Fa vagyok. Növekszem egy aprócska magból. Igyekszem felfelé, az égnek. Az égszínkék magasba, világoszöld, kócos leveleimmel. Nincs tudomásom róla, hogy milyennek kell egy fának lenni, nem törekszem semmire, csak arra, hogy ami a magban volt lehetőség, azt beteljesítsem.
Sietve növök, lendülettel, kinyújtózom, élvezem a létet. Hófehér bárányfelhők úsznak azon a nagyon kék égen. Nem vagyok stabil, hajladozom az enyhe szélben.
Elmúlik a jó idő, borongós lesz, valami a derekamba hasít, megmerevít. Az ég most szürke, és alacsonyan van. Ijedt vagyok, borongós a kedvem is, de aztán megszokom, ott állok a többi fa között, a gyökeremhez kiskutyát temetnek.
Eljön a tél, én azt hittem, maga a halál, de nem, a ború volt az, csak a borús kedv. A tél gyönyörű, nyugodt, megbékélést hozó. Hófehér takarónkban állunk időtlenül, nagy csendben. A pihenés, töltődés időszaka.
Kisüt a nap, elfúj mindent egy friss tavaszi szél, és mi, mint a gyerekek, játszunk, hajladozunk. Nézzük a rét felett kergetőző lepkéket, a zöld füvet, rügyeinket, és csak úgy duzzadunk az energiától.
Jön a nyár, én magam vagyok a nyár, megértem. Én magam vagyok a termékenység, a megosztani vágyás, ha van kivel, ha nincs, nem fontos. Érett gyümölcseim lepotyognak, árnyékot adok, ételt adok. Nem számít, hogy van-e valaki, aki ezt befogadja, csak a megosztás számít, mert már megértem, hát ez következik. Befogadok mindent és mindenkit magamba, magamba ölelek mindent és mindenkit, mint az asszony, aki a szoknyájához tereli a gyerekeit, és dús karjaival öleli őket.
Múlik az idő, kopaszodnak az ágaim, alacsonyabb vagyok. Leeseik néhány tagom, elkorhadt. Már rég elhullajtottam a magjaim, elszórtam az élet magvait, a földön az élet tovább él, de nem én. Én felszállok abba az égszínkék égbe, és repülök, mint azok a játékos madarak.
No Comments