Eszmélet

Posted on 2013-06-26 by admin

– 1 –

Az eszméletlen „egyáltalán nem, vagy csak rendkívül erős ingerekkel, rövid időre ébreszthető”1. 

Aztán visszazuhan a transzba. Teste elernyed, szeme fennakad és lassan lecsukódik. Ébersége, aktivitása kikapcsol, mert csak ennek van értelme. Ébren nem tud többet elviselni. Kikapcsolja a külvilágot, és lelke valahol élet és halál között lebeg. Tompán, fájdalommentesen, öntudatlanul. Vágyai és félelmei röpítik ide-oda. A beteljesült vágyak jó érzéssel töltik el, a beteljesült félelmek szorongással. Még mélyebb öntudatlanságba süpped. Álom se legyen. 

Minden érzékszerve kikapcsol, füle nem hall, szeme nem lát, bőrfelülete nem érez.
A tenger fenekén befúrja magát a homokba. Sem élet, sem halál, sem szó, sem kiáltás, sem gondolat nem jut el oda. Nincs idő, nincs lét és nincs nemlét. A semmi van. Ő van, ezért valami van. A semmi van. 

A teljes időtlenségben egyszer valami mozdul. A test ernyedt, a tudat sötét, látszólag minden változatlan. De bent egy apró mag indul fejlődésnek, lassan kicsírázik, és pici hajtást növeszt. Valami megmozdult, és a szem kinyílik. 

Elementáris erővel szabadul el a düh. A szemöldök ráncolódik, az alsó ajkak dacosan beharapva. Az örvény, ami lehúzta és elnyelte, már a másiké, két keze a nyakán, nyomja lefelé, az karjával kaszabol, majd elnyeli a víz. A víztükör fodrot vet fölötte, ráhajol és tovább ontja a mérget oda, ahol a halott már halott. A keze görcsben, ölni akar még, az inak kidagadnak, korbáccsal veri a négert, az a hús szétnyílik, még rácsap, még és még, kifolyik a nyála is. Az összerogyott testet rugdossa, az könyörög. Megalázott öregbe rúg, mint egy kutyába, a gyereknek vágást ejt a kezében. Valami megsérült. Továbbsebez úrként, kalózként, vikingként, a spanyol polgárháboróban, a Don-kanyarnál. 

A magára hagyott gyerek dühe pusztít, tövestől csavarja ki a fákat, gyújtja fel az otthont, gyilkol meg mindent, ami él. Túl sokat fázott, félt és fájt.

– 2 –

Addig megy az úton, amíg azt egy folyó keresztezi. Csak pár méter széles és tiszta, látni az alját, jó érzés ott lenni. Belelép a vízbe és balra indul. Az elején a táj ligetes, leszakít egy gyümölcsöt a behajló ágról. Hamarosan egy gáthoz ér, tovább pedig a folyó szűkösebb, végül függőleges falként tornyosul a vízesés előtte. Tovább kell menni, meg kell mászni. Fent kopár táj fogadja, minden kiégett, fekete. A sötét bozót laposan terít be mindent, és szögesdróthoz hasonlít vagy Krisztus töviskoronájához. A folyó már alig harminc centiméter széles, alig látni a kígyószerű, szúrós indáktól, amelyek egy húsos rés előtt egybefutnak. Félrehajtva őket egy kőbarlangba jut, sötét, de a tetejét ki lehet tapogatni. A hideg kőfalak narancsos fényű üregbe vezetik, ahol se nem jó, se nem rossz, hanem közömbös. A másik végén le kell kuporodni és úgy bemászni a kisebb, sötét vezetékbe, aminek a vége egészen koromfekete, ő pedig magként fekszik ott. És végre nyugodt, csendes és békés. Csak egy piciny mag, ami felébredésre vár, hogy kinyújtózzon. Még nincsen jó vagy rossz oldala, még nincs darabokra hasadva, még egy. Kicsit megpihen, aztán még tovább megy balra. Valami fröccsen, és két ember áll ott. Ártatlanok és örülnek egymásnak. 

Ekkor valami visszafelé kezdi szívni, és sötét, nyálkás anyagon csúszkál. Kapálózik, ordít, végül az egyensúlyát veszti és csak csúszik. Dühöt érez, az anyja dühét, neki nincs saját dühe. Nagyon mérges, rúgkapál, ki akarja rúgni a hasat, az anya kint áll, mennyasszonyi ruhában, látszólag érzelemmentesen, ő meg bent őrjöng, és néha akkorákat rúg és üt, hogy megnő, egészen az anyja méretére, majd visszazsugorodik, aztán az őrjöngés miatt megint megnő, és ki akar robbanni rajta. Ő az anyja dühe. Az anyja csak fekszik az asztalon, amikor kitépik belőle és ott is marad, szétszakítva. 

Őt a többi közé dobják, és a mag a múltba növeszt gyökereket és ágakat. Valami letapad ott, ő meg folyton visszanéz, nem bír elszakadni. 

– 3 –

Pár évesen meztelenül totyog, keres, de nincs, aki a karjába venné, aki fázós kis testét betakarná. Odamegy egy társához, nem szól hozzá, csak belerúg egyet. Nem beszélnek hozzá, és ő nem szól senkihez. Végül ellopja, ami kell, megszerzi, amire szüksége van. Mire felnő, eljön az ő ideje, tetszik másoknak, gondoskodni akarnak róla, de már soha nem lehet elég. Kívülről az látszik, aki lehetne, az Eszme, ami felé tör. Csak egészen közel hajolva derül ki, hogy bármelyik mellhez odamenne és belekapaszkodna, szopni akarja. De a nők szajhák, nincs egy megbízható anya köztük.

Nem hibás, nem bűnös, nem rossz, csak a szükség vezeti. Vágyik az igazságra, a kárpótlásra, a kiegyenlítésre, de nem tudja, mi a jó, mi a rossz, nem volt kitől látni. Gátlástalanul elvesz, miközben semmit sem ad. Nincs lelkiismerete, de folyton lelkiismeretfurdalást kelt. Azt mondja a másiknak, hogy szar a szeretete. Bármilyen szerepet eljátszik, hogy a másik szeresse és elfogadja. Viselkedése csak reakciók sorozata, a másik elvárásait tükrözi vissza. Meghúzza magát egy sarokban, hogy ne veszítse el azt, akibe belekapaszkodott. Aztán csendben bosszul.

Nincs szégyene, de fél a megszégyenüléstől. A reakciói és ítéletei primérek, minden aszerint értékelődik, hogy mit kap és mit nem kap. De elfogadni nem tud, mert gyűlöl mindenkit, akinek családja, otthona vagy bármije van. Megveti a pénzt, hogy ne derüljön ki, képtelen bármit is megtartani. A szegények, az elnyomottak, a kitaszítottak szószólója akar lenni, mert magának nem tud kérni.

Kapaszkodásának tárgya bármikor lecserélhető, ha másra nem, az Eszmére. 

A kiszámíthatatlan anya miatt a világ félelmetes hely, sok benne az ismeretlen. Szabályok kellenének bele.

Ostorral tenne rendet, a saját testét sebezi, égési sérülésekkel, törésekkel, betegségekkel bünteti magát. Fázós testén kilátszanak a bordák, és tele van sebesülésekkel. El akar menni, a többiek dögöljenek meg. Megveti az öngyilkosságot, mert elvágyódik, és nincs semmi, ami itt tartsa. Kedvenc olvasmánya a nekrológ, számára nincs élet, csak halál. Az űrbe szeretne utazni, a holdon sétálna, egy felhőről lógatná le a lábát. Szeretné, hogy valaki tartsa, megtartsa, ő pedig elernyedhessen a biztonságos kezekben.

Rendet akar tenni, igazságot osztani, megbüntetni a bűnösöket és helyrehozni, ami elromlott. Azt mondja, ő lesz az Úr angyala, mert nincs múltja, nincs gyökere, nincs jelene, ezért feláldozható. Bárki lehet belőle, ő a kiválasztott. Megmenti magát és elmegy.

Ő mindent tud, mindent ismer, és minden érzés benne van. A világ szar, mert szarul érzi magát, de azt akarja, hogy tömegek szeressék. De semmi sem oltja a szomjat.

Mindenhatónak gondolja magát, a középpontnak, és követeli a figyelmet. Nem kapja meg, ezért a másik dögöljön meg. Dögöljön meg az anyja, dögöljön meg az apja, dögöljön meg a másik, ő meg legjobb lenne, ha megölné magát. Ami jó benne, azt Istennek tulajdonítja, és minden rosszat a világba vetít. A világ gyűlöletes: mert ő utálja magát, az emberek rosszak: mert ő nem szerethető, a világot meg kell menteni: mert ő gyenge, ő a megmentő: mert ő a gyámoltalan. Mások ki akarják használni, mert ő csak elvenni képes. Ő egyedül van az egész mindenség ellen, egyedül Isten az, aki nem hagyná el, ha elég jó lenne, és ő jó is, mindenki más a rossz. De mindenki más: ő maga. 

Darabokra esik: az Eszme, a gyűlölet és fájdalom határozza meg személyiségeit.
A fájdalom csak egészen közel hajolva látszik. Újra és újra lejátsza, hogy elveszíti az otthonát, hogy eltolják, eldobják, hogy ő nem kell. Nem elég jó.

Önmaga mellett létezik, mert aki ő, az nem elfogadható. A tudata külön van a testétől. Figyel, amikor kérdezik, de ha nem akar válaszolni, visszamegy a maga teremtette világba. Ami kint van, az idegen és álomszerű, így nem is igaz. Egészen behúzódik a sarokba és megértésért nyöszörög. Ő Isten fia, a kiválasztott, de atyja is elhagyta. Ő az ateista hívő.

Az ellenkezés és a hadakozás nem engedi ki a tehetséget, a valódi erőt. Az Eszme kívül mégis megmutatkozik, vonzza a gyengéket, keménysége biztonságos fedezéket kínál a másiknak.

Segíteni fog másoknak. Ha megmenti magát, ne dögöljön meg mindenki más, mert a mahájána nagy szekerére más is felfér, és közben Jézus energiája is megérkezett a Földre. De a másikhoz közel hajolva folyton a sírás kerülgeti. Rendbe akarja ott tenni, ami máshol romlott el. Szánalommal fordul a másik árvasága felé, de aztán kíméletlenül leplezi le a gyengeséget, és lecsap az öklével. Az imprint nem sikerült jól, most sem, csak egy idegen arc hajol a másik fölé, amely idegen arcot tükröz vissza. A másik nem tud bejönni a házba, hiába szorítja magához, a dühe újból eltaszítja. Kegyetlenséggel akar gyógyítani, az Egység nem tud megszületni. Ha a szükségletei kielégülnének, nem érdekelné a Másik. Vagy talán egy másik Másik érdekelné. Még mindig csak a saját sorsa ellen küzd. 

„A közös haza hiánya teszi a Mást az itthont megzavaró idegenné”2. A közös haza a közös sérülés, és a közös Eszme, ami felé mindkettő tör. A legfelső és a legalsó. Ami közte van, és a nyelven keresztül kommunikál, csak távolság, maga a bizonytalan, már megint az anya, ami nem ellenőrizhető, nem lehet uralkodni rajta, nincs, nem létezik, meg kellene gyilkolni. Ez maga a háborús övezet, ez az a zóna, amelyben a mélyben lévő struktúrák megmutatkoznak, és a kultúra lehull. Itt van ok a harcra, itt kell elpusztítani mindent, ami félelmetes, mert nem ismerős, mert nem lett megnyugtatóan megmutatva, mert lerombolhatja az ő nehezen, innen-onnan összecsipegetett azonosságát. A Másik nem fogadható be, mert csak az fogadható be, ami egyébként is megvolt benne. A Másik által csak annyiban „tanítva lenni”2, amennyiben önmagáról tanul, a Másikban önmagát látva, és egyúttal a Másik felé egyre vastagabb határvonalat húzva. Ez a háború az, ami a lázadás, ez az, ami segít megszabadítani a láncoktól, ez az, ami segít a személyiséget integrálni, hogy ismét egy lehessen. Ő a maga számára már megvan, de amint belép a képbe a Másik, elveszik, feloldódik, semmivé válik. A Másik arca hiába mondja, hogy „ne ölj meg” 2, előbb meg kell ölni, hogy ő szabad lehessen. A sötétség határát tükrökkel lehet átlépni.

Évezredeken át olyan mélységes kiszolgáltatottságot tapasztalt meg, annyi szenvedést hozott magával, annyiszor volt számkivetett, alávetett és prostituált, hogy most semmiféle korlátot nem tűr el. Folyamatosan küzd, lázad, nem idomul, nem igazodik szabályokhoz és nem működik együtt. És hogy ne legyen korlát, nincs egyetlen igazság.  Szabad akar lenni, és egyszerre kötődni, biztonságosan. 

– 4 –

Egy szűk szobában szétnyílik a fal, mögötte óriások, csak a derekuk látszik egy csíkban. Betesznek egy kisbabát, óvatosan, egy kiságyba. Odamegy ugyan a csecsemőhöz, de az nem vált ki belőle érzéseket. Inkább kirepül a megnyílt falon keresztül, és csak repül és repül. Mert a szoba szűk, csak összegörnyedve fér el, folyton kirepülne a falon át, abba a másik világba, ami az ő mérete. Ez még mindig az űr, a hold, a felhő, „a másutt, a másképpen és a más”2 felé való elvágyódás, a menekülés, ami soha nem elégülhet ki, a hely, ahova soha sem juthat el. 

Valami visszahúzza, a gyógyító azt mondja, tegye a kezét a csecsemő homlokára. Nem igazán tud közel menni, folyton elemelkedik a padlótól, de végül sikerül, és látja, hogy a csecsemővel semmi baj, jól érzi magát. Nem befolyásolja az, hogy ő nem tudja elfogadni, hanem csak létezik. Magába kellene olvasztania, de nem sikerül, végül bebújuk a babába, és az ő szemeivel lát. Nézelődik, látja magát és a zűrzavart, de nem bántja ez, nem ítéli meg. Ki tudja hozni ezt a bizalomteli nézelődést. Kirepül a falon, egy erdőben találja magát, jávorszarvas kapirgál egy folyóparton. Nincs szüksége semmire, jól van. Amikor visszarepül a szobába, már stabilan áll a padlón. A csecsemő eltűnt, helyette egy hároméves rohan be, a sírástól lázasan. Felveszi a kétségbeesett, magányos kis testet és ringatja. Nem fontos, hogy mitől sír, csak az, hogy nem vigasztalták meg. Addig ringatja, amíg teljesen megbékél, akkor óvatosan leteszi, a lépcsőn megy vissza, fel, és a gyerekkori nevelőotthon ajtaján lép ki. 

– 5 –

A gondolatok körbe járnak, de egyszer csak elfogynak. Aki azelőtt a problémáiba volt veszve, most képes kinézni a fejéből. A kutyája előtte sétál, ránéz, most először igazán, és egyszer csak szeretetet érez iránta. Elvonul egy erdőbe, fát vág, létezik, lélegzik, visszavonul magába. 

A korábban elfojtott érzések most egyszerre rohanják meg. Tépik, rángatják ide-oda, végül leroskad és csak hagyja, hadd jöjjenek. Kiterítve fekszik ott, kiürülve.
A gondolatok lelassulnak, és elidegenednek. Meg tudja figyelni, ahogy az egyik gondolatnak vége lesz, farka lassan kúszik el a semmibe, és sokáig nem követi újabb. Eltűnt minden, amit hitt magáról. Nem tudja, ki ő, milyen és mit szeret. 

Amíg blasztulaként várakozott, hogy eljuthasson a helyére, az anyja még képes lett volna olyan hormonokat termelni, hogy megölje. De nem tette. Ő él. Az anyja akarta őt. És ő akarja az életet, az „idelentet”2, már nem akar „dezertálni”2. Békét akar kötni, be akar illeszkedni.

– 6 –

Becsukom a szemem, és belül valami kinyílik. Mintha a lehunyt szemhéjaimon át látnék. Soha nem tapasztalt éberség tölt el. Az apró magocska szárba szökkent, és érzem, ahogy egyre tölti ki végtagjaimat. Visszakerülök a saját testembe, egyelőre alig észlelhető jelenlétként. 

A nyitott szemmel látásra csak lassan tudom átvinni ezt a jelenlétet. Kezdetben folyton cserélődik a fókusz, vagy magamra figyelek, aki néz, vagy a tárgyra, amit nézek. Lefelé nézve önmagamba tekintek, fölfelé nézve az univerzummal kapcsolódom egybe. 

A tudatom a jelenlétben képes igazán megpihenni, de eleinte folyton elfárad, és öntudalanságba süpped. Az énem ismét a testemen kívül, a gondolatokban kering. Ott van, ahova gondolom magam. Több energia kell, nem vagyok képes középen megmaradni, mert még félek a megszégyenüléstől, amit akkor váltottam ki, amikor az örömteli önmagamat mutattam. Szégyellem az igazi önmagamat. Visszamegyek a szerepek működő rutinjába.

Lassan-lassan azonban sikerül átadnom az irányítást a tudatosságnak. A testemet kitölti a jelenlét, majd továbbterjed. Az arcomnak többé nem a bőr a határa, az arcom viselkedésbe feszült izmai elernyednek, a maszk nem kell már. 

A dühtől elsavasodott izmaim kiengednek, az altestem funkciói már nem ijesztőek, a gondolataim nem sötétek, az álmok nem rémületesek. A testem görcse kioldódik, a levegő akadálytalanul áramlik a gát és a fejtető között. 

Az egom, amely annyit szenvedett a szükségtől, nem rossz és nem hal meg, hanem puhábbá, éteribbé válik. Minden apró mozdulatot a tudatom végez. Az akaratom már nem kell a testem mozgatásához, hanem a tudatom az, amelyik kellő gyöngédséggel ösztönöz cselekvésre. 

Felismerem, hogy a bizalom nem létezik. A szükség az, ami a másikhoz hajt és mert valamit akarok, bizalmat ébresztek, hogy megkapjam. Vagy bízalmat mutatok, hogy ragaszkodást váltsak ki. Az egyetlen, ami létezik, amit le tudok szúrni a földbe, amiben meg tudok kapaszkodni, az az, hogy Vagyok. Hogy Én vagyok. Hogy én Én vagyok.  

– 7 –

Az ilyen tudat emberek közé akar menni, meg akarja ismerni a világot, részt akar venni az életben. A szoba falai már nem szűkek, képes felegyenesedni. A gerinc kiegyenesedik, a test tengelye szimmetriába kerül. A külvilág nem nyomaszt, nem áll szemben, nem kell megváltoztatni és nem tükör. Minden egyszerre lüktet és lélegzik, a bent és kint, a fent és a lent.

A tárgyak kiélesednek, a megfigyelő, a megfigyelő megfigyelője, és a kívül megfigyelt egységet alkot, a tudat egyszerre fogja be mindhármat, minden egyszerre van jelen. A jelenlét egyre erősebb kifelé és befelé. A tükör nem egy furcsa, megismerni való idegent mutat, hanem az igazi adekvát arcot, amelyikkel már nincs távolság.

A feleszmélt tudat azonban, ha egy eszméletlenre néz, elégeti azt a szemével. Vissza kell fognia az erejét, nehogy megsemmisítse a Másikat. Ez a Tudat már nem Istenhez imádkozik, hanem saját magához, amely olyan erős, mint egy oroszlán. 

Senki más nem hibás, minden érthetővé vált.

A Földet már nem kell megmenteni, az embereket nem kell megváltani. Minden úgy jó, ahogy van. Boszorkányság és gonoszság, a sötétség és káosz világába merült alá, de a lélek árnyékos oldala volt az, ami sötét lényekkel népesült be. Otthona már nem a háború és a földrengés. Végül csak megmentette magát, lerakta lelkének terheit. Mély lélegzetet lehet venni, a világ végre beáramolhat.

Csak ez az Én képes önmagából kitekinteni, az igazi Másikat látni, és azt az igazi Én igazi otthonába beengedni. 

Csak ennek az Énnek a gondolatai hitelesek, csak ennek a Tudatnak a tettei nincsenek halálra ítélve. Csak ekkor van valóban Én, aki dönt.

– 8 –

Mindez egy évvel 2012 előtt volt, amikorra az emberi nyugtalanság ismét világvégét jósolt. A multik, a pénzhajhászás és a túlórák lassan kimentek a divatból, és helyükre az ökológiai lábnyom csökkentése lépett. A kisebbségek elleni gyűlölködés megint magasba csapott, ugyanakkor az ezoterikusok ott álltak minden holdtöltekor a dimenziókapukban, hogy végre átjussanak. 

Az évezredek óta hozzájuk tartozó, összetartozást, szabadságot, természetfelettivel való kapcsolatot jelképező törzsi szokások, mint a dohányzás vagy drogozás egyszerű kínos, szégyellnivaló függőségekké váltak. De nem is tudták már csak kevesen, hogy kell a dohányt, a hallucinogéneket, a cikóriát, és a kakaóbabot jól használni. 

Fesztiválon gyűltek össze, de a tudat saját gondolatrendőrsége razziát tartott a fesztiválon és elhurcolta és bezárta önmaga szabadabb felét.

Az otthon állhatatos keresése azonban mindenkiben közös volt. Jelentsen az otthon bármit is, egy földrajzi helyet, egy országot, egy várost, egy lakóházat, egy érzést, egy szerelmet, egy hitet, egy tudatállapot vagy szabályrendszert, annyi biztos, hogy erős vonzást gyakorolt. Az emberek mint alvajárók tapogatóztak a homályba vesző cél felé, mert szerettek volna végre megpihenni. 

A legkimerítőbb az egymással és az önmagukkal vívott harcuk volt, vagy még inkább, az efelett érzett szégyen. Nehezükre esett elfogadni, hogy a harc, a háború, az öldöklés az ember veleszületett tulajdonsága, mindenkiben benne van. A vágy a szeretetre, az elfogadásra és a békére ugyanilyen alapvető tulajdonság volt, és a kettőt nehéz volt egyszerre megélni, mert gyakran épp ez utóbbi táplálta az előbbit.

A folyamatos harcok során sebeket szereztek, és hétrét görnyedve hurcolták magukkal fájdalmukat. Egyik háztól a másikig jártak, megértést, szeretetet, elfogadást várva. Meztelen testüket védtelen volt az újabb sérülésekkel szemben. Ha nem kaptak megértést, sóvárgásuk dühbe csapott és minden erejüket összeszedve vágtak vissza. Ez távolságot szült, mindenki megbántottan húzódott vissza a maga házába. Mindenki otthon ült. Ha találkoztak is, nem kapcsolódtak többé. 

Sok férfi és nő kezdte úgy érezni, hogy ha a másik tetszésétől teszi függővé saját jóllétét, azzal összenyomja saját magát. Apró, szűk térbe kényszerül, amelyben nem képes felegyenesedve járni. A vágy azonban nem veszett ki, és a szerelem iránti sóvárgás és a szabadságvágy felváltva tüzelték és oltották ki egymást. Nem volt béke a szívekben. De az otthonlét gondolkodásra késztette az embereket, önmagukkal töltött időre. Egy széken üldögélve, kihúzott derékkal néztek az ablakon kifelé, és közben nőtt, növekedett valami belül. A látásuk tisztult, és lassan azt is magába foglalta, aki nézett. Eltöltötte őket a jelenlét. Megtalálták otthonukat, önmagukban. 

– 9 –

A Tudat-lan egy középkori cella közepén áll. Nagy és erős a teste, szegényes nadrágja és inge foszlik le róla. Tanácstalanul néz végig magán, aztán a cella rácsain. Nem érti, hogy került ide, mi történik vele, miért van bezárva. Úgy gondolja, a nála hatalmasabbak biztosan jól tették, hogy ide zárták, ebbe a dohos pincébe. Alig van benne várakozás és kíváncsiság, hogy mi fog vele történni. Azt hiszi, rossz ez azért, de nem biztos benne. Nagy, busa fejét lehajtja, mint ökör a vágóhídon, és nem jut eszébe, hogy akkora ereje van, hogy puszta kézzel feszíthetné szét a rácsokat. Nem fogadta el a helyzetet, mert nem értette meg. Csak áll ott, megadva magát, és várja, hogy beteljesüljön „sorsa”.

– 10 –

„A kiváltó ok alapvetően meghatározza. Az eszméletlen állapot néhány perctől (epilepszia) több hónapig-évig (sérülés, agyvérzés) is tarthat. Ha a beteg rövid időn belül magához tér, nem maradnak vissza szövődmények. Minél tovább tart az eszméletlenség, annál kisebb a valószínűsége, hogy a beteg visszanyeri tudatát.” 1

No Comments

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.