És aztán meghal. Elemészti magát és összeroskad. A helyén nem marad semmi, csak egy fekete lyuk, amely mindent elnyel és semmit sem ereszt ki magából, kivéve hőt. Amikor elfogy a szuflája, eltűnik a lyuk is, mindazzal, amit elnyelt.
Ha átmegyünk egy ilyen fekete lyukon, még annak halála előtt, akkor egy másik univerzumba jutunk, egy tökéletesebbe, amelyben nincsenek fekete lyukak.
Csendben szenved. Üvöltve őrjöng. Nekicsapódik az egyik falnak, aztán a másiknak, villája minden falát szétveri önmagával. Villája ismertségének az eredménye. Szenvedése szintén. Bejárja a szobákat, de sehol nem talál senkit, annak minden helyisége üres. Egyedül van. Elnyúlik háromszor három méteres, méretre készíttetett ágyán. Megszúrja magát, érzi, ahogy eláramlik testében a nyugalom.
Víziói hétköznapiak, hétköznap van, hétköznapi emberek jönnek-mennek, minden olyan hétköznapi. Ő is hétköznapi, egy boldog gyermek, és aztán, aztán mégiscsak kitűnik tehetségével, szenvedélyességével. Kiemelik hétköznapiságából, boldog gyerekkorából, elveszik lelkes kamaszkorát, és istent formálnak belőle.
A színpadon elvakítják a fények, alig látja a vele szemben, oldalt, mögötte, és mindenhol hullámzó, őrjöngő tömeget. Egy pillanatra megszédül, mit keres ő itt, és mit keres ez a csürhe ott, őmiatta. Porszemnek érzi magát a tomboló tömeggel szemben. Az italért nyúl, a porért, és belevág. A csürhe kifordul önmagából, ő villát vásárol.
A villája pazar, fényűző, ámulatba ejtő, mint az élete. Elvakít mindenkit. Delejesen vonzza őket a csillogás, a közelébe merészkednek, de megvakulnak tőle. Vakságukban semmit sem látnak, csak a sugárzó fényt, a messzit, az elérhetetlent, amit ennek ellenére birtokolni akarnak, csak egy kicsit, legalább egy szeletkéjét.
Mondd egy mondatot. Szeretné, ha meghallanák. De csak a vak és süket hallgatás veszi körül, és a néma imádat. Áhítattal hallgatják, de nem hallják. Pontosan tudja. Pontosan tudja, ki nem hallja. Pontosan tudja, hogy senki sem hallja, mert most már ő az istenük, ő az, aki kibocsátja a ragyogást, ő az, aki megvakítja és megsüketíti ezeket. Nem tud többé nem mindenható lenni.
Szólni szeretne. Szólni szeretne valamit, akármit, beszélni, és azt szeretné, ha szólnának hozzá, beszélnének vele. Ha beszélnének, nem imádkoznának, imáikba az ő nevét foglalva.
Sokszor, sok helyen próbálkozik. Megpróbál beszélni, szót érteni, évekig próbálja, de mindenütt csak a helyeslő, hamis bólogatást kapja cserében. Szeretné, esdekelve, őrjöngve szeretné, hogy egyszer őhozzá szóljanak, igazat szóljanak hozzá. Csak egyetlen egy igaz szót legalább.
A villája szintén hamis, és üres. Egyedül bolyong a termekben, itt bent bolyong még, de kint már nem keres. Felettük áll, felette áll mindegyiknek, nem egy már közülük, nincs senki mellette, alatta van mindenki, ezért nem lehet többé kivel beszélni.
Bolyong a termekben, bemegy a fürdőbe, és belenéz a tükörbe. Maga a fiatalság, a tehetség, a szenvedély, a művészet néz vissza rá, amely elkurvult és magára maradt.
Zenélni kezd, csak úgy, magának. Ujjai a gitár húrjaiba csapnak, és ő énekel. Néha összefüggéstelenül, gyakran nem úgy, ahogy ismerik, hanem össze-vissza, ahogy a hangulatai diktálják. Ezerszer szólal meg közben a telefon, de ő még hangosabban csapkod, és még hangosabban énekel. Arcán patakokban folyik a víz, ömlik róla a veríték, és csak zenél, üti-veri a gitárt, és ordít hozzá, órákon át.
Órákkal később összetörve fekszik a kanapén. Azon gondolkozik, felhívjon-e valakit. Nincs kit felhívnia. Nehezen feltápászkodik, átbolyong a termeken, a legnagyobban italt tölt, de inkább az üveget fogja mégis kézbe. Elhajítja, amikor üres, aztán a másodikat, harmadikat is, megkeresi a hálószobáját, azt, amelyikben a méretre készíttetett ágy van, és rázuhan. Pár perccel később remegő kezei a tűt keresik, meg az anyagot, tulajdonképpen egészen összeszedett, ahogy mindent összeszed. Megszúrja magát, és atomjaira hullik, amint beszippantja az űr maga, majd valami egészen sűrű feketeség.
No Comments