Egyedülálló

Egyedülálló, harminc éves nő. Belül egy hülyegyerek.

Fekszik az oldalán sötét és hideg parasztházában, ahol totálisan egyedül van, önmaga választásából kifolyólag. Tavasztól imádja, de most a kanapéról bámul a parányi ablakon kifelé, nézi, ahogy szürkül az ég. Azt gondolja, nem bírja ki ezt hónapot. Jól van, többé-kevésbé, de decemberben rosszul lesz. Tavaly átitta. Most mit találjon ki? Átaludja? Kómába vigye le magát valahogy?

Annyira megijed, hogy újfent elköveti azt a hibát, hogy ijedtségében letér útjáról, amelynek egyébként örülhetne, hogy megtalálta végre. Elvállal egy állást. Egy barom állást, mert minden állás egy barom állás neki, főleg, ha tudni lehet, hogy nem az a dolga. És főleg, ha tudni lehet, hogy még ha nem lenne más dolga, sem bírná, mert rövid idő után semmit sem bír. Most okosan csak egy félállást vállalt, szerencsére, jó sok pénzért. Így aztán bírja, három hétig talán.

Feljár, fent alszik, kezébe veszi a dolgokat, rendkívül produktív. Esténként az irodában cigizik, bosszút állván az egész napért, és kifelé bámul az ablakon. Az undorító várostól várja a választ, vajon ő mit keres még mindig belé zárva.

Nappal a főnökével szemben fenyegetően rátenyerel az íróasztalra, és hangosan azt ragozza, amit rövidebben úgy szokott mondani: kapd be. De a főnöke éppen buddha-állapotban van, és elnézően mosolyog, tudja, hogy a tehetség gyakran jár kéz a kézben a zűrzavarral. Bátortalan javaslatot tesz valamely antidepresszívum szedésére.

Találkozik egy íróval, nagy íróval, aki néhány kung-fu ütéssel elintézi, először a felkarjával tarkón vágja, aztán sípcsonton rúgja, aztán estében még egy jobb horgot visz be a gyomrába, majd kihúzza alóla a szőnyeget, hogy a feje a parkettán koppanjon.

Hazamegy, nekilát írni. A négy szabadnapja mindegyikén két doboz cigaretta és a nyitott ablak mellett napi tizennégy órát ír.

Visszamegy, dolgozni. Most a bazdmeget fejti ki, részletesen, a főnöknek.

Ez az összerázódás szakasza.

A hétvégén ír, ugyanúgy, a székén csiriz, amely nyúlik, a fenekéhez ragadva, de húzná vissza, amint kimegy a konyhába, hogy a nemrég vásárolt, gagyi, szar mikróján tetűlassúsággal elkészüljön a kávé. A konyháig rohan, a mikró mellett meg idegesen toporzékol.

Felmegy dolgozni. Elfogyott a mondanivalója, a munka meg több, úgyhogy csendes megadással dolgozik, csak magában káromkodván.

Hétvégén elmegy pénzt keresni, birkózni, bár le van gyengülve mostanában. Amikor meglátja az öltözőben a testépítő ellenfeleket, szaros lesz a gatyája. Vendégek is vannak, nézők, és először puccba vágva kell előttük elvonulni. Nem sokban különbözik a marketing vezetői munkától, csinosan, mosolyogva, hazudva, ezt is csak ugyanannyira utálja.

A meccseken kikapja a legfélelmetesebbeket. Kevés győzelem mellett úgy megverik, hogy több rétegben, több helyen jön le a hátáról a bőr. Mert nehezen adja fel, már nem is a tatamin, hanem a szőnyegen tolják, ő félig gyertyában, a háta majd kigyullad a súrlódástól.

Másnap ugyanez, de most már Szájnfeldként, és kizárólag a hátán landol, minden fogást a sebeiben érez, minden kezet, ujjat egyenként. Hosszú gézcsíkokat eregetve dörzsölődik a tatamihoz.

Hazamegy, rövid pihenőre, majd fel, ismét, dolgozni, hétvégén pedig megint birkózni a még mindig friss sebekkel.

Megbetegszik, valahogy nem csak a birkózás miatt. Két nap hiányzás a barom állásból. Az ex szalad, ápolni, végre egy jó alkalom. Ő hagyja, mert még a pólóját sem tudja levenni, a karjait felemelni, nemhogy a sebeit leápolni.

Felmegy dolgozni, okádik. A főnök megsértődik, hogy nem azonnal, most hétvégén dolgozza le a hiányzást, ezért szombaton megcsinálja a saját birkózós filmjét, amivel szintén pénzt keres, vasárnap meg ott van, a barom állásban.

Délután összeesik. Az anyja most természetétől eltérően határozottan rendelkezik, hogy menjen azonnal hozzájuk.

Az anya kihívja az ügyeletet. Megkérdezik, mindig ilyen furcsán beszél-e, a sebeit látva pedig megkérik, ne sportoljon mostanában. Egyébként meg hólyag- vese- és tüdőgyulladása van, nyughasson.

Két napig fekszik ott, aztán hazamegy a sötét és hideg parasztházba, amely most még hidegebb és sötétebb, mert elment az áram.

Rengeteg ruha és takaró alatt sem tud felmelegedni, amíg megérkezik a villanyszerelő. Majd lehányja, attól, hogy függőleges helyzetben kell lennie, csak az ajtófélfa tartja, és attól, hogy az túl sokat kérdez. Van végre fűtés, de kevés, ezért éjjel megfagy, úgyhogy enged, és visszamegy az anyai házba. Ott befekszik az alomba, a kisebb gyerekek közé.

Az anya úgy készül, karácsonyig marad is már, ahogy kinéz. Ő nem hiszi el, nem emlékszik, hogy valaha ágyban töltött volna nappalokat.

Azonban, az nem kétséges, hogy szarul néz ki, állapítja meg a tükörbe nézve, fölül kiállnak a csontjai, mint egy anorexiás madárnak, az arca meg fonnyad, és nem tudja, hogy ez a vese miatt lehet, azt hiszi, biztosan ebolás.

A napok egybefolynak, karácsonyi szünet, döglés a gyerekekkel a tévé előtt, mert még olvasni sincs ereje. Két hét után ki kell szaladnia a kertbe a tévé elől, mert úgy érzi, az agysejtjeit is megtámadta és pusztítja a kór.

A kór vándorol benne. Rámegy a gyomrára, napokig a feje tetejére állítja azt. Aztán az összes belsőségére, így csak derékszögben összegörnyedve közlekedik, ha közlekedik. Csak a hátán tud feküdni, de az is fáj, ahogy eléri a vízszintest, szorít, nyilall. Amikor felkúszik a kór a mellkasába, akkor már fojt is.

Kórházba is beviszik, ott újfent azt mondják szarul néz ki, és annyira szarul, hogy a vérképének sokkal rosszabbnak kellene lennie. Kap egy pár gyógyszert, meg bombaerős vitaminokat.

A kór ezután rámegy a szemére, először az egyikre, aztán a másikra, begyulladnak, és esténként kápráznak.

Amikor elmúlik, azt reméli, még feljebb jutván a feje tetején távozik végre az egész, de nem, először még a végtagok jönnek. Fájnak a csontok, az izületek, a kezei használhatatlanok.

A nyakán dudorok.

Ezeken már röhög, mert azért erősödik, már nem úszik át egyik nap a másikba, a gyakori elszenderedések miatt. Ettől függetlenül szerencsére egészen az év végéig sosem tudja, éppen milyen nap van.

Enni is tud már, sőt, képes a decemberi kötelező zabálásra, amit az ünnepek előtt lehetőleg hetekkel kell elkezdeni, hogy azok már eleve a csömörrel együtt érkezzenek.

Mintha a kór megjelenése előtt már kezdett volna szerelmes lenni, legalábbis jó esélye volt rá. De most nem tud ezzel foglalkozni, ami szerencse, mert – bár érthető okokból, de – nem nagyon érzi a tolakodó vagy érdeklődő esemesek özönét, és ha jobban magánál lenne, akkor ezen kattogna.

Más tolakodó esemesek és levelek érkeznek, amelyeket egyként húz le a vécén.

Arra hajaz, hogy gúzsba kössék, ezért megpróbálja gúzsba kötni a másikat és felháborodik minden kitörési kísérleten.

Amikor megérzi a legapróbb mozdulatot, hogy gúzsba kössék, pánikszerűen menekül, mert iszonyatosan fontos számára a szabadsága.

Ha nem akarják gúzsba kötni, úgy érzi, nem kell, elmegy inkább.

Jelent már meg könyve az őrületéről.

Körülbelül másfél hét után lassan beparázik. Elkezdi magát terhesnek, szarnak érezni, ellene irányuló összeesküvés-elméleteket szövöget. Egyre nehezebben alszik el, rosszakat álmodik, reggel fülel, hogy róla beszélnek-e, nincs kedve fölkelni, idegennek érzi magát, túlságosan láthatónak, zavarónak.

Itt minden felerősödik, mert valóban egy zárt kis családba jött, hiába az övé is (volt). Nem tud elmenni, lepattanni, ahogy szokott, mert patthelyzet van, nemsokára karácsony, még nem gyógyult meg, a házában nincs fűtés, és nem is lesz, amíg véget nem érnek ezek a tetves ünnepek.

Belecsap a felismerés: ez történik vele mindig, minden helyzetben. Elég jól megfogja az érzést, mert most elég jól megfogható, sűrű, leképezett, az adott helyzet miatt.

Tehát az van – gondolja –, hogy munkában, kapcsolatban egy bizonyos, elég rövid idő után elkezdi ugyanezt érezni; minden újabb reggellel egy pofon magának, hogy még mindig ő, csak ő, aki a másik mellett fekszik, úgyhogy mérges lesz a másikra, mert önmagát utálja, és nem hiszi el, hogy mert ő mindig ugyanaz, attól még adhat, és aztán olyan nagyon mérges lesz, hogy végül elkergeti a másikat. Például seprűvel, hazáig. Mert meggyőződik róla, hogy szerethetetlen, és ezért hamarosan úgyis szakítani fognak vele, úgyhogy gyorsan megelőzi, kirúgja az alanyt. Munkában felmond. Elköltözik. Dobbant. Nyúlcipő.

Ha a kapcsolat visszajön, egyre kevesebb nap kell ennek az élménynek az eléréséhez, és az jó, mert akkor szenved, és hát mire másra menne ki az egész, mint önmaga szenvedtetésére?

Konstatálja: az életben nem fog ez megváltozni.

Elnézi ezt a kis családot: hogy tudnak a tagjai évekig egymás mellett élni, anélkül, hogy paranoiásak lennének?

Elég jól megfogja most ezt az egészet. Úgyhogy sír.

A felfedezését nem akarja megosztani, de az anya lejön, és kérdez valamit, éppen a velejébe vágva a témának. Folynak a könnyei, eldadogja pár mondatban. Az anya mond valamit, aztán lemenekül a konyhába. Lett volna alkalom beszélgetni, szemtől szemben, de ők csak emailben, telefonon, és az írásaikon keresztül tartanak fent – igaz, nagyon bensőséges – valódi kapcsolatot. Szemtől szembe nem megy. És ha az anya megnyílna, most már egyébként sem biztos, hogy ő fogadni tudná.

Kérésre lesomfordál utána a konyhába, de mintha az anya ezt még sem szeretné, hát visszavonulót fúj, meg orrot.

A kutyájára is rákiabálnak ma, úgyhogy ketten feleslegesek.

Este azért jobb, eszébe jut egy történet, azt fogalmazza magában, háromig kattog, megszületik minden lényeges mondat, aminek nem örül, mert várhatóan fel is szívódnak, míg hazajut végre. Másnap reggel azért jobb, megint trappol a jobb lábával, kapar, mint egy bika, az orrából pára szivárog, míg az ujjaival számolgat, még hány nap, míg nekikezdhet az írásnak.

Huszonakárhányadikán kimozdul először, elvergődik a legközelebbi plázába, aminek a gondolata is undorral tölti el, a megtapasztalása pedig mindenre kiterjedő rosszulléttel. A parkolóból persze nem talál be az áruházba, mint ahogy még eddig sosem. De máshol fürtökben lógnak a kocsik, padkáról, járdaszigetről, mindenhonnan, így kénytelen lehajtani, aztán föl, azt sem tudja, hova. Az emberek egyetlen nagy áradatot képeznek, amit csürhének kezd látni, ahogy közeleg a pánikroham. Más nem jut eszébe, erős kitörési ösztönében, mint a testi erőszak.

Az ajándékokat nagy vonalakban intézi csak el. Két könyvet a könyvesbolt bejáratához legközelebbi kupacról leemel, meg egy pulcsit maga elé tart egy másik boltban, és már rohan is a pénztárhoz, majd kifelé.

Bemegy a Lipótra is, ahol már vendégeskedett, ugyan adnának valamit, ami hat, mert ugyan már nagyon várja, de fél hazamenni. Nem kap, most nincs abban a formában, amikor mindent könnyedén elintéz.

A Szenteste végül nagyon szépen telik, de részéről többnyire fizikai rosszulléttel, amit, amint enyhül, újabb evéssel hoz vissza.

Másnap nagyanyjánál ünneplés, aki rántott csirkét is készít, biztos, ami biztos alapon, pedig még betegen, alig-erejével kérte, mint egyébként minden évben, és minden egyes látogatás előtt, hogy ne legyen hús, mert még mindig nem eszik húst, sőt, ha lehet, egyre jobban nem eszik húst. Nem, májat sem, még ha nagyanyja szerint az más is.

Tavaly hat karácsony volt, az idén csak három. A harmadik, harmadnap, a nagyobb, családi.

Úgy ébred, mint aki több napot visszaesett. Fáradt, fáradt.

De végül jó ez is, örül a rokonoknak, tőle telhető kedvességgel beszélget.

A somlóiból négyszer eszik.

Másnap hazamegy, a felfújható gyerekmedencéért, meg pénzt, kulcsot, instrukciókat hagyni a villanyszerelőnek.

Visszamegy, az ex lakásába, hogy ott másnap olajos birkózós filmet forgasson a medencében, ami szar lesz, egyébként.

Beszarik a kocsija, megint csapdába esett. A kocsi állapota önnön állapota. Nem indul. Ünnepek vannak, szerelő nincs. Újabb napok fönt. Az alatt bosszút áll az exen mindenért, lehordja, megsemmisíti.

Második nap azt álmodja, hogy egy hatalmas nyaralóba mennek, családilag, valaminek az utolsó idejét ott tölteni. Kap egy fantasztikus szobát ebben a mediterrán villában, aminek minden ablaka a tengerre néz. Víz, megint, rengeteg, mindenhol. De nevelőapja intézkedik és kiderül, hogy valami másik – sötét, lehangoló – szobában lesz inkább. Megjelenik, és átrajzolja az egész térképet. Aztán egy hatalmas hajón vannak, az az otthonuk, emeletek, nagy belső terek, kisebb, eldugott zugok, faborítás, polcok, könyvek, a holmijai…

Megtudja, hogy már csak négy napja van hátra, de mintha előtte is már félig odaát lett volna, mintha tudta volna, hogy beteg, csak most számszerűsödött. Meg akarja mutatni anyjának, mi hol van, mit hol talál utána, mintegy végrendelkezésképpen, bár pusztán praktikus okokból, minden romantikus érzés nélkül. Félelem persze van, és magány-érzés. Az anyát nem nagyon érdekli, akit a nevelőapa is folyton elhív, hogy megbeszélje vele a céges dolgokat.

A telefonra ébred, vagy inkább riad, kikészülve az álomtól. A negyedik nap éppen december vége, az elmúlt év vége, Szilveszter napja.

A kutyája evészavarokkal küzd.

A harmadik nap az ex helyett önmaga ellen fordul. Megint a telefonra riad, de elfelejti az álmát, ami pedig nagyon intenzív megint, mert ahogy esne vissza az ágyba, a falon csattan a feje, több réteg bőr ott marad, ő meg mintegy lecsurog a falról.

Vérmérgezés, agyrázkódás, ömleny, akármi a harmadik napra, hogy valóra váljon az álom. De valószínűleg mindössze egy seb lesz, és csak ez az év hal meg végül.