Vár
Egy várba vagyok befalazva.
Vagy inkább én magam vagyok a vár.
Nem is tudom.
Itt állok már évszázadok, vagy talán már évezredek óta.
Ódon falaimat benőtték a növények.
Kertemben hatalmas fák állnak és elveszik a fényt,
amelyet nagyon rég nem láttam már.
Furcsa illat terjeng a termeimben.
Az emberek, akik itt éltek és haltak meg egymás után,
valójában nem változtattak rajtam semmit.
Sokkal erősebb vagyok náluk.
Kőből vagyok.
Örökké élek.
Ki akarok szabadulni innen.
Sötét van.
Ragyog, szinte szikrázóan fényes
a kivilágított bálterem.
Rengeteg ember hömpölyög benne.
Az asszony fáradt.
Úgy érzi, ő éli minden résztvevő életét.
Nem akarja.
Nem akar még egy életet leélni.
Nem akar újra megszületni.
Meghalni sem akar.
Semmit sem akar.
Pihenni szeretne a csöndben.
Pedig tudja, hogy nemes cél vezérli.
Nemes cél érdekében vállalta a küzdelmet.
Ezt az egyet tudja, hát bíznia kell magában,
bár most nem emlékszik a célra.
Az is az ő döntése volt, hogy ne emlékezzen.
Eldöntötte, hogy megszületik és leéli ezeket az életeket,
minden egyes megszületettnek az életét.
Csak most egy kicsit fáradt.
Pihennie kellene.
De álmaiban sem leli meg a nyugalmát,
mert álmaiban egy várba van befalazva.
Vagy inkább ő maga a vár, amely évezredek alatt sem változik.
Érzi, hogy veszély fenyegeti.
Nem csak őt, de ami még sokkal fontosabb, egész küldetését.
A veszély forrása viszont ő maga.
Rosszul választhat.
Rosszul dönthet.
És akkor örökre ottmarad a várba falazva.
Ő, és minden, amit képvisel.
Valahol tudja a helyes válaszokat és helyes döntéseket,
de most azokra sem emlékszik.
Amikor vállalkozott a feladatra,
elég erősnek érezhette magát.
Tudja, hogy vissza kell szereznie az önbizalmát.
Megint álmodik.
Falaim erős kőből vannak.
Az emberek, akik itt éltek és haltak meg egymás után,
valójában nem változtattak rajtam semmit.
Mert sokkal erősebb vagyok náluk.
De nem állok ellen tovább.
Felhagyok az iszonyú, évezredes küzdelemmel.
Elengedem magam.
Érzem, hogy falaim szivacsossá válnak.
Puhulok.
Olvadok.
Lassan áttetszővé válok.
Nem vagyok már olyan magas.
Falaimon áttör a fény.
Alig állom már útját a fénynek.
Egyre alacsonyabb vagyok.
Nem kevesebbnek érzem magam azonban,
hanem többnek.
Mert eggyé válok a környezetemmel.
Érzem ahogy átjár a fény.
Érzem, hogy én magam vagyok a fény.
Teljesen beleolvadok a mindenségbe.
Nyugalom van végre.
ÉLEK VÉGRE.
No Comments