Dohányzás – a legnagyobb szívás

Posted on 2004-06-27 by admin

2004. április 7.

21 órája nem gyújtottam rá, de abból vagy 9-10-et átaludtam. Mocskos rosszul érzem magam. Elmentem erre az antinikotin terápiára tegnap 11-re. Ma reggelre el kellett volna múlnia a nikotinéhségemnek én meg megőrülök egy (sok) cigiért. Ahányszor eszembe jut, hogy elvileg soha többet nem gyújtok rá, rettenetesen elkeseredem, tegnap gyakorlatilag végigsírtam a délutánt, ömlöttek a könnyeim. Minden értelmetlenné vált. Elképzelhetőnek tartom, hogy épp azt a napot szúrtam ki a leszokásra, ami amúgy is a menstruáció előtti világvége hangulatú. Akárhogy is, nagyon rosszul választottam. Úgy érzem, hogy semmi más kapaszkodó nincs az életemben. Ez az egy mankóm, biztos pont maradt az életemben, a cigi, erre tegnap azt is kirúgtam magam alól, nem csoda, ha elhasalok.

Az előző sor óta eltelt vagy tíz perc és én csak itt könyökölök, szép reggel, a sírás szélén. Nevetséges, de egyszerűen mindig az jut eszembe, hogy így nincs is értelme az életemnek. De most épp tényleg nem nagyon van. A munkáim befejeződtek, felmondtam. A kocsim sem működik. 29-én költöztem ide, A. pedig a Hősök teréhez. Szóval nincs munka, nincs kocsi, költözés, sőt, A-tól külön költözés. Ráadásul nem is sportoltam mostanában. De persze, ha abbahagyom a cigit, könnyebb futni, addig szinte nem is tudok, ez igaz, ezt mondogattam magamnak, de hátha mégis ellenkezőleg kellett volna. Kicsit türelmesebben, ha már 15 évig ráért abbahagyni.

Most meg itt vagyok, csapdában érzem magam. Egyrészt végigszenvedtem az elmúlt órákat és nem hagynám veszni, meg biztos vagyok benne, hogy nem csinálnám még egyszer végig. Másrészt meg legszívesebben rágyújtanék, elkezdenék futni, megerősíteném magam és megvárnék egy olyan alkalmat, amikor könnyebb. Van olyan. És én a lehető legrosszabbat választottam ki. Egyszerűen nincs miben higgyek, mihez kössem az egészet, jelen pillanatban nincsenek céljaim sem. Leírok egy sort, aztán tíz percet bambulok, nem is tudom, hogy álmos vagyok-e, vagy valami mástól nagyon kába, lehet, hogy le kéne feküdnöm, pedig sokat aludtam.

A. épp vonaton ül Szeged felé, pénteken jön haza. Nagyon jó. Semmi, de semmi dolgom, és senki körülöttem. Meg kell hogy mondjam, lófaszt se csinál ez a gép szerintem. Mármint a tegnapi. Csak bambulok, és folynak a könnyeim. Valami rátelepedett az agyamra. Szeretnék lefeküdni, átaludni ezt az egészet, de akkor lehet, hogy éjszaka nem fogok tudni, márpedig az éjszakáktól nagyon félek. A. hívott, odaért Szegedre. Most már rendesen sírok. És valami düh növekszik bennem, hogy én részben ezt azért csinálom, hogy neki megmutassam. Pedig ez nagy baromság, itt sincs, jól el van a saját dolgaival, egyáltalán nem részese ennek az egésznek.

Kezd megint a hideg rázni, mint tegnap délután és este. Mindig elmélázom, aztán átsuhan rajtam egy gondolat, vagy mozdulat képekben, hogy mindjárt rágyújtok, és akkor eszembe jut, hogy nem lehet, és akkor nagyon elkeseredem, dühös leszek. Ugyanott folytatom, ahol tegnap abbahagytam, most már folyamatosan sírok, el vagyok keseredve és ráz a hideg. Pedig tegnap végül megbeszéltem magammal, hogy ha ma reggel is ez lesz, akkor rágyújtok. És ettől egy picit meg is nyugodtam, mert úgy látszik, nem csak az volt a fájdalmas, hogy akkor épp nem gyújthatok rá, hanem nagyon-nagy részben az, hogy most már soha, de soha, de soha. Az egésznek a végérvényessége.

Nagy szarban vagyok, cigi miatt rohadt mély szarban, és most már attól félek, hogy ebből hogy jövök ki. Rohadtul elbántam magammal, nem volt szükségem erre, hogy itt üljek és sírjak és nem tudjak semmit kezdeni magammal. És A. könnyen beszél, erőlteti ezt az egészet, nem ő csinálja végig, sőt még csak a közelben sincs.
Most van 11 óra. Gyakorlatilag megint két órája sírok. A tegnap délutánit és estit belevéve nem tudom, mennyi idő az, ami után azt lehet mondani, hogy elég, nem kínlódom tovább. Iszonyúan érzem magam, mert ha feladom, nagyon nagy csalódás, másrészt viszont tudom, hogy ez egy nagyon rossz döntés volt. Rossz döntés volt egyáltalán megpróbálni. Még sosem volt olyan, mint K-nak, hogy már reggel sírok és nem bírok a nappal szembenézni. Ez egész egyszerűen nem éri meg. Kitépték egy részem, megcsonkítottak. De nem merek elmenni cigit venni, nehogy kiderüljön, nem a cigi az, ami miatt itt sírok és mégsem oldódna meg semmi.

2004. április 8.

Máshogy aludtam, mint szoktam. Először is, percenként összerándult valamelyik izmom, és erre mindig felriadtam. Aztán elalvás után nem sokkal és reggel is többször felébredtem, ami soha nem jellemző.

De valahogy jobb hangulatban ébredtem. Igazából tegnap este felé kezdett derengeni valami, egész halványan felmerült bennem, hogy van remény. Hogy a kilátástalanságon és reménytelenségen kívül azért lassan befurakodott valami, vagy egész egyszerűen elfáradtam, nagyon kimerültem az egész napos szartól. Még 12 előtt felhívtam A-t és elküldtem a fenébe, hogy nincs itt és nem is hív eleget. Ez persze nem volt igaz, na dehát mellettem sem volt, ez tény. Aztán nem tudtam abbahagyni a sírást. Szerintem tényleg nem túlzok, hogy azt gondolom, hogy életem (na jó, egyik) legdurvább napja volt a tegnapi. Nem tudtam írni, mert azonnal elbambultam valahova a messzeségbe és folytak a könnyeim. Aztán kora délután A. felhívott, addigra nem rá mérgelődtem, hanem a saját keserves sorsomon. Szerintem még soha nem éreztem ennyire kilátástalannak, céltalannak és értelmetlennek az életem. Felhívtam Dr. G. J-t, egy addiktológust, akivel múlt hétfőn voltam ugyanabban a rádióriportban. Megkérdeztem tőle sírva, hogy a cigiről való leszokásnál tényleg így kell szenvedni? És hogy félek, hogy nagyobb kárt teszek így magamban, mint amennyit használhat ez az egész. Ő meglepődve és nagyon együtt érzőn mondta, hogy nem kell így szenvedni. És hogy talán szedjek egy bizonyos gyógyszert, ami szokott segíteni. Utána beszéltem B-vel, hogy tud-e receptet írni erről a gyógyszerről, hátha úgy gyorsabb, de ő meg azt mondta, hogy zombivá tenne, mivel antidepresszáns. És hogy ő nagyon dohányzás-ellenes, de inkább gyújtsak rá, mert így be fogok dilizni. Én is pontosan ezt éreztem, hogy megkattanok, vagy már meg is kattantam. Rettenetesen féltem mindentől és azért sírtam, hogy „Úristen, mi minden takart el eddig nekem a cigizés, most látszik, hogy mi van, ha nincs a cigi”. Kegyetlen nap volt, semmit nem voltam képes tenni, sem olvasni, sem tévézni, csak egy helyben ültem és sírtam és tördeltem a kezem.

Nem is kívánom senkinek, esküszöm, inkább maradjon mindenki a dohányzásnál. De most persze még friss az emlék. A drogról gond nélkül álltam le és egyszer a cigiről is, és ezért biztosan tudom, hogy van alkalmasabb és kevésbé alkalmas periódus. És főleg fel kell tárni és kezelni kell a mögötte lévő okot. Én most például úgy érzem magam, mint aki folyamatosan megfeszíti, kényszeríti, megerőszakolja magát, hogy ne gyújtson rá. Vagyis határozottan ugyanolyan függő vagyok. Márpedig a cigivel az egyik bajom éppen a függőség volt, és sokkal szívesebben lennék szabad ettől a függőségtől. Annak pedig nem a kényszerítés a módja.

Nem baj, hátha idővel enyhül majd ez az érzés.

Tegnap estére elfáradtam és kimerültem.

Reggel viszont egész jó passzban ébredtem fél kilenckor, persze a sírástól és az elég sok alvástól jól feldagadt arccal. Nem kívántam a kávét és joghurtot sem ettem. Egyáltalán, semmilyen ízt nem kívánok, és semmilyen kaját, mert úgysem lehet utána rágyújtani. A mentolos fogkrém helyett is valami gyógynövényest kellene venni, mert ez nem esik jól. Ami jól esett volna, az egy nagy pohár frissen facsart narancslé, de hát az nem volt. Meg valahogy a hideget kívánom, pedig gyakran ráz a hideg és lefagy a kezem valamiért. Lényeg, hogy ma már felmerült bennem némi jövőre irányuló gondolat, például az, hogy szívesen méregtelenítenék, ha már úgysem kívánom a szart.

Negyed tízkor elindultam az erdő felé, hogy kicsit mozogjak. Átmentem a Csúcshegy felé az erdőn, aztán vissza, aztán elindultam a felfelé vezető úton, ami egy hegycsúcsra, nagy rétre vitt fel. Onnan is visszaindultam, de végig annyira el voltam gondolkozva, hogy olyan húsz perc múlva vettem észre, hogy totálisan eltévedtem. A hegy körül mentem körbe-körbe egy ösvényen. Összesen kétórásra sikerült így a kirándulás.

Azóta nem csináltam semmi értelmeset, a művészettöri könyvre egyszerűen nem tudok koncentrálni, pedig jó lenne ezt az időt kihasználni tanulással. Az olvasás jól esik, végül is el kellene engednem magam, amíg megerősödöm testben és lélekben. De rohadtul rágyújtanék és ez mindig, minden percben eszembe jut és elszomorít, hogy esetleg soha többet nem lehet. Félek is magamtól, hogy nehogy egy öntudatlan mozdulattal hirtelen cigi legyen a számban. Biztos vagyok benne, hogy még egyszer ezt nem csinálnám végig. Márpedig valamikor abba kellett, hogy hagyjam, úgyhogy legyen az a valamikor most. Kíváncsi vagyok, tényleg jobban fogom-e érezni magam? Könnyebben futok-e majd? Szebb lesz-e az arcbőröm? Helyére mennek-e a lecsúszott arc-alkatrészeim? Helyettesítem-e más függőséggel? Egyáltalán, végig bírom-e csinálni?

2004. április 14.

Egy nappal több, mint egy hete nem gyújtottam rá. Tulajdonképpen el sem hiszem, hogy nem dohányzom. De arra jöttem rá, hogy nem is érzem úgy magam, mint egy nemdohányos, a személyiségem ebből a szempontból semmit sem változott. Én továbbra is O. vagyok, aki dohányzik. Mint az absztinens alkoholisták. És félek is nagyon, hogy egyszer csak majd nem figyelek oda és rágyújtok. Azt álmodtam most éjjel, hogy elővettem egy cigit és elszívtam háromnegyedig, amikor is eszembe jutott, hogy hiszen én leszoktam és most elrontottam több hónap munkáját.

De egyébként nagyon jól bírom. Az első két nap tragédia volt, szinte hajszál híján megbolondultam, az azokat követő napok szarok voltak, az utóbbiak pedig teljesen kibírhatóak. Sőt, pár napja nem is a cigi a fő témám, hanem

2004. április 16.

Na, múltkor abbamaradt az írás. Azt akartam leírni, hogy a fő témám az evés, ugyanis természetesen zabálok. Az első két napban nem volt étvágyam, mondván, hogy ha utána nem gyújthatok rá, akkor nincs is semmi értelme enni, de azóta sajnos cigi helyett is eszem. Kétségbe is estem, de nagyon gyakran megyek az erdőbe, szinte minden nap. Az eredmény többnyire negyven-hatvan perc gyaloglás, és körülbelül kétszer fél perc futás. De ma megtört a jég, futottam nyolc percet egyhuzamban, fantasztikus érzés volt. Eszméletlen jó ez a hely. Hat perc sétára kezdődik az erdő, ahonnan meredeken felfelé egy út, amely a hegy tetejére vezet, ahol egy szép nagy tisztás van. Kisütött végre a nap, és útközben megálltam nyújtani, mert nagyon le voltam merevedve. Azon a tisztáson ma reggel úgy éreztem, hogy ott lakik Isten. Gyönyörű volt.

1 Comment

  • Wágner Szilárd 2018-07-22 at 10:52

    ez nagyon tetszik: ” hogy ott lakik Isten”

    Reply

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük