Sartre – A szavak és Az undor 

1

A szavak

1963, Sartre ír: A szavak. 

Születésének körülményeivel kezdi: apja elvette az elhagyott leányt, sietve gyermeket nemzett vele, majd azonnal haldokolni kezdett. Az anya ekkor dajkaságba adta a csecsemő Sartre-t, aki szintén haldokolni kezdett, bélhurutban. Az “érdekházasság tartalma csak a betegség és gyász volt”. De, ahogy mondja, így legalább nem szakadtak rá a “kései elválasztás nehézségei”. Valamint nem lett “felettes én”-je, mert ha apja tovább élt volna, biztos teljesen súlyával ránehezedett és agyonnyomta volna. Ráhagyott néhány könyvet, filozófiai műveket, de “mint kortársai mind, rossz könyveket olvasott”. 

Apja halálakor Sartre hirtelen meggyógyult, de anyját visszakapva már egy idegen nő ölében eszmélt föl. Az anya szülei befogadták őket, mint két gyermeket. Az anya alázatosan megtett hálából mindent, hiszen az özvegy csak éppen jobb, mint egy leányanya. Sartre anyját szerette, de nem tisztelte, ahogyan a családban senki sem tisztelte. Sartre szabad volt, fenségesen szabad, amit apja halálának köszönhetett. Ugyanakkor az agressziók, a féltékenység megismerése is elmaradtak, nem volt ki- vagy mi ellen lázadni. Világa tökéletes volt, tehát a világ tökéletes, ő pedig sem a világi hatalom alatt nem volt, sem felette, hanem mellette, mert egy láncszem hiányzott: a nagyapa csak gyermekeivel volt nagyon szigorú. Ha igaz, hogy az embert ellenállása határozza meg, akkor ő szőröstül-bőröstül meghatározatlan volt, és ha a szeretet és gyűlölet az érem két oldala, akkor ő senkit és semmit nem szeretett. 

Sartre gyerekkorában fontosságát pedig betöltött szerepeinek köszönhette: mindenki imádta, és ő igyekezett ennek megfelelni. Sartre elbűvölő gyermek volt, mert a nagyapa “elbűvölt aggastyánként akarta befejezni az életét”, a pátriárka, aki hasonlított is az Atyaistenre, saját nagylelkűségét imádta benne. 

Mindig az volt az érzése, amikor benyitott egy ajtón, hogy ő egy jelenés: ő az ajándékozó is és az ajándék. Mint a közönségét lenyűgöző színésznek, aki állandóan szerepén töpreng, csak egyetlen parancs létezett: “tetszeni, mindent a látszat kedvéért”. Olyan nagyon igyekezett ebben megfelelni, hogy önmagáról egészen megfeledkezett. Minden teljesítményének az adott értéket, ha legalább egy felnőtt lelkesedett érte. 

Mindenki számára volt szerepe: a nagyapja felé nem az igazság szólt a szájából, hanem annak halála, és a tágabb családi konfliktusok terhét ő viselte, mint egyetlen ártatlan: ő tükrözte számukra “a család egységét és ősi ellentmondásait”. Egyedül megkeseredett nagyanyja látott át rajta: ő nem csodálta eléggé.

Addig színészkedett, amíg végül már szélhámosnak érezte magát, egy szörnynek, akit a felnőttek alakítanak ki saját elvárásaikkal (sajnálkozásaikkal). Ekkor még jobban akart tetszeni, még inkább illegette magát, színlelt kedélyeskedést, semmittevő fontoskodást – de még inkább azt a bizonytalanságot érezte csak, amiből menekülni próbált. A színjáték ellopta tőle a világokat és az embereket, csak szereplők és kellékek maradtak: a tetszeni akarás rivaldafénye sorompóként elvágta őt az emberektől, magányba száműzte – mely gyorsan átcsapott szorongásba. 

Amikor levágták a haját, és szőke fürtös tündéri kislányból kisfiú lett, már nem lehetett szemet hunyni nyilvánvaló csúfsága fölött: varanggyá vált.  Rajongó közönsége eltűnt, átélte, mi az, ha másnak van sikere. Megértette, mi az, kárhozottnak születni, a nevelőlány is azért volt magányos, mert “nagyon csúnya, szegényke”.

Egyik társára való irigykedésének lebuktatása után szaladt a tükörhöz és sokáig fintorgott. A tükör nagy segítséget jelentett, rábízta, hogy mutassa meg, hogy szörnyeteg, s ha ez sikerült, mardosó lelkiismeretfurdalása önsajnálattá változott. Elrútította önmagát, összetörte arcát, hogy eltüntesse előző mosolyait. Játszotta volna tovább angyalka-szerepét, de hiába, a tükör leleplezte, hogy mennyire rettentően természetes.

A legnagyobb baj az volt, hogy ő gyanusította komédiázással a többieket, azok minden szava “cukorkaszerű” volt, máskor pedig tetszés helyett komolyságot mutattak és elzavarták: szerinte kihasználták. Természetes bírái lejáratták magukat, s nem lelt más bírát sehol. 

A családban úgy tűnt, mindennek megvan a maga oka, s mindenkinek a maga kijelölt helye – egyedül ő érezte feleslegesnek magát. Végül már szégyellte szabálytalan jelenlétét a világban. Ha lett volna apja, aki megmondja, mi legyen belőle, mi lesz a sorsa, biztonságban érezte volna magát. De nem volt, így nem tudta, mit keres a világban. Elvont lény maradt, semmi nem tükrözte, hogy ő micsoda, csak azt, hogy mi nem: sem határozott, sem állandó, sem apja művének folytatója – egyszóval nem volt lelke, csak egy “számon felüli gyerek” volt. 

“Döbbent kis féreg” volt csupán, “hitetlen, törvényen kívüli”, okok, célok nélkül, hát tovább komédiázott, szélhámoskodott – unatkozott, mint egy király, ásított, arcán könnyek csorogtak végig. A percek hullottak, egyik eltörölte a másikat, éppen olyan felesleges, s ezt a csömört hívták boldogságnak. 

Ötéves korában meglátta a halált, attól kezdve minden este ott találta ágyában, nappal pedig a legkülönbözőbb álruhákban. Mindenféle jövőt elképzelt magának: kilenc- és tízéves korára már mindenestül túl volt saját halálán. Később is azért részegítette meg a halál, mert nem szeretett élni.

A családban ugyan mindenki hívő volt, de csak kényelemből, nyilvánosan: a hit már általánosan hanyatlott. Ő Teremtőre áhítozott, nem egy Nagy Főnökre, akit kapott helyette, és akivel kapcsolatban úgy érezte, egy tehetetlen aggastyán bendőjében él.

Idegenkedni kezdett az érzelmektől, úgy tapasztalta, hogy azok minden vonatkozásban megismerhetők, intenzitásuk, vagyis őszinteségük kivételével. Kiábrándult a humanizmusból is, átlátta, hogy minden emberben megvan minden emberi, és egyébként is, az a nagyapja humanizmusa volt… Elege lett az egész (családi) rendszerből, megértette, hogy “a világ látszólagos rendje mögött elviselhetetlen zűrzavar rejlik”.

A testével való kapcsolata is furcsa volt, kezdettől fogva beteges révén, fürkésző és aggódó tekintetek között, a legkisebb hőemelkedésre is vastag takarók alatt, nem tudott különbséget tenni teste és annak baja között. Undor nélkül ritkán evett, nemtörődöm módon lélegzett, emésztett és ürített. “Éltem, mert elkezdtem élni”, de nem tudta pontosan, mit szeret és mit nem, hiányzott belőle “a lét valódi mozdulatlansága és mélysége is, kifürkészhetetlensége is”, semmi volt, “átlátszó folt, bár eltörölhetetlen”.

Bezzeg volt, aki, ha nem volt ott, hiányzott (“a testi jelenlét mindig fölös valami”) – és ő hiányozni akart minden más embernek. Senki nem követelte komolyan magának, ezért azt az igényt támasztotta, hogy a mindenség számára legyen nélkülözhetetlen. Senkinek a fia nem lévén, önmaga okává vált, csupa gőggé és nyomorúsággá. 

A nagyok, “ha nem voltak jelen, tarkómon éreztem jövendő pillantásukat… Láttak, s én láttam önmagamat: láttam magamat olvasni, úgy valahogy, ahogy beszélni hallja magát az ember.” “…ha nem voltak jelen, akkor is ott volt a tekintetük.” Vagy máskor, amikor gyufával játszott és kiégette a szőnyeget, szégyenében Isten tekintetét érezte magán, ahogy mindenhova követi. A Luxemburg-kertben a gyerekek játszottak, ő odament, hozzá is értek, de nem vették észre – rájött: sem csoda, sem szörnyeteg, egyszerűen “jelentéktelen, nyápic, senkit sem érdeklő kölyök”. Anyjával mentek egyik gyerekcsoporttól a másikig, némán könyörögve, de mindenhonnan kirekesztve – este visszamenekült a szellemiség magas ormaira, kakasülőjére, fantáziáiba.

Életét úgy kezdte, ahogy bizonyára végezni fogja: könyvek között – amiről érezte, hogy tőlük függ a család boldogulása. A nagyapja könyvkötő volt – ő pedig olyan ember unokája volt, aki e szent tárgyak készítésével foglalkozott – a polcok roskadásig telve voltak könyvekkel, a nagymama kölcsönkönyvtárba járt, és minden pénteken, amikor elhelyezkedett az ablak előtt, kedvenc foteljében, a kiválasztott könyvvel a kezében, áhitatos csend következett. Sartre egyszer csak rájött: a könyv beszél. Ráadásul bennük a szavak szigorú, minden felolvasáskor ugyanúgy visszatérő sorrendje sorsszerűséget mutatott. Megismerte a megértés sürgető kényszerét, amikor egy-egy nehezebb olvasmánnyal “odadobták a koncot”, és ő addig rágódott rajta, míg keresztüllátott a dolgokon. Sosem túrt földet, könyvek között élt, “a zsidóknál is zsidóbb” volt, számára a valóság a könyvekben volt, amelyek történetei “kétségkívül igazak voltak, hiszen nyomtatásban álltak”, a hétköznap pedig “temető”. Kezdetben megjátszotta a művelődést, s addig tettette ezt, amíg tényleg művelődni kezdett. Olvasáskor önkívületbe esett. 

Ha már gyermekkorában Bovarynét olvas, mit fog csinálni felnőttkorában? – kérdezte anyja. “Akkor majd átélem őket!” – felelte a kis Sartre. 

A hétköznapi életben a világ áthatolhatatlanságába ütközött, csak a könyvekben nem. Később, óriási meglepődés és csalódás volt, amikor azt tapasztalta, hogy az általa kitalált történet nem találkozik a valósággal: becsapottnak érezte magát. Anyjával egy nyáron, a fenti csalódást követően, szokásukká vált, hogy epikus stílusban életük legapróbb eseményeit is elmondják egymásnak, úgy, ahogy azok egymásra következtek; többes szám harmadik személyben, de később „a visszafelé-élés illúziója” is „atomjaira hullt szét”.

Korán ránevelték, hogy a tanári pályát papi hivatásnak, az írást szenvedélynek tekintse: “megleltem hát vallásomat: a könyv mindennél fontosabb volt szememben”, és hogy elhiggye, az író, aki tovább él művein keresztül, megalapozhatja így létezését: “számomra nem haltak meg… könyvekké változtak”. “Amikor írtam, léteztem… s ha azt mondtam: én, ez azt jelentette: én aki írok.” “…író voltam, úgy, ahogyan Charles Schweitzer nagyapa volt: születésénél fogva, és egyszer s mindenkorra.” „… Nem választottam hivatásomat: mások kényszerítették rám…. a lelkemben lakozó felnőttek ujjal mutogattak vezérlő csillagomra…” 

Ettől fogva “önnön szabadságom volt csak, semmi más, én magam állítottam szembe magammal, idegen erőként… fejest ugrottam a predesztinációba: magam elé idéztem az emberi nemet, s rá hárítottam át az életemért való felelősséget; hiszen csak a közösség igénye hívott életre” és jövendő szerepe: „neveket adni a dolgoknak”.

Valódi énje nem volt, csak döbbent unalomra lelt önmagában. Hétéves korára már senki máshoz nem fordulhatott, csak önmagához, aki még nem létezett: “nagy szükségem volt magamra: megszülettem hát, hogy ezt az űrt betöltsem”. Sartre írni kezdett.

2

Az undor

1938, Antoine Roquentin naplót vezet, hogy tisztán lásson. Leírni a legapróbb dolgokat is, ahogyan ő látja őket, mert ez változott meg.

A tegnapi és tegnapelőtti dolgokról már semmit nem tud írni, semmi eseménynek nevezett nem történt. Ami benne történt, nem hagyott világos nyomokat. Volt valami, amit meglátott, és megundorodott. Félelem fogta el, vagy valami ahhoz hasonló érzés. 

Meggyőződése, hogy nem bolond, mindezek a változások csak a tárgyakat érintik. 

Polgári biztonságában, szobájában, a megszokott zajok és történések között – ahol olyan “szabályos a világ” – otthonosan érzi magát. 

Valami mégis történt, kicsi furcsaságot és zavarodottságot okozva, beférkőzve, elfoglalva helyét benne, majd kibontakozva – már nem kétséges. Egy újfajta tapasztalás, önnön keze, a pipája, villája, a kilincs, rengeteg gyanús nesz… mintha személyiségükkel akarnák felhívni a figyelmüket magukra. Ismert, de mégis ismeretlen arc, éppenhogy-arc, kéz, amely egy nagy fehér hernyó. Elvont változások, nem alapulnak semmin, ő változott meg: ez a legkellemetlenebb. Ha válaszolnia kell, bénultan áll, mintha ereiben nyirok vagy langyos tej keringene, fejében idétlen, ízetlen gondolatok. Fél, hogy az vár rá, hogy fejében rák- és langusztagondolatok nyüzsögnek majd.

Az események is a maguk kedve szerint folynak, emberek felmerülnek, beszélnek, elmennek – Roquentin folyton se füle, se farka történetek közepébe csöppen. Egy kép megelevenedik, majd szétesik, nemigen talál rá az események egymásutániságára, képtelen kiemelni a fontosat. 

Az egész azzal kezdődött, hogy kacsáztatni akart egy kavicsot, de a tárgy megérintette létezésével – nem lett volna szabad. Édeskés émely fogta el, undorféle érzés, a torkában érzi ezt a mocskot, az undort, szájpadlásán a levegő cukorkaíze, szagok… 

A tárgyak mostanra levetkőzték nevüket, groteszkek, konokok, óriásik, ostobaság néven nevezni őket, a szavak szétfoszlottak, velük a dolgok jelentése is, használati módjuk is, minden csak a felszínen volt. A létezés általában elrejtőzik, itt van mindenhol, mégis megfoghatatlan, ha kimondjuk, a semmire gondolunk, egy puszta fogalomra. A létezés sem hovatartozás, sem osztályzás, sem jellegzetességek, sem viszonyítás, sem hasonlítás, sem mértékek, mennyiségek vagy irányok – mindezek csak díszletek, felületi jellegzetességek, kívülről járulnak a dolgokhoz, de mit sem változtat jellegükön. A dolgok sokfélesége, egyénisége csak látszat, máz, ami alatt nincs egyéb, mint “egy sereg óriási, puha, zűrzavaros massza”.

“Mindezek a tárgyak… hogy is mondjam csak? A terhemre voltak; szerettem volna, ha ha nem ilyen erősen, hanem szárazabban, elvontabban, tartózkodóbban léteznek.”

Roquentin a világot figyelve álmokon, látomásokon, horror-szerű víziókon megy keresztül: katona arca közepén lyuk, amelybe ibolya csokrot kell helyezni, vagy mégis inkább a segge lyukába, állatok, amelyeknek pirított kenyérből van a testük, amilyenen a sült galambot szokták feltálalni. A kaszinótojás majonézmártásán vér, talán egy ember arccal előre belezuhant az ételbe. Egy anya látja, amint gyereke homlokán harmadik szem nyílik, majd lassan felfalja magát az arcot. Porlepte, rohadt húsdarab vonszolja magát az utcán, vért fröcskölve maga köré. Valaki a odalép a tükör elé, és azt látja, nyelve óriási, eleven százlábúvá változott. Este puha ágyában alszik el, másnap horrorra ébred – az emberek százával lennének öngyilkosok. 

Antoine Roquentin beúszik a szorongásba: “a vízbe, le, a tenger fenekére”. Bizonyos fényviszonyok vagy a köd elég ahhoz, hogy ha magába néz: eljusson önmaga teljes undoráig. A meghitt kávéházban – amely a könyvtárral eddig egyedüli menedéke volt – a felé hajoló Madeleine kérdésésére ismét elfogja az undor, hányingere lesz. Eltört benne egy rugó, a szemét tudja mozgatni, de a fejét nem, ha megfordítaná, leesne. Adolphe nadrágtartóját meglátva is elfogja az émely, az undor nem benne van, hanem ott van mindenhol: a falon, a nadrágtartón, mindenütt körülötte, ő pedig benne van. 

 “A dolgok szilárdságának a hiánya, az volt a köd.” A falak gátak közé szorítják az időt, a tárgyak, ha másra nem is, csak arra alkalmasak, hogy rögzítsék a valószerűség határait, de még arra sem, létezésük kétségessé válik, a legerősebb benyomások is tompává lesznek, a világ papírdíszlet, elgyengült dolgok között, és bármi megeshet, bármi megtörténhet. Talán a tekintetével megakadályozhatja a dolgok átváltozását, megpróbál annyit befogni, amennyit csak lehetséges. Pánik fogja el. Hová menjen? Kivált a házak kapuja félelmetes, esetleg önmaguktól kinyílnak. A tekintetek hirtelen gyanakvóvá váltak…

Roquentin magányosan él, rettenetesen unatkozik, minden szenvedély kihalt belőle, üresnek érzi magát: nyugodt, túlságosan is nyugodt, immár három éve. 

Nem képes a polgári életre: a polgárok tompultságban és félálomban vonszolják végig magukat az életen, könnyelműen megnősülnek, vaktában gyereket csinálnak, negyvenéves korukra makacs kényszereiket és közhelyeiket elkeresztelik tapasztalatnak, s olyanok lesznek, mint az automaták. El akarják hinni, hogy múltjuk nem veszett el, emlékeik kondenzálódtak és puha bölcsességgé sűrűsödtek. Minden eseményt egy régebbivel magyaráznak, s azt egy még régebbivel. Látszatokat látnak elvonulni, s azt gondolják magukban, hogy “nincsen új a nap alatt”.

Megfigyeli a vasárnapi forgatagot, az “ő” délutánjukat, akik között Roquentin lábujjhegyen jár, a pihenésre jutó kevés, elfolyó időt, a napot – amelynek máris múltja is van, savanyú íze –, a mozit, ahol “tompa kis dühök születnek a sötét nézőtéren”, és az estét, amikor “roppant társadalmi esemény haldokolt: véget ért a vasárnap”.

Kicsit boldog aznap, akár egy regényhős, érzi önmagát, ahogy kettéhasítja az éjszakát, mintha egységet teremtett volna hangok és formák között. 

Másnap: csömör. Undorítja saját fennköltsége, mint húszéves-részegen, amikor azt hitte, hogy ő egy Descartres-szerű pasas, de másnap, mintha egy telehányt ágyban ébredt volna. De most még annyi mentsége sincs, hogy részeg lett volna, tegnap csak rajongott, mint egy idióta. Az “orgia” után másnap, megint száraz és zárkózott. 

Roquentin, mert társadalmilag nem létezik, kezd komolyan megdöbbenni: nem látszat csupán? Nincs állása, főnöke, életjáradékból él, nem nagyapa, nem apa, nem férj, nem szavaz, adót sem fizet, nem dicsekedhet sem az adóalany, sem a választópolgár jogaival, nem dolgozott le húsz évet. A szokásai is – “Pascallal mondva” – csak második természete. Másoknak joguk van az élethez, a munkához, a gazdagsághoz, a parancsoláshoz, a tisztelethez és a halhatatlansághoz, mert amikor átsiklottak a halálba, békében voltak Istennel és a világgal, ahogy a többi napon. Gyereket nemzettek, megtanították őket kötelességeikre és jogaikra, a vallás és a hagyomány tiszteletére. Előkelő társaság. Gyönyörű liliomok – aljas gazemberek. 

De ő nem bárány, nem kell, hogy egy Mester megláttassa vele az erős kötelékeket, amelyek családjához, környezetéhez fűzik, vagy a társadalmi elit nagyszerű szerepét – őt nem kell visszavezetni az akolba. 

Talán, ha Istenben nem is, az emberekben érdemes volna talán hinni. Legfőképpen azért, hogy az ember ne érezze magát egyedül, hogy az emberek, az “emberiség” adja saját életének értelmét. De nem lesz humanista és szocialista sem, csak azért, hogy elfogadjon egy cimkét. Egyébként is, ha elég sokáig néz egy arcot, amelyről sugárzik jogainak tudata, az előbb-utóbb kialszik, és üledék marad a helyén – csak ez az, ami számára érdekes. 

A képtárban Az agglegyény halála: figyelmeztetés, jel. Egy férfi, aki csak önmagának élt, hát egyedül halt meg, senki sem ápolta, senki sem fogta le a szemét. 

Roquentin jaspersi határhelyzetekben találja magát: hirtelen megérti, hogy Rogé doktor nemsokára meg fog halni, s ezt ő is tudja, ha egyszer is megnézte magát a tükörben. Fasquelle-úr majdnem vagy képzelt halálától jéghideg légáram csapja meg, didereg. 

Az ember egyedül van, ismeretek, múlt nélkül, értelemmel, ami szétesik, testtel, ami szétbomlik. “Ha az ember meg akar érteni valamit, szembenéz vele, egyedül, minden segítség nélkül; a világ egész múltja együttvéve sem segít semmit. És aztán eltűnik az a valami, s amit megértettünk, az is eltűnik vele.” 

Rollebon márki életrajzát szórakozásból írja, “csak úgy, az írás kedvéért” – de abbahagyja, képtelen folytatni, és onnantól nem tud mit kezdeni az életével. 

Különben is, ha saját múltját nem tudja megőrizni, hogyan tudná a márkiét? 

Csak az létezik, ami jelen van, ami nincs jelen, nem is létezett. A múlt egyáltalán nem létezett, sem a dolgokban, sem a gondolataiban. De most már tudja: “a dolgok pontosan azonosak azzal, aminek látszanak – és mögöttük… mögöttük nincs semmi.” 

Ami létezik, az nyers és névtelen, nem kapcsolódik semmihez, kiszökik még a nevek és a tudomány meghatározásaiból is. A gondolatok felmerülnek és eltűnnek, önnön történetünk csak szavak ismétlése, egy múlt fabrikálása: a hazugság elkerülhetetlen. 

Az exisztencia elkorcsosulás. Szeretné, ha a dolgok szükségszerűen léteznének, és ő maga is. 

Roquentin a narratívitástól reméli önazonosságát, hogy van benne egy szilárd mag, ami minden változástól mentes, hogy van valami belső szubsztancia, aminek az időben reális állandósága van. El lehet mondani önmagát, mint egy történetet, hogy ami az életben véletlen, és mindenféle szükségszerűséget nélkülöző dolog, mégis valószínűnek tűnjön. Ehhez tudnia kellene önmagát harmadik személyben leírni, de ő magányosan él, senkivel sem beszél, senkinek nem ad, senkitől nem kap semmit. Már azzal sem bajlódik, hogy szép szavakat keressen: azok ködösek maradnak, felbukkannak, majd elmerülnek. Már azt sem tudja, mit jelent elmondani valamit: a valami attól valószerű, ha barátainak elmondja, de a valószerű a barátaival együtt eltűnt.

Ha ez sikerülne, Roquentin személyiségének megalkotott jellege lenne, önértelmezés, önmegértés, megalkotott én – amikor az én közvetve érti meg magát. De a fátyol itt is lehull: Roquentin hiába reméli, hogy megtalálja a múltat, csak a jelen létezik, “ide vettetett”. Azt hitte, élete kalandok sorozata, de már azt sem tudja, mit jelent ez a szó. Történt ugyan ez-az, de nem megfogalmazás kérdése, az nem történt meg, amit akart: hogy élete “bizonyos pillanatokban, ritka és értékes minőséget mutathat fel.” 

Roquentin tíz éven át hazudott magának: az elbeszélt életben az én képzeletbeli változatai jönnek csak létre, elhomályosítja a valóságot, illúziók, öncsalás forrása, a menekülés eszköze. Eltévedt az azonosulási minták között, és különben is, kalandok csak a könyvekben vannak, mindenekelőtt az kellett volna, hogy legyenek kezdetek és végek, mint a dzsesszdallamnak, megerősítve a dolgok tartalmát.

“…ahhoz, hogy akár a legmindennapibb esemény is kalanddá váljék, az szükséges – és egyszersmind elegendő is hozzá –, hogy az ember elmondja azt. … egy ember mindig történetek elbeszélője, tulajdon történeteitől és mások történeteitől körülvéve él, ezeken a történeteken keresztül lát mindent, ami megesik vele; és úgy próbálja élni az életét, mintha elmondaná. Csakhogy választani kell: élni vagy elmondani.” 

Amikor elmondjuk az életünket, mintha megváltozna minden, de egyáltalán nem léteznek valóságos történetek. Amikor az ember él, nem történik semmi, csak az emberek jönnek ki és be, változnak a díszletek, egyik napra jön a másik, ennyi. Lehetetlen, hogy az élet percei úgy rendeződjenek el, mint amelyre visszaemlékezik az ember – vagy mint egy virágcsokor, Anny szavaival. Lehetetlen, mint ahogy az is, hogy visszaráncigálja az elmúlt időt. 

De Roquentin benső tapasztalásában egyelőre semmi sem menekülhet meg a változástól. A belső élet – nincs többé. “Mert nincs már semmi, ami tárgy lehetne, és egyben a tudat bensőségességéhez tartozna. A kételyek, a lelkifurdalások, az állítólagos “tudatválságok” stb., melyek a személyes naplók teljes anyagát alkotják, egyszerű képzetekké válnak.” 

A falon a tükör: pusztán csapda. Arca tükörképe csak “az a bizonyos szürke micsoda”, amelyből semmit sem ért, amelynek semmi értelme, a többiekének legalább van. Amit lát benne, “jóval alacsonyabb rendű, mint egy majom: valahol a növényi világ határán lebeg, a polipok szintjén.” Még közelebbről nézve, végképp nem marad benne semmi emberi. 

A Magam túlontúl jelen van, hogy kívülről nézhessen rá. Roquentin vagy megpróbálja összegyűjteni az őrá vonatkozó tényeket, és annyira objektíven megítélni, mintha valaki másról lenne szó, vagy azokhoz fordul, akik ismerik. Elvégre nem csak narrativitásról, hanem minden esetben egy testről is szó van, amely mozog, és “kint” beavatkozik a dolgok menetébe és ott változásokat okoz. De teste olyan fakticitás, amellyel szemben nem képes más nézőpontokat felvenni. A tudat hátoldalához tartozik, amelyre csak a Másiknak nyílik rálátása. 

Bármi lehet egy tekintet, “egy ág zördülése az erdőben is”, még egy arckép is alkalmas rá: a képtárban Pacôme arcképe, akinek tekintete nem ereszti ki Roquentint szorításából, nyugodt és irgalmatlan ítélet olvasható ki belőle. Kettéhasítja, mint egy pallos, még a létezéshez való jogát is kétségbe vonja. Pacôme soha nem tévedett, soha, semmilyen kételye nem volt, minden kötelességét teljesítette, sohasem tartott önvizsgálatot, igazi vezető egyéniség volt. 

Máskor, a kávéházban, Roquentin az Autodidaktával beszélget, az ő tekintetében látja magát, abban realizálódik, hogy ki is ő valójában, és annak nyomán – szégyelli magát: “nekem nincsenek kellemetlenségeim, van egy kis pénzem, életjáradékból élek, nincs főnököm, nincs feleségem, gyerekeim sincsenek; létezem, ennyi az egész. És ez a kellemetlenség olyan bizonytalan, olyan metafizikus, hogy szégyellem magam érte.”

Roquentin ok nélkül nevet, kínos helyzetet teremt a kávéházban, majd elmegy, visszanéz, a többiek tekintetét magáévá teszi, azok létezővé teszik, de megítélik őt: “döbbenten és undorodva nézik a hátam: azt hitték, hogy olyan vagyok, mint ők, azt hitték, hogy ember vagyok… Hirtelen elveszítettem emberjellegemet; egy rákot láttak.” 

Vagy amikor Rogé doktor a kávéházban valami vicceset mond, cinkosul ránéz, de Roquentin nem veszi a lapot, kis leégés a doktornak, de csak egy “magányos, minden társadalmi jelentőség híján való pasassal szemben”. Ő azonban szépnek látja Rogé doktor ráncait, aki “biztosan sokat szenvedett, és sokat élt”. 

Vagy Parrottinné, aki egyszer, éjszaka, ránéz férje alvó, védtelen, puffadt, tésztás, szinte obszcén testére, és nem kétséges, hogy onnantól kezdve átveszi az uralmat a házban… 

Vagy Anny tekintete, aki számára az átkozott vörös haja mindent elront, nem tudni, mit kezdjen vele, semmilyen kalapot nem tűr meg, elüt még a karosszék támlájától, a fal tapétájától is. Vagy az, hogy számára Roquentin egy útjelző kő, pusztán csak egy kő az út szélén. Mint egy elvont erény, mint valami határérték, ami létezzen, de ne változzon meg, hogy Anny tulajdon kiindulópontjaként rögzíthesse. A szégyen érzése ismét, mélységes bűnösség érzése, amikor Anny Roquentin egy szavára, mozdulatára vagy lélegzetére felvonja a szemöldökét. 

A Másik valójában: Anny. 

Öt éve nem hallot róla, magánya akkor és miatta kezdődött, utolsó szenvedélye ő volt. “Irgalmatlan, perzselő szerelem”, és azért váltak külön, mert már nem volt erejük hordozni ezt a terhet. Anny az ő alteregója, türelmesen harcol a tükrök előtt, hogy pontosan ugyanolyan maradjon, amilyen. Mindig “tökéletes pillanatokat akart átélni”, ha nem sikerült, már nem érdekelte semmi – de Roquentin sosem tudott felelni játszmáira, sosem értette eléggé őt – passzívvá vált a jelenlétében.

A Mably-kávéházba bevonul egy pár, akik boldogok, hogy az emberek együtt látják őket. Az emberek tekintete ellágyul, amire büszkék (bár Roquentin szerint egy kicsit undorító is). “Mindketten – ha csak ideiglenesen is – kölcsönösen a másik életéből merítik életük értelmét.” “Igen, boldogok. Na és aztán?”

Roquentin szerint az idő túlságosan széles, nem hagyja kitölteni magát, minden megpuhul és kinyúlik benne, nyálkás pocsolya ez a “mi” időnk, de egy dallam, ez a régi ragtime, át- meg átjárja a “mi” időnket – igen, másféle idő is létezik. Az undor elmúlik egy időre, a söröspohár ismét sűrűvé és nélkülözhetetlenné válik, kis boldogság.

Az ablaküveg csapdája: nézi a távolodó öregasszonyt, látja mozdulatait, az előbb itt volt, most meg amott, látja vagy előrelátja a őket? Képtelen megkülönböztetni a jelent a jövőtől, de ez, ennek ellenére, megvalósítja magát, és minden egyes pillanat maga után vonja a következőket.

Számára, ami nem esetleges, az “a körök és dallamok világa”, például egy régi ragtime, amelyben “dallam, csak hangjegyek, milliárd apró remegés”, életre kelnek, majd megsemmisülnek, de kívánnia kell ezt a halált, hogy a körkörösség, a dallam létezzen. De mint kiderül, ez is csak fikció. “Aki létezik, annak egészen eddig kell léteznie, egészen a penészedésig, puffadásig, a szemérmetlenségig. Egy másik világban, a körök, a dallamok megőrzik tiszta és szigorú vonalaikat. De a létezés nem egyéb, mint elereszkedés.” A létezés fölösleges, ő is fölösleges, ha megölné magát, halála is felesleges volna. A létezés képtelenség – a képtelenségnek az abszolút jellegével. 

“A magyarázatok és az okok világa nem esik egybe a létezés világával.” A kör nem létezik, de ez itt, ennek a gesztenyefának a göcsörtös gyökere viszont éppen olyan mértékben létezik, amilyen mértékben nem lehet azt megmagyarázni. A létezés túlcsordul mindenen, valamennyi tulajdonságon és funkción, és elvész valami különös szertelenségben.

Az Annyval való találkozás után még egy héj lefoszlik: a cél, hogy esetleg vele élhet, vagy ha azt nem is, életének értelmet adhat pusztán az utána való várakozás és vágyakozás. 

Hogy a márki is meghal – ezúttal másodízben, és vele hal Roquentin egy másik célja is – Roquentint egyszerre megint rettenetes émelygés fogja el. Azzal ölte meg, hogy kijelentette: a múlt nem létezik – ezzel visszasüllyedt a semmibe. Ráeszmél, hogy amíg a márki története vele volt, kölcsönadta neki a maga életét. A márkinak szüksége volt rá, hogy létezzen, és neki szüksége volt rá, hogy ne érezze saját létezését.

Egy dolog maradt: önnön létezése. Édes, lassú, könnyű érzés, lebegés, mozgás, gyöngyöző víz a szájban, minden testrésze élő, érző. 

A gondolatai még érdektelenebbek, mint a teste. Létezik, mert gondolkozik, nem tudja abbahagyni. Azért létezik, mert iszonyodik a létezéstől, undora csupán megannyi módja annak, hogy biztosítsa saját létezését. 

Van. Súlya ránehezedik a padlóra. És milyen erősen létezik minden más is. De Lucienne-t megerőszakolták, a holttestét most találták meg: a lét bukózuhanás, bukdácsolás, a létezés tökéletlenség. 

Antoine Roquentin csak valamiféle öntudatlan folyamként érzékeli ömagát: az “én” szó üresnek tűnik fel. „Micsoda ez az Antoine Roquentine? Elvont fogalom. Tudatomban halvány kis emlékfoszlány lebeg önmagamról. Antoine Roquentin… És az Én hirtelen elhalványodik, egyre jobban halványodik, kész, kialszik.” 

Nincs egyebe, mint a teste, magányosan egyedül él vele, nincsenek benne titkos dimenziók, nem képes megállítani az emlékeket, azok átfutnak rajta, a gondolatok is csak könnyű szappanbuborékok.

“Az esetlegesség a lényeg.”  A valóság nem vezethető le, nem magyarázható meg, sem egy szükségszerű lény létével, sem tudományosan, és semmilyen emberi tevékenységgel nem szűntethető meg. “A létezés, már meghatározása szerint is, nem azonos a szükségszerűséggel. Létezni annyi, mint itt lenni, egyszerűen csak annyi; a létezők megjelennek, lehetővé teszik, hogy találkozzunk velük, de levezetni sohasem lehet őket.” „…az esetlegesség az abszolútum, s ennek következtében a tökéletes véletlen” – ez az undor. Végül megállapítja önnön esetlegességét is: “Véletlenül jöttem világra, úgy léteztem, akár egy kő, egy növény, egy mikroba. Életem csak úgy, vaktában hajtott ki, a szélrózsa minden irányában. Néha kusza jeleket küldött felém; máskor nem éreztem egyebet, csak valami tompa zajt, amelynek semmilyen következménye nem volt.” 

Számára, ami nem esetleges, az “a körök és dallamok világa”, például egy régi ragtime, amelyben “dallam, csak hangjegyek, milliárd apró remegés”, életre kelnek, majd megsemmisülnek, de kívánnia kell ezt a halált, hogy a körkörösség, a dallam létezzen. De mint kiderül, ez is csak fikció. “Aki létezik, annak egészen eddig kell léteznie, egészen a penészedésig, puffadásig, a szemérmetlenségig. Egy másik világban, a körök, a dallamok megőrzik tiszta és szigorú vonalaikat. De a létezés nem egyéb, mint elereszkedés.” A létezés fölösleges, ő is fölösleges, ha megölné magát, halála is felesleges volna. A létezés képtelenség – a képtelenségnek az abszolút jellegével. 

“A magyarázatok és az okok világa nem esik egybe a létezés világával.” A kör nem létezik, de ez itt, ennek a gesztenyefának a göcsörtös gyökere viszont éppen olyan mértékben létezik, amilyen mértékben nem lehet azt megmagyarázni. A létezés túlcsordul mindenen, valamennyi tulajdonságon és funkción, és elvész valami különös szertelenségben.

Roquentin eltévedt a nagyvilágban. A városban létezett, mint a többi ember, de el akarta hitetni magával, hogy másutt él, “festmények vásznán, Tintortto dózséi, Gozzoli derék firenzei polgárai között, könyvek lapjain, Fabrizio del Dongo és Julien Sorel társaságában, hanglemezeken, dzsessz-számok hosszú, száraz sirámai közepette.” Majd egyszercsak fölocsúdott, lehullt szeméről a hályog és rájött: “a lét túlsó oldalán, abba a másik világban, amelyet messziről meg lehet látni ugyan, de megközelíteni sohasem lehet” – nincs átjárás. 

Sem kívül, sem belül nem maradt hát semmi. Roquentin lebontott mindent, a világ áthatolhatatlan, ő semmi, és mégis, mégis maradt még valami: a vágy. Még mindig, és akkor is, meg akarja alapozni önnön létezését. Írnia kellene talán, egy regényt vagy valamit…

3

A szavak

Antoine Roquentin: Sartre. Aki tehát írni kezdett, hogy megbocsátassa létét, és ötven évvel később is ír: “Olvasóm emellett bizonyára felfogta már, hogy gyűlölöm gyerekkoromat, minden megmaradt csökevényével együtt: bizonyára nem hallgatnék nagyapám szavára, erre a bennem rögzített hangra, amely felriaszt álmomból és íróasztalomhoz parancsol, ha nem volna saját hangom…”

Nem volt alapjában szabad, hanem képzeletbeli gyerek, aki képzelőtehetségével kezdett védekezni. Képzeletbeli hősei mindenhatóságát aztán átruházta az íróra – elvégre mindkettőnek szenvedélyesen szoktak hálát adni –, aztán megírta, hogy író lesz, saját sorsának különböző befejezéseivel, míg végül valóban író lett, és ezt meg is élte. 

„Hát ilyen volt a kezdet: menekültem, menekülésemet külső erők alakították, azok teremtettek meg.” Lényegi kérdés, Sartre-nak sikerült-e a vállalkozás: a belső elvárásokat megtagadva, tudata természeténél fogva pillanatról-pillanatra újra teremtenie önmagát? “Mert nem szerettem eléggé magamat, mindig a jövőbe menekültem; s mi az eredmény? Most még kevésbé szeretem magamat, s a könyörtelen előrerohanás folyton leszállítja saját értékemet a szememben: tegnap rosszul cselekedtem, mert tegnap volt, ma pedig előre érzem annak az ítéletnek a súlyát, amelyet holnap fogok magamról kimondani.” Bár már van saját hangja, ebben az értelemben tehát talán mégsem sikerült a vállalkozás, a végszó maradt: “Az undor én vagyok.”

Az írást megszokta, ez lett a mestersége: az írás “igény arra, hogy a világ számára értékesnek érezzük magunkat” (de legalább az undort késlelteti). Sokáig kardnak tekintette, a jó regényt követelésnek és hitvallásnak, amelyben az író olvasói szabadsága elé tárja a világot, amelyet egyre inkább „át kell itatni a szabadsággal”. Ha ezt hidegen teszi, akkor is azért, hogy igazságtalan természetét felfedje, és „felszámolandó visszaéléseknek” tekintse őket. „Ma” már azonban tudja, milyen tehetetlen. „Az emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.”

De őrültségében mégis van valami, amit Sartre szeret: „soha nem éreztem magamat egy tehetség boldog tulajdonosának; egyetlen célom volt csak, hogy megváltsam magamat – üres kézzel, üres zsebbel – a munka és a hit révén. Ennek folytán puszta választásom nem is emelt senki fölé: felszerelés nélkül, felkészültség nélkül, mindenemet bedobva láttam munkához, hogy mindenestül megváltsam magamat.”