Anyag a vérben

Posted on 2009-07-10 by admin

Valami hiányérzet vezetett-e a drogozáshoz?

Nem tudom, mesélhetek-e a drogozásról, hiszen nem voltam például súlyos heroinfüggő, bár az igaz, hogy intenzíven drogoztam. Amikor abbahagytam, a fizikaival nem, csak a lelki függőséggel kellett leszámolnom. 

Ezen kívül, előtte öt évig ittam, abból csak átcsúsztam a drogozásba, hogy még erősebben, még jobban bántsam magam.

 A hiány pedig nálam egészen konkrétan nem az volt, hogy a szüleim nem mutattak valamilyen értelmes életmintát, vagy értelmes elfoglaltságokat, hanem az, hogy nagyon meg akartam ismerni a világot. Állandóan ezen gondolkodtam és agyaltam, egészen pár éves koromtól fogva. Aztán amikor a halállal először szembesültem hatévesen, akkor senki nem tudott egy épkézláb magyarázatot adni, azon kívül, hogy nem lesz velünk semmi, ugyanolyan lesz, mint mielőtt megszülettünk, azaz a nagy büdös semmi. Teljesen megakadt nekem az egész gépezet, hogy ne volna az életnek értelme, hogy nem kapok választ. Akár csak beszélni róla, beszélgetni, amit el tudok képzelni, hogy én hogyan mesélnék a gyerekemnek.

     

Mit mesélnél?

Van saját hitem és értékrendem, de nem is az volna a fontos, hogy ezt adjam át, hanem hogy elmeséljem esetleg azt, hogy ez a kérdés mindig is foglalkoztatta az emberiséget, és milyen válaszokat, hiteket, vallásokat talált magának. Tulajdonképpen azt adnám át szívesen, hogy egyrészt normális, hogy érdekli ez a kérdés, másrészt normális, hogy frusztrálja, ha nincs válasz, harmadrészt, hogy ugyanakkor lehet élni a sok nem tudommal is, mert ahogy belemegyünk a válasz-keresésbe és árnyalódik a kép, hihetetlen gazdag világ tárul elénk, és végül alázatot tanulunk a kérdéssel szemben. Ez utóbbit persze magának kell meglelnie, ahogy megismeri a világot – ebben segítenék neki. Amit nem tudok elfogadni az a közömbösség, az, hogy érdektelen volna az egész.

Én most is tovább gyarapítom az ismereteimet, szeretnék ebben az egyetemes gondolkodásban maradni, nem beszűkülni. Lehet, hogy soha nem ismerem meg a válaszokat, de most már úgy látom, hogy ettől szép és izgalmas az élet. 

    

Az egész világot szeretted volna megtapasztalni?

Gyerekkoromban csak az én érdekelt, de azt hiszem, ez az egoista hozzáállás normális a fejlődésnek ebben a szakaszában. Később, kamaszkoromban, még mindig csak az én volt, az nem érdekes, hogy milyen véleménnyel, milyen negatív értelemben, mégsem volt az én-en kívül senki vagy semmi más, olyankor még mindig mindenki és minden ahhoz kell, hogy a tükrében az ént meglássuk.  

Később kezdett igazán érdekelni az én és a világ viszonya, és most a világ, benne a kultúrák, társadalmak, embercsoportok viszonya egymáshoz, és csak azon belül valahol az én. 

Amikor hat éves voltam, és anyuhoz fordultam a halál kérdésével, akkor ő még ateista volt, ma már nem. Nem hiszem, hogy nem foglalkozott volna ezekkel a kérdésekkel, nekem viszont csak a vállát rándította. 

Ha valaki nem foglalkozik ezzel, azt a mai napig nem értem, engem ez érdekel, minden nap gondolok a halálra, meghalásra, de nem negatív vagy morbid módon. Régen igen, régen 

a halálfélelem volt az, ami dominált gyerekkoromban, hogy megszűnök, de akkor még nem ismertem semmilyen lehetőséget, csak azt, hogy a föld alatt, a giliszták fognak megenni. Ma inkább úgy érdekel, mint az élet része, mint az, amitől az élet olyan nagyon élet. Anyu ma szintén a halállal foglalkozik: gyásztanácsadó.

 

És mi volt a drognak a szerepe ebben a folyamatban?

Biztosan voltak gyerekkori sérülések. Tizenöt éve nem drogozom és nem iszom, és érzem azt, hogy hol vannak olyanok, ahol mondjuk a félelmek és szorongások mozgatnak, és nem egy egészséges belső lelki motiváció. Azon kívül, hogy voltak konkrét események régen, azt mondják, hogy hajlam is szükséges, és valóban túlérzékeny vagyok. Vagy váltam azzá, ki tudja. Az ivás és drogozás határozottan önsorsrontás volt. Hogy egy frusztráló helyzetben milyen megoldást választunk, na ez az, ami a hajlam és szerzett ismeretek kérdése. Ugyanakkor a frusztráló helyzet valami jóból indult, szerintem egy pozitív és jogos kérdésből, és a szándékból, hogy megértsem a világot és abban el tudjam helyezni magam. 

Egyébként okos voltam és jó tanuló, és csak biztatást kaptam. Látszólag jól ment minden, én pedig annál inkább értelmetlennek láttam az egészet, és nem sikerült az, hogy az értelmetlenségével fogadjam el az egészet. Ez lassan átfordult valami enerváltságba, ami először nem látszott kívül, de aztán elkezdtem rosszul tanulni, majd tizenhárom éves korom körül inni, fiúkkal járni. Úgyhogy akkor a külvilágnak elég nagy meglepetést okoztam, mert számukra hirtelen történt. Én viszont – bár csakis utólag –, látom az egyenes vonalat, ami hatéves koromtól odáig vitt. 

Ez után viszont a szerek beleszóltak, vittek magukkal, az alkohol és később a drog. Még több bajt csináltam, és a problémák maguk alá temettek, akkor nem láttam, mi hol kezdődött, mi miért van, csak azt, hogy egy egészen nagy sötét valamit görgetek magam előtt, ami el akar nyelni, be akar temetni. Csak annyit láttam, hogy borzalmasan elromlott valami, és még többet ittam, még többet drogoztam, és reggeltől estig baszogattam magam, hogy mi lehet ez.

Szerintem volt még egy motiváció az ivásban, drogozásban, a másféle tudatállapotoknak, más dimenzióknak, más világoknak a megismerése. Szerintem ott egy-két lépést át akartam ugrani, a testemet tönkretéve megtapasztalni ilyen dolgokat. Igazából tizenegynéhány évesen fogalmunk sincs semmiről, csináljuk, amit tudunk, vagy ami kijön. 

De hát azóta is nagyon szélsőséges ember maradtam, csak igyekszem kezelni. Például munkahelyem nincs, mert nem megy a nyolctól ötig bejárás. Erre az OPNI-ban lehet gyógyszert adni, és azt mondani, hogy én nem tudok beilleszkedni a társadalomba, és hogy ez egy betegség. De lehet azt is, hogy felépítek magamnak egy saját vállalkozást, egy független, szabad életet, ahogy végül tettem is.

Még valami a drogozásom okaként: nagyon erős az önkontroll bennem, amivel küzdök a mai napig, és elképzelhető, hogy ahogy most is keresem ennek a lazítását, úgy akkor ezt droggal próbáltam kicselezni. De ez az önkontroll volt az, ami segített a drogozás abbahagyásában is, a pszichiátriai zárójelentésben ez úgy szerepel, hogy az énerőm nagyon nagy. Egyébként diagnosztizáltak disztímiával, ami hosszan elnyúló depresszió, és borderline közeli személyiségzavarral, aminek tünete például ez a szélsőségesség. Ez az én-erő különböztet meg a borderline-októl, és gondolom ez az, amivel ki tudtam jönni a depresszióból is.

     

A szélsőségesség egyfajta szabadságvágy is, nem?

Hát igen. Spirituális értelemben szerencsés, hogy nem választok egy utat és nem szűkülök be. Legalábbis én most már szeretem ezt. De ehhez harminchárom évesnek kell lenni, mert egész addig csak az elégedetlenség volt, a hülye munkahelyeken, annak az érzése, hogy ott én egy csótány vagyok, mint Gregor Samsa, olyan állásokban, ahol szerencsésnek kellett volna érezni magam. Hogy miért, miért kell kockába préselődni. 

De az önkontrollt sokszor érzem erős akadályként. Nem tudok hányni, még soha nem ájultam el, nem voltam még lázas, és hajlok a kényszerességre, az olyen rutinokban, mint cigi, kávé, drog, alkohol. 

Ugyanakkor ott van a másik arca, hogy emiatt nem tudok például megőrülni. Elég közel tudok hozzá menni, pont annyira, hogy jól értsem az őrülteket. Az ivás, a másnaposság, a drogozás a kontroll ellen is való. Egy eszméletvesztéses állapot elérése, és én mindig addig csináltam. Igazából az volt az én drogozásomban az erős, vagy attól lett híres, hogy olyan mennyiségeket és olyan mértéktelenül csináltam. 

Ez a kontroll szerintem véd, ez egy önvédelmi technika, és sok mindennel nem enged szembenézni. Időnként szívesen szaladnék előre és bontanám le ezeket a falakat korábban, mint ahogy arra készen állok. De valószínűleg nem törekednék ennyire, és nem állítanék olyan célokat, vagy a szándékaim nem olyanok lennének, ha nem lenne bennem egy nagyon erős személyiség. 

Tehát két nagy erő feszül egymásnak, illetve mindennek két oldala van, azaz mindennek megvan a haszna is. Például vagdostam a csuklómat. Arra egyszerűen azt szokták mondani, hogy öncsonkítás, mintha valami perverz örömöt okozna. De ha mögé nézünk, látjuk, hogy annak is megvan a feszültségoldó feladata, szerepe, amely néha kevésbé rossz, mint a lelki fájdalom. 

Továbbgondolva, abban hiszek, hogy mindennek megvan a jelentése, értelme. A drogozásnak, ivásnak is, és érdemes felfejteni, legalábbis nekem a megértés nagyon fontos, egyértelműen a megértés által tudtam abbahagyni a drogozást. Amikor végül sikerült már annyit olvasnom és gondolkodnom bedrogozva is, hogy tizennyolc vagy tizenkilenc évesen valahogy összeállt az egész kép. Megértettem a dolgokat, megértettem a saját motivációimat, a körülmények hatásait, hogy hogyan vitt az egyik a másik felé. A világról is egyre többet tudtam, tehát azokra a kérdésekre is, amik hat éves koromban megakasztottak, voltak már jobb válaszaim. Egyszer porszívózás közben – mert amikor már minden romokban állt kívül és belül, akkor is takarítottam, valahogy ez olyan furcsán-szimbolikus, hogy azért maradjon valami kis rend abban a szükséglakásban, ahol végül kikötöttem egy csomó drogossal –, észrevettem, hogy elfogytak a kérdések, nincs több, összeállt az egész. Akkor kimentem, felhívtam anyut, és mondtam, hogy nem kell többet drogoznom és így is volt.

     

Soha többet?

A függőség elmúlt nyomtalanul. Volt még később buli, ahol valamit toltam, de nem voltam már drogos. Egyszerűen elmúlt, ez elképesztő volt. Előtte pedig évek óta nem voltam józan.

 

A végletesség itt is megjelenik.

Azóta is, attól én, szerintem, nem fogok szabadulni. Ez minden nap,  minden egyes tevékenységemben jelen van. Nem tudok máshogy élni, csak hullámzóan, és nem tudtam más módszert kitalálni, mint hogy ezeket a hullámokat lovagolom meg. Azt nézem, hogy milyen ciklusok vannak, melyik mire alkalmas, és azt próbálom kihasználni. Ez működik nagyjából, de néha még mindig kovácsolok terveket, aztán romokban áll az egész, és akkor a kudarcélményeimet gyarapítom. De megjegyzem, hogy azok az elvárások, amiket ma támasztunk magunk felé, hogy minden nap egyformán teljesítsünk, hogy egyáltalán teljesítsünk, az nonszensz.

     

A motivációkat mondtad, hogy megértetted?

A megértés által lehet visszafejteni a saját függőségünket. Szükséges az önismeret, a múlt feldolgozása, hogy ne cipeljük tovább a kis batyunkat, hogy le tudjuk rakni a sérüléseinket. A temperamentumunk, a személyiségünk, a korlátaink megismerése, annak a feltérképezése, hogy mit várhatunk el magunktól.

De az egyik legfontosabb, amit találtam, az az, hogy a függőségekben az egyik kulcskérdés a bűntudat.

Az, hogy ez milyen hihetetlenül erősíti a függőséget. Ha például az önismeretem még nem elégséges, és így az önbizalmam nem stabil, és ezért olyan célt tűzök magam elé, ami magasabban van, mint kellene, vagy nem annyira szeretetteljel önmagam felé, akkor kudarcélmény jön, ami után az önócsárlás és a bűntudat következik. 

Én főleg olyan vagyok, hogy ha azt mondom, „kell”, akkor azzal a lendülettel az ellenkezőjét csinálom. És mivel van bennem ez az erős önkontroll, vagy kontrolláló én, ezért gyakran mondom, hogy kell. Éppen ezért ki kell cseleznem magam, az ellenkezőjét kell akarnom, és akkor megcsinálom, amit eredetileg szerettem volna. 

A bűntudatról azért beszélek, mert azt gondolom, hogy az egy olyan pont, ahol meg lehet szakítani a függőséget. Ha igyekszem, és próbálok csak azért sem bűntudatot érezni, mindegy mekkora égbekiáltó bűnt követtem el, akkor valahogy elerőtlenedik ez az önsorsrontó folyamat. Drogozok, bűntudatot érzek, még drogozok – általában ez a képlet. Én évekig azt vizsgáltam, hogy miért drogozok, és ez az én utam, nekem volt nagyon fontos, és azt gondolom, a gyógyulás szempontjából számít is, hogy végül megértettem. Ugyanakkor ma is hajlamos vagyok belemenni ilyen körökbe, mert ez a katolikus bűntudat valahogy mélyen belénk lett ültetve, és szinte kéjjel ostorozzuk magunkat. És nem csak az addikcióknál, hanem máshol is lehetnek ilyen öngerjesztő köreink: az evésnél, valamilyen heves érzelemnél, haragnál, vádaskodásnál, féltékenységnél. Van, aki azt gondolja, a bűntudat tart vissza a bűntől, szerintem viszont az elfojtások hiánya az, ami az egészséges élethez és viselkedéshez kell. Sőt, azt gondolom, hogy az éhség az, ami bűnbe visz, értve az éhséget szó szerint és szimbolikusan is. Úgyhogy a legjobb, ha nem elfojtjuk azt, nem kényszerítjük magunkat a kontrolláló én által az éhezésre, hanem enni adunk magunknak. Az derül ki majd, hogy ez éhség nem olthatatlan, hanem van egy pont, ahol jól lakunk, és aztán már nem csak a hiány betöltése mozgat bennünket. A fenti körön is látszik, hogy a büntudat nem visszatart, hanem rontja ezt a folyamatot, az önsorsrontás szerves része. A lényeg, hogy azt tapasztaltam, hogy ha azt abbahagyjuk, akkor magát a folyamatot is gyengíteni tudjuk. Szerintem az élet sem akarja, hogy kínozzuk magunkat, ha eleget alszunk és kevesebbet dolgozunk, jobban mennek a dolgaink, mintha az utolsó erőnket is feláldoznánk. Ugyanígy, ha odafigyelünk magunkra, az jobb egy párkapcsolatnak is, mint az egyébként olyan nagy tiszteletnek örvendő mártírság.

Nagyon érdekel egyébként az a kérdés, hogy hol van az a pont, amikor egy szenvedélyből, ami pozitív dolog, a sok ismétlés által függőség lesz, ami már destruktív. Nem tudom rá a választ, azt gondolom, hogy ez valami szubjektív dolog, hogy az adott egyénnek meddig építi, és honnan akadályozza az életét, amikor már nem érzi jól magát tőle. Na, de ez nem ilyen egyszerű azért. 

     

A bűntudat azt is jelenti, hogy büntetni akarom magam?

Szerintem nagyon leviszi az energiát a bűntudat. Elfásít, és akkor már minden mindegy alapon jól bedrogozok megint. Lehet, hogy nem feltétlenül büntetni akarom magam, mert a drogozás közben az ember általában jól érzi magát. Azt is el tudom képzelni, hogy jutalmazni, vigasztalni akarunk, ami visszás, mert a testünket mégis csak büntetjük vele. Én mondjuk nem szerettem, végig utáltam és rossz volt a lelkiismeretem, nagyon elégedetlen voltam magammal. A drogozást nehéz példaként hozni, mert sok összetevője van, amik közül az egyik legerősebb a szertől való függőség, azaz, hogy bűntudat ide vagy oda, muszáj tolni, mert különben jönnek az elvonási tünetek. A fizikai függőség viszont még mindig kisebb, mint a lelki. Mint szembenézni a drogozáson kívüli ürességgel, például. A leállás tekintetében az egyik kulcs szerintem akkor is a büntudatnál való elvágás. Az, hogy nem szidom, hanem akár szavakkal vigasztalom magam. Megtanulok gondoskodni magamról, összeszedem az alapvető szükségleteimet, igényeimet, és megpróbálom azokat kielégíteni. Ha fázom, betakarom magam, ha szomjas vagyok, inni adok magamnak, ha szomorú vagyok, megvigasztalom magam, szeretetet adok magamnak. Gyakran ilyen alapvető dolgokat sem teszünk meg. 

Egyébként, ami nekem a drogozásból visszamaradt, ami nekem problémát okoz, az az, hogy mintha kevesebb energiám lenne. Illetve sok energiám van, csak könnyebben elfáradok. Azért adtunk a testünknek, csoda lenne, ha nem lenne semmilyen következménye. 

A drogozás nélkül egyébként mindenképpen egy tanítóra lett volna szükségem, de nem volt senki, aki megfogja a kezem, és vigyen egy értelmes úton. Hát mi volt itt, a buddhizmusról is alig lehetett olvasni. Egyébként úgy kezdődött, hogy a végén abba tudtam hagyni a drogozást, hogy tízéves koromban elolvastam a Moody-tól az Élet az élet után-t, és utána könyveket a buddhizmusról és minden egyéb vallásról. Ha valaki jön, és bevezet ilyen dolgokba, azt az egyet tudom elképzelni, hogy akkor nem csavarodok bele a kábítószerbe. Egyébként voltak ilyen próbálkozások, amik nagyon nagy kárt okoztak a családomnak, meg nekem is, de ettől függetlenül a szándék nem volt rossz. Hiteles emberrel viszont nem találkoztam.

Visszatérve az energiára: akkor kerülök a drogozáshoz vezető lelkiállapothoz hasonlóba, amikor nagyon elfáradok, amikor lezuhan az energiaszintem. Olyankor csak ugyanazokat az útvonalakat futom, körbe-körbe. Azt tudom tenni, hogy megpróbálok valahonnan energiát nyerni, passzívan, például pihenéssel, vagy aktívan, valami energia-rabló tevékenységnek vagy érzelemnek a helyettesítésével. Vagy akár mozgással, sporttal, sétával, és megpróbálom az energiaszintem egyre feljebb vinni, egy olyan állapotba, amikor a gondolataim már nem teljesen negatívak, ezért képes vagyok konstruktív lenni, és értelmesen még feljebb menni.

 

A drogozás a keresésnek az egyik formája is volt?

Nagyon drasztikus, és nagyon ügyetlen ugyanakkor. Viszont olyan empátiával ajándékozott meg, hogy nagyon hálás vagyok érte. Egyébként is érdekel az ember maga, a lélek, és nagyon örülök, hogy itt vagyok magamnak kísérleti nyúlnak. Megfigyelhetem magam, és minél viharosabb vagyok, annál több a téma. És azt veszem észre, hogy minél többet figyelem magam, annál többet tudok másokról is, annál nagyobb az empátiám. Mert azt hiszem, hogy egyformák vagyunk, legalábbis, ami a lényeget illeti. Azonosak az érzéseink, az igényeink és vágyaink, a szeretetre, az elfogadásra, a megértésre, és azonos a veszteségek fölött érzett fájdalmunk is. 

 

Van-e benned olyan, hogy azt a fajta hiányt, amitől te szenvedtél, segíts betölteni mások életében, akár azon az internetes honlapon, amit működtetsz?

Nem fogalmaztam még így meg, de teljesen kézenfekvő. Igen ez teljesen racionális, hogy ezért csinálom, mert látom, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha fiatalok nem kapnak semmiféle segítséget.

Most fogok harmincnegyedszer költözni. Ha keresem magamban azt a területet, ami bármiről szól, ami nem átmeneti, akkor azt egyszerűen nem találom. Azt hiszem, hogy minden átmeneti, minden meghal, talán azért, mert anyu majdnem belehalt a születésembe, tehát majdnem rögtön vége volt, épphogy elkezdődött. Tudni kell, vagy tudni kellene – én legalábbis érzem a hiányát – gyökeret ereszteni. De ha nincs egy ilyesmi érzés, tapasztalat bennem, legalább ködösen, amihez köthetem magam, akkor nem tudok gyökeret verni, minden csak lufi, nincs mibe kapaszkodni. 

Anyu nagyon szabadon nevelt, még véleményt sem nagyon nyilvánított dolgokról. Pedig van neki, mert már látom, hogy most a kis tesóimmal mennyit foglalkozik, mennyit beszélünk róluk. De feléjük nem nagyon kommunikálja. Nem tudom, hogy ez koncepció-e, mindenesetre így csinálja, és volt, amikor azt gondoltam, hogy legalább néhány korlát nem ártott volna, de ezt elkenődöttebb lelkiállapotban gondolom. Egyébként pedig a szabadság a legfontosabb nekem, abszolút. Ilyen értelemben jó, hogy ezt kaptam, mert így aztán tényleg én építhetem fel az egész mindent, az egész világképemet, az egész értékrendszeremet és magamat. De néha, amikor arról beszélünk, hogy családot alapítani, akkor valami totálisan hiányzik nekem. Ezt lehet azonban tudatosítani, és kidolgozni valami újfajta modellt, ami működhet, ha a hagyományos nem.

     

És a biztonság, az mit jelent a te életedben?

Az egyáltalán nem létezik. Egyszerűen nem létezik a tárgyakkal kapcsolatban sem. Nincs egy normális hivatalos papírom, nulla az értéke a vagyonnak, a pénznek. Nem létezik szerintem. Vannak most már két évtizedes barátságaim, és azokat viszont nagyon értékelem, ebből a szempontból tanítanak nekem valamit.

 

És amit te most felépítettél saját magadban, az ad egyfajta biztonságot?

A bizonytalanságban van biztonság. Tehát abban van. Abban, ahogyan azt fel tudom dolgozni, hogy most ez van, de elmúlik ez is, mint minden, meg azt feldolgozni, hogy amit gondolok a dologról, az lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem. Az ilyesmiben is meg lehet találni a biztonságot, a változásban, mint a tornádó szemében, a vihar közepében, egy mozdulatlan magban.

A biztonság utáni vágyat pedig egészen konkrétan meg tudom figyelni magamon, az létezik. Látom, hogy mikor milyen cselekedetem vagy érzelmem visz a felé, a biztonság felé, mi fakad az utána való vágyból. Azt gondolom, ez megint egy alapvető, emberi igény, ösztön, függetlenül attól, hogy van-e képességem a megvalósítására, hogy hiszek-e benne egyáltalán. 

A barátnőim is ilyenek, véletlenül, ha vannak véletlenek. Lógnak a levegőben, látszólag semmihez sem kötődnek, amit lehet nagyon negatívan is felfogni, és van ennek a szabad életnek előnye is. Nyilván ma egyébként is meg vannak kérdőjelezve az olyan dolgok, mint a női (és férfi) szerepek. 

Akik a könyvek kapcsán írnak, ugyanilyen helyzetben vannak, és amit igazán problémának látok, az az, hogy szenvednek, amíg gyerekek, amíg meg kell felelni a szülőknek, az iskolának, az ilyen-olyan elvárásoknak. Tehát amíg nem uralják az életüket, amíg nem ők alakítják a saját életkörülményeiket. Minden apró, másoktól való eltérést kudarcként élnek meg, pedig gyakran nagyon tehetséges, kreatív fiatalok. Van olyan, akinél éppen a vágy az önkifejezésre, az öngyógyításra – az írásra – van csírájában elfojtva a szülő által.

Azért is hülyeség fiatalokat elnyomni vagy befolyásolni, mert olyan, mintha ők a jövőből jöttek volna. Egy olyan jövőhöz tartoznak, aminek mi már nem leszünk a részesei, vagy pontosabban az ő jövőjük nem a mi jövőnk. Érzem a saját bőrömön ezt a korlátot, hogy van olyan, amihez már nem lehet hozzászólni. Amikor befolyásolni próbáljuk őket, akkor azt egy olyan jövőképpel tesszük, amit mi akarunk meghatározni, holott nem mi fogjuk, hanem ők.

Ezeknek a gyerekeknek egy része elképesztő műveltséggel rendelkezik a kezelések és gyógyszerek terén. A baj főleg az, hogy elhiszik, hogy velük baj van, hogy ők betegek.

Szerintem érdemben egyáltalán nem tudok segíteni a fiataloknak, mert nehéz őket a mostani helyzetükben azzal nyugtatni, bár próbálom, hogy hiába van ő egyedül a húsz vagy száz vagy millió ellen, ne higgye el, hogy ő a rossz, a béna, az ügyetlen. Hanem próbálja ezeket a belső sugallatokat követni, akkor sikerülni fog lassan felépíteni egy olyan életet, ami neki jó, olyan embereket maga köré gyűjteni, akik hasonszőrűek, és akkor máris nem érzi úgy, hogy nem illik valahova. A kirekesztettség, a kitaszítottság érzése egy kis halál, a számkivetés gyilkosság. 

Ez borzasztó nehéz, mert időnként a társadalommal szemben való haladás, széllel szemben pisilés. De amint kivívja ezt a szabadságot, akkor már lehet azon gondolkodni, hogy mit kezdjen vele. És nem azon, hogy miért ilyen vagy miért olyan ő, miért nem másmilyen.

Én azt gondolom utólag is, akármekkora iszonyatos hülyeségeket csináltam, hogy bennem ez a hisztiző, lázadó, és gyakran romboló valaki alapvetően nem volt rossz szándékú. Amikor üvölt valaki bent, és kívülről nagyon rosszul néz ki, nagyon destruktív és nincs helye emberi kapcsolatban, akkor is azt gondolom, hogy maximálisan hinni kell magunknak. Nem lehet azt mondani, hogy én beteg vagyok, hülye vagyok, antiszociális vagyok, nekem semmi sem jó, hanem meg kell tanulni meghallgatni magunkat és odafigyelni erre a hangra. És amint odafigyelünk, akkor már nem kell üvöltenie – így mutatja az utat, ami a legtöbbünknél az út az önelfogadás, az önszeretet felé.

Amint végre vállalni tudjuk magunkat, megszűnik a félelem, hogy mások vajon mit gondolhatnak rólunk, és valahogy mintha valóban nem is gondolnának semmit, egyszerűen elfogadnának. Az egész nem érdekes többé.

Amikor magunkat boncolgatjuk, hibáztatjuk, akkor szintén nagyon fontos szerintem látnunk, hogy mi az, ami magunk vagyunk, és mi az, ami a világ. Nem határolhatjuk el magunkat a körülményektől, a kortól, amiben élünk. Tehát, amikor én azt gondolom, hogy egy borderline személyiség vagyok, aki ide-oda dobálja saját magát, akkor látnunk kell, hogy a világ is az. Hihetetlenül sok az információ, nincsenek értékek, nincsenek kapaszkodók, nincsenek korlátok. Ez a mélységes tanácstalanság, ami van, az a világról is szól. És az a baj, hogy ezt meglátni időbe telik. A fiatalok tizenhat évesen még nem fogják ezt átlátni, hanem magukra veszik a problémát és büntetik magukat miatta. 

Az OPNI-ban is azt láttam, hogy sok ott az olyan, aki nem bolond vagy beteg, hanem mindössze nem tud lépést tartani a mostani normákkal. Vagy annyi rajta a teher, hogy évente egyszer ott köt ki, hogy kipihenje magát, a kettő közt pedig viszi az egész családját a hátán, az embert próbáló munkáját, a nehéz, konfliktusos kapcsolatait. Hiányzik belőle valamiféle érzéketlenség, automatizmus, képesség az ébren alvásra, hogy mindezt simán csinálni tudja napról napra. Vagy azt látom, hogy a látszólag sikeres, elégedett, nyertes emberekkel is, amint egy kicsit mélyebb beszélgetésre kerül sor, kiderül, hogy mögötte ott az állandó bizonytalanság, félelem, szorongás. Gyakran csak azt hisszük, hogy másoknak annyira rendben van minden, mert nem beszélünk ezekről. És az a fiatal, akinek otthon a családjában számos tabutéma van, például a halál, vagy közömbösség úgy általában egymás felé, annak miért is jutna eszébe mások felé nyitottan közeledni. 

Ettől függetlenül az érted.hu-t azért készítettük, hogy legyen egy fórum, ahova fiatalok fordulhatnak, ha nincs máshova, bármilyen problémával, ami magában foglalja a nagyobb kérdéseket, de a „béna a hajam”-at is, mert azt gondolom, mindenkinek joga van ott és úgy élni, ahogyan akar, és ebbe beletartozik a külső is, sőt, szükséges az öndefiniáláshoz. 

Az önelfogadás, az önszeretet, majd az önismeret vezet el egy olyan élethez, ahol tudatosan és felelősségteljesen én döntök minden egyes pillanatomról, így vállalhatom a felelősséget a cselekedeteimért. Tartalmat, értelmet adhatok az életemnek, megvalósíthatom önmagam, egyszóval szabadon élhetek, beleértve a bűn, a hibázás lehetőségét.

No Comments

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük