Kellemes érzés volt megérinteni a dobozt, ingerelte az anyaga, de a színét nem tudta, talán kék lehetett. Jóleső mozdulat volt, kifinomult érzékei, az ujjaiból futó idegszálak közvetítették a doboz bársony-meleg puhaságát az agyába, és lelki szemei előtt a kék szín jelent meg. A formáját is jól ki tudta tapintani, érezte a szögleteket, éleket, amelyek nem voltak bántóak, nem karcoltak élesen a térbe, nem hasították azt szeletekre. Lágyan illeszkedett környezetébe, belesimult a világba, és ugyanígy zárt magába egy másik világot. Ez a másik világ most újra megmosolyogtatta. Elképzelte, megint, ahogyan az elmúlt hetekben minden nap, újra és újra, és most, hogy kezdett képzelete testet ölteni ebben a kis dobozban, megint képes volt mosolyogni. Nem eresztette el a dobozt.
A doboz anyaga egy kis plüsselefántéra emlékeztette, ami az Övé volt. Az az elefánt szürke volt, tépett, szakadt, nyúzott a túláradó szeretettől, amellyel ide-oda ráncigálták, ölelgették, elalváskor pedig magukhoz szorították. A gyerekszoba tele volt játékokkal, beterítették a padlót, a polcokat, de a kiselefánt más volt, különbözött a többitől, együtt reggeliztek, velük élt, családtaggá vált, és igen, emlékezett, hogy amikor kirándulni indultak, otthon felejtették. Nem is tudta, hogy történhetett, hogy már csak az autóban ülve, messze járva vették észre hiányát. Örömmel megtette volna érte, de nem volt rá szükség, hogy visszaforduljon, és akkor megértette, hogy lezárult egy időszak. Elcsodálkozott, mintha épp csak egy szempillantás telt volna el, mióta megszületett, és nem a saját szeme előtt cseperedett volna fel.
A szeme világa…
Újra megsimogatta a dobozt, ujjai fel-alá jártak az anyagán, kitapintották minden egyes pontját, síkjainak találkozását. Maga elé tudta képzelni a formáját, alakját, és a benne rejtőzködő kincseket. Tudta, milyen a kék…
A kék olyan, mint amilyenre a plafonon a felhőket festette az ő szobájába. Amilyen a felesége szeme színe volt. Amilyen az ég volt azon a napon, amikor a kis plüsselefántot otthon felejtették. És amikor minden történt.
Megszámolta a kis doboz sarkait. Megszokta mostanra, hogy számol mindent, minden egyes lépését, különben nem tudott volna egyedül boldogulni. Nem mintha ettől boldogult volna. Azoktól a kékektől boldogult, és ő tényleg boldog volt. A számolástól csak életben maradt. Amikor a harmadik megálló közeledett, tudta, hogy nemsokára le kell szállnia, mert a megállók között számolta a másodperceket. Felállt, lassan, nehézkesen, az ajtóhoz ment, és engedte, ahogy mindig, hogy valaki segítsen neki a lépcsőkön való lejutásban. Lépett kettőt előre, aztán jobbra fordult, elszámolt majd háromszázig, kitapogatta a kaput, és felment a huszonkét lépcsőfokon.
A lakásban kevesebbet kellett számolnia, már berögződött, melyik szoba hány lépésből áll, és a lábai ösztönösen tudták, a tárgyak mekkora távolságra vannak tőle.
A kis dobozt óvatosan kivette a zsebéből és letette az asztalra. Megsimogatta és megint mosolygott, azóta ma először, mert ez a kis doboz végre az újrakezdést jelentette.
No Comments