Harag

Azért kiabálok, mert fáj.
Ezt értsd meg.

Csak hogy tudd, tele vagyok sérüléssel, az olyanok miatt, mint a tegnapi, amikor azt hiszem, minden szép és jó, hiányzol, várlak, szépítem magam, készülök, hogy neked adjam magam, mert addig minden jó volt, neked is, nem kényszerítettelek semmire, ha valaki, hát akkor te kényszerítettél azzal, amikor utoljára visszaólálkodtál… Szóval minden szép és jó, és akkor bebaszol a kézifékeddel, egy kurva nagyot bebaszol, egy akármilyen mondattal. Az sms-edben ne a szavakat nézd, hanem ezt a metódust. 

Vagy máskor egy „mi közöd hozzá”-val. Én meg érezhetem magam kívülállónak, érezhetem magam hülyén, hogy mintha egyedül én erőltetnék valamit…

Az egész három nap csak arra volt jó, hogy ismét elszállj, ismét csak magadtól. Hogy most látom, milyen lekezelő vagy, milyen arrogáns, mennyire azt hiszed, hogy mindenki más rosszabb nálad. Odáig el sem jutsz gondolatban, hogy hogyan lehetséges akkor, hogy ennyit szenvedsz önmagadtól? Talán azt is ilyesmivel magyarázod, mi, hogy „az úton levés nehézsége”. Mint a másik nárcisztikus: „a vezetőknek természetesen vannak ellenségei”. Szánalmas. És én nem tudtam, hogy az időnként elejtett degradáló megjegyzéseidet tényleg komolyan gondolod. Mert idejössz, és egy kiskutya leszel, jössz az ütésekért, mint egy dominához. Direkt csinálod, kikényszeríted belőlem, míg nincs más eszközöm, csak ez. Mert erre gerjedsz, mert tényleg azt képzeled magadról, hogy máshol főnök vagy, és ez olyan de olyan nehéz, és idejössz így felfrissülni, hogy itt leteheted a terheid. Ezt mondtad, és ezt komolyan gondoltad ezek szerint, jesszusom. 

Van egyáltalán halvány lila elképzelésed is egy társ-kapcsolatról? 

Te intenzíven megvilágosodott, ami semmi mást nem jelent, mint hogy teletömöd a fejed hupilila maszlaggal, adatokkal, ezoterikus tényekkel, amikkel villoghatsz, valamint önelégült vigyorral a fejeden „meditálsz”. Pont ugyanaz, ahogy kimutatod, amikor ízlik az étel: egy visszataszító grimasszal a fejeden, miközben én arra gondolok, hogy ha arra figyelsz, hogy ilyen képet vágjál, akkor valójában hogy érezheted az étel ízét? Hogy tudsz egyszerre szerepelni és érezni is? 

Várlak mindig, megfürödve, hajat mosva, megborotválkozva, szépen, illatosan, amire te dobsz egy sms-t. Minden szép és jó volt, már a nullára redukált, elvárástalan barátság-szinten. Az sms-ből még halvány kedvesség sem sugárzik. Csak „két megoldás van”, mintha eleve egy problémára kínálnál megoldást, hogy találkoznunk „kell”. Én „választhatok”. Egy „beugrás” és egy két nappal későbbi időpont között. Mert sok dolgod lesz másnap. Most ugyan még mondatok sem állnak össze a fejedben, de a másnapi dolgaidat pontosan tudod. És azt is, hogy habár tegnapelőtt még kurvára szerettél, én voltam az egyetlen, aki mellett nem vagy magányos, az egyetlen szellemi társad, mára ez megváltozott, mára ez kurvára ráér. Én pedig még ugyanabban vagyok, de velem nem tudatod, hogy már másban vagy, nem azt tudatod, hogy bár ugyanúgy érzel felém, most másban vagy, majd jelentkezel, hanem azt tudatod helyette, hogy mit képzelek én, nem is volt soha semmiféle közösség köztünk. Basszam meg, én vagyok a hülye, csak képzeltem az egészet. 

Majd szánalmasan visszakéredzkedsz a taknyodon csúszva, belátva mindent, és én azt hiszem, van megértés, de nem, csak amíg kielégülsz, addig színleled ezt. 

Hogy a múltkor láttad, mennyi kiborítottál, láttad, milyen állapotba kerültem miattad. Az újjabb kis elhallgatásod miatt. És egy percig sem érintett meg. Egy percig nem gondoltad, hogy jaj, mit tettem a másikkal. Egyetlen dolog jött elő belőled, a düh, hogy te nem vagy megértve, hogy az ezredik geciséged nincs elfogadva, hogy belőlem hiányzik az odaadás, és bosszút forraltál. Félelmetes arra gondolni, hogy ez igaz, ez azt jelenti, hogy egy szörny vagy, emberi érzések nélkül, csak egy hidegfejű számító geci, aki kizárólag a saját javát nézi, és csak az zökkenti ki, ha nem kapja meg azt, amit akar. 

Szánalmas, nevetséges, undorító, jófejeskedő írásod. Hogy én milyen fasza gyerek vagyok, nyalogatom a guru lábán a mocskos bőrkeményedést, hogy én milyen alázatos vagyok, bezzeg a többiek, mennyire hülyék és mennyire sehol sem tartanak a nagy fejlődésben, ahol én már majdnem teljesen megvilágosodtam, és nemsokára persze a másik dimenzióba is átlépek. 

Hogy rohanok ugyanakkor egy nőhöz, hogy az fenekeljen el, az is normális, rendben van. Mit nyújtok akárkinek, bárkinek? Semmit, az égvilágon semmit. Még igazi megértést sem, ha mások felém fordulnak a problémáikkal még az is csak annyit jelent nekem, hogy ettől mekkora egy spíler, mekkora egy tanító vagyok.

Visszataszító vagy, nem tanító. Egy undorító kis féreg. Gusztustalan csúszómászó, talpnyaló. Felülre nyaló, alulra rúgó.

A titkaid, te köcsög, a titkaid. Amiket körömszakadtáig védsz. És nem tudni akarom őket, hanem nem megélni a kirekesztetteség-érzést, amit teljesen felelslegesen nyomsz rám. Ha kell, ha nem, a legkisebb  kis szarságtól.

És a szaros titkaid, szaros semmik, nem titkok, hanem baromságok. Az összes összetevőd öt ujjamon megszámolható, olyan szimpla, átlátszó és egyszerű vagy. A szaros titkaid belül, a nagy mélységed, amit úgy őrzöl, az a szexuális fantáziáid meg az exeid. Ennyi a mélységed. Emiatt kell belémbaszni, belebaszni, ami közöttünk van. 

A három napos nagyszerű élményedet is erre hasznéltad, legyen egy kis titkod, valami, ami csak a tiéd, és kirekessz, hirtelen úgy téve, mintha előtte semmi sem lenne, mintha nem magad mondtad volna, hogy velem akarsz megosztani mindent. 

A beszámolóját természetesen exnek is elküldte. Miért csalódtam volna benne? Miért ne csalódtam volna benne ismét? 

Júli 11.

A kapcsolat negatív oldalának legfontosabb aspektusa számomra – innen nézve – az volt, ahogy például amikor együtt éltünk, azt mondta: „holnap lemegyek balatonra”, vagy máskor „és ezentúl minden vasárnap a földön leszek, a többiekkel már megbeszéltem”. A közös életünk az ő döntése alapján, az én életem az ő döntése alapján. Semmi közös megbeszélés. Akkor kellett volna hanyatt-homlok menekülnöm, amikor olvastam azt a szösszenetét, hogy az a modell csaj „miért nem szop már le?” – az elég jól elmondja szó szerint is, de legfőképpen képletesen, hogy hogyan áll a nőkhöz, de ami a szomorú, hogy az „együtt”-éléshez is. És mi látszott ebből? Hát az, hogy nem akar velem lenni, direkt programokat csinál, méghozzá lényegteleneket, a földre sem kellett kimenni végül, a többi sem volt fontos, csak csinált ezt, hogy csinálhassa, hogy védekezzen vagy meneküljön, leszarom, ahogy a gyerekkorát is, nem kötelességem megérteni, hogy miért paraszt, aki paraszt. De megértettem éppenséggel, csak ábrándultam ki, lettem egyre rosszabbul, hogy elfogadom ezt. Nem fogadtam el, de aztán a taknyán csúszott vissza hozzám, és én azt hittem, megértette, de nem. És elfogadtam, mert vele maradtam. Csak hisztiztem, nem tettem mást. Ahol ezerszer kell valamit kérni, ott nagy baj van, mint tudjuk, és nem is azzal, akitől kérni kell. A hisztijeim után ráadásul hatalmas ellentámadás volt az én elfogadásom hiányáról. Nem von bele semmibe, semmi sem közös, csak amikor ő úgy dönt, ugyanakkor iszonyatos bűntudatot kelt, hogy én mennyire nem vagyok szerető, elfogadó, odaadó. És rátapint a gyenge pontomra ügyesen, valóban szeretnék olyan nő lenni. De hát ez nonszensz, már látom.

A hosszú szakítás alatt egy dolgot tudtam biztosan, hogy milyet nem akarok soha többet, és az ő volt, sem egyik, sem másik korábbi kapcsolatom sem. Még hónapok után is ezt az egyet tudtam. Egy sötét, mély ragacs volt az egész, ha visszagondoltam, és talán nem a saját, hanem az ő sérültsége miatt. És mégis újra. Nagyon másnak tűnt. Érettebbnek. Bullshit. 

A féltékenység, a  féltékenység, a féltékenység. Iszonyú fizikai tünetek, nagy ijedtségkor a kezem is remeg, a szám is, az egész arcom. A mellkasom szorít, a gyomrom szintén remeg. Nem mondom, hogy nincs, nem mondom, hogy nincs durván. De nem lehetne, hogy valaki szeretettel és együttérzéssel közelít ehhez a tulajdonságomhoz? Legelőször is például én magam?