Maszk

Maszk

Az ember mindig ki akar rohanni a civilizációból.
Itt hagyni ezt a képmutató társadalmat.
Amely álarcot hord. Mert fél.

Fél, mert úgy döntött,
hogy az őszinteség nem erény többé,
hanem gyengeség. Akkor döntött így,
amikor felvette a harcot társaival szemben,
mert azt hallotta, csak az erősebb marad életben.
Nos, most küzd.
Közben sír és izzad az álarc alatt.

Némelyik eggyé válik vele, szinte második bőrévé lesz.
Némelyik meg váltogatja, és örömét leli benne.
Némelyik viszont sehogy sem érzi sajátjának,
ezért legszívesebben kirohanna ebből a karneválból.

De a legmerészebb, a legmerészebb az letépi,
és bátran odatartja az arcát.

Ilyenkor a maskarás társaság keze egyként lendül
jobbról, balról, és nagyot csattan,
hogy észhez térítse az ellenállót.

Máskor meg csak megvetően azt mondja:
„furcsa vagy, nem olyan, mint mi, más vagy”,
és egy testként fordít örökre hátat.

De a bátor csak áll,
arcát a nap felé fordítva és élvezi,
hogy csupasz bőrén érezheti
az éltető sugarakat.
Boldog, ahogy átjárja a meleg és a fény.

Kívül a körön, de a világmindenség közepén.

Maszk

Kicsi rés a szemnek.
Merev, rugalmatlan forma.
Felteszem, kényelmetlen, idegen.
Hogyan váljék eggyé vele?

Megkérem a Mestert, hogy mintázza meg
az arcom és készítse el a maszkot,
ami csak az enyém, csak rám illik.
Rájövök, hogy ahhoz, hogy második bőrömmé váljon,
nem nekem kell változnom, hanem a maszknak
kell hozzám idomulni.
Aztán megszeretem. Véd. És én vagyok.