az életünk során viselt szerepeket, mint álarcokat jellemzi, hanem magát ezt az életünket, akkor azt jelenti, hogy ezt a szerepet kell becsülettel végigjátszani.

Kómában

Van bennem egy kép, hogy nem én megyek utána, hanem elésétálok, megfogom a kezét, és visszahúzom magammal. 

Csak azt kell tudnia, hol van az itt, és azt én tudom. 

Ha a lelke elhagyta a testét, talán nem tudja, mi történik vele. De néha mégis visszatér, valamiért nem tud elszakadni teljesen. Talán el is tévedt, nem tudom. 

Azt gondolom, nem biztos, hogy jó lesz itt neki. Alighanem sok testi szenvedés is vár rá, míg felépül, ha felépül. De a kómában mintha meg lenne rekedve, egy se-se állapotban. Innen az életből még mindig választhatja a halált. Igaz, onnan is választhatná. 

Ővele

Most fut, én is nemsokára. Az első gondolatom még mindig ugyanaz, a kóma. Hiányzik, visszamennék oda térben, időben, érzésben, tapasztalatban. Azok a kapcsolataim, ahol nem tapasztalom meg ezt az összeolvadást, nem érnek semmit, most úgy érzem. Talán, mert nem teszek értük.

Kómában

Beugrom hozzá, csak beköszönök, megmondom neki, hogy hiányzik. Izzad, tiszta zsír az arca, lemosom vizes kendővel. Szenvedő arcot vág, nevetek, és mondom neki, hogy most ne ráncoljon, homlokot, hanem figyeljen. Simogatom az arcát, ásít, nyáladzik, és megint belesimul a tenyerembe, de ez inkább ösztönös mozdulat. 

Magammal

Ha nem tudok sírni, akkor egyszerűbb megvágni a csuklóm – nem, most nem akarok öngyilkos lenni – hogy onnan csöpögjön a… Valami kifolyjon belőlem.

Szer hatása alatt

Iszunk, és érdekes dolgokról beszélünk, eljutunk az élet utánig is, de érzem, hogy belefárad, nem jön tovább velem, nem iszik már velem, enni kezd, én meg ott maradok, félúton. 

Ezért kénytelen vagyok csuklót vagdosni. Eret vágni, mint régen tették, hogy eltávozzon a sok izé, elfolyjon a rossz, felfrissüljön a vér. Lecsapolni magam. Megkönnyebbülni.

Ővele

Azon gondolkozom, hogyan ültethetem át a kapcsolatba, amit a kórházban tanulok szeretetről, megnyílásról, odafigyelésről. 

Kómában

Nem reagál semmire, igaz, nem is próbálok sok mindent. Még mindig lent vagyok az ivászatunk miatt. 

Végignézem, ahogy leszívják a tüdejét, és ő utálja. Megfeszíti magát, fintorog, amikor ez a cső a szájába is behatol, hogy kiszívja a felgyülemlett nyálat. 

Aztán a gyomorszondából leszívják a megemésztetlen ételt, és benyomnak egy frissen turmixolt zöldségpürét. 

Aztán a nemi szerveit is látom, amikor azt a csövet is megpucolják. Sosem láttam még ennyire használaton kívül lévőt. 

Mondom neki, hogy ez így nem mehet tovább. 

Nem sokat beszélek, inkább csak simogatom, de most nem bújik. 

Álomban

Valaki meggyújt, én pedig lebegek és tudom, mindjárt felrobbanok, mert gyúlékony folyadék van rajtam. Van egy pillanat, amikor arra gondolok, de hát akkor ki álmodik, él tovább, gondolja tovább ezt az álmot, életet. És aztán elér a láng, én robbanok, de már nem érzem. Ugyanúgy lebegek tovább, már a lelkem vagyok, a robbanás pillanatában is; nem a testem, ezért nem érzem a halált. 

Ővele

Megint veszekedés, és ezek a támadó kis lyukak nincsenek befoltozva, ezért félő, hogy végül elsüllyed az egész. 

Megetetek vele két erőspaprikát. Meg sem nyikkan. Ha rinyálna, újból kellene kezdenie a feladatot. Aztán nagyon kibékülünk, aztán pedig megfájdul a hasa. Meghajtja a paprika, és csípi, amikor kijön.

Relaxálás közben

Próbálom magam elé idézni őt. Nehezen sikerül ellazulnom, de aztán egészen mélyre megyek. 

Keserű vagyok a családja miatt, hogy életben tartják, így. 

Egy barlangban vagyunk, aminek meleg, barna színe van, és nagyon tiszta. Magas faágyon fekszik, a fejénél pedig ott állt Jézus, barna kendő-ruhájában. Semmit nem teszünk, nem tereljük semerre, csak szeretetet adunk neki. Sem Jézus, sem én, nem vesszük magunknak a jogot, hogy eldöntsük, merre menjen, a fény felé, vagy vissza az életbe. Ott állunk, simogatjuk, én különösen a jobb kézfejét, ami görcsben van. Most én hajtom bele az arcom az ő tenyerébe. 

Egyikünk sem akar helyette dönteni, azt gondoljuk, legyen meg az ő akarata. De kié? Ha Jézust hívom segítségül, nem karmának nevezem a törvényt, hanem Istennek, ezért ekkor eszembe jut, hogy odahívom Őt magát. Ekkor azt látom, hogy fentről, nagy fényességből kiválik Ő, anyaként, és magához emeli a testet, mint egy kisbabát, fel, a fénybe. 

Azt hiszem, ezt kell tennem, azaz semmit, csak megpróbálni támogatni őt abban, ami neki a lehető legjobb, akármi legyen is az. És törekedni arra, hogy őt lássam, az igazi őt, a lelket. 

Kómában

Egészen közel hajolok az arcához. Most az ágy végétől, a fejétől hajolok a füléhez és sutyorgok neki. Úgy érzem, végig figyel. Én is nagyon figyelem őt. Nem csináltatok vele semmi kunsztot, nem vetem próbáknak alá. Elmesélem a relaxálásban látottakat.  

Elmesélem, hogy már nem sokan maradtunk a csapatból, de én maradok. Vele vagyok akkor is, amikor nem vagyok ott.

Úgy érzem, ő akar élni. Élni akar. 

Magammal

Befordulva. Mindössze azért, mert nem aludtam jól. Mindjárt más színben látom így a világot. Feketében. Oda kell erre figyelnem és kész. Majd falun. 

Kómában

Kivan. Én is. Csattan az ajtó és a szeme kinyílik. Lehet, hogy az jön, aki ledugja a csövet a torkában? 

Motorral felemelik az ágyát, és tágra merednek a szemei a rémülettől. Nem lát, de hall, nem tudja, hol van, és miért. 

Simogatom, és megkapja az első pusziját is a homlokára, de most nem nagyon figyel. 

Kihajtogatom a görcsös kezét, megnézem az életvonalát, és mondom neki, hogy nagyon hosszú, úgyhogy jobb lesz, ha felébred, magához tér, ne így nyüglődje az egészet végig. 

Néha nehéz a ráhangolódás. Néha türelmetlen vagyok. Biztosan érzi. De hátha azt is, hogy nem miatta.

Relaxálás közben

Ágyban, lemegyek a barlangba, Jézus ott van, maga a megtestesült szeretet és könyörület, és azt kívánom, fogja meg a kezem. Mellettem fekszik. Mindig azt mondja, érez engem, de nem, mert nem fogja meg, hanem megzavar, megszólal. 

Kimegy a mosdóba, én addig megragadom az alkalmat, hogy a kómából kijövetelért tegyek valamit, de nem tudok igazán ráhangolódni, minden zavaros, Jézus pedig eltakarja az alkarjával a szemeit.  

Kómában

Éppen hogy elaludt. Hagyom, a nővérrel beszélgetek. Szerinte nagyon akar élni. Épp ő volt akkor is mellette, amikor meghalhatott volna, mert negyvenkét fokos láza volt. Szerinte vár valakire. Az anyukája sem volt még bent. 

Felébred, nagyra nyílt szemekkel nézelődik. Simogatom, beszélek hozzá, de úgy érzem, ez most már nagyon kevés. Nincs koncepcióm és nincs ötletem. Már csak egy hónap van hátra, ketten járunk be, és… Semmi. 

Én tudok életigenleni vele kapcsolatban, csak éppen nem tudom, mit csináljak pontosan.

Ővele

El vagyok hidegülve. Több napja. 

Elönti a szar az agyam, kettőig nincs időm számolni, nemhogy tízig, és már megy az ordítás. 

Ő vissza, és előhoz egy olyat, ami régebben volt, és sosem került szóba, mint probléma. 

Meglepődöm, de tényleg, leforrázódom, hogy akkor meg, ha ennyi baja van, miért vár mégis mosolyogva, etyepetyézve. Hogy jön ez most ide? 

Beviszem életem első tökönrúgását. 

Ki vagyok ábrándulva. Én legalább az adott dolgon ordítok. 

Békülne, bennem meg nyoma sincs szeretetnek, szerelemnek, terveknek, semminek. És ez nagyon rossz. 

Kómában

Paulinyi szerint a tudat nem a testben van, hanem a test van a tudatban. Amikor azt nem érzékeljük a testen keresztül (például a klinikai halál állapotában), olyankor a tudat csak visszavonul a testből, ahogy egy kesztyűt levesz az ember. A test van a tudatban, ahogy egy rádió van az adásban, amit sugároznak, és nem a rádióban van az adás.   

Arra gondolok, legközelebb addig pofozom, amíg visszaüt. De anyu szerint már próbálhatták; az orvosok mindent megpróbálnak, amíg eljutnak a passzivitáshoz. 

Álomban

Egy olyan telepen élek, ahol csak fogyatékosok laknak, és nagyon boldog életünk van. Apu eljön meglátogatni, repülőre száll, ideutazik, jól lecseszni.

Ővele

Nem tudom, mi történik velünk. Nem tudok közelebb menni, és nem is akarok. 

Ez csak akkor lehetséges, ha csalódtam. 

Esetleg ez azt jelenti, hogy valahol mégsem szeretnék családot, és így szabotálom. 

Ővele

Veszekszünk. Üvöltöm, hogy te barom, húzz már el, költözz már el.

Ővele

Fú, vasárnap van és süt a nap. A terasz adott, úgyhogy nem is kell több. Amint felébredek, megágyazok kint, és átfekszünk oda. Átjár a napfény és felmelegít: ez az egyik legnagyobb testi-lelki kényeztetés nekem. Ő a naplóm olvassa. Furcsa érzés, hogy ott fekszik mellettem, és azt olvassa, amit korábban gondoltam. Nem felém fordul, és hallgatja, amit mondok, hanem lefelé néz és olvassa, amit időben és térben máskor gondoltam. Éppen azt, hogy „Biztosan izgalmas lesz, ahogy majd esténként röpködnek a tányérok és sörösüvegek…” Kuncog.

Álomban

Aputól egy Ferrarit kapok, megyek vele ide-oda. 

Magammal

Azt mondja Apu, hogy a hülyeségem, amitől félek, hogy továbbadnám a gyerekemnek, az nem csak az enyém, hanem az övé is.

Azt mondom, olyan vagyok, mint ő (tudom, szívem, tudom), ezért talán nem olyan pár kéne, mint mi, hanem alkalmazkodó. Mert a mi vérmérsékletünkön nehezebb még változtatni, mint olyat találni, akinek ez megfelel. 

Ővele

Azon gondolkodunk, hogy a szúnyogok vajon mit tennének, ha lenne az asztalon egy tál vér; ott szürcsölnének a széléről behajolva? Úgyhogy megbök engem egy bicskával, aztán magát is, kifolyatunk pár csöpp vért, de szúnyog most egy sem jön.  

Kómában

Beszélek hozzá, és úgy tűnik, figyel is. Arról beszélek, milyen lenne, ha megmozdítaná a száját, kinyitná, evésre használná, rágna, gyümölcsöt, rántott húst, és nem kellene a gyomorszonda. A gégemetszés is beforrhatna, mert már nem lenne szükség rá, ügyesen lélegezne, nyelne, köhögné fel a váladékot egymaga. Elidőzöm azon, hogy milyen lenne, ha beszélne, ha elmondhatná, amit most érez, amit gondol, ha beszélhetne végre velem, és másokkal. Végigvezetem azon is, hogy milyen lenne, ha kiülne az ágy szélére. Aztán lassan letenné a két talpát, érezné alattuk a földet, mindkét, teli talpa alatt. Aztán szép lassan ránehezedne – vele lennék, fognám – és ki is egyenesedne. Megállna a saját lábán, egyenesen, önállóan, de persze rám támaszkodhatna. Aztán elindulnánk lassan, jobb lábbal előre, áttéve a testsúlyt, aztán a balt utána stb., lassan lépkedve… 

Igazából nem reagál sok mindent. Félig nyitva a szeme, mintha figyelne, és néha mintha erőlködne, ezt látjuk mi az elejétől fogva frusztrációnak, amiatt, hogy nem tud reagálni, de lehet, hogy csak valamilyen kényelmetlenség a tüdejében, nyelőcsövében, ösztönös mimika, most már magam sem tudom. 

Engem ráz meg ismét az egész, ahogy mindezt elképzelem, ilyen részletesen, hiszek is benne nagyon. Ott van ez a test, amit, mindettől olyan, mintha csak egy hajszál választana el, hiszen látszólag mindene ép, de közben ott a tudat, hogy az is lehet, hogy soha nem történik meg mindez. 

Kómában

Dühös vagyok. Ez az egész egyszerűen felfoghatatlan. 

Ki van ott, hol van, mit érez, érzékel, hall, mit tud, hogy van, és főleg, miért nem mozog, miért nem beszél, miért nem eszik, miért nincs itt? 

Néha meg, mintha nagyon is itt lenne, de akkor mi tartja vissza attól, hogy felüljön? Elképesztően apró és egyben hatalmas nagy az a távolság, ami elválaszt minket. 

Ővele

Azt mondja, inkább kiabáljak, mint ne legyek.

Magammal

Szivarozom esténként. Néha napközben is. 

Álomban

Üldöznek, országokon át, és ő lekopik mellőlem, ahogy mostanában, álmomban. Amikor egy teremben már teljesen sarokba vagyok szorítva, az jut eszembe, hogy ez olyan nonszensz, olyan rossz, hogy talán csak álom. De körülnézek, és megállapítom, hogy ez nem álom, hanem a valóság. 

Ővele

Vérszerződést kötünk, hogy ne dohányozzunk. Ha jönne egy baba, az ne bűzben foganjon.

Magammal

Másnaptól rendesen dohányzom két év absztinencia után. 

Álomban

Egy nagy, szürke nyuszi belesétál a tűzbe, észre sem veszi. Én nézem, de tele van a kezem, nem tudok segíteni. Ég a szőre alul a nyakán, már fáj is neki, és akkor végre én oltogatom el, és simogatom őt. 

Ővele

Minden szeretkezés után eszembe jut, hogy vajon most? És tudom, hogy nem. Azt képzelem, tudni fogom, ha úgy lesz.

Kómában

Rég láttam. Beteg is volt közben, most tudom meg, rosszul érzem magam miatta. 

Cirógatom, simogatom, beszélek hozzá. Ébren van, nem tud aludni. Szinte ötpercenként szívják le. Megfeszül az egész teste, a két karja görcsben kissé felemelkedik, folyik a nyála, és egészen vörös lesz a feje az erőlködéstől. 

Időnként köhög magától, ki a lukon, a mellkasára a váladékot. Egészen odanyomom az arcom az arcához, és olyankor mintha visszatartaná még a lélegzetét is. Éber és figyel. Jobb lenne neki aludni most. De nem tud. Szereti, hogy simogatom, és odabújok hozzá. 

Elmesélem neki megint, hogy milyen lesz, ha a szájával lélegezni, enni, és beszélni fog, meg azt, hogy felül, leteszi a talpát, majd feláll, lépked… Kérem, hogy gyakran gondoljon erre akkor is, amikor nem vagyok ott. Nagyon szeretnék többször bemenni, akár rövidebb időkre is, de egyre nehezebb a munka miatt. 

Ővele

Szép napunk van, szombat, napsütés. Rendet rakunk, takarítunk, napozunk, főzünk, szeretkeztünk. Kisebb patáliát csapok, hogy ő háromszor elmegy, míg én egyszer sem, és nem vagyok gumibaba, amibe háromszor elmegyünk és kész, és szegény nagymamám sem, aki egész életében egyszer sem. Ő biztosan lesütné a szemét, ha hallana. Azt is megemlítem, hogy most legalább látja, milyen egy kielégítetlen, frusztrált picsa.

Kómában

Éber. A fal felé van fordítva a feje kissé, ezért kérem, hogy fordítsa felém. Nem sikerül neki, ezért én kúszom be az ágy és a fal közé, aminek az az eredménye, hogy rálépek a vezetékre, ami kihúzódik a falból, az ágya meg ereszteni kezd. De persze azonnal visszadugom és helyreáll a rend. Simogatom, hozzábújok, már így kezdem, és rögtön elkezdem a mondókám is, hogy vajon gyakorolta-e gondolatban azt, amiről a múltkor beszéltünk, hogy elképzeli, a száján vesz majd levegőt, azzal eszik, beszél, kiül az ágy szélére, ott lóbálja a lábát stb. Ezt most is vég nélkül ismételgetem neki, elképzelem vele együtt. 

Úgy érzem, felismer és örül nekem. És amikor ilyen éber, akkor figyel is nagyon. Egyszer megmozdul a lába, szerintem eldől a lábfeje. Mondom neki, hogy most megmozdult a lába, ezért, ha az arcát nem tudja fordítani, de a lábát képes megmozdítani, akkor adjon nekem azzal jelzést, mert nagyon-nagyon szeretném tudni, hogy hall-e, ért-e. És ekkor megrázza a lábát, én meg úgy meglepődöm, megörülök, meghatódom, hogy megölelgetem, megpuszilgatom.

Ezek szerint képesek leszünk együtt apró lépésekben haladni, és akkor talán kezdjük azzal, ami a számára a legelviselhetetlenebb (a kómán belül): a sok leszívással. Próbálja meg lenyelni a nyálát, és később majd a száján át lélegezni, ezért kezdje el azt nyitva tartani, ne ilyen szorosan összezárva, csak hogy szokja. Ekkor nagyon igyekszik lenyelni, de ehelyett az egész a kezemre folyik. Kétségbeesett arcot vág, nyugtatgatom. 

Gyakoroljuk, hogy nyitva hagyja a száját, ne görcsösen összeszorítva. 

Még többet beszélek hozzá, hogy menni fog, együtt megcsináljuk, kiiktatjuk a lukat a torkán, aztán a többi csövet is. 

Simogatom rengeteget, kiszedem a csipáit, magyarázok neki vég nélkül. Beszélek arról is, hogy ezt az állapotot ő nem érdemli meg, nincs olyan ember, aki megérdemelné. Egészen ellazul a kezeim között. 

Meg kell tudnom pontosan, mi kell ahhoz, hogy hagyhassuk beforrni a gégemetszését. Önállóan lélegezni? Nyelni? Megkérdezem, és azt fogjuk gyakorolni. 

Ővele

Házat nézünk azért.

Ha utazunk, a kocsi mellett, az út szélén pisilek, sokkal szívesebben, mint nyilvános vécében, és most is, odafelé, ahogy a lábam között a földet néztem, a fűszálakat, virágszirmokat, eszembe jutott megint Az élet nélkülem című film, és az, hogy mennyire szép, mennyire gyönyörű minden. Gyönyörű maga az élet, ez az ország, az a környék, és én nagyon elégedett vagyok itt. És örülök, hogy tudok lazítani. Amikor hétvége van, mint tegnap is, kifekszünk a teraszra, a napra és tökéletesen elégedett vagyok, talán boldog is. És ez fontos, hogy ki tudott alakulni ez a képességem.

Kómában

Arra jutok vele kapcsolatban, hogy nekem nagyon erős akaratom van, és hogy az én akaratom elég lesz, nem is kell más, hogy felébredjen. Meg fogom próbálni megtanítani irányítottan kommunikálni a lábrázáson keresztül. Ha sikerül, megtudhatom tőle, mi az, amit szeretne, mi az, amit meg tud tenni, és hogy van ezzel a nyelés-dologgal.

Kómában

Elképesztő élmény. Nem értem a kómát, de azt sem, hogy kommunikálok vele. 

Köszönök, simogatom, és rögtön a tárgyra térek: gondolkoztam a múltkori lábrázásán, és szeretném, ha gyakorolnánk. Hallja-e, érti-e ami mondok? Ha igen, rázza meg a lábát. Lábrázás. El vagyok képedve.

Le tudná-e nyelni a nyálát? Lábrázás. Fáj-e? Igen. A leszívás? Erősebb lábrázás. 

Közben kikérdezem a nővért, ő azt mondja, felköhögni nem képes megbízhatóan a váladékot, ezért van bent a kanül. Emlékszik-e mindenre, mit gondol? Semmi. Magányos? Lábrázás. 

Borzasztóan örülök mindennek az eredménynek, viszont tanácstalan vagyok, mire legyen használva. Bár biztosan magában a kommunikálás is segít, akármilyen kérdés feltevése, mint amilyeneket most is kérdeztem még, hogy kényelmesen fekszik-e (amire nem kaptam lábrázást egyébként). Ha gyakran „beszélgetünk” majd így, lehet, hogy mind éberebb és éberebb lesz. Ha ez egy valóban megbízható visszajelzés volna (lesz) tőle, akkor arra sürgősen fel kellene hívni az orvosok és az ápolók figyelmét.

Arra kell figyelmem, hogy nehogy a saját sikerélményem reményében csináljam ezt az egészet. De nem olyan nehéz, mert valamiért nagyon szeretem őt.

Ővele 

Veszekedés.

Kómában

Elkések, éppen nyomják bele a kaját. Ébren van még, de nem sokáig. Nem rázza a lábát az istennek sem. 

Elmondom, amit megtudtam a leszívásról, vagyis azt, hogy helyesen tesszük, ha gyakoroljuk a nyelést. 

Azt veszem észre, hogy amikor beszélek hozzá, még a levegőt is visszatartja. 

Mondom neki, hogy a lábrázással elérhetjük azt, hogy képes legyen megértetni magát a külvilággal. Kérem, hogy rázza meg. És ekkor megmozdítja úgy, hogy az egész felsőtestéből kiindulva hajtja végre. Kétszeri kérésemre kétszer. Valamiért ma nem képes rá, csak így. Ez egy megbízhatatlan teszt, messze alulmúlja a múltkori tapasztalatot. 

Mondom, nem baj, jövök holnapután, megpróbáljuk újra, és most hagyom elaludni, addig maradok, simogatom, és mesélek magamról, azt úgy sem szoktam. 

Magammal

Film kezdődik: Lélekszakadva. Lélek-szakadva. Szakadt lélekkel. 

Nem tudom, mi fáj annyira, hogy nagyon. Hogy tudomást sem veszek róla, nem veszek tudomást magamról, csak vagyok, mint egy gép. 

Azt kívánom, hogy bárcsak haza sem jött volna decemberben.

Kómában

Újabb orvosi vélemény: reakciói nem többek primitív reflexeknél.

Én azt kérdezem, ha kérésre lenyeli a nyálát, ahhoz hallania, értenie kell, nem? Igaz, az lehet még egy óvodás szintje. 

De úgy érzem, most már nincs olyan alkalom, hogy ne azt látnám, ott van, ért és figyel. 

Tudom, milyen volt az elején úgy beszélni hozzá, mintha a falnak tenném. De mostanában – régóta és kivétel nélkül – egészen más. 

Azt is tudom, hogy nagyon akarom az egészet, talán bele is akarom képzelni, de mégis, ha mérlegelek, azt mondom, hogy hall és ért. Sőt, érdeklődve figyel. 

Kómában

Széklete van, várnom kell egy kicsit, amíg eltakarítják. Nagyon elkeskenyedett arccal fekszik, az oldalán. Valami nem tetszik neki. De éber, és én beszélek neki sokat. 

Rendkívül fontos lenne, hogy megtanuljuk a lábrázást megbízhatóan, mert jelen pillanatban az orvosi vélemény szerint a jelzései öntudatlanok. Kérem, mozdítsa meg a lábát, ha úgy érzi, hogy ez nem igaz. Ekkor nagyon picit megmozdítja, aztán hasonló kérésemre még egyszer.

Beszélek a nyelésről is, újból és újból visszatérve rá, hogy ez a másik dolgunk, tehát próbáljon nyelni. Ilyenkor próbál, a pontos szó rá talán nyeldeklés lenne, és ilyenkor szokott kifolyni némi nyál a száján is. Ez után megkérem a nővért, hogy fektessük a hátára, mert nem akarom a lábrázás-dolgot annyiban hagyni. Ekkor elismétlem párszor, hogy nem azért fontos, hogy ezt megtanuljuk megbízhatóan és jól, hogy aztán cirkuszi lóként bemutathassuk másoknak, hanem hogy képes legyen jelzéseket adni a külvilág felé, bárkinek, mi pedig okosan fogunk kérdezni és figyelni rá. Közölhetné ezen túl ezzel a módszerrel, ha valami nem jó neki, nem tetszik, kényelmetlen, fáj, vagy csak kérdése, igénye van. Kérem tehát, hogy igyekezzen megrázni a lábát, ha mindez rendben van neki, és egyet ért velem abban, hogy ezt megtanuljuk együtt. Lábrázás. Mondom neki, hogy a cél az lesz – azért, hogy egészen pontosan érthessük majd őt –, hogy az igen az egy lábrázás, a nem pedig lábrázás, szünet, lábrázás. Én pedig mindig kellő időt fogok hagyni neki, és várni, hogy egyszer vagy kétszer ráz-e. Hogy ez rendben van-e, arra is helyesel. Kérdezem, hogy van-e kérdése, lábrázás, az állapotáról-e, lábrázás. Elmesélek neki mindent, amit tudok, a drogozást sem kihagyva, egészen addig, hogy az általam ismert családtagjainak mi volt, és mi most a reakciója. A feleségről elmondom, hogy egy évig bejárt hozzá, reggeltől-estig ott volt, de aztán képtelenné vált rá, bele is betegedett. Ekkor élénken rázza a lábát. Aztán visszatérek megint a nyelésre, ekkor is rázza a lábát, és amikor elismétlem, hogy megtanuljuk megbízhatóan a lábrázást, akkor is. Harmadik dolgot is kérek tőle, hogy a vizualizációt – amin most is újból végigmegyünk – gyakorolja akkor is, ha nem vagyok ott. 

Mondom, hogy hallottam, hogy nagyon bohém életet élt, falta a nőket és az életet, úgyhogy próbáljon arra is visszaemlékezni, akik közülük a legkedvesebbek voltak. Ilyenkor is rázza a lábát. Kérem, hogy ha nincs olyan kérdésem, amiben kifejezetten kérem, hogy lábrázással válaszoljon, akkor ne rázza (aztán áttérek a pozitív megfogalmazására: pihentesse mozdulatlanul), mert akkor félreérthetővé válnak a jelzései. Később, ha már megbízhatóan működik az, hogy kérdésre igennel válaszol, még később pedig, hogy nemmel is tud, akkor majd fontossá válik az is, hogy rázza a lábát, ha valamit ő szeretne jelezni, de addig ne. De továbbra is rázza, míg beszélek hozzá. Aztán elhallgatok, hogy megfigyeljem, akkor is rázza-e. Akkor is, bizonyos időközönként. Francba. 

Ettől függetlenül az bizonyos, hogy a kérésemre kezdte el rázni, és az is bizonyos, hogy nem túl megbízható ez a dolog egyelőre. 

Ővele

Gyűlölöm. Ez erős érzés, lehet, azt jelenti, él a kapcsolat és intenzív.

Írás közben

Szeretnék, de nem hagy. Foglalkoztatni kell. 

Kómában 

Rengeteget beszélgetünk, igaz, úgy, hogy ő nem jelez vissza. Mégis érzem, hogy figyel. Egészen biztos vagyok benne. Tudom, hogy képes vagyok függetleníteni az ítéletemet. 

Régóta úgy érzem, amikor megyek, ő is ott van. 

Néha félek idefelé, hogy valami rossz történt vele. És úgy érzem, nem hagyhatom most már itt, súlyos cserbenhagyás volna. 

Nem erőltetem a lábrázást, mert időnként magától összerándul. Úgyhogy csak mesélek neki, mindenféléről. Elismétlem, mióta van itt, miért, miket csinálnak vele, milyen ágyon fekszik, hogy néz ki a környezete. Mondom neki, hogy a múltkor illetlenül lefényképeztem, igaz, másnap el is lopták a gépem. 

Hozok neki egy illatot a karomon, most megmutatom: jázmin. 

Ővele

Délután egy megbeszélésen megtetszik valaki. Valaki más. Múló pillanat, de jelentőséggel teli. 

Kómában 

Várakozással indulok, de rossz érzésem támad idefelé. Szomorúnak látom, amit lehet, hogy ismét én vetítek ki rá, de az előzetes megmagyarázhatatlan rossz érzést akkor meg ki vetítette énrám? 

Ráng megint a lába, ezért tudom, hogy nem fogunk ma gyakorolni. Ezzel együtt sokszor úgy tűnik, azért rázza, mert nekem akar jelezni. Azt gondolom, néha tudatosan, néha öntudatlanul mozdítja. 

Elvileg rosszkor érkeztem, egy órával etetés után, de mégis nagyon könnyű őt éberré tennem. Csak megkérem, hogy legyen éber, amíg itt vagyok, és egyből kinyitja a szemét és felém fordul. Sok olyan jelzése van ma, amik tagadhatatlanul az én beszédemre történő reakciók: nehezeket sóhajt, vagy ellenkezőleg, visszatartja a lélegzetét, és sokszor szorosan lehunyja a szemét, mint amikor nagyon sajnálja, hogy ez van. A lábrázásról rengeteget beszélek neki, hogy meg fogjuk tanulni. Ha a gyakorlatban nem is alkalmazzuk most, de képzeletben számtalanszor végigmegyek vele rajta, hogy majd ha ezt megtanultuk, akkor az úgy fog kinézni, hogy kérdezek, ráz egyszer, ha igen; vagy kétszer, ha nem; ha nem kérdezek, nem ráz. A rángást folyamatosan visszajelzem neki, azzal, hogy ez nem az, amire gondolok, így meg kell tanulnunk azt is, hogy ha nincs kérdés, nyugalmi állapotban legyen. Másrészt azért jelzem vissza neki, ha bármilye mozdul, akár a lába vagy az arckifejezése, mert úgy érzem, az fejleszti a test-tudatát. Mondom azt is, hogy talán nem érzi a rángást, de a hallása jó, tudom; ezért felismerheti, ha ráng a lába, mert odadörzsölődik az ágyhoz, ami hangot ad. 

Aztán eszembe jut az agykontroll, és arról beszélek neki nagyon sokat, hogy ráérős idejében mondja el százszor, ezerszer, tízezerszer, hogy egyre éberebb vagyok, egyre éberebb vagyok, egyre éberebb vagyok. Egyre jobban tudom mozgatni a lábaim, a karjaim, egyre könnyebben lélegzem stb. Azt mondom neki, rengeteget kell dolgoznia ezen, neki magának, és csinálja, meglesz az eredménye. 

Aztán eszembe jut Isten. Most először beszélek neki róla. Mondom, hogy én jóban vagyok vele, szoktam neki köszönni, meg kérni például, hogy segítsen neki kijönni a kómából. Beszéljen vele ő is egyenesben, nem kellenek közvetítők, egyszerűen kérjen tőle. 

Egyáltalán nem szürcsög ma, egyszer sem kell leszívni. De amikor ki akarok lépni az ajtón, egy hatalmasat köhög. Visszanézek, de nem megyek vissza, mert úgy sem tudok neki segíteni. 

Jó lenne, ha valaki nekem segítene, hogy mit csináljak vele. 

Magammal

Szinte ott fekszem vele a kórházi ágyon. Nekem kellene vinnem magammal őt. Hoznom.

Kómában

Olyan sok csalódottság volt ma benne, hogy az jut eszembe, ezen fogunk dolgozni, beszélni arról, hogy hogyan engedje el a haragot, ami nyilván van benne, talán a családja, talán a felesége, talán önmaga, talán Isten felé. 

És egyébként mi van, ha figyel? Semmi. Rosszabb neki. Tudatában van az egész szarnak. Lehet, hogy soha nem jön ki onnan. 

Magammal

Két év elfojtás után hihetetlenül felszabadító, hogy akkor gyújtok rá, amikor akarok.

Kómában

Nem éber, úgyhogy csak elmotyorgom neki a mondókámat. Nem is nagyon figyel. Emlékeztetem minden eddig elért eredményre és minden feladatra, amit együtt próbálunk teljesíteni. 

Elmondom, hogy rájöttem, fontos lenne a dühével kezdeni valamit. Körüljárni, feldolgozni, hogy elengedés, megértés vegye át a helyét.

Elmondom, hogy én két módszert ismerek erre, az egyik az, ha belemegy az egészbe, hagyja magán átmenni a dühöt, mint egy vihart, hagyja magát dühösnek lenni, és az aztán elvonul, békét hagyva maga után. A másik, ha kívülállóként tekint a saját dühére, mintegy kívülről, vagy felülről nézi, és akkor egyszer csak már nem a dühös ember lesz, hanem az, aki mindezt figyeli. Ez egy merész javaslat, tekintve, hogy nem hogy egy kómában lévőénél, de egészséges embernél is magas tudatosságot igényel, de azért úgy vélem, egyáltalán nem lehetetlen, hogy megérti. 

Azt is elmondom, hogy szerintem ő egyre éberebb, és hogy azt gondolom, ettől egyelőre csak rosszabb lett neki, mert egyre inkább tudatában van az állapotának, ami rossz. De hogy ez egy átmeneti állapot (reméljük), haladunk kicsit, legyen türelemmel. A lába ráng, megint, sőt, az egész teste, úgyhogy kísérletet sem teszek a lábrázásos módszerre, egyébként is álmos, fáradt, ezért hagyom. Meg amúgy sem olyan fontos már nekem sem. Az adott napi állapotához kell alkalmazkodnom mindig, nem elvárásokkal érkeznem. Ezt meg kell tanulnom. 

Ővele

Kivágok egy fényképet, egy eladó házat, és a vizuális kívánságlistámhoz teszem. Felhív a pasas, hogy kiadná. És aztán: mégsem. 

Kómában

Nincs összhang az utóbbi néhány alkalommal. Talán amiatt, hogy akkor nem mentem vissza az ajtóból, talán, mert sokat dolgozom, talán, mert úgy érzi, cserben hagyom, talán, mert soha nem is volt összhang. 

Magammal

A cigi lassan elveszti azt az élvezetet, amit az utóbbi időben okozott, és kezd megint megszokássá válni. Érdekes megfigyelni a stádiumokat, ahogy újból egy függőség alakul ki, szó szerint, amikor azért csinálunk valamit, mert nincs olyan, hogy nem.

Kómában

Helyreáll a rend, úgy tűnik. Az oldalán fekszik, ezért én a korlátra hajtom a fejem, így pont egyvonalban van az arcunk, úgy tíz centire. Simogatom folyamatosan. Egészen közelről látom a hámlásait, mitesszereit, korpáit, füléből kiálló szőrcsomókat. 

Beszélek neki sokat, a múltkori rosszról is, elismétlem a lehetséges okokat. Aztán egy cikk tartalmáról – hogy harminc közül huszonnyolc filmben úgy ábrázolják a kómából való felébredést, mint egy Csipkerózsika-történetet –, ekkor nagyon figyel rám. Mondom, hogy mi kis lépésekben haladunk, legyen türelemmel, tudom, hogy talán egyre rosszabb most, mert kezd tudatára ébredni a rossznak, de hogy ez valójában jót jelent, az jó, ha egyre tudatosabb lesz, hiszen az a cél, hogy teljesen öntudatnál legyen. Én megnyugodtam kicsit a cikktől, és lehet, hogy csak ezért érzem, de mintha ő is. Mondom, hogy a filmekben kisportolt, lebarnult testű kómások vannak gégemetszés és szonda nélkül, akik egyszer csak felülnek, majd elrohannak és bosszút állnak. Azért lehet ez fontos – mármint tudni, hogy nem a valóságot tükrözik –, mert lehet, hogy neki is vannak ilyen filmemlékei és keserű, hogy vele nem történik meg ugyanaz a csoda. 

Átmegyünk a „száddal lélegzel, nyelsz, rágsz, beszélsz, majd felülsz, megtámaszkodsz, lábat lóbálsz, lábra állsz” fantázián, amit azzal fejezek be, hogy „és aztán szépen kisétálsz az ajtón. Ki innen, örökre”. Figyel végig, amikor kérem, hogy dolgozzunk egy kicsit, tehát nyissa ki a szemét, kinyitja, vagy egyszer megmozdul a karja, ezért kérem, együtt emeljük kicsit, akkor is, mintha együttműködne. Azonban a vízió végén, hogy kisétál onnan, köhögőrohamot kap. Gyanítom, hogy erősen frusztrálja, hogy mindez talán csak képzelődés. Mondom is neki, hogy néha nem tudom, jó-e, amit csinálok, amit mondok. A köhögőroham alatt sok nyál kifolyik a száján, és én most úgy nyúlok oda a papírral, hogy nem szólok előtte, ezért nagyon megrémül. De egyébként kedves, aranyos. 

Jön egy férfi, igazságügyi elmeorvosi szakértő, végzést mutat, nem nekem, úgyhogy csak találgatni tudok, hogy miért rendelték ki. Jön „megvizsgálni”. Ez úgy történik, hogy kórlapot kér, és amíg a nővér a széken állva a szekrény tetejéről mindent leverve sem talál semmit, addig én őt nyugtatom, hogy ugyan nem tudom, ki ez, hozzá jött, megvizsgálni, de biztos vagyok benne, hogy nem műszerekkel, úgyhogy ne féljen, és itt leszek végig. Mire végre az ágyhoz jön az illető, kérem, hogy bent maradhassak. Kérdezi, ki vagyok, megmondom. Aztán őhozzá fordul, és összesen két mondatot mond: „Figyeljen rám! Nyújtsa ki a nyelvét!” Persze semmi. Amott vállvonogatás. Mondom, hogy valószínűleg nem fogja kinyújtani, mert ha tudná, sem akarná, ugyanis szereti szorosan zárva tartani a száját a leszívások miatt. Azt is mondom, hogy eddig két alkalommal sikerült úgy kommunikálnunk, hogy kérdésekre megrázta nekem a bal lábát, igaz, nem teljesen megbízhatóan. És azzal odafordulok hozzá, hogy „kérlek, rázd meg a lábad, ha tudod”. És megrázza a bal lábát, azonnal, félreérthetetlenül, és csak egyszer. 

A férfi részéről vállvonogatás ismét, majd kifelé menet azt mondja a nővér által behívott felettesnek, hogy az orvosi vizsgálatok eredményét szeretné látni, mert „ő nem tudott vele kommunikálni”. 

Vigasztalom, hogy ez egy fasz, és azt sem tudjuk, miért volt itt, de nem tekintette őt embernek, pedig csodálatos volt, ahogy megrázta a lábát, én nagyon büszke vagyok rá. Egy darabig még vigasztalom, de aztán át is lendülünk ezen a témán, őt sem bántja már annyira. Sikerül az egész látogatást nagyon pozitívra kihozni, és azt is emlegetem sokszor, hogy holnapután, azaz a második napon jövök megint, aztán a negyedik napon pedig egy szupervizorral, addig mantrázzon szorgalmasan, hogy„egyre éberebb vagyok, egyre éberebb vagyok…”. 

Ővele

Amikor jóban vagyunk, az nagyon jó. De a hiszti a menstruáció előttről áttevődött a termékeny korszakra. 

Kómában

Tündérvirág. Figyel, nem ráng, kérésre lábat ráz, csak aztán megint nem tudja abbahagyni. Csipatörlés, kérdezgetés, hogy „szia drága, hogy vagy?”, aztán beszéd, „látom, most éberebb vagy, nem rángsz, megrázhatnád a lábad is akár, de nem erőltetjük, tudom, hogy néha megy, néha nem megy”. Ha nehezen is, de később azért megrázza. 

Mondom, hogy új dolgot eszeltem ki: végigmegyünk gondolatban az egész testén, hogy ráirányítsuk a figyelmét a testrészeire, belső szerveire, hogy újra tudatában legyen nekik, és hogy ő maga visszakerüljön a testébe. Mondja (rázza), hogy jó. Végigvesszük tehát: „alulról megyünk fölfelé; van két lábfejed, mindkettőn öt lábujjad. Próbálj rájuk figyelni. Az ágynak fatámlája van, előtte párna, ahhoz támaszkodnak a lábfejeid. A jobb kicsit rajta van a balon, és mindkét talpad hozzáér a párnához. Nem tudom, érzed-e, de próbálj a lábfejeidre figyelni, érezni őket. (Figyel rám nagyon – tudom a légzéséből, a csendjéből.) A lábfejednek van a felső része, rüszt, azt hiszem így hívják, és vannak a talpaid, amivel érezned kellene a párnát. Vannak aztán sarkaid, és bokád, ezen is időzzünk el egy kicsit. Feljebb jőve ott vannak a lábszáraid, sípcsonttal, izommal, bőrrel, szőrrel, rajtuk a lepedővel. Még följebb a térdeid, térdkalácsaid, inak, azok hajlítják majd a lábaid újra. A combjaid is megvannak, erősek, izmosak, hátsó combok, első combok, bőrrel, szőrrel. Még följebb a medencéd, csípőd, nemi szerved, sajnos ott most ki van vezetve a pisi, aztán a feneked. Alhasad, hasad, belül a gyomrod, amiből ki van vezetve egy szonda, azon keresztül táplálnak. Tüdőd, szíved és egyéb szerveid, és mind-mind egészséges és ép, jól működik. Aztán a mellkasod, szőrös, férfias, hátul pedig a derekad, gerinced; csigolyáról csigolyára végigmegyünk. Aztán ott a hátad közepe, lapockáid, vállaid, amelyekből kiindul a két karod. Az alkarod is szőrös. A kezeid mindig félig ökölbe vannak szorítva. Aztán ott a nyakad, rajta a luk, de az kell, mert különben nem tudnád úgy felköhögni a váladékot, ahogy én (megmutatom), és az veszélyes lehet. Úgyhogy erre most szükségünk van, és a leszívásra is, mert könnyebben lélegzel utána. A nyakadon pedig ott a kedves arcod, szád (amit majd ismét lélegzésre, rágásra, nyelésre, és főleg, beszédre kell majd használnod), orrod, szemeid (bárcsak látnál velük), szemöldököd, homlokod, tar fejed, oldalt rövidre vágott hajjal (jól áll neked), és a füleid”. 

Végigmegyünk mindezen, de közben a nővér vagy kétszer leszívja, mert szürcsög. Mondja nekem, hogy ne fogjam közben a fejét, mert rám folyik a nyála, de én mondom, hogy nem zavar. A nővér azt mondja erre, hogy „de minket igen”, mire én újra, hogy engem viszont nem, akarnám mondani, vállalom a felelősséget. Megkérdezi, mi az az összegyűrt papír Sanyi mellett, én mondom, hogy letöröltem a nyálát, ő erre otthagy mérgesen. 

Visszatérek hozzá, mondom, hogy holnap nem jövök, és nem jön össze a vidéki ház, amit szerettünk volna, de ne aggódjon, akkor is látogatnám, ha elköltöznénk. Mert mintha aggódna – legalábbis az én fejemben. 

Aztán persze mondom, hogy hétfőn a szupervizorral jövünk; már egy ideje készítem rá. Mesélem, hogy ő nem olyan, mint a múltkori elmeorvosi szakértő, hanem olyan, akinek még csak nem is az a véleménye, hogy „beszélj hozzá”, hanem, hogy „beszélj vele”. Hogy olyan tanulmányait olvastam, amiben például lélegeztetés alatt álló, kommunikálni képtelen betegekkel való helyes bánásmódról ír. Igazán érdeklődéssel hallgat, esküszöm. Mondom, hogy nem várunk azért csodát, de nekem is jó, hogy jön, mert néha nagyon tanácstalan vagyok. És ha pont ilyen állapotban lenne véletlenül, mint most velem, az nagyon jó lenne. 

Aztán kérdezem, átmenjünk-e ismét az előbbin, mire lábrázás a válasz (és aztán már nem is hagyja abba, bizonyos időközönként újra és újra megrángatja), úgyhogy elismételjük az egészet. És aztán, amikor eljutok a fejéhez, elmondom, hogy az történt vele nagy vonalakban, hogy nem kapott elég oxigént az agya, és ettől esett kómába. Van tehát egy terület ott, ami felelős az éberségéért és azért, hogy mennyire tudja irányítani a testrészeit, szerveit. Képzeljük tehát azt el, nem baj, ha anatómiailag nem vagyunk pontosak. Nekem foltként jelenik meg, sötétbarna színben. 

Ekkor elégedetlenkedik, ami abban nyilvánul meg, hogy zihálva kezdi a levegőt szedni. Ilyenkor mindig csitítgatom, szó szerint úgy, hogy „cssss, semmi baj, semmi baj”. 

„Szóval van ez a folt, és gondoljunk rá szeretettel. Muszáj elfogadnunk és megszeretnünk, most ne legyél dühös. Aztán képzeljük el, ahogy az összes egészséges sejted, mint szorgos hangyák, azon munkálkodnak, hogy kijavítsák ott a hibákat. Hívjuk segítségül az apukádat is, vagy azt, akire felnézel, akit tisztelsz, akiben nagyon megbízol, és kérjük meg, hogy segítsen. És persze mondogassuk nagyon-nagyon gyakran, hogy egyre éberebb vagyok, egyre éberebb vagyok. Azt kérem, hogy ezt akkor is mondd, ha nem vagyok ott, és az előző gyakorlatot is csinálhatnád egyedül. Hiszen rengeteg időd van, és tudom, hogy az idő az egyik legnagyobb ellenséged, de használd ki, használd fel jóra. Gyakorolnunk kell, dolgoznunk kell.” Emlékeztetem arra is, hogy tudjuk, hogy nem úgy van a felébredés, ahogy a filmekben, mi lépésről lépésre haladunk, és ha lassan is, de el fogjuk érni a célunkat. És hogy ne higgye, hogy amikor nem vagyok ott, akkor nem vagyok lélekben vele, rengeteget gondolok rá, és sok szeretetet küldök felé. Tartson ki, nagyon szeretem, és fel fogunk innen kelni. 

Ővele

Barkochbáztunk. Én a következőkre gondolok: az egyik barátunkra (akivel kapcsolatban a múltkor kitaláltam a gondolatát, és akkor azt mondta, velem sem barkochbázik majd); a válására, és cigarettahamura. Ő: virágsziromra; arra, hogy én a kádban kielégítem magam, ő meg nézi; a mellbimbómra. 

Álomban

Egy viszonylag közömbös ismerősömnek rákja van, de ugyanakkor várandós is, meg valami balett órára kísérek valakit, és a kövér balett tanárnak kis gyerekcipő van a lábán. 

– 5 –

Kómában

Itt a nagy nap, korán, izgulva keltem, és azóta sem csillapodik. Megmutathatom végre, mit tudunk. Ehelyett a látogatás olyanra sikerül, mint a legelső alkalommal: fel sem lehet ébreszteni.
Amikor felrévedezik, még az arcát is elfordítja. 

Álomban

Nem az enyémben, valaki máséban: ő és én, mindketten a sárgaházban vagyunk. 

Ővele

Úgy látom, peteérés lesz hamarosan, mert kezdődik a balhé. Kölcsönös féltékenység. Az nem baj egyébként, hanem ahogy nem tudunk beszélni róla, az a baj.

Írás közben

A romok között 

A koszos vízben

Hajómmal evezve 

Leomlott falat megkerülve

A bottal magam eltolva

Úszom tovább

Fertőzött víz

Elődök hullái

Örvények

Növények

A dohszag szűnik

Fény szűrődik

Kómában

Még csalódott vagyok, de megértem, persze. Minden esetre patthelyzet, ismét. Amikor felébred a szendergésből, elmesélem a múltkori látogatásunkat. Mondom neki, hogy az EEG szerint gyakorlatilag ő zöldség, jó volna bebizonyítani (magunknak, a családnak), hogy igenis van remény. 

Kérem, mozdítsa meg a lábát. Nagy nehezen megmozdítja. 

Elmesélem, hogy a gyámjától engedélyt kaptam arra, hogy filmezzem őt, de előbb az ő véleményét szeretném kikérni. Hosszasan fejtegetem, miért fontos, és hogy nem aláznám meg vele, lehet, hogy csak a lábát venném, vagy azt, amit érdemes. Kérdezem, beleegyezik-e. Semmi. Kérdezem, ha ezek szerint nem akarja, akkor vajon a családja miatt? Haragszik talán valakire? Semmi. Talán miattam? Semmi. Azt akarja, hogy ne videózzam? Semmi. Meg tudja egyáltalán mozdítani a lábát? Semmi. Jó egyáltalán, hogy itt vagyok? Semmi.

Tanácstalan vagyok. 

Arról beszélek, neki is dolgoznia kellene, egyedül képtelen vagyok, adjon valahogy, valamilyen jelzést legalább. Semmi.

A lélegzése változását érdemesnek tartanám felvenni, de addig nem akarom, amíg ő bele nem egyezik. Elköszönök, eljövök, de a családdal való találkozás előtt megpróbálok még kétszer legalább bejönni. Most nem az időm nem engedi, hanem a saját tehetetlenség-érzésem. 

Magammal

Szomorú vagyok. Nem tudom, miért. Talán csak a mai nap üresjárata miatt, könyvem kijavítva, újabb írnivaló most nincs, kóma-ügyben patthelyzet, ő dolgozik, és szeretném ugyan, hogy velem legyen, de most nem tudok megnyílni. Pirosnál nyitok. Most sárga van. A termékenység számomra valamiért sárga színű.

Álomban

Rámászik, én nekirohanok, és a kinyújtott fél karommal a torkánál fogva a falhoz szegezem. 

Magammal

Fekszem a napon, az új nyugágyunkon, leteszem a könyvet, hogy azt a pár percet, amíg a nap eltűnik a háztető fölött, és a teraszra már nem süt, teljesen kiélvezzem: már megfőttem, meleg vagyok, a nap bizsergeti a bőröm. Hogy leteszem az olvasmányt, hirtelen csak létezem, nem csinálok semmit, csak vagyok. Teljes súllyal, élve, elevenen. Hason fekszem, fülem az ágyon, hallom, ahogy lüktet a szívem. Nagy robajjal elszáll felettem egy repülő, és nekem az jut eszembe, leszakadhatna az egyik karom mondjuk egy háborúban. Vagy bármilyen katasztrófa történhetne. De a repülő elmegy, a madarak csiripelnek, a nap még süt. És csak vagyok.

Eszembe jut, hogy miután másodszor vagy valahányadszor mentem ki hozzá, apuéknál aludtam, és rögtön az első reggel csupa vér lett a lepedő. Még soha azelőtt, és soha azóta nem folyt így ki. 

Ővele

Festek, alkotok, ajándékot készítek neki. De számoltam, és ügyesen kikerültük a termékeny szakaszt.

Ővele

Nincs balhé, talán, mert itt sincs, bár ettől még, vagy éppen ezért lehetne, és most vagyok épp a megtermékenyíthető nagy-nagy petesejt. Legalábbis azt hiszem.  

Kómában

Éppen etetik, azt mondják, azért, mert reggel nem lehetett, mindent kihányt. Rossz érzésekkel jöttem, hogy nem haladunk semerre sem, de most helyzet van, úgyhogy adott, mit kell tennem: vigasztalni. Rossz helyre állok, arcon köp a légcsövén keresztül. 

Tele van váladékkal, hány, öklendezik, jön a nyál és hányadék a száján, nyelőcsövén. Úgyhogy arrébb pozícionálom magam, így egyébként is közelebb kerülök az arcához. A nővér ki van készülve, ezért otthagy egyedül. Jobb is így. Igaz, én kapom a sok váladékot, arcomra, kezemre, mindenhova, de legalább törődhetek vele, törölgetem folyton. Van, hogy az egész mellkasát beteríti, akkorát köhög. Mivel a nyelőcsövében rengeteg gyűlik össze és nincs leszívva, már én bíztatom, hogy fújjon nagyot, majd én felfogom, kipucolom onnan. Végig a lét törölgetem, rengeteg papírt elhasználok. Időnként a kis lukból halászgatom a slejmet.

Asztmás is, allergiás is, psoriasis-a van, aztán látom, amint inzulininjekciót is kap, csak hogy ne legyen neki olyan jó abban a puha, békés kómában. 

Lelkiismeret furdalásom van, mert másodszor történik meg, hogy hosszabb időt kihagyva arra megyek be, hogy közben szarul lett. Azért a rossz érzés, hogy hogyan lehetséges az, hogy nem érzem, mikor lenne szüksége rám vagy akárkire.

A rosszulléte azonban segít most nekem abban, hogy elmúljon a távolság-érzésem, ismét teljes odaadással tudok felé fordulni, nagyon szeretni. 

Nem tudok mit kezdeni a részvétemmel, hogy rossz így látni, hogy nem tudok segíteni. Valóban segíteni.

Átvenném-e a szenvedését, akarok-e annyira segíteni? Milyen lehet mozdulatlanságra ítélve, örök sötétségben? Vég nélkül sorolhatom, mire nem képes. Hogy mire igen, az rövid lista, és a szenvedés különböző formái vannak csak benne. 

Természetesen nem akarok ma tőle semmit, úgy értem, semmi fejlődést, kamerázást, ilyesmit, hanem ellenkezőleg; szeretném nagyon, hogy elaludjon. Még imádkozom is ezért, és hogy nem sikerül, dühös vagyok. 

Bele akarom nyomni a párnát az arcába. 

Kómában

Rájövök, hogy hiába nyomnám bele a párnát az arcába, nem ott vesz levegőt. Ott vesz levegőt, amit egész végig pucolgattam ma. Egy ujjal is befoghattam volna. 

Próbálom, próbálom elfogadni, hogy nem az van, amit én akarok. Még egy rohadt elaltatásban sem. 

Ővele

Este szeretkezünk és van egy pillanat, amikor megfogom a kezét, kicsit visszaszorít, de utána már hiába keresem azt, nem viszonozza. 

Mással van elfoglalva, a mozdulatokkal. Olyan, mintha hirtelen megszakadna a kapcsolat a lelkünk között, amit a kezeink összefonódása tarthatott volna fenn, és személytelenné válik az egész. Egy pillanat mindez, és én hirtelen majdnem elsírom magam és ordítanék, hogy fogd már meg a kezem. Annyira rossz, hogy elmondani sem tudom, úgy érzem, súlyosan elhagyott, messzire került. 

Omne animal post coitum triste.

A vécén imádkozom, hogy csak ebből ne legyen gyerek. Két világegyetem között foganna, sosem érne el egyikünket sem, csak nyújtogatná a kezét.

Álomban

Apuval a Dunában mászkálunk, a sziget partjainál. Megnézünk egy nyaralót, úgy dönt, megveszi. Én pedig örülök, hogy mi is használhatjuk majd. Megkérdezem, hogy miért van itt, és meddig marad? – de nem kapok választ. 

Ővele

Van egy pillanat, megöleljük egymást, és onnantól jó. De azért nagyon befelé vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok bármi felé érdeklődést mutatni, kivéve a festést.

Kómában

Nem vagyok mostanában a helyzet magaslatán, ezt elmesélem neki, és kérem, hogy ne vegye magára. 

Éber most különösen, nyitott, szinte figyelő szemekkel, amiket lehuny, amikor simogatom, így élvezkedik. Jó alkalom lenne valamit gyakorolni, de most nekem nincs hozzá kedvem. Bár azt nem tudni, ereje mennyi van ilyenkor. Az nem biztos, hogy sok. Elmesélem, hogy festek mostanában, és hogy mit olvastam utoljára. Mondom, hogy majd ha topon leszek, végiggondolom, mi legyen a következő lépésünk, hogy fejlődjünk is azért. 

Úgy fél órát vagyok bent csak, aztán mondom, hogy megyek megint két-három nap múlva, azért ne higgye, hogy nem.  

Ővele

Kosz van, nincs erőm semmihez. Ő velem bénázik. 

Néha nem tudom, jó-e ez neki, teljesen a hatásom alatt lenni. Mit keres mellettem? Én mit keresek őmellette?

Jézus meg ma a mennybe ment.

Ebben a házban a harmadik szakítás. Kinyitom a csapot, és feljön a túlfolyóból a víz. 

Itt kerülgetjük a holmiját, ő meg engem, hogy hogyan hozhatnánk helyre. De a fejembe vettem, hogy jobb (persze, hogy rosszabb) lenne egyedül. 

Kint ül, a kuplerája közepén, a fogkeféje visszavándorol a pohárba. De én tartom magam.

Magammal

Rivotril, hogy ma este tudjak esetleg aludni, de hát szar, szar, szar.

Kómában

A szokásos módon fogad: fekve, kómában. Elegem van. Mit kezdjek vele? 

Beszélgetek a nővérrel. Szerinte semmi változás nem tapasztalható, javulásra nincs esély, bár baleset után az intenzíven látott hirtelen felébredni valakit, de ez más. Mondom a lábrázást, meg hogy szerintem figyelni szokott, de a nővér azt mondja, a vigil kómások produkálnak meglepő dolgokat néha, de ő nem hiszi, hogy ebből akármi is kisülhet. Személy szerint ő a homlokára fogja tetováltatni, hogy ezt ne, így ne, ne tartsák őt mesterségesen életben. 

Én ma ezerszer kérem őt, hogy rázza meg a lábát, általam látható akadálya nincs, de nem teszi. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Ha lenne egy apró jel, változás, bármi, akkor lenne egy irány, amerre tovább lehetne haladni…

Ővele

Gyötröm most már önmagam. Meg őt is. De főleg magam, magam ellen fordultam. Válogatás nélkül mondom, csak hogy fájjon. Nekem még jobban. 

Itt ül, mindent megpróbál, hogy közelebb kerülhessen, de nem engedem. Közben meg felkötném magam a szeretetlenség miatt.

Addig gyötröm, míg elmegy. Van bennem valami, amire erre hajt, nagyon erősen, hogy utána szenvedhessek. Felhozok régi dolgokat, mindent, ami csak eszembe jut, és aminek az ellenkezője is igaz. De én nagyon logikusan keményen, szemetül kiállok a saját érveim mellett, ő pedig nem tudja megvédeni magát. 

Most házasodik apu.

Magammal

És most értem, hogy soha senkinek nem fogom elhinni. 

Akármit tesz vagy mond. 

Ővele

Azt mondja, úgy érzi, mintha meghaltam volna. Az jó, az segít a felejtésben. Nem, rosszabb, olyan, mintha egy szerettünk meghalt volna. 

Szer hatása alatt

Ugyan jól alszom, rivotril-álmomban.

Magammal

Kell lennie veszteségnek, semmi mással nem magyarázható. Veszteség után viszont az egyetlen logikus viselkedés.

Van még rajtam egy kis hely, csináltatok néhány új tetoválást. 

Kómában

Búcsúzni vagyok itt. Elmesélem neki az utóbbi idők történéseit, a szakítást, hogy találkozunk a családjával beszámolni, mert letelt az idő és én nem jöhetek többet. Elmondom, hogy mindenki azt állítja, hogy amit én tapasztalok, az szubjektív belemagyarázás. 

Ekkor görcsösen összehúzódik egyet. Beszéltek tovább, megint görcsöl, aztán elkezd rotyogtatni, és végül bekakil. Az oldalán fekszik. A nővér ekkor már legalább tíz perce van távol. Újabb tíz perc azzal telik, hogy téblábolok, kipucoljam-e, ha igen, hogyan, mivel? 

A nővér csak nem jött, ezért kiürítem a zacskóját, és papírtörlőkkel abba szedem bele a szart, a lepedőről, sőt, egészen ki, a fenekéből. Összecsomózom, kidobom a zacskót, majd vizes papírokkal még mosom és mosom, míg a lepedőn teljesen szétkenem, de azért őt próbálom rendesen megtisztítani. Ezek a papírok nem erre valók, szétfoszlanak, és még sokáig érzem a szagot a kezeimen.

Magammal

Már négy rivotrillel alszom.

Ismét este, sőt, éjszaka van, de én festek mostanáig; négy képet. Hiányzik, nem hív, hívott reggel, elutasító voltam, hát miért hívna, de egyébként is jobb, ha nem hív. 

Újabb este, veszekedés telefonban, alvás két rivotrillel. Jelenleg ez van nekem, meg a cigi. 

Kómában

Lezárta a csoport a kísérletet, és így foglaljuk össze a család számára: 

„Neurológiai szakorvosi vizsgálat és az agyi elektromos tevékenység műszeres mérése egyértelműen bizonyítja, hogy rosszulléte alatt oxygén hiányból bekövetkezett igen súlyos agykárosodást szenvedett. Az agytörzsi központok működésének köszönhetően vegetatív funkciói megtartottak, de tudatos, agykérgi működésre bizonyíték nincs. Ez a folyamat sajnos visszafordíthatatlan.

Mindezt összegezve: az a legvalószínűbb feltételezés, hogy nincs az ÖNTUDAT, az ÖNKONTROLL, a KOMMUNIKÁCIÓ-KÉPESSÉG olyan szintű birtokában, ami az emberi élet minőségének akár szerény szintjét jelentené. Benyomásaink szerint nem is valószínűsíthető, hogy erre a szintre valaha visszatér.

Ami működik benne: az alapvető életműködések (keringés, légzés, veseműködés stb.) idegi szabályozása, és a szervek maguk is végzik a dolgukat. Emiatt van az, hogy a szervezete működik.”

Írás közben 

Nem tudom szavakba foglalni. Évek óta írok, de ez most nem megy. 

Szer hatása alatt

Mesélek neki, sírok. Sírok, hogy kudarcot vallottam, sírok, hogy még mindig ott fekszik, és sírok, mert részeg vagyok.

Magammal

Nem lehet így kiadni, nem olyan; ha az egeret túl sok áramütés éri, apátiába süllyed, közönybe. Kevesebb áramütésnél vinnyog csak. Ha csak kicsit bántják.

Nem beszélek, nem ismerkedem, nem emlékezem, nem szeretek, nem érzek.

Magammal

Egy távoli rokon kilencvenhárom éves korában meghal, felelősséget rak rám, méghozzá szépet: a családjának ajánlja fel a szenvedését.

Magammal

Megnézek egy vidéki házat. Megveszem. 

Mozgás közben 

Pár napja futok a gépen, csak lassan, tíz percről indulva. Most is futok.

Kérem Istent, de aztán: mégsem. Nem tudok kérni, csak megköszönni mindent, ami van, és ami lesz.

Magammal

Csak a kvantumfizikában van ennek értelme, de hiszem, hogy ahogy rakosgatom össze magam, pici darabokból, formálom, javítom, úgy másokat is vihetek előre, mert ugyanezt a munkát már nem kell elvégezniük, ahogy új kötéseket hozok létre, másoknak ugyanez már kisebb munka. Mint ahogy nyilván én is rengeteget kaptam.

No Comments

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.