Lovak

Tél van, mit tél, tél kellős közepe. De ezt talán már csak a Gergely-naptár tudja, minden egyéb fittyet hány rá, a természet, meg az, aki ezt az egészet irányítja.

Máshogy parancsolta, hát rügyeznek a fák, hófehér bárányfelhőkkel fodrozódik a világoskék ég, és süt a nap, olyan nagyon süt, ahogyan az csak lehetséges.

Olyan nagyon süt, hogy először kiülök a kertbe, egy cigire, aztán már be sem tudok menni a házba. Hiszen itt van, most van, és én éppen ezért költöztem falura. Nem, nem futok ma bent a gépen, hanem tornázom, itt kint, a szabadban. Hát ennyire süt a nap, mert egyébként a könnyebb megoldást választanám, és futnék ma is. A tornában van egy gyakorlat, fenékre, amitől az nehéz, és bár a nyújtások miatt pedig jobb a testemnek, emiatt kicsit mégis nehezebben veszem rá magam.

De ma úgy süt a nap.

Úgy süt a nap, hogy atlétára vetkőzöm, leterítem a szőnyeget, és elkezdem, ahogy mindig, mélyeket lélegzem és kinyújtózom az ég felé. Csinálom, csak csinálom, és mindig úgy, hogy a nap sugarai érjék az arcom.

A kutyám körülöttem ugrál, aztán ugatni kezd, én pedig tudom, hogy a lovakat ugatja, akik úgy négy méterrel fölöttem mászkálnak. Hallom én is a prüszkölésüket, fújtatásukat. Felnézek, és látom őket, gyönyörű festményként: világoskék háttér előtt, csillogó, barna szőrű, fenséges teremtmények. Nézem nagy termetüket, gyönyörű pofájukat, pofás hátsójukat.

De a szokásos csalódottság bennem van, valami homályos kudarcérzés. Mert félek tőlük. És zavar, hogy mintha ők nem szeretnének engem. Azon töprengek, vajon miért zavar, ha ez így is van.

Erről eszembe jut az első találkozásunk, és persze azonnal értem, miért nem szeretnek. Az én kertemben vannak, a kertemnek a magasan fekvő részén, ahova a hátsó szomszéd hajtja őket, és ahonnan nem tudnak hozzám lejönni, mert meredek fal választja el a felsőt a kert alsó részétől. Amikor először mentem fel, a saját birtokomat akartam megnézni, sőt, birtokba venni, és a birtokomon történetesen ott voltak ezek a lovak, akik viszont szintén a sajátjukénak érezték a földet. Behatoltam a területükre, a magaménak akartam azt, és nem szerettem őket, mert nem rájuk figyeltem, hanem magamra, így ők sem szerettek. Hozzám rohantak, és meg akartak harapni. Azelőtt nem féltem a lovaktól. Most félek tőlük, és nem szeretem ezt a kínos érzést magamban, és ettől őket sem szeretem annyira, és ezért ők sem szeretnek, vagy talán csak hiszem, hogy ők nem szeretnek.

Erről viszont az jut eszembe, hogy le kell győznöm ezt a félelmemet, mert szeretnék egy saját lovat, illetve egy olyan lovat, amelyik velem él, és amelyiktől most nem félek, talán, mert eleve neki adom majd a kertem, de mégis, mi van, ha félni fogok, mert megtanítottam magam félni a lovaktól.

Minderről pedig a kutyák jutnak eszembe, a mindenféle kóbor, vicsorító, ugató kutyák, akikkel találkoztam, amikor régebben hegyeken futottam. Tudom, hogy le tudom győzni a félelmem, mert a kutyákkal sikerült. Amikor közeledik egy, erős leszek, és határozottan azt mondom magamnak, nem félek, erősebb vagyok nálad, de szeretlek, és közben a kutya szemébe nézek.

A torna végén mindig önkéntelenül összeteszem a kezem, és megköszönöm, magam sem tudom, mit, talán csak a lehetőséget, hogy tornázhattam, vagy azt, hogy itt volt velem közben. Úgyhogy erről meg az jut eszembe, hogy ha itt van velem, akkor megkérem, nyissa ki a szívem, had érezzem a szeretetet a lovak felé. Had érezzem bennük őt. Had szeressem bennük őt.

Közben nézem a lovakat, és az egyik mozdulatlanul figyel vissza rám. Próbálok üzenni, hangtalanul azt mondom, tetszik nekem, szép, és övé lehet a föld, nem akarom elvenni tőle. Aztán, bár az idő még nem jött el, de a dafke énem igen, azt gondolom, most van itt az alkalom, hogy felmenjek, hova tologatnám a félelmem legyőzését. Nem akarok olcsó, bár annál drágábban megismerhető párhuzamot vonni ember és állat és ember és ember kapcsolata között, de hát vonok. Ma, a napsütésben nincs különbség élőlények között.

Felmászom hozzájuk, de útközben kétszer is megállok, a nap felé fordulok, és kérem, legyen velem, nem azért, mert annyira félek, annyira azért nem, de szeretném, ha tökéletesen félelem nélkül lehetnék velük, és nyitott szívvel. Megállásaimmal a lovakat is szoktatom magamhoz, vagyis a gondolathoz, hogy most betörök a területükre. De nem török be. Sőt, behajtom a kis fakaput, ami elválaszt tőlük. A nagyobb, erősebb odajön, mert nem csak az a gondja, hogy az életterét védelmezze, hanem élettársát is. Átnyújtogatja nagy, busa fejét, én pedig mindannyiszor megriadok, és hátralépek. De azért maradok, nézegetem, és bőven elegendőnek bizonyul számomra, hogy végül is csak azt ismételgetem önkéntelenül, hogy félek tőled, de szeretnélek szeretni. Néha fúj rám egyet, figyel engem, és én is figyelem őt. Megérintem az orrnyergét, többször is, ő pedig az elsőnél még odakap. Aztán a düledező fakerítést rágcsálja, talán bontaná az akadályt, de én akkor határozottá válok, és azt mondom, nem, elvégre az én kapum. Abbahagyja, és megint nézegetjük egymást. Beszélek neki, félek tőled, de egyébként itt vagyok, megharaphatsz, vagy belém rúghatsz, ez a kapu nem akadály, és bennem sincs akadály, de én szeretnélek szeretni, szeretném, ha egyszer félelem nélkül szerethetnélek, és akkor te sem akarnál bántani, tudom, mert akkor te sem félnél már tőlem. Megérzed, hogy félek, és ezért támadok még kicsit, igaz, csak belül, te meg visszatámadsz, de én meg fogom ezt a kört szakítani, mert le fogom győzni a saját félelmemet.

Mert akarok egy saját lovat, és én nem akarok attól majd félni, hanem hozzá szeretnék simulni, és rá szeretném bízni magam, hogy vigyen a mezőn, amerre akar.