Az internetes vállalkozó és a magány

Posted on 2009-05-28 by admin

Most nem arról beszélek, amikor egy-egy napot megszakít egy találkozó, baráti beszélgetés. Nem is arról, amikor még állásban volt, egy közösségben, idegen emberek gyülekezetében, akikkel az ideje nagy részét töltötte, mintha rokonok volnának, és állandóan nekifeszült a főnöknek. És nem is arról, ami aztán következett, az ellenállás után, amikor már felismerte, hogy ez nem jó irány, és változtatni akart, felmondott, próbálkozott, de mindig jött egy még jobb, még elismertebb, még csillogóbb állás, még nagyobb látszat-függetlenséggel.

Most arról beszélek, amikor már megharcolta a harcait, minden főnökkel és a főnökök főnökével, megharcolta a harcait az ismerősökkel, hogy ugyan semmi alapja, de mégis úgy hiszi, hogy menni fog egyedül, aztán megharcolta a harcait önmagával, erőltetve, félig-meddig, aztán teljesen elfogadva, hogy végül is képes rá, és most itt van, és képes rá. 

Arról beszélek, hogy képes ugyan rá, de voltak olyan dolgok, amiket nem tudott, nem tudhatott előtte. 

A biztonságról beszélek, annak a hiányáról. Hogy nincs több fix fizetés, ami végül is nem olyan rossz, főleg, ha végül elér egy olyan szintet, ahol a visszaesések legalacsonyabbja is elég azért, még ha az igények szintje is emelkedett. De a visszaeséssel járó kudarc-élmény ugyanolyan mértékű, igaz, a hónapok, évek teltével valamiféle magabiztosság mégis jön, hogy még ha évekkel visszavetné is valamiféle válság, a tudást, a talpraálláshoz szükséges emberi tőkét nem veheti el. Hacsak nem fárad közben, egyenes arányban…

Aztán arról beszélek, hogy úgy döntött, egyedül, és ez azt is jelenti, hogy mindent egyedül. A mit, a hogyant, a mikort, a mibőlt. Kevés támponttal, fogódzóval, segítséggel, és még azt is neki kell elővakarnia valahonnan.

Arról beszélek, hogy minden reggel újra kell kezdeni, nulláról építkezni, felépíteni, összerakni önmagát, a célokat, a feladatokat, a megvalósítást. És arról, hogy ez vagy sikerül, vagy nem. 

Meg arról beszélek, amikor a szenvedély észrevétlenül eléri, majd meghaladja azt a pontot, ami után függőség lesz belőle. És a többi érzés, többnyire negatívak, amelyekből valamiféle önerősítő folyamat következményeként egy lefelé csavarodó spirálban, örvényben találja magát, hirtelen, fuldokolva. 

Meg a mezítláb, zsíros hajjal, egy helyben toporgásról, egyre később kelésről, mert ha van rendszer, az jó és összetart, de aztán, ki tudja, hol az a pont, amikor, ha eggyel többször ismétel valamit, onnantól már destruktív, és nem konstruktív az egész, és akkor lázadni kell vagy elengedni vagy elfogadni, hogy szétessen a gépezet, és akkor a délben reggeli kávé, bűntudattal, de a gép előtt.

Aztán amikor a ciklikusság eléri újabb csúcspontját, friss energiával veselkedik neki a terveknek, sportol, egészséges, vidám, egészen addig, amíg az a bizonyos homokszem… A homokszemekből vár épül, a függetlenségből, a gép előtt ülésből, a visszajelzések hiányából, tükrök nélküli épület-együttest emel, és a fejében ennek útvesztőjében bolyong, toporog.

Aztán egy nap felöltözik, elindul, megmutatja magát és amit végzett, kirántja magát a várból, és végre találkozik olyanokkal mint ő, és úgy érzi magát, mint gregor samsa, aki mégsem csótány. És azt gondolja, megérte.

No Comments

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.