Hullámvasút

Nektek, akik bizonytalanok vagytok.

– 1 –

2003. június 15.

Huszonhét éves vagyok.

Elhagytak, megcsaltak, becsaptak, bántottak.

De ki, mikor és miért?

Semmire sem emlékszem.

Hány kapcsolatom fog még ugyanarra a sorsra jutni?

2001. december 5.

Huszonöt éves vagyok.

Csak úgy…

Elkezdek megint írni. Csak úgy.

Ma fél tízkor keltem, megint nehezen. Eckhardt Tolle kazettáján van egy mondat, valami olyasmi, hogy ha az ember minden reggel azt érzi, hogy nincs kedve felkelni, hogy nem bír végigcsinálni még egy napot, akkor baj van. Egyelőre ez a helyzet. Gyönyörű idő volt odakint. Végül is jókedvem volt, örültem, hogy túljutottam a tegnapi napon. Megittam a kávémat az erkély ajtajában ülve, két cigivel. Utána kitakarítottam. Élvezem a takarítást, élvezem, hogy szép lesz a lakás. Változtattam is egy-két dolgon, mostanában megint rám jött a lakberendezősdi. November közepe van, már most karácsonyi a hangulatom, pár napja az ablakokat is megpucoltam. Laci mellett egyfolytában gyereknek érzem magam, talán a gyerekkoromba vágyom vissza, vagy talán az akkori problémáimat kellene rendeznem, s ettől van ez a hangulatom. Már arra is gondoltam, hogy azért jött rám a saját gyermek utáni vágy is, mert a saját gyerekkori önmagammal való kapcsolatomat szeretném rendezni általa. Remélem, inkább az ösztöneim támadtak fel, és nem vagyok ennyire patológiás eset.

Szóval a karácsonyt is gyermekként várom, és iszonyúan vágyom rendes családi életre. Talán a gyerekkori önmagam szeretnék lenni, talán családanya, nem tudom. Mindjárt elsírom magam.

Azután átjött a barátnőm, kimentünk a konditerembe, és jót edzettünk.

Most már sírok is. Semmire sem vágyom jobban, mint egy szép családra, szeretetre. És persze állandóan én magam hiúsítom meg ennek lehetőségét.

A konditerem után napoztunk a medence mellett, a víz viszont túl hideg volt.

Tegnap Lacival vettünk egy grillezőt, ezért kitaláltam, hogy padlizsánt fogok grillezni rajta, meg paradicsomot. Sütöttem hozzá csapatit, egyedül az sikerült. Azután nagy vehemenciával nekiálltam rendet rakni a gardróbokban, legszívesebben mindent kihajítottam volna.

Fél hét körül hazajött Laci, és visszapakolt mindent, amit ki akartam dobni.

Később telefonált Adrienn, és én tudtam közben, hogy ő az. Éreztem, ahogy kimelegszem, ahogy egyre idegesebb vagyok. Utána nem is fogtam vissza magam, egyfolytában ordítoztam, hogy minek hívja, mi közük van egymáshoz.

Miért vagyok féltékeny? Mert kétévesen lett egy öcsém, és azóta egyfolytában azt gondolom, hogy engem nem szeretnek? Vagy mert én nem szeretem magam, és azt gondolom, más sem képes erre? Ezt most nagyon igaznak érzem. Odamennék Lacihoz – persze ezek után kilenckor lefeküdt aludni –, de azzal csak valami hamis bizonyítékot követelnék ki magamnak. Jó, megbizonyosodnék róla, hogy tényleg szeret, és aztán? Aztán megint ugyanaz: csak egyre jobban kiszipolyozom, és közben egyre jobban függök tőle. Mindentől, amit tesz és amit mond. Mi a megoldás? Hát az, hogy szakítanom kell vele. Akkor megszűnik a probléma. Nem is tudom összeszámolni, hányszor pakoltam össze és mentem el. Léteznie kell valami jobb megoldásnak.

És mégis annyira odabújnék hozzá, kunyerálnék egy kis szeretet. Persze hülyének nézne: egyszer elküldöm a fenébe, aztán meg odabújok. Nem tudja, és gyakran én sem tudom, hogy veszekedni is azért veszekszem, mert rettenetesen félek attól, hogy nem szeret. Hogy visszautasít.

Kizsigerelem.

Mennyire nem tudok őszintén írni. Nagyon szégyellem a féltékenységemet. Megpróbálok majd minél többet írni róla, hogy jobban megismerjem, és talán elfogadjam, hátha az hozzásegít a változáshoz, de legalábbis az önutálat csökkentéséhez.

Most pedig megyek szeretetet koldulni, mert egyelőre még ilyen vagyok.

2001. december 6.

Az írás talán segít tisztázni magamban, hogy ki vagyok, és mit szeretnék valójában. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy soha nem fogom megtudni. Úgy halok meg, hogy egész életemben kerestem valamit, és semmit sem találtam. Talán ettől félek a legjobban? De hát egyrészt hiszek a sorsban, hiszem, hogy egy leckét kaptam erre az életre, amit meg kellene tanulnom, másrészt abban is hiszek, hogy ha ebből nem tanulom meg, majd egy újabb leckéből talán sikerül. És mégis nagyon félek a kudarctól.

Talán mégsem olyan erős a hitem?

Talán csak vigasztalom magam?

Vagy ellenkezőleg, nem vigasztalom magam eléggé azzal, hogy már eddig is milyen messzire jutottam?

De hát leírni is röhejes, hogy „milyen messzire jutottam”. Úgy érzem, nem jutottam semeddig sem.

Annyi a megfejtetlen rejtély. Vajon mi a célunk itt a Földön? Minek vagyunk, minek létezünk egyáltalán? Azt meg sem merem kockáztatni, hogy esetleg semmi célunk. Pedig talán jobb lenne ezt gondolni – akkor nem ülnék bénultan, azzal a kifogással, hogy de hiszen nem tudom, mi is a dolgom. Borzalmas vágy él bennem, hogy kiderítsem, és azután annak megfelelően tudjak cselekedni. És mi van, ha csak hiú ábrándot kergetek, és azért maradok le mindenről, mert egy nem létező valami után szaladgálok?

Ugyanez vonatkozik a lélektársunkra is. Létezik-e? Érdemes-e várni rá, és közben elszalasztani más lehetőségeket? Vagy pedig minden rajtunk múlik, teljes mértékben mi irányítjuk az életünket, és egy partnerből akkor lesz lélektárs, ha mi megfelelően dolgozunk rajta?

Igen ám, de ha valamit nagyon akarok, és életem irányítását a kezembe véve küzdök, hogy elérjem a célomat, talán épp a nagy akarás miatt nem jön össze.

Érzem, hogy megint lesz egy pont, amikor ezek a kérdések tisztázódnak bennem. Remélem. Nagyon vágyom rá. Olyankor mindenre választ kapok, és minden sikerül, bármibe fogok.

Azon gondolkodom, hogyan tudnám egyenesbe hozni magam. Nem sok minden jut eszembe. Talán hogy forduljak több szeretettel önmagamhoz.

Lacival reménytelen a kapcsolatunk. Megint elfuseráltam, tönkretettem, elbasztam mindent. Undorító vagyok. Összeférhetetlen. Elköltözzek? Jó lenne. Meg is van az új, pici, lehetséges odú, de… Szeretnék egyedül lakni? Félek tőle. De tudom, hogy jót tenne, mint ahogy valamilyen szinten egy kiképzőtábor is jót tesz az emberrel: megtanít küzdeni, a fontos dolgokra koncentrálni. Mindenki azt mondja, hogy váljak le erről a kapcsolatról, mármint Mohan és mások is. Kicsit én is azt érzem, hogy túl erős függőségi viszonyt alakítottam ki Lacival. És most emiatt teljesen képtelen vagyok ellátni magam. Hónapok óta semmi bevételem. Minden elszaródik, minden összefogott ellenem. Ki a fasz tárgyal le huszonöt ingatlanszerződést, hogy abból a végén csak három jöjjön össze? Hát én, amilyen barom vagyok. De tényleg, hónapok óta bármihez, bármihez nyúlok, abból szar lesz. Mi lehet az oka? Hogy elhanyagoltam a lelkem? Nem foglalkoztam eleget magammal? Lehet. Hogy a picsába nem vagyok képes arra, hogy egy kapcsolatban önálló személynek tekintsem magam? Hogy lehetek ilyen állat? Miért nem tudom logikusan szemlélni a dolgokat? Hova tűnik ilyenkor, egy kapcsolatban, a saját énem? Hova a faszba rakom?

Sokévi nehéz munkával jutottam el oda, hogy kapcsolatba kerüljek saját felsőbb énemmel, s aztán megszakítottam ezt a munkafolyamatot, nem fektettem bele újabb erőfeszítést. A tavamnál például mikor voltam utoljára? Már nem is tudom, de arra emlékszem, hogy akkor sem tudtam elmélyülni. Akkorra már elvesztettem önmagam.

Szóval költözzek el? Ha a világmindenség ezt akarná, akkor először is miért volt olyan borzalmasan bonyolult pénzt szereznem a lakásra, és amikor kiveszem, miért küldi rám abban a szent pillanatban a behajtókat, vagyis egy telefonhívást, miszerint holnapig fizessem be a kocsimat, különben elveszi a bank? Nem hiszem, hogy a világmindenség szeretne tőlem valamit, és közben állandóan akadályt állítana elém. Lehet, hogy én szeretnék elköltözni, a világmindenség viszont nem akarja. Vagy a világmindenség azt akarja, hogy költözzek, én viszont nem, ezért alattomban megakadályozom. Még valószínűbb, hogy a világmindenség szarik rám, csak én szeretnék valamit, el is határozom, megtervezem a kivitelezését, és aztán keresztbe teszek önmagamnak. Mindig is szerettem kibaszni saját magammal, ráadásul félig titokban, suttyomban, alattomban, hogy még magam se jöjjek rá. Fingom sincs semmiről. Az idő pedig ellenem dolgozik, mert mindjárt huszonhat leszek, és csak nő a fejemben a zűrzavar.

Mi a fenét keresek Floridában? Először, ugye, muszáj volt valahova elmennem Magyarországról, és mivel apu itt élt, kézenfekvő volt, hogy ide jövök. Aztán hazamentem. Aztán otthon elkezdtem, majd abbahagytam a főiskolát, mert már akkor is annyira biztos voltam abban, hogy mit akarok, és akkor hirtelen visszajöttem nyaralni egyet. Ez volt két éve. Munkám van? Nincs. Barátom van? Éppen mostanában van vége, lehet ismét kiheverni, és újraépíteni az önbizalmam, olyanféle önáltatásokkal, hogy hát nekem is jár valaki, és velem is jó lenni, és belém is lehet szerelmesnek lenni, és nem teszem tönkre maradandóan senkinek az életét, sőt netán képes vagyok valamit nyújtani is. Ezt most mind nem érzem igaznak.

2002. január 12.

Hogyan érhetném el, hogy mindennap írjak?

Nagyon foglalkoztat mostanában a depresszió kérdése. Orvosi szempontból én bizonyára az vagyok, de nagyon ódzkodom ettől, több dolog miatt is. Hiszek abban, hogy a hullámvasutamnak ezek a mélypontjai mégiscsak a fejlődésemet szolgálják. Nélkülük nem tudnám értékelni a magaslatokat. És az igazi mélypontok kényszerítenek arra, hogy javítsak, változtassak valamin. Olyankor egyszerűen nincs más választásom. Vagy meghalok, vagy változtatok. A sötétséget mindig világosság követi, ugyebár. Sajnos így van fordítva is.

Különben meg a depresszió egyik ismérve éppen az, hogy a páciens nem tud önszántából kimászni a gödörből. Nincs meg hozzá az akaratereje. Lehet, hogy én az olyan gödreimet is depressziónak vélem, amelyek valójában csak az élet természetes hullámzásához tartoznak? Vagy pedig én egy olyan kivételesen jó fej vagyok, aki olykor magától is képes kimászni a gödörből. Nem nagyon értek az orvosi részéhez, azt sem tudom, milyen mértékben vagyok depressziós. Hogy mikor igen és mikor nem. Mindenesetre a túl sok hullámzás szerintem semmiképpen sem normális, és hát én ennek mintapéldája vagyok. Meg azért is óvatos vagyok ezzel, mert ha kimondom magamról, hogy depressziós vagyok, azzal máris címkét ragasztok magamra, elbújhatok valami mögé, kifogást találhatok, egyszóval jó mentségem van bármelyik hülyeségemre.

Tehát a nagy kérdés: vajon a depresszió – bármi legyen is az – nem hoz-e valamiféle épülést is az életbe, és nem csak leépülést?

Mostanában azért foglalkoztat ez a kérdés, mert elolvastam a Prozac-ország-ot. Meg persze azért is, mert Lacival egyre tarthatatlanabb a kapcsolatunk. Ő azt mondja, minden hónap első hetében, vagyis a menstruációmat megelőzően teljesen megbolondulok. Én eddig ezt még sohasem figyeltem meg magamon, de most szeretném. Szeretném rögzíteni a hangulatváltozásaimat. És még azért is, mert amikor nincs túl rossz kedvem, hajlamos vagyok azt hinni, hogy nincsenek is gödreim, pedig valahogy az arány úgy néz ki, hogy három napból kétszer gödör, egyszer pedig oké.

Mi történt az elmúlt napokban?

Szép karácsonyunk volt, mivel addig hisztiztem, amíg vettünk fát meg minden. Kiderült, hogy jön Laci volt munkatársa Kanadából, és persze nálunk fog lakni, és persze huszonnegyedikén érkezik. Ettől teljesen lehangolódtam, ugyanis bensőséges családi hangulatot szerettem volna, azaz kettesben lenni Lacival. Aztán összeszedtem magam, és azt ajánlottam, hogy akkor tartsuk meg a szentestét huszonharmadikán. Huszonkettedikén erre Laci elment Marcival (nemrég jött ki utánunk Floridába) ezt-azt intézni, ajándékot venni, ilyesmi, de sokkal később ért haza, mint ahogy megbeszéltük, és fel sem hívott, erre én teljesen kiakadtam. Úgy összevesztünk, hogy végül a lakás két végéből egymáshoz vágtuk az ajándékainkat, ő a piros krokodilbőr csizmát, én meg a nagy Merci-modellt.

Utána valahogy kibékültünk, és végül is huszonharmadikán egy jót karácsonyoztunk – Marciékkal négyesben.

Másnap megjött a volt munkatárs is, és egész szilveszterig meg még utána is nagy volt a jövés-menés.

Huszonharmadika óta folyamatosan ittunk, főleg Marci meg én, harmincegyedikére már semmi erőnk nem maradt, és kevesen is voltunk aznap, ezért a szilveszter már vacakul sikerült. Az utolsó napokban egyébként is nagyon rosszul éreztem magam, mármint fizikailag, ami nem túl gyakori. Nem volt étvágyam például, ami szinte sosem szokott előfordulni – nagy bánatomra. Meg is ijedtem, hogy komolyan beteg vagyok, hiszen csak akkor szoktam fizikailag rosszul érezni magam, amikor már tényleg van rá okom.

A tömeg – meg a PMS, azaz premenstruációs szindróma – miatt végül nagyon bezsongtam. Már vége volt az ünnepeknek, de Marci például még mindig minden este átjött. Iszonyúan hiányzott már az egyedüllét, a kapcsolatunknak pedig a kettesbenlét. Mondtam is Lacinak, hogy legszívesebben elvonulnék egy elhagyatott, tengerparti erődbe, és telefont még véletlenül sem vinnék magammal.

Aztán következő nap teljesen ki is akadtam, egyfolytában dühöngtem, és végül Lacira zúdítottam az egészet, őt okoltam amiatt, hogy nem lehetek egyedül, és hogy ide jutottunk, hiszen én többször is figyelmeztettem előre. Megint nagyon összevesztünk. Sajnos megint napokra megsértődött, pedig „csak” muszáj volt kiadnom a dühömet.

Szombaton borzalmasan éreztem magam. A legrosszabbfajta rossz hangulat kerített hatalmába: semmire nem voltam képes, teljesen kataton állapotba süllyedtem, hat–nyolc órán át csak a falat bámultam, a telefont sem voltam hajlandó felvenni, egyetlen épkézláb gondolatom sem volt, és semmiféle érzésem, érzelmem… Teljes elhülyülés. Este aztán elmentem Avira vigyázni, és az odaúton már majdnem sírtam, és végig azt tervezgettem, hogy átkutatom a házukat, biztosan tartanak otthon valami antidepresszánst vagy nyugtatót. Végül azért tudtam Avira figyelni valamennyire. Attól féltem a legjobban, hogy az egészet ő sínyli meg.

Másnap áthívtam Marcit, mert beszélni akartam vele. Súlyosan utáltam, és nagyon egyedül éreztem magam, mégis elmagyaráztam neki, hogy nem bírom ki senkinek a folyamatos társaságát, túl neurotikus vagyok hozzá. Zavar például, hogy ott van vendégként, nekem meg egyszerűen megszólalni sincs kedvem, azonkívül, mivel jelenleg Lacival élek, szeretnék és muszáj is valamennyi időt kettesben töltenem vele. Kínos volt, de remélem, nem bántottam meg. Utána nekiálltunk inni, bár tudtam, hogy megint baj lesz: megint arra használom az ivást, hogy kieresszem a rengeteg gőzt… Mindegy, jobb éppen nem jutott az eszembe. Kint voltunk az erkélyen, Laci közben a mulatozásunk miatt nagy sértődötten elment aludni, és akkor egyszer csak, a második üveg bor felénél elsírtam magam. Marci vigasztalt egy darabig, aztán elment. Én totál kész voltam, bementem Lacihoz, és még sokáig folytattam a fesztivált, ittam, sírtam, cigiztem, és ha Laci nem istápolgat egészen addig, amíg elalszom, biztosan megint felvágtam volna az ereimet.

Másnap teljesen szarul voltam, el is halasztottam minden programomat. Nem baj, legalább Lacival kibékültünk.

Hétfőn elmentem az ügyvédhez, utána pedig nekiálltam megcsinálni a munkatervet egy termék USA-beli terjesztésére. Úgy dolgoztam, mint egy megszállott. Hat órán át megállás nélkül. És közben végig azt éreztem, hogy nem vagyok normális. És rohadtul megfájdult a hasam. Délután hazajött Laci a seggrészeg Marcival, mire megint kikeltem magamból, hogy hát ennyi veszekedés után még mindig egyik sem érti, hogy mi a pálya?

Másnap később végeztem, és rosszulesett, hogy Laci nem hív fel, hogy hol vagyok már, hogy nem is várja, hogy hazamenjek, sőt egyenesen örül, hogy nem vagyok otthon. Aztán mégis hívott, amikor már úton voltam haza, és akkor kicsit megnyugodtam, de hazaérve láttam, hogy hiába tudta, mikor jövök, rumli van. Vagyis leszarja, hogy jövök. Pedig ha kinyitom a szemem, láthattam volna, hogy amint beléptem, kikapcsolta a playstationt, felugrott, és jött puszit adni. Erre én beszóltam neki valamit, hogy miért nem pakol el, erre ő megsértődött, és egész este nem szólt hozzám. Órákig tartó hallgatás után mégis bementem a szobájába, mert persze lefeküdt, és aztán elkezdtem azt, amit a legeslegjobban utálok magamban, nem hagytam békén, iszonyú erőszakosan próbáltam kihúzni belőle valamit, mire ő általában elsírja magát. Mindig ugyanaz: szeretetet kunyerálok, de olyan agresszívan, támadóan csinálom, hogy nem lehet másként reagálni rá, mint visszatámadni végül, amire én még tovább támadok, még erősebben, mert most már még jobban szeretném, ha magához ölelne, csak ezt nem merem kifejezni, sőt egyenesen letagadnám. Végül aztán olyan csúnyákat mondott, hogy hirtelen tényleg kiábrándultam belőle. Egy időre. Pedig ő előtte már régóta hajtogatta, hogy semmi értelme az egésznek, és semmi esélyt nem lát arra, hogy javuljon a kapcsolatunk (nagyon meg is értem, szerintem sem lehet egy dilissel együtt élni). Szóval ennél a pontnál már én akartam, hogy hagyjon békén, úgyhogy hamarosan lefeküdtünk aludni, persze megint külön szobában.

Szentül elhatároztam, hogy elköltözök. Olyan mélyre jutottunk, hogy azt már nem lehet elfelejteni, megbocsátani, feldolgozni.

Ébredéskor még mindig bennem volt ez az elhatározás, meg az is, hogy elkezdek futni, mert most már muszáj valamit csinálnom a lelki békém visszanyerése érdekében. Olyan reggel volt ez, amikor rosszkedvűen, de mégis energikusan ébredek. Erre csörgött a telefon, pedig most igazán nem számítottam rá: Laci volt, és elnézést kért, amiért úgy megbántott. Nem tudtam mit mondani erre, mert annyira erősen azt éreztem, hogy tényleg nem mehet így tovább, meg azt is, hogy hiszen nem is bántott meg – én voltam egy szar szemétláda. Mint mindig.

Mindenesetre elmentem futni, és sikerült ötször egy percet kocognom. Még tíz másodperc, és vagy megfulladok, vagy kihányom a beleimet. Viszont sétáltam egy nagyot, és elképzeltem, hogy egy part menti kis eldugott zugban tölthetnék pár napot.

Később keresett Gábor, és muszáj volt kimennem vele a beachre, mert másnap már utazott haza. Kedvem is volt vele találkozni, de közben meg féltem, hogy észreveszi, mennyire meg vagyok zakkanva. Nem mintha félnem kellene ettől. Soha senki nem veszi észre. Még akkor se, ha mondom. Szóval jót dumáltunk, és utána nem jöttem egyenesen haza, hanem bejártam a közeli kis utcákat, és leírtam egy csomó motelnek a telefonszámát. Itthon azután felhívtam őket, de a legolcsóbb is ötven dolcsi egy éjszakára.

Laci már itthon volt, mire megjöttem, persze nem szóltunk egymáshoz. Megint külön aludtunk. Ez a legszarabb. Általában élvezem az egyedüllétet, de ez nem az, hanem a legteljesebb magány. Amikor két ember nem tud mit mondani egymásnak, és ezért két külön szobában alszik… Utálom ezt a szobát, pontosan az ilyen éjszakák miatt. Másnap, tegnap, jógáztam reggel, mert nem volt kedvem futni, és Marcival amúgy is megbeszéltük, hogy este megyünk sportolni, ő futni fog, én meg bringázni. Aztán ismét kimentem a partra napozni és befejezni a könyvem javítását. Lacival itthon megint nem váltottunk egy szót sem. Egyenesen bement a szobájába. Később utánamentem, és megkérdeztem, utál-e, aztán hogy szeret-e, majd ismét elkezdtem csesztetni, mert rosszul voltam attól – egész nap, illetve már napok óta –, hogy nem szól hozzám, hogy még azt sem mondja, hogy tűnjek innen.

Aztán jött Marci fél tíz körül, és lementünk a partra, ücsörögtünk és dumáltunk, nagyon jó volt.

Mikor hazajöttem, láttam, hogy egyrészt megjött a menstruációm, másrészt volt nyolc nem fogadott hívásom, mind Fecótól. Visszahívtam, mert nagyon nyomaszt, hogy mi van vele. Teljesen ki van készülve. Egy éve lakik egyedül, és még mindig nem szokta meg, vagyis inkább egyre rosszabbul érzi magát. Most, hogy Marci kijött, ez már túl sok neki, mármint, hogy mind a ketten itt vagyunk. Ezt onnan is tudom, hogy nagyon sokat hív minket mostanában. Egyfolytában iszik, és még ki tudja, mit csinál, másfél órát alszik, és utána megy dolgozni. Legszívesebben ott lettem volna, hogy megvigasztaljam, és hogy visszaadjam neki az önbizalmát, amit nem utolsósorban miattam vesztett el, de hát ennek már vagy nyolc éve.

Még a parton meséltem Marcinak a Lacival való megismerkedésünkről, és az ágyban tovább gondolkoztam rajta. Mindig ez történik a kibékülésünk előtt: az ellenségeskedő, paranoid hangulatom után egyszer csak eszembe jut valami szép dolog Laciról, és akkor elkezdek megint a jó tulajdonságaira figyelni. Valahogy kitisztul a kép. De ezt a legrosszabb esetekben napokig tartó rágódás előzi meg, egyfolytában kattog az agyam, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire rossz ember. Megint nem tudtam elaludni, ráadásul nyitva felejtettem a kurva ablakot, úgyhogy majd’ megfagytam, reggel meg folyton szólt a telefon. Nagyon fáradtan ébredtem, és ezzel ismét beütött a krach. Borús volt az idő is, azon gondolkoztam, hogy inkább most rögtön élve eltemetem magam, mint hogy szembenézzek az egész kibaszott nappal. Fel is adtam a küzdelmet, még mielőtt elkezdtem volna. Arra sem voltam képes, hogy megmosakodjam. Jártányi erőm sem volt. Szar ügy: hiába alszom kilenc, tíz órákat, egyre fáradtabb vagyok. Főleg az ilyen istenverte depressziós napokon. Egyre jobban nyomaszt, hogy mi a frász történik köztünk Lacival. Már kibékülni sincs kedvem, mert én is pontosan tudom, ahogy ő is, hogy csak ideig-óráig tart. Szerettem volna felhívni, hogy mondjak valami megnyugtatót neki, olyasmit, hogy ő semmiről sem tehet, az én beteg agyammal van a hiba. De ezt sem akartam, mert ez is csak a játék része lett volna: összeveszünk – kicsit közeledünk egymáshoz – kibékülünk – eltávolodunk – összeveszünk… és semmi kedvem folytatni, mert ha közelebb kerülünk egymáshoz, valójában akkor is csak a csúcspontot követő rosszabb periódushoz közelítünk. És valahogy meg kell szakítani ezt a kört, mert már nem lehet tovább csinálni. Túlságosan elromlott minden. Szóval, gondolom, főképp emiatt volt az egész mai napi depi. Nem mintha ezt egészen tudatosítottam volna magamban, egyszerűen csak az iszonyú fáradtságot éreztem. Igazság szerint nem sokat gondolkoztam, mert ilyenkor nagy köd van az agyamon, és semmihez sincs erőm. Sokkal jobb lenne, ha szomorúságot éreznék, mert akkor legalább éreznék valamit, és akkor talán kisírhatnám magam. Szóval olvasgattam egy kicsit, aztán arra gondoltam, hogy muszáj csinálnom valamit, úgyhogy felmentem az internetre, és beírtam, hogy prozac.com, és egy szép weboldalra csöppentem. Van rajta egy teszt, megcsináltam, és hetvenegy egész huszonöt pontot értem el. A kiértékelésnél az volt, hogy ha ötvennél több pontot értem el, akkor menjek orvoshoz, vagy ha épp öngyilkossági gondolataim vannak, akkor tűzzek azonnal a legközelebbi emergency room-ba. Írtam nekik egy levelet, hogy nincs pénzem rendes pszichoterápiára, de azt hiszem, egy kis Prozac nem ártana, mondják meg, mit tegyek. Remélem, válaszolnak. Aztán nézegettem a gépben a dolgaimat, és megtaláltam ennek a naplónak az első oldalait. El is felejtettem, hogy írtam. És most megleptek az akkori gondolataim. Kinyomtattam Lacinak, mert – ha más haszna nincs is – talán mindenképp érdekes lehet olvasni, hogy a másik félben hogyan zajlottak le egyes események.

2002. január 15.

Szombatra visszatérve: végül is otthagytam Lacinak mindent, amit addig írtam, aztán elmentem Avira vigyázni. Talán nem kellett volna odaadnom, mert most már ebből is sportot űzök, mármint az önmagam megsajnáltatásából. Nem vagyok elég erős. De hát másrészt meg soha nem fogja megtudni, elhinni, hogy tényleg nem vagyok olyan szörnyeteg, mint amilyennek látszom. Kár, hogy egyáltalán érdekel, ki mit gondol rólam. Ha kiegyensúlyozott lennék, és normális, akkor mindig – kivétel nélkül – magamat adnám, és aztán ezt mindenki úgy értelmezhetné, ahogy akarja, csakhogy én akkor sem magamat adom, amikor támadok és hisztizek, egyszerűen csak olyankor nem látok más utat a bennem zajló dolgok kifejezésére. Aztán meg, mivel már a rossz hangulatkor ilyen szélsőségesen nyilvánultam meg, amikor javítani próbálok a helyzeten, akkor meg egy másik szélsőséges megnyilvánulásba csapok át, vagy mi. Szóval az a lényeg, hogy egyiket sem tudom normálisan csinálni. Sem azt nem tudom jól kifejezni, hogy valami problémám van, hiszen olyankor én sem értem az egészet, sem azt, amikor szeretnék kibékülni. És emiatt aztán nemcsak a támadáskor, hanem a kibéküléskor is egy szemét vagyok. Egyik alkalommal sem vagyok őszinte. De csak azért nem, mert magamhoz sem vagyok az, illetve nagyon is próbálok, de nem értem magam, ezért nem tudom, mit is kéne őszintén kifejeznem. Van még mit tanulnom. Szóval Aviéktől még fel is hívtam, de addigra persze már aludt, és azt mondta, hogy ne most, és nem telefonban kellene ezt megbeszélni, de azért hallottam a hangján, hogy ő is közelít felém, tehát boldog lehettem, ismét sikerült bevonnom őt a kis játékomba. Negyed kettőre értem haza. Nyitva hagyta a szobája ajtaját, aminek nálunk mindig külön jelentősége van. Amikor bementem a fürdőszobába, felnézett és intett, úgyhogy odamentem hozzá. Sokáig tartott átölelve, nekem meg sírni volt kedvem, sírtam is egy kicsit, de csak hangtalanul. Mellette aludtam.

Másnap délben ébredtem, és addigra haza is jött a munkából. Arra ébredtem, hogy szépnek érzem magam, és nagyon fittnek. Nem volt minden a régi vele, de a kiábrándultságom miatt erre nem is nagyon vágytam, vagyis inkább féltem tőle, nyilván ő is, de legalább nem volt ellenséges vagy hideg a hangulat, hanem inkább baráti. Jókedvem volt, de legalábbis egyáltalán nem rossz, vagy nem fáradt, vagy nem ideges, vagy nem lehangolt, vagy nem fásult, vagy nem ködös, hanem normális. Ezt azért fontos leírni, mert sokszor van ilyen is. Kimentem a konditerembe, és lépcsőztem harminc percig, azután hasaztam, aztán itt, a szobában pedig nyújtottam. Nagyon jólesett, és jó érzés volt, hogy az ünnepek miatti kihagyás után kezdek ismét visszatalálni a sporthoz. Lacinak kinyomtattam az összes eddigi véleményt a könyvemről, és elolvastattam vele, én pedig közben az itteni copyrighttörvényeket tanulmányoztam. Aztán Laci azt mondta, őt is érdekli a dilisteszt, meg is csinálta, és hatvanöt lett a pontszáma. Nagyon elgondolkoztatott. Arra a kérdésre, hogy reménytelinek látja-e a jövőt, és arra, hogy úgy érzi-e, hogy másoknak szüksége van rá, azt válaszolta, hogy soha. Szörnyű. Én mindkettőre azt írtam, hogy néha. Laci sem normális, az biztos. Nem is akar ezen változtatni, ő valahogy úgy áll a dologhoz, hogy a nagy szarban legalább megpróbál a felszínen maradni. Én ezt az egész analizálgatást azért csinálom, mert egy jobb jövőben reménykedem, azt gondolom, most ugyan ez a helyzet, de lehet rajta változtatni, és valamikor majd csak boldog leszek. (És közben az a gondolat is motoszkál bennem, hogy ha elengedném ezt a bizonyos analizálgatást és önmagam folytonos figyelését, akkor lehet, hogy máris boldog lehetnék? Különben meg úgysem tudom elengedni még, úgyhogy ez nem aktuális kérdés.) Közben jelentkezett Marci, és át is jött hamarosan. Felhívattam vele Fecót, mert két napja megígértem neki, aztán pedig leült levelet írni, mi pedig Lacival a másik szobában szeretkeztünk, ami áttörésnek volt nevezhető. Mire megnéztem Marcit, hogy hol tart, három sort sikerült kicsiholnia magából (és nem mi voltunk túl gyorsak), úgyhogy abbahagyattuk vele a novellaírást. Kitaláltuk, hogy elmegyünk moziba. Megettem pár liter vajas kukoricát, amitől enyhén szólva felfordult a gyomrom. Itthon láttam Lacin, hogy nem boldog, hogy nem biztos, hogy ki akar békülni. Megkérdeztem tőle, hogy most mi van, folytatjuk úgy, ahogy eddig? Mire ő, hogy nem tudja. Mivel már szeretkeztünk, erre ideges lettem, hogy arra azért jó vagyok, ugye? Meg hogy nem fogok vele aludni csak azért, mert megsajnált, hogy ne aludjak egyedül, hanem csak ha tényleg akarja. És megint egyedül aludtam.

Ma reggel ő keltett, telefonált, de tovább aludtam, és csak tizenegykor kászálódtam ki az ágyból, hiába állítottam be az órát kilencre, mint minden nap. Telefonált anyu, mert éppen most véleményezik a munkatervemet, és nagyon tetszik nekik. Azt is elmesélte, hogy az egyik pszichológus, aki olvasta a Sárkányos lány-t, azt mondta, hogy valószínűleg nem voltam depressziós, mert egy igazi depressziós semmilyen külső körülmény hatására nem gyógyul meg. Persze úgy néz ki, nem is gyógyultam meg, csak egy időre. Különben meg minden szakember mást mond ezzel kapcsolatban, nemcsak az én esetemben, hanem például a prozacos csajnak vagy Nick Trainának is stb. Azt is mondta az illető, hogy túlérzékeny vagyok, és ezért megyek bele mindenbe olyan marhára. Ahogy figyelgetem magam mostanában – amitől kezdem úgy érezni magam, mint egy részecske, amely már a megfigyelés tényétől megváltoztatja tulajdonságait –, rájöttem, hogy szinte szeretném, ha valaki klinikai esetnek nyilvánítana. Vagy legalább én magamat. Érdekes. Vajon miért van ez? Egy csomó bűntudattól megszabadulhatnék, hiszen akkor nem én vagyok a rossz, hanem a betegségem. Van még egy költőibb része a dolognak, mégpedig az, hogy akárhány depressziós műalkotással kerülök kapcsolatba, úgy látom, hogy az alkotóik mind szuperérzékeny és ezért számomra nagyon szimpatikus emberek.

Egyébként baromság minden, amit itt az elmúlt napokban hadováltam. Nem más, mint lelki szemetelés. Rágódás a szaron. Nem is mindig szoktam ezt csinálni. De sokszor. Le kell szokni róla, akár az a bajom, hogy klinikai depresszióban szenvedek, akár az, hogy csak képzelem, tehát hipochonder vagyok, akár az, hogy szeretnék az lenni, tehát mégsem vagyok normális, akár az, hogy unatkozom, és jó dolgomban nem tudok mit csinálni, akár az, hogy szimplán hülye vagyok, mindegy. Persze nagyon kényelmes dolog, ha az ember azt mondhatja magáról, hogy beteg, és ezért van minden. Ezért is nem akartam soha ezt mondani: nem akartam lemondani az életem irányításának jogáról. Nagyon kényelmes lehet, és ennek az elmúlt napokban majdnem be is dőltem, de most ismét rájöttem, hogy ezt nem akarom. Hogy mekkora hülye vagyok. És milyen szar a memóriám. Valószínűleg erre egyszer már vagy tíz éve is rájöttem, csak elfelejtettem azóta, és most majdnem befeküdtem egy kórházba a „betegségemmel”. Még jó, hogy eszembe jutott. Egyébként az ilyen emlékezetkihagyások és megőrülős-lehangolt korszakok nagyon is jellemzőek rám. Most csak azt kéne megfigyelnem, hogy valóban a hónapnak egy bizonyos szakaszára jellemzőek-e, vagyis közük van-e a periódusomhoz. Hisz ezzel kezdtem az egész filozofálgatást, még jó, hogy rájövök végül. Szóval figyelnem kell magam. Tény és való, hogy a mostani megőrülésem épp a menstruáció elé esett, de azt még nem tudom, hogy miután megjön, valóban normális vagyok-e. Kabaré, amit csinálok, kezdek jól szórakozni magamon. Tényleg hullámvasút…

2002. január 25.

Kedves Zoltán,

Mellékelten elküldöm az önéletírásom meg azt a bizonyos naplórészletet is (de az csak pár napot ölel fel, nem régóta írom, és azt hiszem, amúgy is hülyeség). A Sárkányos lány, amit mellékelek, sokkal többet mond el az életemről, bár nem az akkori érzéseimről.

Azt kérdezi: „Mi történt pontosan önnel, amiért úgy érzi, hogy segítségre lenne szüksége?”

Hát ez az, semmi. Örülnék neki, ha történt volna valami az életemben, egy nagy trauma, amire ha egyszer csak majd visszaemlékezem, az egy nagy katarzis lesz, és attól majd meg is szűnik minden bajom. De azt hiszem, nincs ilyen, azzal kell megbirkóznom, hogy minden jó volt körülöttem, egyszerűen csak olyan ember vagyok – egy elkényeztetett hülye –, akinek semmi sem elég jó. Szóval csak általános kuszaság van bennem, és nagyon gyakran rossz a kedvem, vagy ködös a hangulatom, vagy éppen nagyon utálom magam.

Ha a problémáimat le kellene bontani, mert ez így nagyon megfoghatatlan, akkor az egyik, ami most nagyon aktuális – mert a barátommal éppen megyünk szét az összeférhetetlenségem miatt –, az lenne, hogy miért nem vagyok képes nyugton maradni egy kapcsolatban, miért kell mindenáron elrontanom. Például iszonyatos, beteges féltékenységgel. Meg állandó szurkálódással, kötözködéssel. (Majd megkérem a barátomat, hogy fogalmazza meg nekem, milyen is vagyok vele, és akkor majd azt továbbítom önnek.)

Amikor épp nincs fiúm, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. (Miért van ez?) Olyankor a párkapcsolatokról is nagyon nagyvonalúan gondolkozom. De csak elvben. A gyakorlatban kibírhatatlan vagyok. Olyan, mintha csak akkor lennék önálló, egész személyiség, amikor egyedül élek. Amikor van valakim, akkor belecsimpaszkodom, és használom az ő energiáját, míg teljesen el nem szívom. Nem tudom értelmesen leírni, de biztosan tudja, milyen az, amikor valaki a verekedésig hisztizik, ráadásul nagyon gyakran. Azt gondolom, valami nagyon mély félelem lehet bennem attól, hogy elhagynak. (Mint apám gyerekkoromban? Tényleg akkora trauma lett volna, hogy még huszonhat évesen sem vagyok képes feldolgozni? Ezt nehéz elhinni.) Vagy talán inkább attól, hogy engem nem lehet szeretni. (Gyanítom, azért van ez, mert én sem szeretem magam stb. Milyen unalmas már ez a téma.)

Szóval azt nem értem például, hogy bármilyen gyerekkori sérelem legyen is az oka az egésznek, miért nem vagyok képes azt mondani, jó, ez volt akkor, de azóta eltelt tíz, húsz, huszonöt év, most most van, kezdjünk valamit végre a helyzettel, ne a múlton töprengjünk? Őszintén szólva már nagyon unalmas vagyok saját magam számára, mert évtizedek óta próbálom megoldani ezeket a dolgokat. Azért persze voltak előrelépéseim, leszoktam az ivásról, drogozásról, mert megoldottam egy-két problémámat, amik azokat okozták, de ennyi.

Végül is, ha össze akarom foglalni, mi bajom van, akkor ezek lennének:

– maga a tény, hogy bajom van

– nem vagyok képes jól működő kapcsolatot létrehozni, fenntartani

– túlságosan gyakran van rosszkedvem ahhoz, hogy ez ne befolyásolná a mindennapi életemet (tulajdonképpen inkább az életemet alakítom a hangulataim köré)

– állandóan bajom van a külsőmmel, súlyommal, ami egyértelműen lelki eredetű, de azért nem bulimia, egy pszichiáter korábban úgy fogalmazta meg, hogy „önértékelési” vagy „énkép”-zavar

– állandóan hihetetlen nagy csődhelyzetben vagyok, valahogy mindig nagy problémákat generálok magam köré

– nehezen alszom el, viszont későn és nehezen kelek

– nagyon fáradt vagyok mindenhez, kevés az energiám

– egyszerűen már félek bármilyen programot szervezni magamnak – mind munkában, mind szórakozásban –, mert sosem tudom előre, hogy éppen milyen hangulatban leszek, és nem tudom kezelni a hangulataimat

– nem tudok egy állásban három hónapnál tovább megmaradni

– egyszerűen valahogy képtelen vagyok szabályokat betartani, mintha élvezném, hogy felrúghatom őket, még akkor is, ha nem akarom

– mindezek miatt nem túl sikeres a „külső életem”

– egyértelműen szenvedélybeteg vagyok, bár már nem drogozom

Mostani függőségeim: cigi, kávé, ha alkoholt iszom, nem tudok mérteket tartani, evés, párkapcsolat.

És szégyellem magam, mert állítólag szép is vagyok, csinos is, okos is, jó családi háttérrel, kivételes anyával stb., és mégsem vagyok képes mindezt megfelelően használni, vagy éppen csak örülni neki. Ezért ráadásul félek, hogy ennek az egésznek, ha nem valami gyerekkori blabla az oka, akkor én magam vagyok az: a negatív gondolataim, a túlzásba vitt analizálgatásom, az örökös elégedetlenkedésem stb.

Végül is én mindegyikkel hajlandó vagyok szembenézni, és nagyon szeretnék változtatni, változni, csak nem tudom, hogyan. Ezért próbálok mindig az okokra rájönni, a saját motivációimra, de hát, mint láthatja, csak még zavarosabb lesz tőle az egész, mert túlságosan belebonyolódok.

Néha gyakorlom az elfogadást, és ez olykor sikerül is pár napra, aztán elmúlik, megint visszajön a zűrzavar. Aztán célokat tűzök ki, azzal a jelszóval, hogy koncentráljunk a jövőre, nem érdemes a múlton rágódni. Szabályokat állítok fel magamnak, de hát mivel megrögzött szabályfelrúgó vagyok, ezért aztán felrúgom őket.

Az írásomból majd kiderül, hogy sosem fordultam külső segítséghez. Emlékezetem szerint az első húsz év teljes sötétsége után volt egy-két jó évem, és azt mind magamnak köszönhettem (mint ahogy a sötétséget is). Aztán fokozatosan megint rosszabbodott, valahogy talán az utolsó egy évben, bár nem tudom pontosan. Gondolom, a párkapcsolatomnak is komoly szerepe van benne. (Ez azért szörnyű, mert nagyon kedves, figyelmes, szerető barátom van. Igaz, már kezdem látni, hogy ez mégsem elég, jó volna, ha társ is volna, azzal együtt, hogy mégiscsak én rontottam el mindent.)

Most lakást keresek, különköltözöm, és akkor remélhetőleg szép lassan megint minden oké lesz. Csak dolgoznom kell rajta.

Ez az, mindig rengeteget kell dolgoznom azon, hogy valamennyire rendben legyek lelkileg. Ez miért van?

Régen egyáltalán nem voltam nyitott senki felé, de most már szívesen vennék külső segítséget. Nem is nagyon hittem, hogy gyerekkori sérelem lenne a problémáim oka. Inkább valahogy olyan karmikusnak éreztem, szóval máshogy álltam a dologhoz, pszichológus vagy pszichiáter nem tudott volna segíteni rajtam. Aztán amikor körülbelül fél éve megírtam a „könyvemet”, utána nem sokkal anyu írt hozza egy utószót, ami nem lett igazán jó – túl rövid, nem fejezte ki a lényeget, semmi új nem volt benne, főleg az én számomra semmi új –, és az elolvasása után haragudtam anyura, ami napokig eltartott, és azóta sem jöttem rá, miért. Kicsit apun is gondolkoztam. Talán sohasem dolgoztam fel őszintén kettejük szerepét, s ezért mostanában határozottan úgy érzem (érzem, és nem tudom – tudni nem tudok semmit), hogy talán mégis van valamiféle gyerekkori blablám, és annak a megértéséhez mégiscsak szívesen vennék külső segítséget.

Ne haragudjon, hogy ilyen hosszasan írtam ilyen zagyvaságokat. Most elküldöm, bár tudnám folytatni, de hát csak körbe-körbe járnak a gondolataim, gondolom, ennyi úgyis elég most.

Üdvözlettel, Orsi

Kedves Zoltán,

Kicsit nehezet kér, mert erre a három kérdésre szerintem az előző levélben válaszoltam.

Miben tudna ön segíteni?

Bármiben. Ha bármiben segítene, és attól jobb lenne, annak örülnék. Például rendszerezni a dolgokat a fejemben, vagy együtt tisztázhatnánk anyu vagy apu szerepét.

Mi az, ami gondot okoz a mindennapi életemben?

Maga a mindennapi élet. Saját magam. Az energiahiány. A fáradtság. A kedvetlenség. Az önbizalomhiány. Hogy dohányzom. Hogy semmit sem vagyok képes végigcsinálni. A féltékenységem. Hogy nem vagyok képes egy kapcsolatot jól működtetni. Stb., stb.

Melyik a legsürgetőbb?

Mindegyik. És egyik sem, mert ha belegondolunk, egyikbe sem halok bele. Bármelyikkel lehet kezdeni, például a féltékenységgel, vagy a szüleimmel.

Mit jelent a Sárkányos lány?

Eredetileg kígyós lány, mert az van a karomra tetoválva. A tartalma miatt azonban meg lett változtatva minden szereplő neve, minden helyszín és minden egyéb konkrétum, ha esetleg kiadásra kerülne sor.

Elküldöm még egyszer a két irományt, remélem, el tudja őket olvasni.

Üdvözlettel, Orsi

2002. augusztus 6.

Itthon a nőgyógyászati izém, a HPV-vírus miatt megműtöttek. Természetesen hajnalban kellett kelnem, órákig sorban állnom a felvételhez étlen-szomjan, úgyhogy mire megkaptam az ágyam, teljesen kivoltam, el is aludtam. Amikor ébresztettek, hogy megyünk a műtétre, még bementem a mosdóba, hogy pisiljek, és mivel álmos voltam, véletlenül ittam vizet a csapból. Iszonyatosan megijedtem, hogy altatás közben a saját hányásomban fogok megfulladni, de nem akartam szólni, mert semmi szín alatt nem csináltam volna még egyszer végig ezt az egész tortúrát, meg az orvosokkal sem akartam kicseszni. Szóval rettenetes halálfélelemben hagytam, hogy elaltassanak, és az volt az utolsó gondolatom, hogy nem ébredek fel többé. Így aztán azt álmodtam vagy hallucináltam, hogy meghaltam, és az újjászületés előtti köztes létben vagyok. Tudtam, hogy most kapok egy új lehetőséget, és minden idegszálammal azon voltam, hogy jól rakjam össze magam, hogy most ne rontsam el. Nagyon igyekeztem, hogy most minden másképp, jobban sikerüljön.

Elkészíttettem a horoszkópomat is. A Vízöntő aszcendensem miatt nagyon fontos számomra a szabadság, a függetlenségem megőrzése, mindig túlpörgök, borzasztó nehezen tudok kielégülni, elégedettnek lenni. Folytonos változás, átalakulás, forradalmiság jellemez, aminek az árnyoldala menekülési vágy. Meg kell találnom, mi az, ami korlátok közé szorít, mi miatt kell folyton az a „forradalom”. És törekednem kell a régi megőrzésére, hogy ahhoz kapcsoljam az újat. A Halak jegyem pedig arra figyelmeztet, hogy önmagam elesettségéhez is gyengéden forduljak oda, nézzem meg, hol tudok adni, mert azért születtem, hogy adni tudjak. Találkoznom kell a gyengeséggel, azokkal az emberekkel, akik érzelmileg kiszolgáltatottak, valami segítő területet kell választanom, például drogosokkal kellene dolgoznom.

2002. szeptember 1.

Van egy barátom, Zsolt.

Akik jól ismernek, azt mondják, mennyire nehéz és küzdelmes az életem.

Mégsem lett annyi tapasztalatom tőle, hogy akár csak el tudjam képzelni Zsolt világát.

Képtelenség felfogni.

Zsoltot nem akarták, nem várták, nem szerették, nem fogadták el, újra és újra elfelejtették (mint ahogy én is tettem Zsolttal, időről időre), büntették, elutasították, bántották, megalázták.

Az anyukája verte Zsoltot, és közben Zsolt az anyukájáért sírt.

Harminchat éves, de még mindig.

Egy kisfiú – Zsolt – tizenkét éves korára túl volt az ötödik öngyilkossági kísérletén.

Apukája elhagyta, anyukája megtagadta.

Tizenhárom évesen kurválkodott.

Huszonhat évesen az utcára került és alkoholista lett.

Néhány éve tbc-s lett.

És három éve kiderült, hogy AIDS-es.

Miért?

Miért, hogy valaki, aki olyan szeretetre méltó, mint ő, ennyi igazságtalanságban, fájdalomban és szenvedésben részesül?

Amennyiben az élet egy tanulási folyamat, nem lehet, hogy neki is jár egy kis pihenő?

Amennyiben van Isten, nem lehet, hogy neki is jár kegyelem?

Nem lehet elviselni az emberi szenvedés tudatát másként, mint abban a reményben, hogy végül eljön valamiféle igazságszolgáltatás. Hogy egyszer mindenki megkapja azt, ami jár. Azt a szeretetet, ami jár. Zsolt is, hogy begyógyuljanak a sebei, és az anya is, hogy feloldódjon az a dermesztő hidegség.

2002. december 30.

Felhívott a Le Méridien szállodából az értékesítési menedzser, egy barátom, hogy José Cura náluk lakik, és lehet vele találkozni egy „socializing” keretében.

Azt képzeltem, hogy ez egy fogadás lesz, sok vendéggel, és szerencsés leszek, ha egyáltalán láthatom a Maestrót. Több mint két órát mászkáltam az egyik plazában, hogy találjak egy megfelelő ruhát a fogadásra, ami se nem estélyi, se nem kosztüm, hanem amolyan koktélruha. Végül is nem találtam semmit, ráadásul kövéren is ébredtem reggel. Azért vettem egy hosszú ujjú csipkefölsőt, otthon felvettem kosztümszoknyával, és lehangoltan beletörődtem, hogy abban megyek. Aztán eszembe jutott, hogy van egy fényes, merev anyagból készült, földig érő fekete szoknyám, amit kint vettem három éve szilveszterre, inkább csak poénból, mert tök olyan vagyok benne, mintha királylánynak öltöztem volna. Szóval felpróbáltam, és tetszettem magamnak (talpig fekete) hercegnőként.

Három órával előbb elkezdtem készülődni, így csak fél órát késtem. A szálloda concierge-e elvezetett a menedzser ismerősömhöz, aki karon fogott és vezetett tovább. A szálloda fényűző aulájában mindenhol ültek az asztaloknál, és persze a belépőmet nézték. Három lépcsőn feljebb kellett lépnünk, és akkor történt egy kis malőr. Ráléptem ugyanis bal lábbal a szoknyám elejére, és csak a menedzser bírt valahogy visszahúzni, hogy ne essek hasra, de nem nyertem vissza az egyensúlyom, mert rögtön jobb lábbal is belegabalyodtam a szoknyába. Amikor sikerült ismét felegyenesednem, próbáltam a méltóságom maradékát megőrizve továbbmenni. Nem vettem el pezsgőt a felém kínált tálcáról, nehogy leejtsem. Odavezettek egy asztalhoz, ahol ült már egy hölgy, a menedzser egy másik ismerőse, én meg lehuppantam, és azonnal rágyújtottam, ami persze szintén hiba volt. Aztán odakeveredett még két lány is, így ültük körbe az asztalt. Ekkor érkezett egy fotós, és azt mondta, fényképezés szempontjából az a legjobb, ha a Maestro majd mellém ül, az asztalfőre. Aztán a Maestro is megérkezett, és kiderült, hogy összesen mi négyen, nők vagyunk itt José Cura kedvéért, meg a menedzser.

José most múlt negyven, nagyon jóképű, és farmerban szeret lenni. Elkezdtünk cseverészni, végigkérdezett minket, ki mivel foglalkozik. Nálam nagyon hosszan leragadtunk, ugyanis azonnal nagy vita alakult ki otthon szülés témában. Mondanom sem kell, hogy José ellenzi.

Beszéltünk a szilveszteri fellépéséről is az Operában, mondta, hogy ő magyar szerzőktől akart darabokat, de a szervezők (a magyarok) csupa osztrákot akarnak, és szerinte hiába bomlott fel az Osztrák–Magyar Monarchia, a zenében máig nem akarunk kilépni az elnyomók árnyékából. Egyébként cirkusznak titulálta az egészet, ahol majd sok pingvinnek öltözött sznob lesz. Ő vezényelni fog, amit amúgy is jobban szeret, de az éneklés többet fizet, ezért kénytelen azt is elvállalni.

Aztán beszéltünk a karrierjéről (a három tenort csak kedves öregeknek hívja, Andrea Bocelli pedig szerinte tehetségtelen), és aztán a saját kis kezével beírta a határidőnaplómba az e-mail címét. Összességében nagyon kedves volt, és művelt, értelmes, és persze rengeteget bókolt. Azt mondta, nagyon sok gyönyörű, intelligens nővel találkozik szerte a világban, de mind egyedülálló, így a feminizmusról is beszéltünk egy sort, igazi férfit ő sem nagyon lát manapság.

Aztán felállt, elment, mi pedig ketten a csajok közül egyszerre: „Na akkor gyújtsunk rá!”, a többiek pedig végre nekiláttak a kajának, a kis csodafalatkáknak meg a csokitortának, ami ott volt már az asztalon ezüsttálcákon, csak senki nem mert enni addig.

 

 

– 2 –

2003. július 17.

Huszonhét éves vagyok.

Kezdek jobban lenni, hat a Prozac vagy a torna vagy az egyedüllét vagy mindez együtt. Ahogy közeledett a május vége, előre féltem, hogy az iszonyatosan nagy meló, a kilenc hónapos projekt után milyen űr marad majd bennem. Floridából való hazaköltözésem után Gyurival, nevelőapámmal egy jótékonysági gálaestet szerveztünk, ami országos rendezvénysorozattá nőtte ki magát. A Millenáris hatalmas csarnokában volt a több ezer fős gálaest: iszonyatos apparátus, kivetítők, hang-, fény- és színpadtechnika, neves fellépők. De ezenfelül egy jótékonysági festményárverést is rendeztem, amelynek a kiállítása a Gerbeaud épületében volt, neves filmrendező megnyitóbeszédével, az árverés maga pedig a Le Méridien hotelben. Az utolsó hetekben iszonyúan feltuningolt állapotban pörögtem. És egyszer csak vége lett, úgy, hogy közben gondolkodni sem volt időm. Pár napos elvonulásra, pihenésre, magamba fordulásra lett volna szükségem utána. Elég lett volna pár nap. De képtelen voltam erre, egyszerűen csak pörögtem tovább a tengelyem körül. Barátokkal találkoztam, akiket igen elhanyagoltam az utolsó hónapokban, és buliztam. Ittam. Nem gondolkodtam. Intéztem azokat a dolgokat, amik a rendezvény után még hátravoltak, de erőtlenül, ugyanis május huszonnegyedikével bennem teljesen vége lett az egész azt megelőző időszaknak. Egyszerűen lezárult, eltemettem, anélkül hogy átgondoltam volna, hogy egy gondolatot is vesztegettem volna rá. Jöttek az újabb ötleteim, a forgatás, újabb aukció szervezése, festményekkel bizniszelés, a maszkjaim stb. Aztán ezek közül egyik sem jött be azonnal, hirtelen minden lelassult. Nem maradt semmi. Nem lett semmi dolgom, és nem lett bevételem. Felkeltem reggel, de nem volt kedvem felkelni. Lehetett tudni, hogy semmi sem fog történni aznap. A barátaim kevesebbet értek rá, mint én. Amikor ráértek, ittam. Megjött Laci Kanadából, nálam volt három napot, amit többnyire a kocsmában töltöttünk. Ez az ivás már nem a régi alkoholizálás volt, de gyorsan odavezetett volna, és a lelkiállapotom ijesztően hasonlítani kezdett a régire. Sok ember között voltam, de valahogy annál inkább egyedül éreztem magam. Teljesen elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Rájöttem, hogy össze kell szednem magam, meg kell nyugodnom, egyedül kell lennem, pihennem kell, sportolnom kell, átgondolni a dolgokat. De egyszerűen nem sikerült. Kapálóztam, hogy ne kelljen nagyon-nagyon mélyre zuhannom, mielőtt kifelé indulhatnék a gödörből. De nem sikerült. Egyre rosszabb lett. Február óta minden reggel leírtam a céljaimat, de most abbahagytam, mert minden sor egyszerűen a képembe ordította, hogy mennyire a leírtak ellenkezője az igaz, és így csak csalódtam és újra csalódtam magamban. Próbáltam tornázni vagy futni, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam. Elkezdtem, de a sikertelenség miatt abbahagytam. Egyik bevált módszerem sem segített kijönni a gödörből. Darab szarnál is szarabbnak éreztem magam. Hogy feldobódjak, elolvastam a Végállomás gyermekei-t és az Egy rém ronda vörös barakk Amerikában-t, mindkettő drogosokról szól, aztán nekiálltam a neten szintén depressziós történeteket olvasni. Megint megijedtem, hogy ugyanolyan vagyok, mint a híres esetek, Sylvia Plath vagy Elisabeth Wurtzel, vagy az összes többi, akinek a történetét olvastam. Hogy nincs semmi identitásom, csak egy betegség, ami ugyanaz, mint másoknál. Persze nem mentem sehová, lemondtam minden programot, elbújtam. Egész nap csak kínlódtam, és vártam valamire. Hogy vége legyen az egésznek.

A házunk előtt egy tér van, házakat csak messze látok, de mégis, amikor a teraszomon ültem, úgy éreztem, mintha ketrecbe lennék zárva. Iszonyú indulat volt bennem. Percenként felugrottam volna, és belevertem volna a fejemet a falba vagy a padlón loccsantottam volna szét. Aztán megkértem az egyik exemet, hogy írjon fel nekem Prozacot. Bementem hozzá szerda reggel a klinikára. Kérdezgetett volna, mi újság velem, de engem nem érdekelt semmi, egyedül az, hogy megkaphassam a gyógyszert, ami talán segíteni fog. Amikor azt kérdezte, hogy alakul az új életem, elfordultam, mert majdnem elsírtam magam, amiért ilyen otrombán emlékeztet a sikertelenségemre. Úgyhogy többnyire kínos csendben voltunk. Bár nem helyeselte, de felírt két dobozzal. A gyógyszer igazából amolyan lelki mankónak kellett, de persze a biológiában is bíztam, abban, hogy új erőre kap tőle a szerotonin-anyagcserém. Mindenesetre azon a héten már háromszor tornáztam is, és pár nap múlva kicsit jobb kedvem lett. Aztán megint iszonyatosan összezuhantam. Egyik nap csak úgy elkezdtek ömleni a könnyeim, és órákig abba sem maradt. Taknyom-nyálam egybefolyt, és egyszer csak arra a felismerésre jutottam, hogy egyáltalán nincs értelme élni, nem akarok élni. Valahogy a sírás kicsit kitisztított. Átjött Fecó, és nálam aludt, próbált vigasztalni, de nem sikerült úrrá lennem az elkeseredett arckifejezésemen. Másnap olyan rondának láttam magam a dagadt szemeimmel, mint még talán soha, de egyébként is, már nagyon rég láttam szépnek magam, úgy tűnt, hogy a rosszkedv iszonyatosan beleeszi magát az arcomba. De ezen a napon találkoztam Szebeni Andrással, a fotóssal, aki többször is elmondta, hogy milyen szép vagyok. A héten négyszer tornáztam, és már írogattam is az utóbbi időben. Néha már voltak nyugodt pillanataim.

Szar ügy, hogy minimum egy tízezer fős rendezvényt kell szerveznem ahhoz, hogy azt érezzem, érek valamit.

Valaki azt mondta egyszer: Tudom, fiam, hogy nagy dolgokra vagy képes, de az élet csupa kis dolgokból áll.

A mostani héten megint túl vagyok három tornán, és igen, végre jól vagyok. A torna iszonyúan hatékony, nézegetem az új izmaimat, és újból szépnek látom magam. Bizonyos időszakaimban sikerül elérnem egy olyan belső egyensúlyt, amit csak úgy tudok megfogalmazni, hogy olyankor a középpontomban vagyok. Amint valami nagy munka vagy változás fenyeget, megrémülök, hogy kimozdulok onnan, és nagyon nehéz lesz visszatérni. A hazajövetelemkor persze kimozdultam, és aztán jött az észvesztő kilenc hónapos munka, miközben végig éreztem, hogy ennek meglesz még a böjtje. Most ismét megtaláltam a középpontom, de elkeserítő, hogy ez újra és újra ilyen nehéz. Két kerek hónapomba telt csak a gödörből kimászni, és persze le kellett mennem a legeslegmélyére. Az utóbbi napokban, ahogy egyre inkább ráhangolódtam a természetre, magamra, Istenre, már éreztem, hogy itt valami új van születőben. Érzem, hogy egy nehéz és fájdalmas tisztulási folyamat kellős közepén vagyok. Hiszem, hogy ebből megszületik majd valami új, egy magasabb tudatosság.

Az írás is örömet okoz, bár néha meg nagyon nehéz, és megfájdul közben a hasam.

Ezt találtam a gödröm mélyén, és egyáltalán nem segített az önmagam elfogadásában:

„A borderline személyiségzavar valószínűleg a korai gyermekkorban gyökerezik: valamilyen súlyos veszteség, a szülőfigurával való mélységesen instabil kapcsolat, gyerekkori trauma, bántalmazás vagy nélkülözés okozhatja. A borderline diagnózist kapó betegek több mint felét súlyosan bántalmazták vagy szexuálisan kihasználták gyerekkorában. A zavar a népesség mintegy két-három százalékára jellemző, tehát a leggyakoribb személyiségzavarnak tekinthető.

Ha önnek borderline személyiségzavara van, akkor ön folyamatosan hadakozik az elhagyás valóságos vagy képzelt veszélye által kiváltott pánik ellen. A viselkedése tehát impulzív, nehezen kiszámítható, hangulata ingadozik, s emberi kapcsolatai rendkívül viharosak és intenzívek.

Valószínűleg hol kétségbeesetten kapaszkodik az ön számára fontos emberekbe, hol pedig, hogy csökkentse a veszteségtől való félelmet, leértékeli, lekicsinyli őket. Hogy magányát elűzze, emberekkel veszi magát körül, annak ellenére, hogy nem tud kijönni velük. A stresszt okozó helyzetek, különösen kapcsolatokban, többnyire súlyosbítják a tüneteket.

Mivel a borderline személyiségzavarban szenvedő emberek önértékelése és identitása nagyon törékeny, többnyire rendkívül érzékenyek az elutasításra vagy elfogadásra. Ha ön ilyesfajta zavarban szenved, még társkapcsolatban is igen magányosnak és elszigeteltnek érezheti magát. Valahányszor úgy érzi, veszteség, elválás vagy elhagyás fenyegeti, dührohamot kaphat, paranoid vádaskodásba kezdhet, vagy lekicsinylő módon gondolkodhat az addig fontos személyről.

A borderline zavarban szenvedők esetén gyakori az alkoholizálás, a droghasználat, a falásroham, az öncsonkítás vagy az öngyilkossági kísérlet, amellyel az elszigetelődéstől és az elhagyatástól való félelmüket próbálják feloldani.”

Laci elmondhatná, hányszor sikálta utánam a véres szőnyeget a három év alatt, míg együtt voltunk. Mindegy, most jól vagyok, Prozac-ország szép új világában. Persze most nincs kivel borderlánykodnom, mert nem vagyok párkapcsolatban. Lacinak, amikor itt volt, felolvastam ezt a szöveget. Az ágyon feküdt, csendben hallgatta, amikor kérdőn ránéztem, csak szomorúan bólintott, aztán mondta, hogy menjek oda hozzá. Odamentem egy üveg borral, teljesen elkenődve, mert valahol azért azt reméltem, hogy hátha megint csak beképzeltem magamnak valamit. Aztán nekiálltam ezerrel inni és ezerrel sírni. Őszintén el voltam keseredve, hogy hiába küzdök, ez van, ő pedig őszintén vigasztalt, hogy szerinte én rosszabbnak látom magam, mint amilyen vagyok. Azt mondta, hogy életében nem látott még egy ilyen embert, aki ennyire küzdene azért, hogy jobb legyen. Másnap, amikor kivittem a repülőtérre, azért elpoénkodtunk a személyiségzavaraimon. Szerinte nem vagyok beteg, csak kicsit komplikált.

2003. július 23.

Azzal a gondolattal ébredtem, hogy szeretnék normális lenni. Normális? Az olyan, mint a legtöbb ember. Az a „norma”. Szerintem Te soha sem leszel normális, mert Te más vagy, mint a legtöbb ember. Görögül őket „hoi polloi”-nak hívták. Azokat, akik kevesen voltak, de ébren látták a világot, „aristos”-nak hívták. Szerintem Te egy aristos vagy, és soha sem leszel hoi polloi. Ha nem akarsz egyedül lenni, keress magadnak aristosokat. Hogy elegem van ebből az agytúrásból. Baromság ez az írás, hülyeség a negatív gondolatokat még meg is örökíteni. Szeretnék egy normális állást a semmittevés helyett. Hát már itt tartok. Hogy mit ki nem hoz az emberből, ha nincs munkája. Aztán amikor levittem a kutyát, láttam egy fiatal, jóképű férfit babakocsit tologatni, aztán egy kismamát is. Azon gondolkoztam, mennyire jó lenne, ha együtt élnék valakivel, lennének gyerekeink, és velük foglalkozhatnék. Igen, vannak előnyei a normális életnek. Elégedettebb lennél, és nem kellene sírnod meg káromkodnod. Viszont lehet, hogy akkor kevesebbet nevetnél, és a jó nem lenne annyira jó, mint így, néha…

Eddig a nagy szar közepén is mindig azt éreztem, hogy az legalább jó, hogy írok. Most kezdtem el először kételkedni ebben. Eddig úgy tűnt, van értelme, most meg úgy, hogy semmi az égvilágon. Mégis egész nap írni akartam, de miután feljöttem, előbb megnéztem a neten az újabb álláshirdetéseket. Az összes eddigi szóba jöhetőre jelentkeztem, de egyelőre semmi válasz. Aztán egyszer csak elment az internet, megint kikapcsolták a kábelt, mert nem fizettem. Ettől aztán megint összecsavarodott a gyomrom, mint az elmúlt hetekben rendszeresen. Gyakran ezzel a pánikhangulattal ébredtem mostanában, ezzel a rettenetes félelemmel, amit egyenesen a gyomromban érzek. Hogy mi lesz velem, honnan lesz pénzem, miből fogok élni, hogy fizetem a számláim. Nem is tudtam, hogy ilyen elementáris erejű félelmet érezhetek mindössze az anyagiak miatt. Pedig igen. És ahogy sorra nem jön össze semmi, érzem, hogy a biztonság kérdéséről kell valamit megtanulnom. Hát igen, ez nagyon trükkös, mert valójában a biztonság csak egy illúzió, de jó, ha van.

Valahogy úgy alakulnak most a dolgok, hogy minden befuccsol. Úgy érzem, hiába erőlködöm, semmi sem jön össze, tehát nem kéne erőlködnöm, hanem átadni magam ennek az egész létbizonytalanságnak, jól elmerülni benne, megismerni, hagyni, hogy lehúzzon a mélyre az örvény, és aztán kivárni, hogy hol köp ki, melyik partra vet. Vagyis bízni abban, hogy ebből az egészből kisül valami jó. Ne várj el magadtól lehetetlen dolgokat: vagy kisül valami jó, vagy nem, ki tudja? A pozitív gondolkodás csak egy önhipnózis, nem segíti az embert a felébredésben. És néha így meg tudtam nyugtatni magam az utóbbi hetekben, és arra gondoltam, hogy jelentkeztem hirdetésekre, próbálok nyitott lenni az új lehetőségek iránt, tehát megtettem mindent, de addig is, amíg választ kapok, van időm, és azt jól kell kihasználnom. Könnyű mondani, nehéz megtenni. Nem csak neked, nekem is nehéz lenne… Hogy írnom kell. Sőt voltak olyan érzéseim is, hogy egyenesen azért van most megint ez az űr, hogy írjak. Szóval írogattam, és valóban jobb lett. Fel is merült bennem, hogy tulajdonképpen elégedett tudnék lenni egy ilyen élettel, mármint hogy nem kéne a pénzzel foglalkoznom, laknék valahol, ennék valamit, tornáznék, egyedül lennék és írnék. Egy börtönben ezt például kiválóan megtehetném. Ez jutott eszembe. Lehet, hogy mégsem álnéven adatom ki az előző részt, és akkor ez meg lenne oldva. De az sem jó, mert azt kéne csinálnom, amit mondanak, és soha nem lehetnék a természetben. Ötlet elvetve. Inkább egy Zen kolostorba kellene elvonulnod. Ott csönd van, írhatsz, gondolkozhatsz, amennyit csak akarsz…

Mindenesetre voltak jó pillanataim. De aztán ahányszor eszembe jutnak az anyagi problémáim, márpedig ez elég gyakori, mert a lakbérrel tizenkét napot késtem, míg végül anyutól kértem pénzt, vagy elfogy valamim, és közértbe kéne mennem, elfog a rettegés, és nem tudok írni. Legszívesebben elrohannék valahova, bekopogtatnék valami helyre, hogy azonnal adjanak állást, vagy valamit. Biztonságot, biztonságot akarok. Nem meglepő, egyáltalán…

Közben érzem, hogy ha minden borulna, ha már fedél sem lenne a fejem fölött, ha a megszokott tárgyaim sem lehetnének velem, ha kocsim sem lenne, ha nem lenne mit ennem, és ami ebből a szempontból a legnagyobb félelem, ha nem lenne kávém, és nem lenne cigim, akkor mi lenne?

Akkor szabad lennék.

Nem függenék semmitől.

Efelé haladok, és tudom, hogy át kéne adnom magam neki, fejest ugranom a szakadékba. Vagy egyszerűen csak nem kapaszkodni többé, elengedni. És mégis, nemhogy vágynék erre, hanem egyenesen rettegéssel tölt el. Hát, ha már így gondolkozol, akkor az élni akarás önmaga is egy függőség. Legyen mindegy, hogy élsz-e, halsz-e, és akkor semmitől sem kell félned… Nem könnyű feladat.

Ma meg azzal a gondolattal ébredtem, hogy de jó lenne valamilyen kispolgári életet élni. Most azonnal munkába indulni, ott lenni nyolctól négyig, hazajönni a páromhoz, gyereket nevelni. Gyönyörű lenne, de tényleg. Nincs is egy ilyen élettel probléma, kivéve az én számomra. Nem ez lett nekem kiosztva, és ezért utálom az egész sorsot. Nietzsche azt írta többször is, hogy az akarat nagyon fontos. Szerinte nincs olyan, hogy „kiosztva” vagy „sors”, minden attól függ, hogy Te mit akarsz. Teljes szíveddel, lelkeddel. Mindenesetre ma azért is itt kalimpálok, dühödten gépelek, és csak azért is egész nap ezt fogom tenni. Miközben omlik össze minden körülöttem. Kifizetetlen számlák halmaza, következő lakbér közelsége, beszart kocsim, leszakadt kipufogó és teljes identitászavar, hogy akkor ki is vagyok és mit akarok. És félek, hogy valójában komoly problémáim vannak a felnőtté válással. Hogy mindössze arról van szó, hogy nem vállalom a felelősséget magamért, az életemért. De a legjobban attól félek, hogy emiatt a pánikhangulat miatt aztán belerohanok valamibe, valamibe, ami nem is az enyém, és soha nem találok rá a legbelsőbb igazságomra, hanem szépen elalszom megint a jó puha biztonságban. És ebben mindenki egyöntetűen támogat. Az egész társadalom, miszerint azt javasolja, hogy legyek rendes polgár, mert úgyis visszapofoz, amint kilógok a sorból. És a közeli ismerőseim is. Segítenek állást találni. A fül-orr-gégész, mára menedzserré vált barátom azt mondta, beszélt egy ismerősével, hogy kerítsen nekem állást, de hogy az én önéletrajzom elég nehezen eladható multiknál. Nem baj, mert a multik sincsenek jól pozicionálva nálam. Szerinte valami kisebb, de dinamikus, kreatív csapatban lenne a helyem. Csak éppen utálom a kreatív csapatokat. Anyu meg mérges rám, mert képtelen vagyok eltartani magam. Nem érti, hogy próbálom, de nem megy. És ha nem hallgatnék rájuk, és arra a hangra, ami magamban igazat ad nekik, és legyőzném a félelmeimet, mi történhetne? Akkor talán rájönnék végre, mi a feladatom, mit kéne tennem, mivel kéne foglalkoznom. Szabad lennék. Mindenféle kötöttségtől mentes. Vándorolnék. Rábíznám magam a sorsra, elhinném, hogy gondoskodik rólam, ezért valóban gondoskodna rólam. Amikor még Floridában az első könyvemet írtam két éve, és hasonló helyzetben voltam, csak talán nem ennyire félelmetesben, a lakbér előtt pár nappal azt mondtam magamban, amikor ez a félelem feljött, hogy ha az univerzum helyesli, hogy most írjak, akkor gondoskodni fog a lakbérről. Másnap pedig kaptam postán egy bankkártyát, amin pontosan annyi pénz volt, amennyit ki kellett fizetnem a főbérlőnek.

Szóval nem szeretném, hogy a hiánytól való félelem motiváljon, márpedig előbb fogok ölni, mint hogy ne legyen cigim, mondjuk. Látod, a cigi nagyon fontos, azt akarod, lesz is!

Mert kell a biztonság, mert férfi is azért kéne, hogy biztonságban tudjam magam. Pedig a biztonság nem több, mint illúzió. Senki és semmi nincs biztonságban. A szeretteink megbetegedhetnek, meghalhatnak, az anyagi javainkat elveszíthetjük. Nem is láttam még soha senkit, aki révbe ért volna és aztán ott is maradt. Az élet sokkal inkább hasonlít egy hullámvasúthoz. Igaz, talán csak azért gondolom így, mert ilyen a családom. Jó párszor előfordult, hogy anyagilag nagyot kockáztattak, és jó párszor nagyot is buktak. De van egy ismerősöm, akinek csodák csodájára még együtt élnek a szülei, normális helyen laknak, nem éheznek, vendégszeretők, este együtt vacsoráznak, és talán még szeretik is egymást. Mindegy, ez nem az én vonalam, ne is bánkódjak rajta. Ha ezt akarnád magadnak, nem lehetetlen!

Szóval akkor miért nem indulok? Egyre kevésbé tűnik lemondásnak a számomra, hogy kilépjek ebből a fogyasztói társadalomból. Hogy elmenjek valami messzi buddhista kolostorba. Vagy csak úgy nekiinduljak Mexikónak, indiánokat keresni. Vagy vándorcigányok közé álljak. És a halálos szalmakazlamon elégedetten gondolhassam azt, hogy valóban éltem. Sőt mi több, meg sem kell újra születnem, mert nem generáltam magamnak semmi jövőt, csak a jelenben léteztem.

Hát akkor miért?

Mert kurvára kibaszottul félek.

A nagy testvér pedig nagyszerű irodai álláslehetőségeket kínál az ilyen kis beszariaknak, mint én vagyok.

Egyébként visszajött az internet, mégsem kapcsolták ki.

Szeretlek, Orsi, csak írjál, és küldd el nekem, amit írsz.

Majd csak lesz valahogy!

Ölel, puszil,

(Feldmár) András.

– 3 –

Gyanítom, hogy ennek a biztonság utáni olthatatlan vágyamnak köze van az öregedéshez. Mármint hogy öregszem. Tudom, érzem, hogy van biológia, és irányít minket. Lánykoromban soha nem gondoltam volna, hogy valamikor majd gyerekem lesz. Most is biztos vagyok benne, hogy nem lesz, de közben előjött valamiféle ösztön, valami nagyon erős vágy. Egyébként Laci váltotta ki belőlem, az ő családcentrikus személyiségével. És ezért mindenféle fészekrakó meg párkereső kényszeres cselekedeteim vannak. És igazságtalanságnak tartom ezt az egészet. Biztos vagyok benne, hogy emiatt az erős ösztön miatt mennek bele sokan olyan házasságokba, amikbe nem kéne.

Amúgy mit mondanék a gyerekemnek, ha megkérdezné, hogy miért élünk, mi az értelme? Régen zavart, hogy nem tudnék mit válaszolni, most pedig azt tartanám fontosnak, hogy ezt a nem tudomot hitelesen adjam át. Hogy megtanítsam arra, hogy azért ezzel a nem tudommal is lehet együtt élni, és hogy emellett hogyan lehet megtalálni az örömöt az életben. Igen, ezt tanítanám meg magamnak.

2003. július 24.

Találtam ma egy mesét a biztonságról:

Egy gazdag ember megkért egy Zen mestert, hogy írjon le valamit, ami boldogságot és jólétet hoz a családjára a következő években. Valami olyan legyen, aminek a család generációkon keresztül örülhet. Egy darab papírra a mester a következőket írta: „Az apa meghal, a fiú meghal, az unoka meghal.”

2003. július 25.

Félek, hogy igazi szingli vagyok. Azóta félek, amióta mindenféle marketingmegfontolásból megkreálták ezt a szót, hogy szingli. Pedig baromság, mert két kapcsolat között mindenki szingli, miért kéne azonnal ráhúzni az emberre egy olyan skatulyát, ami miatt aztán szerencsétlen esetleg azonosul is ezzel a szereppel.

Azt hiszem, én kapcsolatban is igazi szingli vagyok. Volt egy Frei-dosszié, ami csak ezzel a kérdéssel foglalkozott. Egyre nagyobb irtózattal figyeltem a műsort, mert egyre biztosabb lettem benne, hogy rólam szól. És aztán megláttam magam a képernyőn. Azt hittem, hallucinálok, de később ismét mutattak. Ez aztán az égi jel. Basszameg. Budapesti járókelőket vehettek fel, köztük engem. Az a vicc, hogy én nem is vagyok budapesti járókelő, csak amíg a célhoz a lehető legközelebb leparkolva a kocsimból kiszállok, merthogy úri kurva vagyok, ahogy Dávid barátom mondta. Úgyhogy nehéz lehetett kameravégre kapni, de úgy látszik, valakinek sikerült.

2003. július 28.

Most vagyok ott, hogy kicsinál az írás. Pár napja – vagy pár hete? – úgy kezdtem, hogy csak amikor kedvem volt, napi pár órában írogattam, vagy annyiban sem. Mostanra viszont megint elértem azt az állapotot, hogy hat-hét-nyolc órát írok, miközben nikotin- és koffeinmérgezés veszélye fenyeget. Nem beszélve arról, hogy közben állandóan felmerül bennem, hogy az egésznek semmi értelme. És szirénázik a gépem. Most is. Anyu telefonban megkérdezte, hogy mi az, mentő? Szóval vicc nélkül, tényleg szirénázik. De csak akkor, ha a Wordben dolgozom, vagyis írok, ha az interneten vagyok például, akkor nem. Nevettünk, hogy a gép jelez, hogy ne írjak. De mivel én csak azért is írok, legközelebb kinyúl majd egy kéz a monitorból, és orrba vág, hogy hagyjam már abba.

Dühödten írok, hogy belefájdul a hasam, meg a szirénázástól a fejem. Aztán este olyan, mintha kilúgozták volna az agyam. Tök elfáradok, viszont nem tudok elaludni, mert kattog az agyam, gondolatban tovább fogalmazok. Miért csak ilyen módon vagyok képes bármit is csinálni? Úgy, hogy egészen belebetegszem, és azon kívül, amit éppen csinálok, minden más kitörlődik az életemből.

2003. augusztus 20.

Most pár hétig nem írtam. Újból nekirugaszkodom, mert egyrészt olyannyira kiegyensúlyozott vagyok az utóbbi, mondjuk, két hétben, hogy tök jó, és nem félek semmitől, másrészt be szeretném már fejezni végre ezt az egészet. Kezdem unni ezt a hereéletet, és megérett az idő, hogy belefogjak valami újba.

– 4 –

2004. március 6.

Huszonnyolc éves vagyok.

Jó ébredés, süt a nap, a szabadság öröme.

Egy-egy gondolatra görcsös félelem: „Mi lesz velem?”

Munka rossz hangulatban, könnyen ideges leszek… Nehezen jönnek össze a dolgok.

Hazafelé szomorúság, félelem attól, hogy a nap – és életem – hátralévő részét egyedül töltöm.

Belzebúb hív, nem is palástolja, hogy örül a szakításnak.

Felhívom a jósom, aki azt mondja: „Minden oké, nincs szakítás, Andrásnak szűk a mellény (anyagilag), ő jobban szeret engem, mint én őt, neki én valamilyen szinten kiegyensúlyozottságot, harmóniát hozok az életébe (?!), szeret velem lenni, de én néha nem vagyok korrekt, és számomra ez egy lazább kapcsolat, valószínűleg nem egy életre szóló.”

Itthon szomorúság tölt el a közös lakásban, mindenhol, mindenben a hiányát érzem.

De közben körvonalazódik bennem, hogy nem ez, nem ő az igazi. Ettől persze nem sokkal könnyebb, mert én vagyok az, aki „maradt”.

Nézem a Megasztárt, és sírdogálok, amikor az „Ünnep”-et énekli valaki. Mért nem lehetsz most közel?

Zavar, hogy még csak egy sms-t sem küldött egész nap.

Nyomaszt a költözködés, megélhetés, elintéznivalók gondja.

Nagyon megszeretgettem a kutyám, el volt hanyagolva az utóbbi hat hónapban. És ma kicsit hasmenése volt a tegnap feltálalt szülinapi tortámtól.

Egész nap valójában azzal vigasztaltam magam, hogy folytatjuk. Persze a büszkeségemet is bántja, hogy nem én mentem el. És igazságtalannak tartom, hogy én küzdök az egyedülléttel, a sötéttel, az egyedül elalvással, míg András nem. Egészen őszintén azt érzem, hogy én ezt nem tudtam volna megtenni vele. Vagy megtettem már másokkal? Szeretném tisztán látni az egészet, hogy akarom-e ezt a kapcsolatot, jó-e nekem. Az igazi szándékomat még én magam is nehezen tudom elválasztani a sértett büszkeségem által befolyásolt gondolataimtól. Ha rá gondolok, elsősorban gyöngédséget érzek. És vágyat. De attól még nem biztos, hogy jó (jó lehet) egy kapcsolat.

Összességében mégis meglepően jól vagyok, nem érzem nagyon magányosnak magam (csak kicsit). Szeretném megtalálni a legfontosabb dolgot az életemben, rájönni, mi a feladatom.

Kíváncsian várom a folytatást.

A szakítás.

Kint aludtam a nappaliban, sűrű hóesésre ébredtem. Ennek a tudata, illetve az előző este sértődöttsége megadta az alaphangulatom.

Valamikor leesett, hogy nem két, három, négy nap múlva megy András síelni, hanem HOLNAP. Ez olyan fenyegető, iszonyatos, jeges rémülettel töltött el, hogy még szembenézni is képtelen voltam vele, muszáj volt inkább csapkodnom magam körül, hogy ne halljam a bennem lévő hangokat. Tulajdonképpen az „itt hagynak” fogalom zakatolt bennem végig, és foggal-körömmel harcolni kezdtem ellene. Iszonyatos félelem és ennek megfelelő mértékű iszonyatos düh tört elő belőlem. Hiszti, ordítozás, csapkodás, csimpaszkodás, sőt még azt is kimondtam, hogy „ne menj el”. Ütöttem-vertem, törtem-zúztam, gyakorlatilag módszeresen megsemmisítettem a tőle kapott dolgokat. Érdekes, most, hogy kívülről látom magam, azt gondolom, fájhat így látni valakit, akit szeretünk. És azt is gondolom, hogy szerelemmel nem lehet tovább szeretni azt, akit így láttunk.

Olyan kiborulásba hajszoltam bele magam, amiben tényleg elmentem majdnem a végsőkig. Azzal, hogy „itt hagynak”, vége lett mindennek, utána már nem volt vesztenivalóm. Be akartam fejezni mindent, hogy ha már fáj, akkor nagyon fájjon. Biztos azért is hisztiztem, hogy minél később kelljen szembenéznem a valósággal, meg hogy húzzam az időt, mert „nem hagyhat itt ilyen állapotban”.

Fizikailag is iszonyatosan kimerített, ritkán tapasztaltam eddig ehhez hasonlót. Szerencsére így viszonylag gyorsan elaludtam, de előtte még elolvastam egy háromnegyed regényt, jó nyálasat, hogy elringasson, és még picit örültem is, hogy elterpeszkedhetek.

Ma három fájó karmolás van a csuklómon, és fizikailag is takony voltam (tegnap nem ettem semmit, ellenben legkevesebb két doboz cigit szívtam el, és kemény fizikai megterhelésnek minősíthető az az őrült csapkodásom-rohanásom-rugdosásom-üvöltésem-sírásom, amit műveltem). Tegnap azt gondoltam, mindennek vége, meg kellene ölnöm magam, ha már egyszer úgy is meghaltam, ma meg úgy éreztem magam fizikailag, mint aki valóban el is követte az öngyilkosságot.

Másrészt a reggeli ébredéssel meg a nap folyamán később azért mégis átderengett valami. Valami jó, valami pozitív, hogy talán minden rendben lesz (vagy van), és minden megy a maga megfelelő útján.

A kapcsolat.

Tavaly nyáron, a gála szervezését követő nagy üresség alatt írtam, és miután befejeztem az írást, másnap találtam munkát és egy pasit. Az előbbi egy kis hotel recepciója, paradicsomi környezetben, ahol gyorsan kineveztek marketingvezetőnek a hektikus olasz tulajdonosok, az utóbbi pedig András volt a netről, aki közgazdász. Olyan kockafejűnek tartottam az elején, hogy egész egyszerűen nem is értettem, mi keresnivalónk egymással. Soha nem volt még olyan férfival dolgom, aki furcsállotta volna a tetoválásaimat például. Mégis nagyon megszerettem, és együtt éltünk szinte az elejétől, ami nagyon kellemes emlékként maradt meg bennem.

Anyagilag a lehető legkiegyensúlyozottabb voltam, egyrészt mert segített, másrészt, mert valahogy keményen tartott engem. És jól is néztünk ki egymás mellett. A munkahelyemen pedig létrehoztam egy művészeti rendezvénysorozatot, amelynek keretében szerveztem két festmény- és fotókiállítást, egy divatbemutatót, ékszerbemutatót, Zwackékkal borkóstolót, operaestet, és Fischer Ivánnal is egy kis kamarakoncertet. Úgyhogy tapasztalatnak és referenciának a legjobb időszak volt.

De nyolc hónap után szakítottunk Andrással, és a Villát is otthagytam.

2004. március 10.

Társaságban voltam, kimozdultam végre. Valahogy az egész este tanulsága számomra az, hogy megvan az a közeg valahol, amelyben jól, jónak, felszabadultan, természetesen, elfogadva érezhetem magam. És az a mérhetetlen bűntudat, ami Andrással kapcsolatosan bennem volt, nem pusztán annyit jelent, hogy nem tudtam olyan lenni, amilyen véleményem (és véleménye) szerint lennem kellett volna, hanem annak a nyomásnak a kifejeződése is volt, ami azért alakult ki bennem, mert próbáltam megfelelni egy számomra nem kielégítő helyzetnek, és ettől az egész nem volt őszinte. Őszintén, egyébként nem tudom, mennyi köze van ennek az egésznek Andráshoz, mert például ma is ezt érzem. Hogy hajtok, csinálok egy életet, ami érzésem szerint valójában nem is az enyém. Kívülre próbálok megfelelni, sőt örülök is a sikereknek, mint például most ennek a projektnek. De biztosan nem erre vágyom. Csak annyira megfoghatatlanok a vágyaim, hogy nem tudok küzdeni értük. Mert mire is vágyom? Egy felhő tetején csücsülni Isten mellett, és nem érezni többé idegennek, elszakítottnak, kívülállónak magam. Hanem része lenni valaminek. A mennyben az egységnek. A Földön, mondjuk, egy családnak, vidéken, a sajátoménak, akiket tökéletesen kielégítene az egymás iránt érzett szeretet. Pihe-puhaság. De folyamatosan nem ezt kapom, egyetlen fiúnak sem jut eszébe rólam ez a kép, és egyetlen főnököm sem ajánl olyan állást, ami nyugis életet biztosíthatna. Nyilván nem véletlen, nem ez a dolgom, vagy még nem tartok ott. De ettől fáradt, fáradt, fáradt vagyok. És félek ettől az érzéstől, mert jól látom, hogy már régóta a halálra vágyom, és ez nem normális, nem lenne itt az ideje. Tele kéne lennem tervekkel és energiával. És nincs rossz kedvem, nem vagyok depressziós. De mindig ide lukadok ki, amikor elkezdem fejtegetni, hogy mit is szeretnék. Amikor lehámozom az életemben lévő dolgokat a lényegről. Félek attól, hogy ez esetleg menekülés, vagy igen, abnormalitás, például depresszió. De őszintén, inkább úgy érzem magam, mint akinek már a háta mögött van az élet, a harcok, a küzdelmek, tervek, és most már egyszerűen csak vágyik a csendes szemlélődésre, a befelé fordulásra, a számvetésre, mielőtt elindulna az utolsó nagy kihívás felé.

Igen, feltűnően gyakran kapom magam azon, hogy vágyom például arra, hogy kiderüljön, rákos, halálos beteg vagyok. Egyrészt nem kellene többet egy olyan színdarabban részt vennem, amiben nem érzem magaménak a szerepet, másrészt így bűntudat nélkül pihenhetnék, foglalkozhatnék a lényeggel, a lelki oldallal. És mivel „bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem”, hát szabad is lennék. Micsoda paradoxonok. Hát errefelé kellene keresgélni a megoldást. Így lehetne harmonikus az életem. Meg kéne vizsgálnom, hogy mi az, amit akkor csinálnék, ha semmi mást nem kéne (mert hogy úgyis meghalok), és hogy azt hogyan tudnám most csinálni. Észre kellene vennem, hogy a helyzet most is az, hogy úgyis meghalok, a különbség annyi – persze az sem valós –, hogy így több időm van, mintha konkrétan is ki lenne mondva a halálos ítélet. Akkor mit csinálnék? Leborotválnám a fejem, és soha többet nem manikűröznék, hogy ne vesztegessem ilyesmire az időm. Megszabadulnék mindenemtől, semmim sem lenne. És elindulnék, és kiállnék, és odatartanám az arcom a napnak, és sétálnék, és elvonulnék, és megpróbálnám a világ összes jó könyvét elolvasni, és imádkoznék, és akkor aludnék, amikor összeesem a fáradtságtól, és akkor kelnék, amikor kialudtam magam, és próbálnám mások lelkét megérinteni, hogy megismerhessem őket, és rengeteget imádkoznék, pontosabban folyamatosan tudatában lennék Istennek, az egésznek, és utaznék, és beállnék szerzetesek közé. Miért nem megyek? Ez az egy rohadt életem van. Legalábbis most ezzel kell elszámolnom.

Nyáron végigmegyek a Caminón.

Az arcomról mindig a monitoromon lévő százéves indián arca jut eszembe, de azzal a rossz érzéssel, hogy az enyém nem szép, mert az enyém keserű.

És itt a lényeg: az a legnagyobb félelmem, hogy minden harc és fájdalom hiábavaló végül, mert nem sikerül elérnem azt az egyszerű kis dolgot, a belső békét.

És ezért ronda maradok.

Azt kellene elfogadnom, hogy éppen az maga az élet, amin átmegyek, hogy képessé váljak leborotválni a fejem, elindulni, és odatartani az arcom a napnak.

– 5 –

2004. április 7.

Huszonegy órája nem gyújtottam rá, de abból vagy kilenc-tízet átaludtam. Mocskos rosszul érzem magam. Elmentem erre az antinikotin-terápiára tegnap tizenegyre. Ma reggelre el kellett volna múlnia a nikotinéhségemnek, én meg megőrülök egy (sok) cigiért. Ahányszor eszembe jut, hogy elvileg soha többet nem gyújtok rá, rettenetesen elkeseredem, tegnap gyakorlatilag végigsírtam a délutánt, ömlöttek a könnyeim. Minden értelmetlenné vált. Elképzelhetőnek tartom, hogy épp azt a napot szúrtam ki a leszokásra, ami amúgy is a menstruáció előtti világvége-hangulatú. Akárhogy is, nagyon rosszul választottam. Úgy érzem, hogy semmi más kapaszkodó nincs az életemben. Ez az egy mankóm, ez az egy biztos pont maradt, a cigi, erre tegnap azt is kirúgtam magam alól. Nem csoda, ha elhasalok.

Az előző sor óta eltelt vagy tíz perc, és én csak itt könyökölök, a sírás szélén. Nevetséges, de egyszerűen mindig az jut eszembe, hogy így nincs is értelme az életemnek. De most épp tényleg nem nagyon van. A munkáim befejeződtek, felmondtam. A kocsim nem működik. Múlt hónap végén költöztem ide, ebbe a családi házba egy budai hegyen, András pedig a Hősök teréhez. Szóval nincs munka, nincs kocsi, és különköltöztem Andrástól. Ráadásul nem is sportoltam mostanában. De persze ha abbahagyom a cigit, könnyebb futni, addig szinte nem is tudok. Kicsit türelmesebb is lehetnék, ha már tizenöt évig ráért abbahagyni.

Most meg itt vagyok, csapdában érzem magam. Egyrészt végigszenvedtem az elmúlt órákat, és nem hagynám veszni, mert biztos vagyok benne, hogy nem csinálnám még egyszer végig. Másrészt meg legszívesebben rágyújtanék, elkezdenék futni, megerősíteném magam, és megvárnék egy olyan alkalmat, amikor könnyebb. Van olyan. És én a lehető legrosszabbat választottam ki. Egyszerűen nincs miben higgyek, mihez kössem az egészet, jelen pillanatban nincsenek céljaim sem.

Leírok egy sort, aztán tíz percet bambulok, nem is tudom, hogy álmos vagyok-e, vagy valami mástól nagyon kába, lehet, hogy le kéne feküdnöm, pedig sokat aludtam.

András épp vonaton ül, megy Szegedre, pénteken jön haza. Szétköltöztünk, de persze még tart. Nagyon jó. Semmi, de semmi dolgom, és senki sincs körülöttem. Meg kell hogy mondjam, lófaszt se csinál ez a gép szerintem. Mármint a tegnapi. Csak bambulok, és folynak a könnyeim. Valami rátelepedett az agyamra. Szeretnék lefeküdni, átaludni ezt az egészet, de akkor lehet, hogy éjszaka nem fogok tudni, márpedig az éjszakáktól nagyon félek. András hívott, odaért. Most már rendesen sírok. És valami düh növekszik bennem, hogy részben azért csinálom ezt, hogy neki megmutassam. Pedig ez nagy baromság, itt sincs, jól elvan a saját dolgaival, egyáltalán nem részese ennek az egésznek.

Kezd megint rázni a hideg, mint tegnap délután és este. Mindig elmélázom, aztán átsuhan rajtam egy gondolat, vagy mozdulat képekben, hogy mindjárt rágyújtok, és akkor eszembe jut, hogy nem lehet, és akkor nagyon elkeseredem, dühös leszek. Ugyanott folytatom, ahol tegnap abbahagytam, most már folyamatosan sírok, el vagyok keseredve, és ráz a hideg. Pedig tegnap végül megbeszéltem magammal, hogy ha ma reggel is ez lesz, akkor rágyújtok. És ettől egy picit meg is nyugodtam, mert úgy látszik, nemcsak az volt a fájdalmas, hogy akkor épp nem gyújthatok rá, hanem nagyon nagy részben az, hogy most már soha, de soha, de soha. Az egésznek a végérvényessége.

Nagy szarban vagyok, rohadt mély szarban a cigi miatt. Rohadtul elbántam magammal, nem volt szükségem erre, hogy itt üljek és sírjak és ne tudjak semmit kezdeni magammal. András könnyen beszél, erőlteti ezt az egészet, de nem ő csinálja végig, sőt még csak a közelben sincs.

Tizenegy óra. Gyakorlatilag megint két órája sírok. Nem tudom, mennyi idő az, ami után azt lehet mondani, hogy elég, nem kínlódom tovább. Iszonyúan érzem magam, mert ha feladom, nagyon nagy csalódás, másrészt viszont tudom, hogy ez egy nagyon rossz döntés volt. Még sosem volt olyan, hogy már reggel sírok, és nem bírok szembenézni a nappal. Ez egész egyszerűen nem éri meg. Kitépték egy részem, megcsonkítottak. De nem merek elmenni cigit venni, nehogy kiderüljön, nem a cigi az, ami miatt itt sírok, és mégsem oldódna meg semmi.

2004. április 8.

Máshogy aludtam, mint szoktam. Először is, percenként összerándult valamelyik izmom, és erre mindig felriadtam. Aztán elalvás után nem sokkal és reggel is többször felébredtem, ami soha nem jellemző.

De valahogy jobb hangulatban ébredtem. Igazából tegnap este felé kezdett derengeni valami, egész halványan felmerült bennem, hogy van remény. Hogy a kilátástalanságon és reménytelenségen kívül azért lassan befurakodott valami, vagy egész egyszerűen elfáradtam, nagyon kimerültem az egész napos szartól. Még tizenkettő előtt felhívtam Andrást, és elküldtem a fenébe, hogy nincs itt, és nem is hív eleget. Ez persze nem volt igaz, na de hát mellettem sem volt, ez tény. Aztán nem tudtam abbahagyni a sírást. Életem egyik legdurvább napja volt a tegnapi. Nem tudtam írni, mert azonnal elbambultam valahova a messzeségbe, és folytak a könnyeim. Aztán kora délután András felhívott, addigra nem rá mérgelődtem, hanem a saját keserves sorsomon. Még soha nem éreztem ennyire kilátástalannak, céltalannak és értelmetlennek az életem. Felhívtam egy dokit, egy addiktológus pszichiátert, akivel múlt hétfőn voltam ugyanabban a rádióriportban. Megkérdeztem tőle sírva, hogy a cigiről való leszokásnál tényleg így kell szenvedni? És hogy félek, hogy nagyobb kárt teszek így magamban, mint amennyit használhat ez az egész. Ő meglepődve és nagyon együtt érzőn azt mondta, hogy nem kell így szenvedni. És hogy talán szedjek egy bizonyos gyógyszert, ami szokott segíteni. Utána beszéltem azzal az exemmel, hogy tud-e receptet írni erről a gyógyszerről, hátha úgy gyorsabb, de ő meg azt mondta, hogy csak zombivá tenne. És hogy ő nagyon dohányzásellenes, de inkább gyújtsak rá, mert így be fogok dilizni. Én is pontosan azt éreztem, hogy megkattanok, vagy már meg is kattantam. Rettenetesen féltem mindentől, és arra gondoltam: „Úristen, mi minden takart el eddig nekem a cigizés, most látszik, hogy mi van, ha nincs a cigi.” Kegyetlen nap volt, semmit nem voltam képes tenni, sem olvasni, sem tévézni, csak egy helyben ültem és sírtam, és tördeltem a kezem.

Nem is kívánom ezt senkinek, esküszöm, inkább maradjon mindenki a dohányzásnál. De most persze még friss az emlék. A drogról gond nélkül álltam le, és egyszer a cigiről is, és ezért biztosan tudom, hogy van alkalmasabb és kevésbé alkalmas periódus. És főleg fel kell tárni és kezelni kell a mögötte lévő okot. Én most például úgy érzem magam, mint aki folyamatosan megfeszíti, kényszeríti, megerőszakolja magát, hogy ne gyújtson rá. Vagyis határozottan ugyanolyan függő vagyok. Márpedig a cigivel az egyik bajom éppen a függőség volt, és sokkal szívesebben lennék szabad ettől a függőségtől. Annak pedig nem a kényszerítés a módja.

Nem baj, hátha idővel enyhül majd ez az érzés.

Tegnap estére elfáradtam és kimerültem. Reggel viszont egész jó passzban ébredtem fél kilenckor, persze a sírástól és az elég sok alvástól jól feldagadt arccal. Nem kívántam a kávét, és joghurtot sem ettem. Egyáltalán, semmilyen ízt nem kívánok, és semmilyen kaját, mert úgysem lehet utána rágyújtani. A mentolos fogkrém helyett is valami gyógynövényest kellene venni, mert ez nem esik jól. Egy nagy pohár frissen facsart narancslé jólesett volna, de hát az nem volt. Meg valahogy a hűvöset kívánom, pedig gyakran ráz a hideg, és lefagy a kezem valamiért. Lényeg, hogy ma már felmerült bennem némi jövőre irányuló gondolat, például az, hogy szívesen méregtelenítenék, ha már úgysem kívánom a szart.

Negyed tízkor elindultam az erdő felé, hogy kicsit mozogjak. Átmentem az erdőn, aztán vissza, aztán elindultam a felfelé vezető úton, ami a hegycsúcsra, egy nagy rétre vitt fel. Onnan is visszaindultam, de végig annyira elmerültem a gondolataimban, hogy olyan húsz perc múlva vettem csak észre, hogy totálisan eltévedtem. A hegy körül mentem körbe-körbe egy ösvényen. Összesen kétórásra sikerült a kirándulás.

Azóta nem csináltam semmi értelmeset, a művészettörikönyvre egyszerűen nem tudok koncentrálni, pedig jó lenne ezt az időt tanulásra használni. Az olvasás jólesik, végül is el kellene engednem magam, amíg megerősödöm testben és lélekben. De rohadtul rágyújtanék, és ez mindig, minden percben eszembe jut, és elszomorít, hogy esetleg soha többet nem lehet. Félek is magamtól, nehogy egy öntudatlan mozdulattal hirtelen cigi legyen a számban. Biztos vagyok benne, hogy még egyszer ezt nem csinálnám végig. Márpedig valamikor abba kellett hogy hagyjam, úgyhogy legyen az a valamikor most. Kíváncsi vagyok, tényleg jobban fogom-e érezni magam? Könnyebben futok-e majd? Szebb lesz-e az arcbőröm? Helyére mennek-e a lecsúszott arcalkatrészeim? Helyettesítem-e más függőséggel? Egyáltalán, végig bírom-e csinálni?

2004. április 14.

Nyolc napja nem gyújtottam rá. Tulajdonképpen el sem hiszem, hogy nem dohányzom. De arra jöttem rá, hogy nem is érzem úgy magam, mint egy nemdohányos, a személyiségem ebből a szempontból semmit sem változott. Én továbbra is az vagyok, aki dohányzik. Mint az absztinens alkoholisták. És félek is nagyon, hogy egyszer csak majd nem figyelek oda, és rágyújtok. Azt álmodtam most éjjel, hogy elővettem egy cigit, és elszívtam háromnegyedig, amikor is eszembe jutott, hogy hiszen én leszoktam, és most elrontottam több hónap munkáját.

De egyébként nagyon jól bírom. Az első két nap tragédia volt, hajszál híján megbolondultam, az azokat követő napok szarok voltak, az utóbbiak pedig teljesen kibírhatóak. Sőt pár napja nem is a cigi a fő témám.

2004. április 16.

Na, múltkor abbamaradt az írás. Azt akartam leírni, hogy a fő témám az evés, ugyanis természetesen zabálok. Az első két napban nem volt étvágyam, mondván, hogy ha utána nem gyújthatok rá, akkor nincs is semmi értelme enni, de azóta sajnos cigi helyett is eszem. Kétségbe is estem, de nagyon gyakran megyek az erdőbe, szinte minden nap. Az eredmény többnyire negyven–hatvan perc gyaloglás, és körülbelül kétszer fél perc futás. De ma megtört a jég, futottam nyolc percet egyhuzamban, fantasztikus érzés volt. Eszméletlen jó ez a környék. Hat perc sétára kezdődik az erdő, ahonnan meredeken felfelé vezet egy út, a hegy tetejére, ahol egy szép nagy tisztás van. Kisütött végre a nap, és útközben megálltam nyújtani, mert nagyon le voltam merevedve. Azon a tisztáson ma reggel úgy éreztem, hogy ott lakik Isten. Gyönyörű volt.

2005. április 6.

Ma egy éve nem dohányzom!!!

És huszonkilenc éves vagyok, már egy hónapja.

És hogy milyen? Igazából nem sokat foglalkozom már a kérdéssel. De ha belegondolok, ez hatalmas dolog, hiszen azt jelenti, hogy megszűnt létezni ez a probléma. Volt, nincs. Nincs több hiszti, ha nem kapom meg a kis adagom időben, és nincs több ehhez igazított program, nemdohányzó helyek elkerülése, rettegés a hosszú repülőutaktól, rövid mozifilm választása, és a bűz mindenekelőtt. Nem görgetem magam előtt többé ezt a kérdést, hogy de hiszen előbb-utóbb le kell szoknom, de vajon mikor, és a félelmet a csalódástól, hogy ha esetleg nem sikerülne. Gyereket szeretnék nemsokára, ezért boldog vagyok, hogy már egy éve szellőzik a tüdőm, és távozik a méreg a szervezetemtől. De leginkább a függés elengedése az, ami boldoggá tesz, hogy nem vagyok többé kiszolgáltatva a ciginek. Szabad vagyok.

– 6 –

2004. április 18.

Most még csak huszonnyolc éves vagyok.

Este találkoztunk Andrással, és egyre rosszabb kedvem lett. Megint azt a mérhetetlen távolságot éreztem, meg azt, hogy tegnap el lettem hanyagolva, hát most nem hiszem el, hogy szeret, úgyis hazudik, be akar csapni. Ettünk, vásároltunk a közértben, ahol túl sok volt az ember, és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Folyton úgy éreztem magam, hogy itt egy csomó ember, mindenki a dolgával törődik, nevezetesen a bevásárlással, én meg ott bolyongok egyedül, magányosan, kívülállóként. Ráadásul a párom is velem van, és ennek ellenére érzem így magam, hát ez még magányosabbá tesz. Hazafelé a buszút aztán végképp betett nekem. Sokan voltak rajta, és féltem attól a sok embertől. Féltem attól, hogy nem vagyok közéjük való, hogy bántanak, de attól is, hogy egyáltalán mit gondolhatnak rólam. Úgy érzem, hogy egyre erősödik ez a parám, ami emberek között vagy békávén fog el. Persze évek óta nem békávézom (nem véletlenül), ez is lehet az oka, az elszokás.

Amikor utoljára moziban voltunk, rossz helyen ültünk, nem a sor szélén, ezért úgy éreztem, hogy be vagyok zárva. A levegő is rossz volt, a filmet is untam, és úgy éreztem, mindjárt elordítom magam. Amikor vége lett, nagyon gyorsan ki szerettem volna jutni az egész épületből, abból a rohadt nagy plázából, ezért sietve elindultam, de így beragadtam egy csomó, a moziteremből kifelé tülekedő ember közé. Ekkor már tényleg kezdtem rosszul érezni magam, fizikailag is. Elkezdtem remegni, nem kaptam elég levegőt, és azt hittem, vagy inkább arra vágytam, hogy összeesem. És a teremből kijutva még el kellett menni egy pár emberekkel teli kávézó mellett is, és tényleg nem sok önkontroll maradt bennem, nem sok hiányzott ahhoz, hogy a kezemmel eltakarva az arcom fussak ki. És közben dolgozott az agyam, meg voltam ijedve, hogy megint kezdek olyan lenni, mint a drogozás alatt voltam, paranoiás, pánikbeteg. Ráadásul ilyenkor nem érzem, hogy András elfogadna, együtt érezne velem, vagy támogatna. Hanem talán mérges is rám, hogy ilyen béna vagyok. Drogos korszakomban egyszer akartam venni valamit egy nem túl messzi boltban, de át kellett vágni hozzá a téren. Előtte már régen nem mozdultam ki sehová, és ekkor is csak úgy tudtam, hogy az öcsém kísért. Összefontam magam előtt a karom, mélyen lehajtottam a fejem, úgy mentem, de az öcsémen nem éreztem azt, hogy nem fogad el vagy elítél, hanem ellenkezőleg, csendes támasz volt. Andrással ez visszatérő problémám, csak sosem tudom megfogalmazni, mindig csak olyanokat tudok neki mondani, hogy úgy érzem, nincs igazán mellettem, nem fogad el százszázalékosan, nem a gyengeségeimmel együtt szeret, nem ért meg. És azt gondolom, akkor szeretne igazán, ha úgy állna hozzám, hogy van ez a bajom, amit együtt rendbe kell hoznunk, de nagyon szeret engem, és tűzön-vízen át kitart mellettem. Ehelyett azt érzem, hogy azt gondolja, a személyiségem egy része korcs, rossz, ronda, nem elfogadható, de azért szeret engem. Van különbség aközött, hogy elfogad engem minden szarsággal együtt, és ha azt látja, hogy szenvedést okozok magamnak és neki, akkor azt segít megoldani, vagy legalábbis úgy gondol rá, hogy megoldható, meg aközött, hogy a problémámat a személyiségem szerves részeként, annak sötét oldalaként fogja fel, aminek ellenére szeret engem. Ez utóbbi esetben mindig ott van egy „de”, egy feltétel a szeretete mellett, és akkor számomra mindig csak az jön le, hogy nem fogad el feltétel nélkül, vagyis nem is szeret igazán.

Hülye vagyok és gyerekes, ezt belátom, és azt követelem, hogy úgy bánjanak velem, olyan megértéssel, mint egy gyerekkel. Nagyon sokszor a kisebbik öcsém jut eszembe, valamiért önkéntelenül is mindig hozzá hasonlítom magam. Egy nyolcéves kisfiúhoz, ez is mond valamit. Amikor hisztizem, és András azt várná tőlem, hogy viselkedjem felnőtthöz méltóan, vagyis nyomjam el a hisztit és az érzéseimet, és használjam az agyam, akkor az jut eszembe, hogy én nem mondanám ezt a kisöcsémnek, amikor így csinál, mint én, hanem pontosan tudnám, hogy milyen rosszul, rossznak és kiszolgáltatottnak érzi magát, és nagyon együtt éreznék vele. Segíteni biztosan nem nagyon tudnék, de amikor elmúlna, próbálnám megbeszélni vele. Abban biztos vagyok, hogy az nem segítség, ha azt mondom neki, hogy „hagyd abba, viselkedj máshogy”, hiszen ezzel azt mondom, hogy nem jó ez így, nem fogadom el, nem fogadlak el.

Mindezeket azért szörnyű még végiggondolni is, nemhogy leírni, mert közben András igazán türelmes, figyelmes és megértő velem. És ennek ellenére érzem így magam. Nagyon rossz.

Miután hazaértünk, itthon nagyon furcsa volt minden, nem voltam igazán önmagam. András azonnal bekapcsolta a tévét, miközben én vártam volna, hogy mondjunk végre egymásnak egy valódi szót. Igazit, őszintét, belülről jövőt. Ma rájöttem az erdőben arra is, hogy András soha nem tárulkozik ki nekem, egyszer sem beszél igazán az érzéseiről, azon kívül persze hogy „szeretlek”, vagy „elegem van”, vagy ilyesmi. Nem mondja el, hogy miket gondol, miket érez. Valószínűleg ez nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzem, hiányzik a valódi intimitás. Amikor úgy érzem, közel vagyunk egymáshoz, az sosem a kimondott szavak miatt, hanem az adott vagy kapott testi gyengédség miatt van. De aznap este ezt nem láttam ilyen tisztán, csak éreztem a közelség mérhetetlen hiányát, és egyre inkább elkeseredtem: nem lehet, hogy ma is csak egymás mellett döglünk, és a tévét bámuljuk. Az a baj velem, hogy ilyenkor nem gondolkodom, nem azt mondom magamnak, hogy most ezért és ezért rosszul érzem magam, és ezt akkor ki is kell mondanom, mert így oldhatjuk csak meg a dolgot, hanem némán szenvedve várom (gyakran a másiktól) a megoldást a fel sem ismert, meg sem fogalmazott problémámra. Most meg egész egyszerűen nem is jut eszembe, hogy min pattant ki aztán a vita. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ráöntöttem a kezemben lévő flakonból a vizet, és nekiestem. És most még feltűnőbb volt, hogy nem az agyamból indult ki ez az egész, hanem csak az érzéseim törtek felszínre. Semmit nem tudtam mondani, szinte összefüggéstelenül beszéltem, de belül sem tudtam összefüggéseiben, hogy mi bajom, megint csak valami szörnyű fájdalmat éreztem. Veszekedtünk, verekedtünk, de az a szörnyű érzés még így sem tudott kiszakadni belőlem. Sírnom, üvöltenem kellett volna, kaparni a falat, de nem ezt tettem. Próbáltam Andrásra hárítani az egészet, vele veszekedni, de most cserbenhagyott az a képességem, hogy olyan vitát provokáljak, amiben okolhatok, indokolhatok, aztán végül azt hihetem, hogy valóban volt indítékom a vitára, és némi igazam. Megijedtem, hogy tényleg kezdem elveszteni a józan eszem. Tényleg sok volt ez mostanában, a para a moziban, a közértben, a majdnem megkattanásom a cigiről való leszokás miatt, a sehová sem tartozás érzése amiatt, mert nem dolgozom, és valóban egyetlen biztos pont sincs az életemben.

A biztos pontra egyébként a legújabb kiszemeltem a hétfőn kezdődő terápia, amihez sok reményt fűzök, de közben egyre jobban félek attól, hogy ezzel is csak egy újabb kapaszkodót szereztem magamnak, amivel így önmagában nem lenne baj, de mi van, ha máris függök tőle? Andrással kapcsolatban is sokszor felmerül bennem, hogy inkább vagyok vele azért, hogy legyen kibe kapaszkodnom, mint azért, mert tisztán, őszintén szeretem.

Azt hiszem, ettől függetlenül tényleg szeretem, de a kapcsolat nagy része azért arról szól, hogy magamba vagyok fordulva és temetkezve és bonyolódva, és csak ezen a rengeteg sok saját magamon keresztül látom őt. Emiatt pedig gyakran van olyan érzésem, hogy valójában nem is ismerem őt, nem tudok róla semmit, mert nem tudok tisztán felé fordulni, mert mire átverekedném magam azon a rengeteg sok mindenen, elfogy az energiám, türelmem, érdeklődésem. Mintha mindegy lenne, hogy A-nak, B-nek vagy C-nek hívjuk a másik pólust, az egész csak az én egyszemélyes játékom.

És azt hiszem, valóban mindegyik kapcsolatomban ugyanígy éreztem magam, gyengének és magányosnak.

Nagyon bánt az is, hogy tiszta, világos képem, elképzelésem van arról, hogy milyennek kellene lennie ennek a kapcsolatnak, hogyan kellene éreznem. Bízva benne, megértően, elengedően, azt kívánva tiszta szívemből, hogy jól érezze magát, függetlenül attól, hogy kivel van éppen. Hogy találja meg a saját útját, növekedjen, fejlődjön, tapasztaljon. Hogy egyetlen mellékgondolat nélkül elhiggyem, hogy őszintén szeret és jót akar nekem. De mivel bennem van ez a ragacs, ha fejlődne, azt érezném, hogy nélkülem teszi, és  azzal engem hanyagol, engem vesz semmibe.

András egyébként tényleg nem akar sokat tőlem, viszonylag kevés dolog kellene ahhoz, hogy azt mondja, jól működik a kapcsolatunk. Az egyik az, hogy engedjem el, amikor el szeretne menni. Csakhogy akkor mindig beindul az „itt hagynak” parám. Természetesen az eszemmel semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy a barátom találkozzon a barátjával. De közben borzasztóan érzem magam a gondolattól, hogy egyáltalán kíváncsi lehet másra is. Máris szorít, fojtogat, fáj belül valami. És természetesen elbeszélünk egymás mellett, hiszen ezeket a fájó, fojtogató érzéseket nem lehet észérvekkel megszüntetni. Ő mondja az indokait, én meg a sajátjaimat, és sehova sem vezet az egész. Ha én nem mondanék indokokat, hanem kifejezném azt, amit tényleg érzek, akkor valójában talán ő sem észérvekkel jönne, hanem biztos próbálna megnyugtatni. De nem merem kimondani, ami érzek, nem merek annyira kitárulkozni, megmutatni a gyengeségeim.

A másik baj szerinte az, hogy gyakran, vagyis majdnem mindenen megsértődöm. Ilyenkor az történik, hogy mond vagy tesz valamit, az előző szavaihoz és tetteihez képest nem mást, és mégis egyszer csak bezárkózom, nem szólok többet, teljesen elromlik a kedvem. Bennem ilyenkor az történik, hogy egy fél szava vagy mozdulata alapján asszociálok valamire, aztán arról is valamire, például hogy nem figyel rám, nem tetszem neki, nem tart elég ilyennek-olyannak, és aztán erről pedig arra, hogy nem szeret, és nem fogad el stb. Elmesélni meg nem merem, hogy mi történt, mert tényleg valami nevetséges semmiségtől jutottam el idáig, és nem akarnék neki túl nagy feneket keríteni. A kedvem viszont teljesen elcsesződött, és nem találok vissza a normális állapothoz. És ez olyan gyakori, annyi kis semmiségre rándulok össze, hogy szinte úgy érzem magam, mint akinek az egész teste és lelke egy merő nyers hús, pontosan olyan, mint a Mel Gibson-féle agyonkorbácsolt Jézusé, hogy nincs semmi, ami megvédje, és bármi ér hozzá, nagy fájdalmat okoz. A másik hasonlat, ami eszembe jut magamról, hogy olyan vagyok, mint a csiga. Tartom a kezemben, és ha elég türelmes vagyok, óvatosan kibújik a házából egy picikét, de amint hozzáérek, akár gyengéden egy pihével, azonnal visszahúzódik a házba. Ott az a kemény, meszes páncél kívül, amibe tényleg elbújhat, de az igazi teste, az csak egy darab érzékeny, nyálkás, nyers hús. Hát ez az én sértődékenységem, amit inkább sérülékenységnek érzek és nevezek. (A doki egyszer azt mondta, hogy csak intézetis gyerekeknél látott ilyen mértékű igényt a figyelemre, mint ami nálam tapasztalható.)

Szerintem ezek az ő fő bajai velem, az „itt hagynak” para és a sértődékeny-sérülékenységem. És persze biztosan jólesne neki, ha őszinte törődéssel, odafigyeléssel fordulnék felé. Milyen kevés kellene a boldogsághoz, ahhoz, hogy például ő is úgy gondolja, hogy ez a kapcsolat rendben van, és akár arra is érett, hogy gyerekeink legyenek, ami nekem a legnagyobb vágyam. De ez nincs így, vagyis saját magam vagyok a legnagyobb akadály a legnagyobb vágyam teljesülése útjában. De legtöbbször ezt mégis úgy értelmezem, hogy akarna tőlem gyereket, ha ez meg az a feltétel teljesülne, tehát nem fogad el, vagyis nem is szeret. És akkor én sem tudok bízni, ha pedig nem bízom, akkor belül vagyok a meszes, kemény héjon. Huszonkettes csapdája.

Az a helyzet, hogy elfáradtam az írásban, csak körbe-körbe pörgök, és főleg nem látom már tisztán a kapcsolatunkkal kapcsolatos problémákat. Pedig pontokba szedve meg akartam fogalmazni, szinte egyetlen egyenletben leírni, a terápia miatt is, hogy legyen kiindulópont. De nem megy tovább.

És tulajdonképpen el vagyok keseredve. El vagyok keseredve, hogy ilyen defektes vagyok, és már nem is annyira fiatal. Hogy defektesség helyett már régen a kis családom körében kellene lennem, mert amúgy is csak annak van értelme, minden idő, amit a nem létező családom nélkül töltök, lényegtelen, értéktelen, felesleges. Még ha meggyógyítom is magam, milyen rohadt sokára lesz az, és akkor még nekiállni felépíteni egy kapcsolatot… Szörnyű. Plusz ahogy az idő telik, egyre rondább leszek, egyre kevesebb eséllyel, hogy találjak valakit.

2004. április 22.

Andrással tegnap este megint összevesztünk. Úgy ki vagyok borulva az egész miatt mostanra, hogy csak egy nagyon enyhe impulzus kell, és kifakadok. Megint üvöltöttem vele, aztán sírtam, hogy hagyjuk már abba, kicsinál mindkettőnket, minek erőltetjük. Ettől meg is könnyebbültem, éreztem, hogy mekkora nyomás nekem ez a kapcsolat, és amint kimondom a szakítást, máris jobban érzem magam. Neki is elege lehet, csodálom, hogy még mindig kitart. Aztán mégis összeborultunk, és nagy volt a szeretet.

2004. április 24.

Próbáltam tanulni, szenvedtem vagy három órát. Kezdek végre rájönni, hogy nem nekem fog ennyire rosszul az agyam, hanem egy kifejezetten szar könyvvel sikerült kezdenem, tele túlbonyolított, értelmetlen mondatokkal. Három körül, hogy felfrissüljek, meg hogy történjen valami, elmentem gyalogolni. Arra gondoltam, hogy közben eldöntöm majd, futok-e vagy sem. Persze sejtettem, hogy nem, mert nagyon nem éreztem magam erősnek, energikusnak, sőt a hasam úgy felpuffadt, mintha kismama lennék. Előfordul. Lehet a nehéz és sok étel, a fáradtság, a stressz miatt, de most valószínűleg a rosszkedv, a szomorúság, a tépelődés okozta.

Felcaplattam a réthez, ami egy tíz-tizenöt perces emelkedőt jelent. Cigivel biztos nem bírtam volna. Konokul gyalogoltam, és egyszer csak bevillant, hogy ez az életem allegóriája: csak megyek, megyek, hegynek fel, borús időben, sosincs vége, de ha mégis, az sem hoz megkönnyebbülést – és erre sírásban törtem ki. Az mostanában nagyon megy nekem. Kértem Istent, hogy vegyen már végre magához, akármilyen hülyén hangzik ez.

De amilyen hülye vagyok, biztos az sem lenne jó. Tényleg, mi van akkor, ha nincs megoldás?

– 7 –

Munka után voltam a dokinál. Hihetetlenül tanulságos volt. Nagyjából az elején megkérdezte, hogy álmodtam-e valamit, én pedig pont reggel megjegyeztem az álmomat, mert érdekes volt. Nem emlékszem a történésre, csak arra, hogy apuval voltam, és úgy éreztem, szeret és mellettem áll, és én ugyanígy érzek iránta. Reggel meg is jegyeztem magamban, milyen jó, hogy végre kicsit felengedett bennem az utóbbi két év ok nélküli utálata, és hogy valami pozitívat érzek vele kapcsolatban. A doki erre megkérdezte, hogy mire asszociálok az álmommal kapcsolatban, mire én a legnagyobb megdöbbenésemre azonnal elsírtam magam. Ez már kóros mostanában. A doki szerint a vágyamat valósítottam meg az álmomban, amit én érdekesnek találtam, mert soha nem fogalmaztam meg magamban, hogy erre vágynék. De közben az jutott eszembe, és igazi felismerés volt, hogy a kapcsolataimban ezt keresem mindhiába, ugyanezt az érzést várom a fiúktól, amit apuval kapcsolatban soha nem éreztem. Eddig valahogy úgy hittem, hogy olyan közelséget, intimitást keresek, amit csak egy természetfeletti lény mellett kaphatnék meg, aki tényleg belelát a gondolataimba, és feltétel nélkül szeret. De tegnap rájöttem, hogy nem ezt a lényt keresem a kapcsolataimban, hanem a valódi rossz helyett egy valótlan, de jó apát. Vagyis azt az érzést, amit vele nem tapasztaltam meg. Tényleg, tök sima ügy, nyilván ő az első férfi az életemben, és ettől ilyen az utána következőkhöz is a viszonyom. Távolságtartó vagyok. Nem bízom meg senkiben. Semmiképpen sem hiszem el, hogy „majd jövök”, meg „elviszlek”, meg „meglátogatlak”, meg „elmegyünk nyaralni”, meg „szeretlek”, meg „hűséges vagyok hozzád”, vagy egyáltalán „számítasz valamit”. Olyan furcsa, hogy logikailag eddig is értettem ezt, de most érzem is az egészet. És le van esve az állam, mert olyan újnak tűnik ez a felfedezés. Persze egy dolog ésszel tudni valamit, és egészen más dolog igazán, belülről tudni és érezni. De azért ez nem a végső megoldás, ez csak egy pici darab a kirakósból. Kíváncsi vagyok, mi jön még. Mondtam, hogy anyut tulajdonképpen nem szeretném a piedesztálról leemelni, attól nagyon félek. Pedig muszáj lesz, mert most nem a helyén van bennem, hanem annál sokkal irreálisabb magasságokban. A doki szerint egy őszinte szavam sincs vele kapcsolatban, és ezt én is pontosan tudom és tudtam eddig is, de kész vagyok ezt az elfogultságomat akár meg is védeni, mint egy anyatigris.

Nem emlékszem sajnos, konkrétan mik hangzottak még el, kivéve, hogy a személyiségzavarok közül a borderline-ra és narcisztikusra gyanakszik velem kapcsolatban, de még nem ismer eléggé. A borderline-t ugye tudom évek óta. A narcisztikussal pedig büszkeségemben sért, ettől aztán autentikus a feltételezés. Ja, még egy nagyon érdekes dolgot hallottam tőle, az autókhoz, pénzhez és általában véve a tárgyakhoz való viszonynak köze van a szüleinkkel való kapcsolatunkhoz és ahhoz, hogy mit kaptunk vagy nem kaptunk tőlük. Végre valaki megerősített engem a sejtésemben. Az, amit a kocsikkal művelek, nem lehet véletlen, vagy nem lehetek simán ennyire szerencsétlen. Ami most eszembe jut:

Fiat 125 – a motor kijött az oldalán, motorcsere (nem emlékszem, mi lett vele később)

Volvo 240 – összevissza törtem, végül fillérekért eladtam

Skoda – összetörtem, elvontatták, onnan nem váltottam már ki

Mazda – totálkárosra törte az ex

Isuzu – naponta durrant el egy-egy csöve, majd hengerfejes lett, az új tulajának semmi baja nem volt vele később

Audi – nem is emlékszem, hogy jártam volna vele, általában rossz volt

Pontiac Sunfire – mindig felforrt a hűtővize, rendszámot bevonták, vizsga nem volt rajta, részletet nem fizettem, bank vissza akarta venni, eladtam fillérekért, totálkárra törte új tulaj

Alfa – azonnal indítócsere, összetörtem, eladtam negyedáron

Astra – három hónap után ellopták

Kis Volvo – eladtam, de az autókereskedő lenyúlta az árát

Punto – két hét után vissza kellett adnom

Mostani Volvo – inkább nem részletezem, épp ma, mondjuk, sikerélményem volt vele, mert sikerült nagyon nehezen beindítani, majd egy útszéli Volvónak nyitva volt a motorházteteje, ezért kiszereltem belőle azt a csövet, ami az enyémből egyszer csak eltűnt, és betettem az enyémbe, és úgy tűnik, beindul. Talán nem kell majd lejtőtől lejtőig közlekednem, ahogy eddig tettem, hogy be tudjak gurulni vele. Bár még az is sokkal jobb, mint a békávé. Mondjuk, ma épp levitt egy pasi kocsival, csak úgy felszedett, ahogy a pasik szokták a milliós kocsijuk biztonságában, és cserébe kérte volna a telefonszámom, de hát mondtam, hogy sajnos nem lehet.

Na, még abban is nagyon reménykedem, hogy a terápia eredményeképpen egyszer csak majd megszakad ez az átok, ami a kocsikkal sújt. Bár hinni nem hiszek benne. Pedig jó lenne, mert ez a mostani tényleg a végét járja, és éppen újat keresek.

2004. április 29.

A múltkor a doki azt mondta, amikor arról beszéltünk, hogy mit szeretnék a barátomtól, hogy végül is én egy terápiás kapcsolatot várok el párkapcsolat gyanánt. Mondtam, hogy de hát miért ne lehetne olyan, képzelje el például a dalai lámát vagy egy más megvilágosodottat. Erre ő, hogy de a dalai lámák annyira szabad emberek, hogy tulajdonképpen nem is lehet velük intim életet élni. És ez nagyon igaz, csak addig van szükségem erre, amíg az utat járom, ha megérkeztem, már nem lesz. Ugyanígy, mivel ez a partnerre is igaz, nem várhatom el tőle, hogy tökéletes legyen. Ha az lenne, nem is lenne velem. Ez csak úgy eszembe jutott, de fontos.

Amúgy meglett a teszt eredménye, meglepő dolgokat mutat, mondjuk, a felét nem tartom igaznak. Ami biztos úgy van, hogy az önkontrollom és a felelősségtudatom alacsony, és a doki egyöntetűen ezt szokta látni a drogosoknál. Meg a másoknak való tetszeni akarásom is alacsony. Az is alacsony értéket mutat, ami arra vonatkozik, hogy mennyire vagyok konformista a létrán való felfelé lépegetés tekintetében. Mellette magas viszont ugyanez, csak a kreatív területre vonatkoztatva. Az önértékelésem nem alacsony, ez baromság, a szocializáltságom viszont talán a legalacsonyabb volt az ábrák közül. De a társasághoz viszonyuló énem viszonylag normális értéket mutatott, meg a nőiességemet illető is, ötven felettit.

2004. május 1.

EU-tagok vagyunk. Örülnék neki, ha ez tudna érdekelni. Az azt jelentené, hogy meggyógyultam, és már kifelé is tudok figyelni.

A terápia egyébként nagyon elindult, szinte minden percben magamon dolgozom. A lehető legmélyebben vagyok benne. Tart még az összetört állapot, bármikor képes vagyok elsírni magam. Szombat lévén ma is rosszkedvűen ébredtem, félve, hogy mit kezdek magammal. Azelőtt ez soha nem fordult elő, mindig elfoglaltam magam, sőt annyira, hogy direkt élveztem az egyedüllétet. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy azelőtt nem engedtem meg magamnak, hogy érezzem a magányosságom?

Nagyon zavar a mostani állapotom, amelyhez az is hozzátartozik, hogy kínlódom András nélkül. Másrészt meg valahogy mégis elfogadom ezt az egészet. Ha már András nem engedi, hogy kikapaszkodjam, legalább én hagyom, hogy hadd szenvedjem ki magam. De minden fáj: minden mozdulat, minden gondolat, minden szó. Mindig egy darab véres hús jut eszembe magamról.

2004. május 5.

Viszont összefutottam Szebeni Andrással, és nagyon örültem neki. Ő is abbahagyta a dohányzást, mert megműtötték, és muszáj volt. Negyven év után. Ha jól tudom, a tüdejét műtötték, szóval nem csoda, hogy abbahagyta. Dicsért, hogy jól nézek ki, meg szokás szerint kérdezte, hogy mikor jöhet fel hozzám. Nagyon csípem. Eszembe jutott, amikor ismeretlenül felhívtam, hogy készítsen rólam fotókat a készülő könyvemhez, mire ő csak ennyit kérdezett: És mondja, jól néz ki? Később elolvasta az írásomat a felesége, aki némely vélemények szerint az ország legjobb szerkesztője, és azt mondta, ezen ő nem javítana semmit. Úgyhogy András a szívébe zárt, és elvállalta a fotózást, valamint a saját kiadójánál sokat lobbizott, ezért végül ők adták ki. A fotózás vicces volt, először is a műteremlakás folyosóján levetkőztettek, és hagytak ott ülni, amíg eltűnt a bugyi nyoma a csípőmről. Pontosabban András közben be is mutatott ennek-annak, csak úgy, ahogy az Isten teremtett. Élveztük a fotózást, a kábítószerként kihúzott lisztcsíkot, meg a birkózásom illusztrációját, amikor összevissza kentek iszappal, és megszaggatták a trikóm. Kár, hogy csak a borítókon jelentek meg képek végül.

Andrásom ma is hívott, többször is. Jól elbeszélgetünk, fogalmam sincs, mi célból. De nem is foglalkoztat annyira. Mármint ez a része. Az nagyon is, hogy (miért) nem vagyunk együtt.

Voltam szoliban, ha már bálna vagyok, legalább ne legyek fehér bálna.

2004. május 16.

Vasárnap van, és pénteken voltam utoljára dolgozni. „Meddig is bírta most?” – tette fel a némileg idegesítő kérdést a doki. Nos, tényleg impulzív vagyok, és nem tudok máshogy reagálni, mint hogy „a tököm tele, kilépek”, de jelen esetben a munka is szar volt, és a főnök ritka geci. Amúgy olyan húsz napig bírtam.

Szerdán hánytam az egésztől, de hazafelé arra gondoltam, hogy kivételesen használhatnám az eszemet, és ezúttal rávehetném magam, hogy bírjam ki addig, amíg találok más munkát, hiszen itt legalább van internet, és így tudok melót keresni, vagy legalább hó végéig maradnom kéne, hogy ki tudjam majd fizetni a lakbért. Andrásnak mondtam is telefonban, hogy így gondolom, de hogy egész egyszerűen nincs előttem minta, hogy akkor ezt hogyan kell, még sosem cselekedtem „nem impulzívan”. És gyakorlatilag sikernek könyveltem el szerdán azt is, hogy egyáltalán gondolatban eljutottam idáig. Csütörtökön pedig felmondtam. Annyira kiszámítható vagyok. Pénteken délelőtt aztán az összes szóba jöhető galériának és múzeumnak elküldtem az önéletrajzomat, majd egész nyugodtan fogadtam a főnököt és a sleppjét. Szó nélkül kifizetett, és a végén kezet is fogtunk, és egy mosolyt is eleresztett. Tekintve viszont, hogy előtte miket mondott a kolléganőmnek, meg utána hogy bánt vele, és hogy csak a gyengébb felé mutatja ki az igazán geci oldalát, én nem vagyok hajlandó ezt a diplomatikus viselkedést (a mosolyogva kezet fogást) valami pozitívumként elkönyvelni.

Azért emelem ezt ki, mert mintha a dokin azt látnám, hogy mint egy tanár, örömmel terelget a szocializáltság felé. Javasolja, hogy szerezzek diplomát, de ezenfelül még gyakorlatilag le is hülyézi azt, akinek nincs. Ez nem jogos szerintem, és biztos vagyok benne, hogy diplomával a zsebemben ugyanilyen tehetetlenül és bizonytalanul állnék itt a jövőmet illetően. Sokkal jobban tetszene, ha afelé terelgetne, amit valóban szeretek csinálni, ami valóban én vagyok.

A „merj önmagad lenni”, „tedd azt, amit szeretnél”, „engedd el magad, az univerzum majd úgyis gondoskodik rólad” spirituális igazságok mindig is közel álltak hozzám, de mindig is ellentmondásba keveredtek bennem a külvilág elvárásaival. Persze ha valóban mernék úgy élni, nem találkoznék több ellenvéleménnyel a külvilágból, és ez az egész nem jelentene problémát.

Pénteken, a felmondás után hazafelé nagyon rossz kedvem volt, és megint sírhatnékom támadt. Ismét úgy éreztem, hogy a semmiben lebegek. Se munka, se András. Üresség, céltalanság, de a legrosszabb az az érzés, hogy hányadszor történik velem ugyanez. Meg annyira azért nem volt tragikus a munkahelyem, és legalább nem kellett szembenéznem azzal, ami akkor vár rám, ha itthon ülök, gyakorlatilag a világ végén, és semmi dolgom. De ezt közben elfelejtettem, és csak az járt a fejemben, hogy harcolnom kell egy ilyen fasz és igazságtalan főnök mint elnyomó ellen. Tulajdonképpen azt is ki kellene silabizálni, hogy miért reagálok ilyen erőteljesen arra, ami nem is ellenem irányul. Mindegy, egyszerűen nem vagyok képes olyan munkát végezni, ami nem nekem való, és ez valószínűleg így is marad.

Aztán hirtelen arra gondoltam, mi lenne akkor, ha tényleg teljesülne a vágyam, és meghalnék. Most esett le, hogy valószínűleg azt is megbánnám utólag. Rájöttem, hogy én mindig csak vágyakozom valami felé, de valójában baromság az egész, akkor sem lesz jó. Akkora felismerés volt, és most olyan nehéz megfogalmazni, visszaadni… A lényeg, hogy egyáltalán nem a halálra vágyom, inkább csak azt szeretném megtudni, hogy valamilyen halálos betegségben szenvedek, mert akkor elkezdeném jobban értékelni az életet. Erre vágyom, erre az érzésre, egy ilyen motivációra. Tegnap, szombaton a pénteki sírás után mégiscsak úgy ébredtem – jó későn, a fantasztikus napsütésben –, hogy milyen jó, hogy nem dolgozom már ott, és hogy nem kell magamra erőltetnem egy ilyen beteges munkát.

2004. május 17.

Megakadt a szemem a napló elején most, ahogy kinyitottam a dokumentumot, és hihetetlen, hogy március hatodikán már szakításprojekt volt, és még mindig tart. Hát ezért nem érdemlünk dicséretet, elég nagy pancserok vagyunk.

Voltam a dokinál is, mondtam neki, hogy szívesen mennék elmebetegeket ápolni, merthogy nagyon régóta furcsa vonzódást érzek feléjük, majdhogynem egy hullámhosszt (vajon miért?). Fél tízre értem haza. Egész nap mentem, békávéztam, és semmi para nem volt bennem. Sőt szerintem az emberek pont azért néztek, mert látták rajtam, hogy szabad vagyok. Nem rettegősen éreztem magam, hanem mint hal a vízben.

Fel is merült bennem, hogy miért ne feküdhetnék le valakivel csak azért, mert kedvem van hozzá? Egyáltalán, most kedvem támadt ilyesmihez, eddig nem volt. Meg bulizni, meg szabadon élni, meg azt csinálni, ami jól esik, és semmi olyasmit, ami nyomaszt. Hát sz’al ebből gondolom, hogy talán egyszer kilábalok ebből a kapcsolatosdi nyomorból. Ami egy rettenet, én mondom. Amit én művelek ez ügyben, annak semmi köze a valódi szeretethez. De nagyon szeretem Andrást. De ha vége, akkor vége. Azért délelőtt megírtam neki, elbocsátó üzenetként, hogy bekaphatja, amiért feladta, és hogy nyuszi.

2004. május 21.

Andrással beszélgetünk telefonon, de eléggé távolságtartóan. Viszont tegnap mentem reggel a buszon, néztem ki az ablakon, talán a családi házakat, és ennek kapcsán megint gondolkozni kezdtem a párkapcsolatokon, amikor valahogy beugrott, és igazán és mélyen átéreztem, hogy mennyire önző vagyok. Persze eddig is mondták ezt nekem, de most már tudom, miért nem jött át. Azért, mert önzőség alatt én általában azt értem, hogy valaki másnak a rovására a magam malmára hajtom a vizet. De én úgy érzem, hogy engem nem vezérel rossz szándék, sőt ez esetben szándék(osság)ról sem beszélhetünk, hanem egyszerűen csak annyira félek, és rosszul érzem magam, hogy nem tudok másképp viselkedni. Az eredmény viszont határtalan önzőség. Egyébként történnek velem ilyenek, hogy valamiről beszélünk a dokival, majd pár nap után egyszer csak átjön a lényeg, és megértem, igazán, belülről. Ezen kívül nem tudom, működik-e a terápia, vagy hogy mi történik valójában, de szeretek oda járni, és remélem, hogy lesz valami foganatja.

2004. május 24.

Hétfő van, semmi dolgom, teleettem magam csokival. Este még azt gondoltam, hogy reggel elmegyek futni, de egész egyszerűen nem volt kedvem fölkelni. Azt már nagyon gáz állapotnak szoktam pedig tartani, ha ennyire nem vagyok motivált. Furcsa dolgot álmodtam, egy közösségről, akik kungfuztak és valahol vidéken éltek, félig kivonulva a civilizációból és eléggé naturalista módon. Nekem tetszett, vonzott, de kissé kívülállónak éreztem magam. Elmeséltem ezt a dokinak, akihez délre mentem, meg a tegnapelőtti álmomat is: megtudom, hogy kínai ügynökök keresnek, ezért nem merek hazamenni. Anyuéknál szeretnék lenni egy ideig, de ők ennek nem örülnek (ez ugye az életből is ismerős). Egyszer csak anyu átváltozik egy szörny kínai ügynökké, vagyis ellenséggé. Verekszünk, és azt hiszem, megverem. A doki szerint nagyon paranoid álom, hogy azt a kulcsfigurát is, akinek a biztonságot kellene nyújtania, ellenségnek tartom. Csodálkozott, hogy mennyire nem asszociálok semmire, így nem jutottunk semeddig az értelmezésében.

A doki most valahogy jobban reflektált, összefoglalta néhány gondolatát, de azt mondja, még nem látja az összefüggéseket. Mindenesetre érdekes és izgalmas esetnek tart… Megtisztelő. Azt mondja, csavargó vagyok, bizonytalan élettel, körülményekkel, bizonytalan személyiséggel, és ehhez valamilyen oknál fogva ragaszkodom. Hogy amint valami állandóság kerülne az életembe, azonnal felrúgom azt. Azt gondolja, a csavargó létemhez apunak lehet köze (hiszen ő is csavargó). De hogy ott van az a szeparációs szorongásom is, ami anyu miatt lehet.

Talán éppen ezért ragaszkodom a bizonytalan életemhez, hogy ennyire érdekesnek tűnjek, mert a hétköznapi élet unalmas. Talán láttam, ahogy aput nem elégítette ki az az élet, amit anyu nyújtott neki.

2004. május 25.

A terápiában egyébként az a jó, hogy ott kénytelen vagyok megfogalmazni bizonyos dolgokat. És egész jól megy, nehezebbnek képzeltem. Amikor Andrással veszekedtünk, sokszor azt mondtam, hogy képtelen vagyok megfogalmazni, amit érzek, de szerintem nem is lehet, mert az érzés lent van bennem, a gondolatok pedig, amiket meg lehet fogalmazni, helyileg is máshol vannak, fent. Annyit tudok mondani, hogy sötét és félelmetes és fáj. És itt meg is akadtunk. Persze a terápián nem vagyok éppen benne egy fájdalmas helyzetben, de mégis, érzem, hogy fejlődök ezen a téren.

És most futnom kéne, ha lenne erőm, de helyette mindjárt ráborulok itt az asztalra.

– 8 –

2004. június 3.

Azt álmodtam, hogy a doki feleségéhez járok angolul tanulni, de nem akarja velem folytatni, mert valami rosszat tettem. De valami olyan rosszat, amiről nem nagyon tehettem, nem is volt bűntudatom, egyszerűen csak a hölgynek nem lehetett összeegyeztetni a hitvallásával, vagy mijével. Egyébként a szomszédaim voltak, amolyan erdőben laktunk mindannyian, nagyon szép helyen. A doki pedig talált nekem valakit, aki el akarta adni az ötötvenes Volvóját (nincs is olyan), ami nagyon szép volt, részletesen leírta nekem, türkizkék, jó állapotú, ötszázezer forintért. El is döntöttem, hogy akkor aputól kérek kölcsön háromszázezret, biztosan ad, lévén, hogy végre nem robogóra költöm, a többit meg részletben fizetem ki a tulajdonos fiúnak. Érdekes, hogy az autónak mint tárgynak az én életemben van valami köze a szülőktől meg nem kapott szeretethez, és az álomban a doki segítségével jön össze, de beszáll az egészbe valahogy apu is, ha nem is olyan részben vagy mértékben, ahogy kéne. Érdekes álom.

Úgy tizenegy körül ébredtem teljes kómában. Iszonyatosan esős idő van, ezért festésről (amit mostanában csinálok) szó sem lehet. Az utcára sem tudok kimenni, mert nem tudok az ujjamra cipőt húzni. Tegnap leszedtem a kötést, mert cserére vissza kellett volna mennem a kórházba, de nem volt időm, így megnéztem én magam, mi is a helyzet. Hát most elég ocsmány, gennyezik, meg minden, a köröm helyett ott a véres hús, de legalább egy darabban van (pár napja nehéz deszkákat ejtettünk rá, amik hosszában átvágták a nagylábujjam). Azért zokniban, papucsban eltotyogtam a közérthez az esőben, később pedig fürödtem. Mikivel ment az sms-bajnokság, nagyon hiányzott. Pont, mikor a fürdést befejeztem, egyszer csak megjelent. Eddig még meg sem ölelt úgy istenigazából, ma egy kicsit végre igen. Kissé zavar, hogy vékonyabb nálam, szinte nem is magasabb, szóval összességében nagyon picinek érzem hozzám képest. De hihetetlenül finoman nyúl hozzám. Ezt most meg is írom neki.

Megírtam. Amúgy szőkített haja van, most is bennem van a tapintása, olyan kis kevés, finom. El tudom képzelni, hogy a kisfia ezt örökölte. És hatalmas orra van, és még ferde is, meg nagy kék, gülü szemei. Nem régóta ismerem. Punk.

Ma mentem volna a dokihoz, de cipőokból kifolyólag lemondtam. A munka miatt kedden sem találkoztunk, és a jövő héten végig nem fogunk, mert konferencián lesz. Pedig úgy kielemezném ezt az egészet vele, hogy mi ez, hogy ilyenkor, ha nem lehet (mert felesége van), így el tudok szállni. Néha nagyon megijedek, hogy mindennek talán semmi köze a valódi személyhez, csak az én személyiségzavaromhoz, és csak azért kell nekem, hogy felértékelődjek. Az az ijesztő ebben, hogy mennyire nem ezt érzem, hanem őszinte, gyerekes szerelmet, rajongást, tiszta érzéseket, és mindezt bemocskolná az a tény, hogy mindez nem is igaz.

2004. június 4.

Egész nap nem csinálok semmit, viszont sokat eszem, az „engedjünk meg magunknak mindent, semmi tiltás” jegyében. Erre nagyon rápörögtem, hihetetlenül felszabadult vagyok mostanában. Nem tudom, mi volt előbb, ez az érzés, és az hozta magával a szerelmet, vagy fordítva. Arra gondolok, hogy ennek kellene a normális lelkiállapotnak lennie – tavaly is ilyen szerelmes voltam, és aztán elmúlt, sőt iszonyatos gúzsba kötöttem magam. Lehet, hogy ez évszakfüggő és ahogy jön a tavasz, a május, megbolondulok? Hát, legalább egy évben egyszer, az is valami.

András hívott, hatvan percet beszéltünk, majd még kétszer visszahívott. Eléggé kivan. Azt mondta: „a szépségeddel, a vagányságoddal, meg azzal a fene nagy szabadsággal, amit sugárzol, csábítottad el…” , „Nagyon vágyom szeretetre”, „Nem vagyok túl rajtad, inkább ne is beszéljünk egyáltalán”, „Megyek hat hónapra külföldre dolgozni… …hogy minél messzebb legyek tőled”, „Nyáron délre utazom”, „Szar érzés, hogy más tetszik neked”, „Ha találkoznánk, rád ugranék”, „Hihetetlen, hogy csak egy sztori leszek az életedben én is, nem akarom, hogy megírj”.

Este megjött Bence, aki külföldön élő orvos, és aki sajnos szintén a netről van. Egészen addig nagyon jó kedvem volt, boldog voltam Miki miatt. Bendzsó testvérem nálam volt, de sajnos nem sok értelmeset csináltunk. Jelképes ideig bicikliztünk, nagyjából a célból, hogy még kaját vegyünk a közértben. Délután leírtam ide, hogy miket szeretnék, amitől aztán nagyon jól éreztem magam. De az este közeledtével kicsit kezdtem bepánikolni, hogy jön Bence. Olyan nyolc-kilenckor érkezett, és hozott ajándékba egy mobiltelefont, de egyáltalán nem illik hozzám. Természetesen ha Miki hozta volna, nagyon szépnek találtam volna. Aztán gyorsan el is kezdtünk Martinizni, ami tulajdonképpen nem esett jól. Rágyújtott, majd zsinórban elszívott vagy hat cigit, és nem tudta őket rendesen elnyomni. Megmasszírozta a talpam, de nem elég erősen. A hátam is, de a lábam már nem engedtem, ahhoz le kellett volna vetkőzni. Aztán elment a vécére, és fingott egy nagyon nagyot. Nekem meg egyre rosszabb kedvem lett. Kicsit háborgott, amikor mondtam, hogy kint aludjon a kanapén.

2004. június 6.

Nem volt kedvem felkelni úgy, hogy kint várt Bence. Pedig mindent megtett, hogy felébresszen, csörgött, zörgött, fürdött, mosogatott. Én meg direkt visszaaludtam. Végül küldött egy sms-t, hogy menjünk valahova kirándulni, mire kikászálódtam az ágyból. A nyakamat masszírozgatta, ami nagyon idegesített, nem értettem, miért kezel a tulajdonaként. Mondtam, hogy vissza kell majd érnem időben (hiszen egy óra körülre vártam Mikit). Elmentünk Szentendrére, ami iszonyatosan bejött nekem. Nagyon szívesen laknék ott és dolgoznék egy galériában. Tisztára beleszerelmesedtem. És gyönyörű nyár volt, és tele turistával. Kajáltunk egy helyen, a Fő téren, és néztük az embereket. Bencével egészen jó életem lehetne, ha hagynám magam, de valami nagyon visszatart tőle. Egyszerűen nem tudom, hogy mi, de halálra idegesít. Mondjuk, tény és való, hogy baj van vele, hiszen semmi alapja sincs annak, hogy ő így rám kattant. Meg akar fojtani. Borzasztó az egész, na. És az is, hogy ilyen kettős élet szituba keveredtem. De ha már egyszer idejött miattam, képtelen vagyok azt mondani, hogy ne haragudj, eddig volt az András, most ugyan ő elmúlt, de közben, amíg nem figyeltél ide, szerelmes lettem valaki másba. Érzem, hogy uralkodni akarna rajtam, kicsinyesen a tulajdonának tekinteni, a gondoskodásával kalitkába zárni. És a hideg ráz ettől.

Délre szigorúan hazahozattam magam. Gyorsan megfürödtem, hajat mostam, hiszen jött Miki. És szeretkeztünk végre. Fantasztikus volt. Itt volt vagy három-négy órát. Imádom.

Bencének meg közben hülye tehetetlenségemben megígértem, hogy lemegyek vele a Balcsira keddtől szerdáig vagy csütörtökig.

2004. június 7.

A napjaim immár sorozatosan az érzéki örömök jegyében telnek. Kajálás, napozás, udvaroltatás. És ez nagyon jó. Kivéve a súlyomat. De nem akarok ezen az egészen változtatni, mindig is azt akarom ezentúl csinálni, amit szeretnék, amihez éppen kedvem van. Elegem van az aggódásból, a félelem motiválta  cselekedetekből. Ma megkísértettek erről az oldalról: mehetnék egy helyre hülye marketingvezetőnek. Szép kis menedzseri állás. És kezdődne az egész szar elölről. Nyár van, meleg van, nincs kedvem ruhát venni magamra, csak papucsot meg rongyokat.

Összeírtam ma, mi kellene a Caminóra, a zarándokútra. Ott legalább formába jönnék az egész napi gyaloglástól. Mindenképpen végig kell mennem rajta, szarom le az ötven fokot. Valószínűleg fordulat lenne az életemben, kár lenne ehelyett valami ugyanolyanba fogni, mint eddig mindig.

Este találkoztam Andrással, beültünk egy cukrászdába. Hihetetlenül megörültem neki, amikor megláttam a buszról, szép volt, csinos az öltönyében, jóképű, és először bátortalanul, majd az én örömömet látva ő is szélesen mosolygott. Folyton simogattam és ölelgettem volna, de valahogy a cukrászdában kicsit elromlott az egész, aztán meg fokozatosan nagyon. Nem is tudom miért, görcsös lett minden. Én speciel borzasztó elengedett voltam, halál jókedvű, de ő nagyon szorongó, és ahogy folyamatosan kaptam tőle a negatív megjegyzéseket, nekem is elment a kedvem mindentől. Lecikizett az égvilágon mindenért, például azonnal közölte, hogy Camino lehetetlen akkor, amikor én szeretném, lévén, hogy három hét alatt kellene három kilót összeszednem. Persze épp azért tudott ezzel elkedvetleníteni, mert nyilván igaza van, de hihetetlen, hogy egy kérdésnek ő kizárólag a problémarészét nézi, másra képtelen. Meg nekiállt cseszegetni, hogy mindent hanyagolok, meg over all hülye vagyok. Az ő verziója természetesen homlokegyenest különböző, szerette volna, ha jól érezzük magunkat. Lényeg, hogy teljesen elkeserített és kiábrándított, hogy ha szétrobbanok az erőlködéstől, és vért izzadok, sem vagyunk képesek érteni egymást. Még a buszon is hívott, majd később itthonról is sokat beszéltünk. Tulajdonképpen halálra van sértődve amiatt, hogy túlléptem az egészen. Ettől függetlenül nem hajlandó megmondani, mit akar, folytatni, vagy csak azt, hogy a normális emberekhez hasonlóan legyek még egy ideig kiborulva.

2004. június 8.

Tizenegy körül indultunk a Balcsira Bencével. Menet közben elugrottunk a Vianba a maszkokért, leszedték őket a falról, vége a kiállításnak. Bence halálra idegesített, gyakorlatilag minden szar volt, amit csinált vagy mondott. Nem nyitotta ki nekem a kocsiajtót, hülyeségeket beszélt, büdösnek éreztem. Magamban végig kommentáltam a viselkedését, és emiatt végig lelkiismeretfurdalásom volt. Kéne a francnak, hogy az életem minden pillanata tőle függjön. Amikor megérkeztünk az apartmanjukba, szomorúan konstatáltam, hogy csak egy ágy van, és bár dupla, de elég kicsi. Már előre féltem. Lementünk a strandra napozni. Kaptam egy rózsaszínű, felfújható szörnyet, meg lángost. Valahogy örömmel töltött el, hogy legalább – ha nem is nagyon, de – megfizet azért, hogy ott vagyok. A kútnál vettem egy Playboy-t, csak hogy idegesítsem. A strandon próbáltam minél messzebb húzódni tőle, testben és lélekben, és csak olvastam. Nem fürödtem a lábujjam miatt, ami egyébként rondább lett, és szét is nyílt. Később visszamentünk a szállásra, zuhanyoztunk, felöltöztünk, és elautóztunk Tihanyba. Ott egy eszméletlen helyen lévő cukrászdában ittunk egy kávét, majd átmentünk egy hasonlóan káprázatos helyre, egy parasztos vendéglőbe. Fantasztikus kaja volt meg házi bor, úgyhogy rendesen berúgtam. Otthon pedig felbontottuk az üveg Martinit, amit vettünk. Mikivel végig sms-eztem, nagyon hiányzott, és hülye érzés volt, hogy olyan helyeken jártunk, ahová az embernek a szerelmével kéne mennie. Iszonyúan nyomasztott Bence. Gyakorlatilag végig azzal voltam elfoglalva, hogy előle, mellőle menekülök. András is jelentkezett, többször hívott aznap és este is. Bence később tudatta velem, hogy egy órát beszéltem (veszekedtem) telefonon, míg ő kint várt a teraszon. Nevetséges, kaotikus helyzet volt már megint. De legalább azt hihette, hogy Andrással még nincs vége érzelmileg, így gyakorlatilag elfogadta a tényt, hogy képtelen vagyok vele bármire is. Ezt meg is mondtam neki, és nagy kő esett le tőle a szívemről. Közben nagy örömömre találtam egy felfújható matracot, és a nappaliban meg is ágyaztam magamnak rajta. Bence borzasztóan reklamált, és kért, hogy menjek be vele, de nem voltam hajlandó. Így lefeküdt ő is a másik szobában, és csendben szerelmet vallott. Én addigra már minden pasitól hánytam. Úgy meghatódott a saját vallomásától, hogy ki is jött megsimogatni, de én elhúzódtam, így visszament.

Sokáig nem tudtam elaludni. Körbe-körbe jártak a gondolataim. A hihetetlen szabadságérzet, ami mostanában bennem van, egészen elkapott és magasba dobott. Felmerült bennem, hogy ha elmennék a Caminóra, ott aztán annyira átlépnék minden határt, hogy már nem lenne visszaút, és onnantól nem is lenne értelme az életnek, hiszen már mindent megtapasztaltam, vagy inkább úgy mondanám, hogy elmentem a végsőkig, ledobtam magamról mindent, akkor meg minek vegyem fel újra. És nincs is hozzá kedvem, és komolyan gondolom ezt az egészet, hogy így a jó, semmi dolgom, nincs jövőm, csak jelenem, minek kötném gúzsba magam? Fantasztikus érzés, hogy bármire képes vagyok, én vagyok a legbátrabb, akármit megcsinálok, nincsen vesztenivalóm, és nem félek semmitől. És akkor beugrott Mr. Johns (így hívják?), a mániás depressziós, akit Richard Gere játszott. És hogy pont ilyen volt a felhangolt szakaszában (a zuhanás előtt). És eszembe jutott a dokim. Hogy biztos nem véletlenül nem voltam nála már két hete, és épp most alakult ki ez az állapot. Ő nem találná szociális viselkedésnek. És mindettől hirtelen rosszul lettem. Mert érzem, hogy ez jó, hogy jobban vagyok, hogy ennek kéne a természetesen állapotomnak lennie, vagy az elérendő célnak, de a társadalom ezt egész egyszerűen felelőtlen viselkedésnek tartja, vagy orvosi eset felhangolt állapotának, vagy lenézendő léhaságnak, lustaságnak, mert éppen nem csinálok semmi értelmeset, hasznosat, semmi olyat, amitől túlhajszolt lehetnék, vagy amire büszke lehetnék. Az, hogy nem dolgozom, és jól érzem magam, és élvezem az életet, társadalmilag nem elfogadható. És a társadalom leginkább a saját lelkiismeret-furdalásomként szól hozzám. Hát ezért kell még ebben az állapotomban, a semmiben lógva végigmennem a Caminón, hogy csak azért is megmaradjon, és egy más ember jöhessen onnan vissza, akit már tényleg nem érdekel a többiek véleménye.

Mikor végre elaludtam, vadakat álmodtam, az italozásnak megfelelően. Egy erdőben kellett végigmenni. Valamiféle próbatételként. Valaki sorolta, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk (például mérges gázok párolognak, mocsarak stb.). Fecó és Marci is ott volt. Egy helyen megálltunk egy barlangnál pihenni, Marcit megláttam oldalról, meztelenül, vagy egyméteres nemi szervvel. Laura is ott volt, meztelenül, és egyfolytában nyújtózott, és Fecót nézte sóvárogva, el akarta csábítani. Fecó és én összetartoztunk, és Fecó nem is reagált Laura közeledésére.

2004. június 9.

Jobb kedvvel ébredtem, mivel azt gondoltam, nem kell tovább menekülnöm Bence elől, hiszen tiszta vizet öntöttem a pohárba. Megint lementünk a strandra. Ő egyfolytában sóhajtozott, szeretett volna közelebb kerülni hozzám, de nem hagytam. Folyton nyomkodni meg masszírozni akarta a hátam, ami hihetetlenül borzasztó érzés volt, mintha valaki szó szerint erőszakolna. Amikor meg hason feküdtem, felült, percekig nézte a fenekem, majd közölte, hogy nem tudja, milyen lehet, amikor vékonyabb vagyok, de a fenekem pontosan így tökéletes, ilyen gömbölyűen. Szerintem meg ehhez nincs joga, és nem a húspiacon van. Szinte undorodtam már tőle. Újrakezdte a nyomulást meg a szerencsétlenkedést, hogy „van-e esélyem?”, meg „de mondd meg, reménykedhetem-e”. Legszívesebben már belerúgtam volna, hogy lehet ilyen barom, láthatja, hogy húzódom tőle, miért nem ért ebből, miért kell odáig elmenni, hogy el kelljen küldenem a francba.

Hazafelé beszélgettünk valamennyit, jött ezzel a „szegény én, félek, hogy csak a pénzemért kellek a nőknek” dumával, mire közöltem vele, hogy ez belőle indul ki, ő az, aki ezt azonnal fontosnak tartja közölni magáról (mármint hogy van pénze), a létező legnagyobb terepjárója van, és szereti a megmentőt játszani. Bementünk a Honvéd kórházba, megmutattuk a lábujjam, de egészen okés, csak még lefedve kell inkább tartanom, nem kötés nélkül, ahogy egy hete járok már vele. Főleg a Camino miatt akartam, hogy lássa doki, hogy addigra biztosan jól forrjon be. Bence alig akart elmenni, még érzékenyen meg kellett ölelnünk egymást, de nem bírtam, ezért jól megbántódott. Később írt sms-t, hogy hihetetlenül hiányzom neki, majd, hogy szarul van, és hadd aludjon nálam. Képtelen lettem volna újra látni, annyira örültem, hogy végre megszabadultam tőle. Borzasztó rossz volt ez a két nap, végig feszülten menekülni, figyelni, hogy ne bántsam meg, várni, hogy vége legyen stb. Rájöttem, hogy soha többet nem hallgatok ilyen kérdésekben az eszemre, csak az érzéseimre. Így utólag nem is értem, hogy mehettem bele ebbe az egészbe. De persze vonzó az az élet, amit vele lehetne élni. Mármint az idealizált része. Mert a gyakorlat az, hogy egy kicsinyes, paranoiás, rögeszmés alak, sohasem szeretnék bele, és nem tudnám tisztelni. Szóval annyit válaszoltam arra, hogy nálam aludhat-e, hogy „ne haragudj, de nem szeretném”. Mire, hogy csalódott bennem, és azt hitte naivan, hogy az emberek jók. Erre már nem válaszoltam. Miki eljött a kisfiával, alig, hogy Bence elment, és lementünk a Rómaira. Sokan voltak, és mi sem tudtunk úgy együtt lenni, meg biztos az elmúlt két nap meg a két megbántott férfi (András és Bence) miatt nem volt túl jó kedvem. És akkor valahogy Miki is más lett hirtelen. Két napon át őt is idealizáltam, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a valósággal. Szóval szomorúak lettünk a parton sétálva, ahogy kettőnkről tanakodtunk. Később telefonon is beszéltünk jó sokat, tovább keseregve. Lehet, hogy csak fáradt voltam, és emiatt rosszkedvű lettem, és ezt vetítettem ki a kapcsolatra. Kicsit a szakítást láttuk az egyetlen megoldásnak. Elmondtam neki azt a káoszt is, ami a fejemben volt előző este szabadság-betegség ügyben, és azt mondta, távol érez engem magától. Azt hiszem, kicsit most kiéltem ezt a kapcsolatosdit. Még jó, hogy ha hagyjuk, kipörögnek a dolgok maguktól.

Csak a kajálással lenne már így. Egyrészt nagyon élvezem, csak icipici bűntudattal, hogy milyen jókat eszem, például vajas kifliket, másrészt meg nézem magam a tükörben, hogy milyen ütemben gömbölyödöm, és erőszakkal nem engedem, hogy utáljam magam és undorodjak, harmadrészt pedig csodálkozva nézem, hogy pontosan ugyanolyan mértékben tetszem a pasiknak, sőt most sokkal jobban vonzom őket, mint például amíg Andrással voltam. Azért egy-egy pillantástól a tükörben meglegyint a pánik szele, de egyelőre nem hagyom eluralkodni magamon. Azt kéne, hogy hagyni, hagyni, amíg csak bírom, és ha nagyon megijedek, akkor ott a kapaszkodó, hogy a Caminón majd lesétálom a felesleget.

2004. június 14.

Beszámoltam a dokinak az elmúlt két hét sztorijairól, hihetetlen anyagot gyűjtöttem neki. Szerinte neki csinálom ezt a pasizást. Kicsit fél, nehogy azért járjam végig a Caminót, mert a terápiában elérkeztünk egy ponthoz, amikor történik, történhet valami, én meg elmenekülök. Elmenekülök például egy felismerés elől.

A fene nagy szabadságomra meg azt mondta, hogy talán ez az én lételemem, és erre nagyon megkönnyebbültem. Azt hiszem, eléggé féltem, hogy azt mondja majd, persze valamilyen rafinált módon, mintegy a társadalom szavát hallatva, hogy a tevékeny és hasznos élet a jó, törekedjek arra. A pasikkal kapcsolatban végül is szinte együtt nevettünk, de gyakorlatilag azt is jóváhagyta, azt mondta, lehet, hogy én egy végzet asszonya típus vagyok, mindenhonnan elveszek egy kicsit, de nem engedem túl közel magamhoz egyik pasit sem, továbblibbenek. Igen, de közben meg azt hiszem, vágyom egy normális kapcsolatra. Na nem most, most a hátam közepére sem kívánom. El is mondtam a dokinak, hogy én most szívesen képzelem el úgy az életem, hogy sok férfi van körülöttem, támogatnak, akár anyagilag is, de egyikkel sem vagyok túl szoros kapcsolatban, és nevelek egy rahedli gyereket, és nem hiányzik egy kötött kapcsolat.

Egyszer majd végiggondolom, mit is jelentenek számomra a férfiak, nyilván sok mindent egyszerre. Talán tényleg a legfontosabb, hogy csodálnak, tetszem nekik, és ha legalább háromnak folyamatosan egyszerre, akkor az elég ahhoz, hogy annyi megerősítést kapjak, hogy egész emberinek, meg szépnek, meg jónak érezzem magam. De ha ez csökken, én sem érzem már értékesnek magam. Csak az a baj, hogy fáradságos munka ennyi csodálatot generálni, nem beszélve arról, hogy mi történik közben a csodálókkal. És ha mindez megvonódik tőlem, akkor baj van, tehát külső körülményektől függök, ami nem jó.

Aztán mindenképpen jelentenek valamit, amit birtokolhatok, és így nyilván szintén értékesebbnek gondolom magam.

Aztán természetesen olyan valakit jelentenek, akikkel a szerelem megtapasztalható, ez a gyönyörű, rózsaszín, euforikus állapot.

Szerencsés esetben olyat is jelentenek, akivel jól tudok beszélgetni, sétálni, ide-oda elmenni. Jelentik azt, aki kíván engem, és akit én kívánok, de ez sosem független az egyéb kapcsolódásoktól. Úgy értem, csak a testét nem szoktam kívánni, mindig mögötte van az a rengeteg közös élmény meg az a ki nem fejezhető, csak érezhető valami, amit önmagában a jelenlétével kivált belőlem, és a pillanatnyi hangulatunk is. Hogy éppen mennyire érzem magam közel vagy távol az illetőhöz.

És aztán nagyon fontos, hogy szeressem az illetőt akkor, amikor szeretkezünk, anélkül nem megy. Hogy a szereteten keresztül történjen meg az aktus, abszolút lélekből. Hogy amikor behatol, az lassan történjen, és nagyon figyeljünk oda, és nagyon nézzünk egymás szemébe, és minden porcikánkkal érezzük a másikat. Szerintem én már nagyon régóta igazán szeretkezek, és nem dugok vagy kefélek, vagy nem is tudom, hogy mondjam. Annyira, hogy szinte kedvem van közben elsírni magam, úgy kinyílok. És talán emiatt hasonló mindenkivel. Talán ha valaki erre nem vevő, azzal össze sem akadok.

De ezekben a hetekben elkezdtem idegen testekre is vágyni. Most azt gondolom, ez a szeretet egy lelkiállapot, ami kapcsolattól függetlenül meglehet bennem, és akkor bárkivel átélhetem ugyanezt. Valami egymásra hangolódás nyilván kell, de azt úgyis érzi az ember abból, hogy milyen benyomást kelt a másik, egy hullámhosszon van-e vele. És nőkre is vágyom. Sőt teljesen rákattantam erre a témára. Módszeresen elkezdtem az interneten keresni ez ügyben. Ez nem új nálam, volt már, hogy Lacival és Oroszlánnal egyszer sztriptízbárban voltunk, ahol ők ketten ásítoztak, engem meg teljesen lekötött a műsor, majd amikor odajött hozzám (és nem hozzájuk!) egy táncoslány, nagyon lelkesen el akartam menni vele, de erre a fiúk mondták, hogy ne már, viselkedjek rendesen. Azóta is sajnálom, hogy nem mentem el vele. És amikor arra gondoltam, hogy talán Andrással fogom leélni az életem, az első gondolataim egyike volt, hogy úristen, akkor nem próbálhatom ki lányokkal, mert az megcsalás lenne. Na hát most viszont már annyira szabad vagyok, hogy ennél nem is lehetek jobban, úgyhogy hajrá. A baj csak az, hogy fázni kezdtem ettől a természetellenes internetes ismerkedéstől, de hát van időm, majd csak utamba akad valaki. Ja, meg nagyon válogatós vagyok. Azt hiszem, onnan tudom, hogy nem vagyok leszbikus, mert nem szoktam élő nőket megkívánni, de azt nagyon is el tudom képzelni, hogy jól érezném magam valakivel. De annak olyasvalakinek kell lennie, mint én vagyok. Hasonló testalkattal, sötét bőrrel, jó illattal. A neten megtalált valaki, egy már nem fiatal anyuka, hogy szívesen kényeztetne, de nem mertem vele találkozni, mert mi van, ha mégsem tetszik.

Fú, ha szerelembe esnék egy lánnyal, akkor aztán magyarázkodhatnék körbe. De, mondjuk, én hiszek abban, hogy az emberbe is lehetünk szerelmesek függetlenül annak nemétől. Izgi. A fiúkkal egyébként igyekszem közölni, hogy mi az ábra, féltékenyek is általában. Andrást egyenesen sokkolni tudom ilyenekkel. Andrásnak az életében ezt a szerepet töltöm be: a sokkoló. De örülök neki, ha egy kicsit felszabadul. Most, így valamennyire eltávolodva, megint látom, hogy mennyire merev.

A doki azt is mondta, megjelenik egy csupa esettanulmányból álló kötete, és ne gondoljam, hogy belőlem esetleg majd nem lesz az, de még nem állt össze a képe rólam. Én persze örömmel válok esetté, ha kell. Mellesleg az, hogy érdekes eset vagyok, igen hízelgő, sőt az utóbbi időben már arra is gondoltam, hogy szinte szeretek ebben a szerepben tetszelegni. Persze amióta narcisztikusnak gondolom magam, mivelhogy azt mondta rám a doki, minden mögött ez a magyarázat sejlik, és lássuk be, általában helytállóan.

A terápia után egy jazzklubba mentem, annak örömére, hogy egy barátnőnknek megjelent egy verseskötete. Anyu és nevelőapám is ott volt, én meg hihetetlen gömbölydedségemben, de halál jókedvűen érkeztem. És akkor ott hatalmas kontrasztként éreztem, hogy milyen feszült mindenki, hogy mennyire hiányzik a spontán örömre való képesség a legtöbbünkből. Az a közhiedelmünk családilag, hogy ha nem dolgozunk vagy csinálunk valami hasznosat egyfolytában, akkor szarok vagyunk. Pusztán örülni, netán örömökért élni, az megvetendő, henye élet. De azt hiszem, mindannyian dolgozunk önmagunk felszabadításán. Ettől függetlenül a kisöcsém is a rosszat tanulja. A húgom, hál’istennek, mérhetetlenül boldog a lovardában.

A hétvégén én vigyáztam rájuk, erről a felolvasóestről már odamentem a házukba anyu kocsijával, míg ők kettesben nevelőapámmal pásztorórázni mentek vidékre. Húgom szombaton meg vasárnap reggel is felöltözve, kicsinosítva leült az ágyam végébe, és várta, hogy felébredjek, és vigyem őt a loviba. Egyenesen megható. Szeretnék vele beszélgetni és megérteni, megismerni ezt a csodát, ami az ő világa, a lovas. Mert azt hiszem, van egy másik világa is, ami rossz, az iskolában, talán csúfolták is, talán kiközösítették, nem tudni, hogyan védekezett, mindenesetre sehol máshol nincsenek kapcsolatai, csak a loviban.

Kisöcsém viszont szenved az unalomtól, és ezt fel is ismeri, irigyli a nővérét a szenvedélyéért. Szerintem ennek kivételesen nem valami trauma vagy az elcseszett nevelés az oka, hanem egész egyszerűen a környezetük meg az életforma, amibe be vannak kényszerítve. Falun vagy akár lakótelepen összeverődnének a gyerekek, de itt, a nagy böhöm családi házak között, ahol telefonon akkurátusan időpontot kell előzetesen egyeztetni, nem tud gyerekek között lenni. És látom rajta, hogy nagyon szégyelli magát, amiért ilyen élhetetlen, és biztos nyűgnek gondolja magát. Szörnyű.

Szombaton elvittem őt Szentendrére, de rohadtul nem volt kedve sétálni sem. Jelenleg semmi más nem motiválja az életben, mint a pizza, a fagyi, a csoki, a nyalóka meg a chips. Ráadásul otthon tiltva van az ilyesmi, így mindketten iszonyúan ki vannak rá éhezve. A húgom szerintem mindennap fagyizik a loviban. Tekintve, hogy én éppen olyan periódusban vagyok, hogy e téren mindent megengedek magamnak, sőt mostanra szükségem is van az édességre, tehát gyakorlatilag egyfolytában falok, feléjük is nulla volt az ellenállásom. Különben már híztam öt kilót, ami hihetetlen és elképesztő. Mármint rég voltam ekkora nagy. És mégsem öltem még meg magam. Valószínűleg még nem tértem magamhoz a sokkból. Nagyon megfeszítem magam, hogy semmiképpen se érezzek bűntudatot. És úristen, rájöttem, hogy nem is a kövérség a rossz, hanem a bűntudat. Na, úgyhogy most bűntudat nélkül zabálok, és növesztem a seggem. A cigi letevése után híztam két kilót, aztán megálljt parancsoltam, de úgy az utóbbi két hétben még hármat felszedtem. És ennek ellenére, illetve talán pont ezért, mert nem vagyok hajlandó nem tetszeni magamnak, fantasztikus sikerem van. Kisöcsém meg is kérdezte Szentendréről hazafelé, hogy „Orsi, téged miért néznek annyira a férfiak?” A baj ezzel csak, hogy nagyon féltékeny, és ez azt jelenti, hogy közben nyilván szenved attól, hogy elveszíthet valamit, vagy meg sem kap, vagy nem elég szeretnivaló és értékes. Szóval olyan orsis.

Szombaton munkaügyben is találkoztam egy nővel. Amint kimondtam az elhatározásom, hogy így maradok, nem akarom újra gúzsba kötni magam, jött András, hogy hülye vagyok, miért nem gondolok a lakbérre, mennyi a rezsi, jött-e már számla stb., aztán felbukkant az életemben Bence, azzal, hogy kifizet mindent nekem, én csak üljek le az aranytrónra az aranykalitkájában, aztán jött megint András, hogy ne most menjek végig a Caminón, hanem inkább majd menjek utána délre, ahova kiküldette magát, hogy tőlem minél messzebb legyen, aztán jött megint Bence, hogy elvisz inkább ő délre, aztán meg jött vagy három állásajánlat. Az egyiket elfogadtam, utána meg persze minden bajom volt. Elképzeltem, hogy vége a jókedvemnek, visszaléptem a darálóba. És aztán még a kezdés előtt lemondtam a munkát, és fellélegeztem. Odáig jutottam gondolatban, hogy akár hosszú távon is így maradhatok, legfeljebb hajléktalanná válok, annál rosszabb nem történhet velem, az meg mellesleg nem is olyan rossz. Csak úgy élni bele a világba, mindenféle vagyon nélkül, csavargóként, abszolút szabadon, jövő nélkül… Hm, hát nem ezt csinálják a szerzetesek is?

Vasárnap nem volt olyan szép nap, de fantasztikusan éreztem magam a gyerekekkel, együtt aludtunk anyuék ágyában, nagyon jó volt, ahogy ott szuszognak mellettem. Meg rugdosnak, meg horkolnak, nem is aludtam sokat. De azért nagyon jó volt.

Ma pedig összeírtam, mi kéne a maszkbolthoz, és mennyibe kerülne, szervezgettem egy rendezvényt, egy művész barátommal pedig kitűztünk egy festménykiállítást szeptemberre, valamint megszerveztem holnapra három film forgatását, és elkezdtem ismét olvasni a Caminó-t Shirley McLane-től. Valahogy automatikusan jött, hogy kezdek kicsit befelé fordulni a pasiktól a saját dolgaim felé. Lélekben félig már Spanyolországban vagyok, és próbálok összeszedett lenni, hogy tényleg eljuthassak oda. Túl sokat beszélek róla, ilyenkor szétforgácsolódik az energia, és nem lesz az egészből semmi, ezt nevezik póriasan „segget csinált a szájából”-nak. Hát dögöljek meg, végigmegyek rajta. Egyedül a dokinak van igaza abban, hogy elkezdtünk egyféle terápiát, és abba belecseszek, de talán lehetne ezt okosan csinálni.

2004. június 15.

Most éjjel – ahogy mostanában szoktunk – beszélgettünk Mikivel telefonon. Hát igen, az, hogy van, önmagában a lénye, már most függőség nálam. De nagyon jó. Viszont megfogalmaztam neki, pontosabban, mint ahogy nemrég leírtam, hogy valóban Bence képviseli azt, ami egy kapcsolat nem igazán jó oldala számomra, de mégis ragaszkodom hozzá. Az anyagi függőséget, meg azt, hogy gyereknek érezhetem magam mellette, mert gondoskodik rólam, biztonságot ad, megoldja az életem. (Ez persze elméleti, hiszen nincsen semmi közöttünk.) Végre észrevettem, hiszen ordít róla, hogy mit szimbolizál az életemben. Mikinél egyelőre respektálom, hogy van egy másik élete, más dolgai, más gondolkodása, van egy bizonyos kör körülötte, amit tiszteletben tartok, nem akarok átlépni, tudom, hogy az az övé. Egy olyan kapcsolatban, ahol a párom nem nős, miért nem tartom tiszteletben a másikat? Miért gondolom, hogy ott nincs is kör, egész egyszerűen a körnek körülöttünk kell lennie, és nem körülötte? Valamiért nem gondolkodom erről helyesen, és ezen változtatnom kell. Vagyis inkább semmit sem kell tennem, lesz, ami lesz. Ahogy az előbb ezt megfogalmaztam, éreztem, hogy talán tényleg elbocsáthatnám Bencét, most, hogy megfejtettem a jelentését. Kérdés, hogy képes vagyok-e önállóan élni, vagy szükségem lesz valakire, aki mégiscsak olyan, mint Bence vagy András, és szakítok emiatt Mikivel. Vagyis a kérdés, hogy tudok-e, képes vagyok-e végül élni a szabadságommal, vagy újra azt választom, hogy gúzsba legyek kötve?

Gyakran eszembe jut, amikor Mohan mondta, hogy nekem komoly problémáim vannak az önállósággal. Ennyit mondott, és azóta is ezt fejtegetem. Egy elejtett megjegyzés, amit talán sikerül végre majd teljesen megértenem.

De most vagyok én, és van egy fiú, de akkor is vagyok én. És van egy életem, és nem tűntem el sem én, sem az életem, nem olvadtam fel egy „mi”-ben. És ez jó, ez a helyes. De hogyan lehetne ezt megvalósítani egy olyan valakivel, akivel rendesen szeretnénk együtt élni és esetleg családot alapítani? Lehet, hogy a szerelem ezt automatikusan megoldaná? Csak persze félek tőle.

Hogy mitől félek, azt nyilván nem tudom még pontosan. Azt egyre biztosabban érzem, hogy a rutintól mindenképpen. Sőt egyre erősebb az a feltételezésem is, hogy a negatívumaimhoz is ragaszkodok valamilyen szinten, hogy felvághassak velük, hogy érdekesnek tűnjek miattuk. Százszor inkább lennék elmebeteg, bolond, öngyilkos, mint egy feleség, akire ráunhatnak. Lehet, hogy részben apu miatt van ez bennem, ő eszméletlen ütemben váltogatta a barátnőit, volt, hogy egy nap hárommal találkoztunk. De lehet, hogy ennél összetettebb, nem tudom.

2004. június 14.

Este beállított Miki, hogy „kijössz egy puszira?” Szinte minden este ezt csinálja. De most tényleg nem vártam, és maradt is elég soká, annyira jó volt. Egész nap rossz kedve volt, otthon hiszti, sőt, azon is gondolkodott, hogy elköltözik. Ettől nagyon megijedtem, mert ugyan folyamatosan az kattog bennem, hogy bár együtt lehetnénk, azért valójában nem merném bevállalni ezt a felelősséget. Most az jutott eszembe, hogy egyáltalán nem kéne foglalkoznom a másik életével. Az az ő magánügye. Nekem csakis kettőnkkel kell foglalkoznom, és eldönteni, hogy amit kapok tőle, az elég-e nekem. Márpedig egyelőre nem vagyok nagyon elégedetlen. De szomorú és fájdalmas ez az egész, már önmagában azért is, mert már nagyon kinyíltunk, és igazán sebezhetők vagyunk. De nagyon szép.  Mondjuk, ez az elégedettségkérdés becsapós, ugyanis tegnap például a rosszkedve miatt nem küldött olyan lelkes üzeneteket és olyan sokat, és emiatt megint kicsit hanyagoltnak éreztem magam, őt meg távolodónak. De nem foglalkoztam a kérdéssel, belemerültem mindenféle másba. És akkor ma megérkezett, és majd kiugrottam a bőrömből, magam is meglepődtem. Szóval csak elnyomtam az érzéseimet, és biztos nagyon vágyom arra például, hogy együtt menjünk valahova, lézengeni Szentendrén, vagy mit tudom én. Vagy hogy többet beszélgessünk, nekem az fontos, hogy legyen egy valakim, akinek mindenről beszámolok, ami történik velem.

2004. június 18.

Napok óta alakul bennem egy felismerés. Hogy ilyen nagy lázadó hangulatban vagyok, hogy hajrá szabadság és szarjunk bele mindenbe, és a társadalom elmehet az anyjába, de a társadalom vissza akar pofozni, vagy akár mézesmadzaggal csalogatni. Most például a maszkbolt meg egy robogó ígérete tart az anyagi világban, meg az, hogy a nemrég kapott pénzből mehetek shoppingolni. És aztán egyik nap felismertem, hogy természetesen nem a társadalommal van baj, hanem a bennem élő tabukkal. Amiről persze a társadalom tehet, a nevelésem például. De a lényeg, hogy mindez bennem van, engem zavar. Nyilván nem lenne bajom a társadalommal abban a kérdésben, hogy azt mondja, legyek jó és hasznos tagja, ha ez nem a saját, akár tudat alatt dolgozó meggyőződésem, vagy inkább fogalmazzunk úgy, téves hitem lenne. És ennek a téves hitnek az eszköze a bűntudat, úgyhogy ez az, amit ki kell iktatnom az életemből. Jó irányban tapogatóztam tehát, amikor engedtem magam zabálni, és szinte erőszakkal nem engedtem magamnak, hogy bűntudatot érezzek miatta.

Azért ma lesz a harmadik napja, hogy nem fogok édességet enni, mert még egy pluszkilót nem bírtam volna elviselni.

Szóval ez a cél, megszabadulni mindenféle bűntudattól. Helyes.

És ami még lesokkolt, elkezdtem egy depresszióról szóló könyvet olvasni, és az van benne, hogy a folyamatos bűntudattól szenvedő emberek valójában a legönteltebbek. Egész egyszerűen olyan felsőbbrendű lénynek érzik magukat, aki nem hibázhat. És akkor itt kanyarodhatunk vissza a narcizmushoz. Most értettem meg, hogy akár a legocsmányabb teremtménynek érezhetem magam a földön, lehetséges, hogy ezzel egyidejűleg végtelenül öntelt vagyok.

Soha többet nem akarok valaki másnak fix időben dolgozni. De még magamnak sem nagyon.

2004. június 19.

Tegnap este itt volt Miki, gondolom tovább, mint lehetett volna. Nem volt túl jó kedvem. Ijedten vettem észre, hogy én kötöttem gúzsba magam ezzel a kapcsolattal, vagyis nem élvezem a mellette járó szabadságot, hanem inkább ezt kötözgetném még szorosabbra. Mára folyamatosan az a vágy munkálkodik bennem, hogy legyünk többet együtt, lakjunk együtt, költözzünk össze. Ezek a gondolatok irányítják a reakcióimat. Vagyis ha azt mondja, hogy hiányozni fogok neki, ha már nem leszünk együtt, arra automatikusan azt gondolom: miért csinálsz úgy, mintha rajtad nem múlna az egész, csak ott kéne hagynod őt, és akkor nem kellene, hogy hiányozzak, a francért nem küzdesz. Mellesleg ezzel máris őt szidom, támadom, ami külön rossz. És meg is ijesztenek ezek az érzések, mert ugyanakkor meg rettegek attól, hogy megtegye azt, amire magamban biztatom. És valahogy nem találom a kettő közötti helyes hozzáállást. Már ha van ilyen ebben az esetben. De biztos van, mert ez a „csináljunk mindent azonnal együtt” nagyjából független a mostani körülményektől. Mindig is jellemző rám. Rohanok, mindig valami célt tűzök ki, egész egyszerűen nem bírok szembenézni a lehetőséggel, hogy csak úgy egymás mellett élhetnénk egy darabig, amíg jól esik. Nem tudom nem észrevenni, hogy az unalomtól, a rutintól menekülök, mindig kitalálok valamit, hogy haladjunk erre vagy arra, vagy akkor legalább szakítsunk, de történjen valami. Van egy ilyen téveszmém, hogy ha nem történik semmi drámai, akkor mindjárt unalmassá válik egy kapcsolat vagy az én személyem. Na, és ez a hozzáállásom most különösen veszélyes, másokat is magammal ránthatok. Igaz, hogy az ő kettejük kapcsolatáért nem szabadna a felelősséget vállalnom, de akkor is rossz érzés.

A lényeg, hogy az volt bennem, hogy jelenleg Miki tölti ki az életem, de milyen élet az, hogy mindig csak őt várom, itthon, mint egy gésa. Szerintem itt jön be megint az autonomitás elvesztése. Hogy automatikusan kezdek rá támaszkodni. Arra, hogy ketten vagyunk. És egész egyszerűen megőrölök, hogy mégsem lehetünk ketten. Basszameg.

2004. június 21.

A húgom egyik nap hajnali ötre kivitette magát anyuval a lovardába, mert két barátnőjével versenyeztek, hogy ki megy ki a legkorábban. De a másik két lány csak tizenegy körül jelent meg, és közölték, hogy csak szívatták őt. A tanárai úgy jellemezték húgomat bizonyítványosztáskor írásban, hogy rendkívül nagy toleranciával rendelkezik társai felé.

Gyakran önkéntelen sajnálkozás van bennem, amikor rá gondolok. De ki tudja, lehet, hogy a gyerektársai részéről a sok el nem fogadás, csúfolódás miatt ő már régen rájött, hogy nem lehet mindenkinek tetszeni, de hogy ez nem is olyan fontos. Talán már régen kidolgozta azt a taktikát, hogyan figyeljen önmagára, hogyan keresse minden körülménytől és személytől függetlenül önmagában a boldogságot. És hamarosan meg is találta a lovakban, és ez tökéletesen boldoggá is tette, és soha nem csalódott ebben.

Azt hiszem, sokkal, de sokkal nagyobb nyomás az, ha mindenki istenít, és te meg rettegsz, hogy nem vagy képes megfelelni az elvárásoknak, hogy valójában nem is vagy olyan szép és jó, mint amilyennek mások hisznek. Mindent elkövetsz azért, hogy ne derüljön ki, te is csak egy ember vagy valójában. Az egyik legelitebb és legdrágább iskolába ösztöndíjat kapsz, de te nem hiszed el, szó szerint azt gondolod, valamit elrontottak, tévedés történt. Annyira félsz a kudarctól, hogy ezt még csak be sem vallod, inkább azt mondod, ez mégsem a te asztalod, és otthagyod az egészet, így hivatkozhatsz arra, hogy igazából meg sem próbáltad.

Hát ezért kellett Miki, hogy szépnek és jónak érezzem magam. És minden kapcsolatom. De hiába szeretnek, imádnak, adnák oda értem a fél karjukat, és hosszú évek kínlódásával bizonyítják, hogy tényleg én voltam nekik a legjobb, mindez nem elég, nem elég, mert újra és újra bizonyítékokat akarok.

Mikivel szakítani próbálunk.

Az történt, hogy elértünk egy olyan pontra, ahol már annyira szerettem, és annyi közünk volt egymáshoz, hogy én képtelen lettem volna ugyanúgy folytatni. Többet szerettem volna, vele akartam lenni. Egész egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy egy helyben topogjunk, hogy ugyanezt folytassuk akár kicsit is hosszabb távon. Vagy előre, vagy vissza, de mozdulni kellett, és hát őszintén, én nem merném vállalni, hogy otthagyja a családját, de ő sem tenné ezt („túl sok bajt okozna vele”). Másrészt a büszkeségemet egész egyszerűen bántja, hogy nem teszi meg ezt értem, és ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. De legalább, hál’istennek, látom, hogy ez a büszkeségemet zavarja, és nem keverem össze azzal, hogy valóban mit szeretnék, vagy mire vagyok egyelőre képes. Úgy értem, ha biztos lennék abban, hogy utána boldoggá tennénk egymást, én harcolnék érte. Szóval muszáj szakítani, én úgy érzem. De ezt nem nagyon akarja elfogadni, szeretné ugyanígy folytatni.

Átjött úgy éjfél körül, és végül szeretkeztünk is, de közel sem volt nekem olyan jó, mint amikor beleadom az összes szeretetem, reményem, bizalmam. Hiába, távolodom. Viszont nem is érzem már magam szépnek és jónak. Inkább savanyúnak és sikertelennek. Ja, meg persze kövérnek.

Ismét szakítás, ami önmagában nem egy esemény, hanem egy folyamat, és alig egy hónapja ért véget az előző, ami ráadásul sok hónapig tartott. Kudarcot feldolgozni ilyen gyakran… De persze volt egy hónap gyönyör előtte.

De akár havonta végigcsinálom ezt, míg rá nem jövök, hogy nem is olyan fontos a szerelem.

– 9 –

2004. június 23.

Elmentem az okmányirodába, és kijelentkeztem a sok éve eladott lakásból, nem adtam meg helyette semmit, úgyhogy hivatalosan is csavargó lettem.

Ezután a dokihoz mentem, és beszámoltam neki a legújabb bonyodalmaimról. Az ezután következő programomról nem is mertem szólni neki. Mert Melindával találkoztam, szintén a netről, egy teraszon. Azt hiszem, kínomban azonnal elkezdtem rendelni a martiniket. Úgy az ötödik után átmentünk a Maximba, és addigra rájöttem, hogy igazából már a tequilát szeretem, a martini rég volt, úgyhogy ott ebből ittam gyorsan ötöt. Melinda rokonszenves volt, de fiú, és én persze már nagyjából sem tudom, hogy mit szeretnék, vagy hogy mit miért csinálok. Jó sokat beszélgettünk. Nagyon szimpatikus, de egyébként kijön a hét év korkülönbség. Rajta nem láttam, hogy mit gondol rólam, néha úgy éreztem, hogy lopva figyel, ami akár alattomosnak is tűnhetett volna, de lehet, hogy csak próbálta kitalálni, hogy nekem tetszik-e ő. Aztán a buszmegállóban ácsorogtunk, majd ücsörögtünk még jó sokat, hagyott egy csomó buszt elmenni, mintha várt volna valamire. De hát tudta, hogy én pancser vagyok ehhez, tőlem nem igazán várhatott semmit.

Vettem egy bácsitól liliomot, és a felét nekiadtam. Végül hazabuszozott, én meg taxiztam. Miki közben küldte az ideges üzeneteket, és tulajdonképpen most először tudatosult benne, hogy csak félig viccelek, amikor azt írom, hogy „csajozom”. Ettől persze kifeküdt, és amikor hazaértem, az sms-emre felébredt, felhívott, és két órát beszéltünk, miközben ittam azt a szar bort, amit még Bence hagyott itt.

Másnap, amikor végeztem a munkámmal, öcsém jött értem kocsival, és elmentünk Józsihoz a kórházba. Megint ki van borulva, hülye, és ezen a napon már a barátnője is sírva kiabált, hogy nem igaz, hogy négy napja ott van, az állapota meg romlik, és szakadjon rá az ég az összes orvosra.

Én azonnal megfogtam a kezét, szorosan mellé ültem. Örülök, hogy ezen már nem idétlenkedem, hogy ugyan hogy néz az ki, hogy ilyen testi közelség stb. Fél egyig maradtunk, addig folyamatosan simogattam, ölelgettem, hozzábújtam, volt, hogy ült, én meg mellette térdeltem az ágyon, hogy minél közelebb lehessek, szinte köré tekeredtem. Ez alatt az idő alatt átment rajta egy pánikroham, ami legalább két órán át tartott. Elkezdte kapkodni a levegőt, és halálfélelme volt, hogy megfullad. Szabályosan látszott, hogy ő lovalja bele magát, de ettől még persze nem tudja könnyen abbahagyni. Öcsém autogén tréninget tanított neki, többször végigmondatta, végigcsinálta vele a gyakorlatot, nyugtatta, biztatta, ahogy tudta. Mindketten pontosan tudtuk, mit él át, mert mindkettőnknek volt már pánikrohama. Bevillant, amit már elfelejtettem, hogy egyszer összecsuklottam a légszomj miatt. Egyik pillanatban pedig az jutott eszembe, ahogy ott voltunk a sötétben, hogy milyen bensőséges így, hogy mindhárman átéltük a pánikbetegséget, és mindhárman a drog miatt, három hülye. És hogy milyen szomorú ez, hogy nem akartunk senkinek sem rosszat, csak valami elől menekülve jobban akartuk érezni magunkat azoktól a szerektől – ráadásul hosszú évekkel ezelőtt –, és hogy mégis mekkora hihetetlen rombolást vittünk véghez. És persze végül mégis épülésünkre szolgál mindez a szar, én legalábbis azt hiszem. Érzem. Ennyit mindenképpen megért, hogy tökéletesen egy hullámhosszra kerülök valakivel, aki éppen rosszul van és szenved, és én vele tudok lenni. De dühöt is éreztem, hogy nem tudom ezt a kínlódást átvenni tőle. Kétségbe volt esve, folyamatosan vádolta magát, másokat, hogy őt elhagyta mindenki, aztán hogy ő is elhagyott mindenkit (a gyerekeit), hogy ezt nem éli túl, hogy nagyon fél a fulladástól, hogy ő rossz, értéktelen, elrontotta stb. Lihegett, panaszkodott, szorította a kezem, sírt. Egy óriásbébi, hatalmas hassal, szőrös háttal, alsógatyában. Aki igényelte is, hogy foglalkozzunk vele, iszonyú erővel. Hol öcsémet, hol engem szólongatott. Amikor elfáradt, és az oldalára fordult, csak a lábfejét rázogatta nekem, hogy fogjam meg, simogassam. Szívbeteg, cukorbeteg, volt drogos, szarrá van már gyógyszerezve, trombózisa van. A hasába hálót ültettek, amikor sérve volt. Légszomja van, így nem csodálkozom, hogy fél a fulladástól. De az igazi baj szerintem az, hogy borzasztóan el van keseredve, értéktelennek érzi magát, ami a betegsége, a másokra való rászorultsága miatt csak fokozódik. Szerintem súlyos bűntudata van, hogy három gyereket és két feleséget elhagyott, valamint ugyanennyire nyomasztja, hogy miből tartja el őket és magukat. Hogy már százszor újrakezdte, de ismét belebukott és ez egyre inkább aláássa az önbizalmát. Amikor évekkel ezelőtt le akarták vágni a lábát, és én a kórházban elképzeltettem vele egy virágot, anélkül hogy tudta volna, hogy az saját magát jelképezi, egy letépett, út szélére hajított, megtaposott kamillát látott.

2004. június 30.

Egy dologtól vidulok fel kissé, amikor ritkán eszembe jut: hogy tegnap lefoglalóztam egy szép, aranyszínű robogót. De még nem túl valóságos, talán holnap Miki el tudja nekem hozni, és akkor majd elhiszem.

Ezen kívül a dokinál voltam még tegnap. Úgy érzem, lassan össze kell foglalnunk az eddigieket, mert botrányos az utóbbi időben a viselkedésem, úgy értem, csak pörgök a tengelyem körül, mintha nem mernék semmilyen mélységet érinteni. Se kapcsolatban, se terápiában, se abban, hogy mit akarok magammal kezdeni.

És elolvastam tegnap egy könyvet, Émile Ajartól az Előtted az élet címűt, és egyfolytában eszembe jut, és nem is szeretném elfelejteni. Állandóan benne szeretnék élni.

Amikor utoljára írtam, találkoztam Andrással. Elmentünk együtt Józsihoz, aznap műtötték, de később. Teljesen kivolt, elbúcsúzott mindenkitől, nagyon félt, hogy bele fog halni. Andrással utána beültünk egy helyre a Ráday utcában, és körülbelül két órán keresztül mondta nekem, hogy miért nem jó a maszkbolt. Persze mindenben igaza volt, és ésszerűek voltak az érvei, de teljesen lelombozott. Úgy két óra múlva én már haza akartam menni, de András ezen felkapta a vizet, hogy nem voltam vele kedves, meg szívatom őt, és le is kurvázott. Aztán utánam jött, és azt mondta, hogy szerelmes belém. Később felhívott, és tovább csesztetett, én pedig annyira kiborultam, hogy sírva ordítottam neki, hogy ezt nem bírom hallgatni, és hogy inkább Józsival kellett volna maradnom. Később elmondta, hogy egész nap annyira izgult, hogy mi lesz a találkozónkon, hogy ezért is rontotta el. Én meg tovább sírtam még sokáig, teljesen átragadt rám Józsi pánikhangulata, féltem, hogy meg fog halni, és borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem voltam vele. A műtét persze jól sikerült, de nem altatták el a szíve miatt.

– 10 –

2004. július 3.

Reggel elmentem motorozni az erdő felé. Előtte hajat mostam, így meg is száradt, mert persze bukósisakot nem vettem. Aztán eszembe jutott, hogy beiratkozhatnék tékába, így elmotoroztam arrafelé is, és kivettem két filmet, Az utolsó tangó Párizsban-t és a Senki földjén-t. 

Aztán beugrott András a húgával. Megint jó volt látni és bújni hozzá, amire persze azt mondja, hogy szórakozom vele. De hát szeretem azért még, mert nem akarok vele élni. Lementünk együtt a kúthoz, tankoltunk két kannámba. Az a helyzet, hogy még mindig csak itt a hegyen motoroztam, nem merek forgalomba menni. Kocsival is tulajdonképpen a véletlenre bíztam a közlekedést, mert hogy a szabályokat nem nagyon ismerem, az utóbbi tíz évben sem sikerült megfigyelnem. Na most motorral ez egy kicsit veszélyesebb, mint a Volvóval, amivel úgy lehet sávot váltani például, hogy beteszem az orrát, aztán hátranézek, hogy észlelték-e a szándékom.

Aztán András is ment egy kicsit a motorral, amit belül megéljeneztem. Úgy érzem, valahogy be van merevedve, és ettől ő is szenved, kellene valami, amivel feloldódhatnának a gátlásai. Nem pont alkoholra vagy drogokra gondoltam. Én biztos ilyen voltam neki. 

2004. július 11.

Szombat reggel tízre mentem anyuékhoz a gyerekekre vigyázni. A fokozatosság elve szerint ráugrottam a futógépre, és futottam harminc percet. Ezután majdnem elájultam. Dinnyenapot tartottam, mert borzadály, ahogy kinézek. Kisöcsémnek átjött egy barátja, együtt játszottak, majd elment, akkor mi tollasoztunk, robogóztunk, aztán ismét a barátjával elmentünk a Petneházyba fürdeni. Ott befejeztem a könyvet, amit olvastam, így kissé unatkoztam, ezért befizettem egy húszperces masszázsra. Este, amikor már a húgomat is elhoztam a lovardából, a tesók jól összevesztek. Kisöcsém mellettem aludt, de állandóan felébredtünk, mert úgy köhögött. Húgom pedig hat negyvenötkor ott állt az ágy lábánál, hogy akkor megyünk? Úgyhogy vittem a loviba, aztán futottam a gépen, ez esetben viszont már tényleg majdnem szörnyethaltam.

Befejeztem a Miért szaladnak egyre gyorsabban az évek, ahogy öregszünk vagy valami hasonló című könyvet. Nagyon jó. Csak azért írtam ezt le, nehogy elfelejtsem. Meg volt benne egy érdekes dolog, a dejà vu érzést és a deperszonalizációt (mintha idegenek lennénk a helyzettől, amiben vagyunk) kutatták, és azt figyelték meg, hogy érzékenyebb, kiegyensúlyozatlanabb embereknek gyakrabban van. Nekem deja vu-m volt párszor, deperszonalizáció pedig egész sokszor a serdülőkorom során. Az egyik hosszú ideig, napokig tartott, és az rémlik, hogy akkor már felsőbe járhattam (tizenkét-tizenhárom éves lehettem?). Aztán vizsgálták az epilepsziásokat, akik roham előtt igen sokszor kerülnek ilyesmi állapotokba. Igen, azért is vonzanak az őrültek, mert az egy egészen fantasztikus világ. Érthetetlen dolgok történnek benne, gondoljunk csak a savant-okra, azokra, akik fogyatékosságuk ellenére zseniálisak valamiben.

2004. július 14.

Ahogy tegnap a dokival is megbeszéltük, kapkodok, sietek mostanában a pártalálásban. Azt hiszem, András után egyáltalán nem néztem szembe azzal, hogy vége, és most (legalább egy kicsit) egyedül kell lennem. És tényleg úgy telnek a napjaim, ami már nekem is feltűnt, és kezd nem tetszeni, mintha folyamatosan várnék valamire. Keresek, kutatok, jobb híján az interneten, mert várok valamire. De így elszalasztom az utat, a teljes jelenem, ráadásul valamiféle nem is tisztázott cél érdekében.

Nagyon szeretnék szerelmes lenni, méghozzá úgy, hogy azt mondhassam, ez egy életre szól. Még ha aztán nem is, az sem baj.

A doki azt is mondta, hogy ezeket a kapcsolatokat feldolgoznom is nehéz lehet, ha ilyen gyorsan zajlanak. Bár azt mondta, azért nem vészes. Meg azt is mondta, hányatottan indultam a világba, és ez a hányatottság meg is maradt a mai napig.

Szerinte pszichológiai kifejezéssel élve a tárgykapcsolatom problémás, ami az anyával való kapcsolatra vezethető vissza. Hogy akkor mi történhetett, azt úgy tudjuk rekonstruálni, hogy megnézzük, most mi történik a kapcsolataimban, például Mikivel. Hát ez az, amit nem tudok. Egyszerűen nem tudom, mi történik. Talán azért, mert nem ketten, hanem hárman vagyunk, és ezért elég sok információ kiesik.

A doki szerint az a hiba, hogy a narcizmusomból fakadóan arról mérek le egy szeretetet, hogy mennyi sms-t kapok. De aztán azért belátta, hogy ha egyébként alig van kommunikáció közöttünk, akkor nehéz fenntartani a bizalmat és egy kapcsolatot.

Továbbá ott megyek át borderline-ba, hogy a hasítás alapján nálam vagy csak jó, vagy csak rossz valami. Vagy benne vagyok egy kapcsolatban, ha az jó, vagy azonnal szakítok.

Nem könnyű szembenézni azzal, hogy valóban „eset” vagyok.

2004. július 15.

Egy ideje, ahogy lefekszem elalváshoz, elkezdek képzelődni, hogy valaki rám veti magát, és elkezd verni. Ha háton fekszem, fölém jön és pofoz, ha a hasamon, az alsó lábszáramra veti magát. Gyakran eszembe jut a Passió Jézusa, hogy engem agyonvertek, és ugyanolyan lukacsos a testem a sebektől, és ki van téve minden fájdalmas érintésnek, mint az övé. Folyton látom magam előtt, hogy egy ujj belenyúl egy sebbe, megérinti a nyers húst, és érzem, hogy az milyen. Most pedig álmos vagyok és gyerek, benne ragadtam ebben a képben, hogy kicsi vagyok, és azt szeretném, ha valaki megértene, szeretne és elringatna.

Érdekes, hogy valaki tegnap azt mondta, „te romantikus vagy, ugye?”, én meg csodálkoztam, mert ezt még soha senki nem mondta, másrészt nem is tudom pontosan, mit is jelent ez a szó, de valami nyálasat, azt gondoltam. Épp A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészeté-t olvasom, és ma oda jutottam benne, ahol kifejti a romantikus és klasszikus értelem közötti különbséget. András és énköztem éppen ez képezi a kibékíthetetlen ellentét alapját. Igen, nagyon romantikus agyam van (elszállt, művészi), és fejlesztenem kellene a másik oldalt, talán akkor nem lennék például anyagilag mindig szarban. Márpedig én lenézem a kockafejűséget. Márpedig ezen változtatni kell.

Klasszikus és romantikus, értelem és érzelem, technikai és művészi, anyagi és spirituális, intellektuális és intuitív, nyugati és keleti, bal és jobb agyfélteke, racionális és irracionális.

Ez a könyv egyébként már a legelső lakásunkban is ott volt a polcon, amit én mindig jóváhagyólag nyugtáztam, de sosem jutott eszembe, hogy elolvassam. Úgy tűnt, túl modern vagy modernizáló a címe. Most pedig elkezdtem, és nagyon csodálkoztam, hogy milyen „régies” szóhasználattal íródott, taszított is egy kicsit. De ma művészek és kockafejűek különbségének taglalásán kívül elérkezett oda is, hogy bevallja, elmebeteg az író. Meghökkentett és megzavart, furcsa ebben a hangulatban egyébként is, amikor démonok vannak bennem, fölém hajolnak és pofoznak. És borongós az időjárás is, olyan furcsa minden.

Jött ma a főbérlő anyukája. Miközben bugyiban azon gondolkoztam, hogy magamra borítom a takaróm, és csak úgy elleszek a sötétben, egyszer csak benézett az ablakomon a néni. Bejött a kapun a kulcsával, és benézett az ablakon, sőt megszólított, és azt mondta, hogy jött a villanyórát leolvasni. Ez olyan tíz percig tarthatott neki, aztán lement a kert aljára, miközben Indy kutyámat ajnározta. Ott elvolt egy darabig, én pedig később a fürdőben tettem-vettem, amikor meghallottam a hangját. Bejött a lakásba, hogy elköszönjön. Nos, legyek spontán, kedves, mostban élő, amilyen lenni szeretnék, vagy essek neki, és küldjem el az anyjába, ahogy szívem szerint tettem volna? Mi az az asszertív? Hogyan képviselem jól az érdekeimet? S mik az én érdekeim?

2004. július 16.

Fantasztikusan szarul aludtam. Összevissza álmodtam, és egy csomószor felébredtem. A hasam is fáj mostanában, innen tudom, hogy nem vagyok olyan jól. De fel a fejjel, az éjszaka után mindig világosság jön. Elvonszoltam magam az erdőbe, futottam keveset, de nem volt sok erőm.

Nemsokára megyek valakivel találkozni, és izgulok. Valahol mindig azt remélem, hogy na, most aztán találkozom a nagy ővel. Szegény, nem is tudja.

Borzasztó dolog történt. Majdnem elhánytam magam a nagy őtől. Előzőleg nyomoztam a neten, és azt hittem, megtaláltam, sőt fényképet is láttam róla, kicsit Roberto Benignis, vagyis az az idétlen olasz típus, ami nekem szimpatikus lett volna. Hát ehhez képest úgy nézett ki, mint egy pilóta, vagy mint egy nagyon rossz buzi, sötétkék, szűk szárú nadrágos öltönyben, fehér ingben, piros, egyszínű nyakkendővel, bubifrizurával. Többméteres körzetben lehetett érezni a parfümjét, ami leginkább a divatból úgy egy éve kiment női Gucci Rush-ra hasonlított. És egyébként is, az egész figurában egyetlenegy dolgot sem találtam, amiben megkapaszkodhattam volna, vagyis ami asszociációkat indított volna el bennem. Sem a kinézete, sem a beszéde, sem a stílusa. Úristen, mekkora blöff ez a netes ismerkedés, meg az, amilyen kategóriákba én osztom az embereket egy-két (nem személyes) benyomás alapján. Valakit már az elején eltemetek, aztán mégis mennyi közös van bennünk, ehhez a pasihoz meg gondolatban szinte már oda is költöztem.

Igen, látom, hogy mi történik éppen. Röviden összefoglalva: pasit, de azonnal! Pontosabban: szerelmet (gyöngédséget), de azonnal. És ez nem jó, nem helyes, nem kívül kell, hanem belülről a boldogságot keresni stb., de akkor is, most ez van.

– 11 –

2004. július 20.

Na ma kedd van, és sokkoló volt a hétvégém, még mindig azt nyögöm.

Szombaton kettő körül Fecó értem jött, és lementünk a Balcsira. Útközben a fiúk bementek vásárolni, és az egyik barátnője velem maradt, és azt mondta, hogy „Fecó nem fog találni még egyszer valakit, aki ennyire illik hozzá”, és amikor mondtam, hogy hiszen már vagy tíz éve szakítottunk, akkor meg, hogy „á, ugyan már, az nem számít, nem is szakítottatok”. És persze tényleg tetszik Fecó, az soha nem múlt el. Ő volt a legszenvedélyesebb kapcsolatom, a legnagyobb szerelem, három meg nem született gyerekkel. A Sárkányos lány-ban Gábornak neveztem, de most úgy érzem, megtisztelem az embereket azzal, ha a nevükön hívom őket. Ugyanígy Botond, az egyik legjobb barátom neve valójában Marci.

A többiek a strandon voltak, mi lepakoltunk a házban, és mentünk utánuk, már ott voltak kilencen, a nagy részüket nem ismertem. Bementünk a Balatonba, de igazából nem nagyon éreztem az egészet, gyalogoltunk egy csomót, és még mindig térdig ért a víz, így aztán visszafordultunk, és inkább lángosoztunk végre, meg a legtöbben söröztek. Később a nyaralóban zuhanyoztunk, kiültünk a kertbe, majd elkezdtünk gulyást főzni, ami egyébként csak úgy éjfélre lett kész, de addigra majdnem mindenki be volt rúgva. Fecó sangríát kevert, abból ittam sokat és elég gyorsan. Aztán valaki elővett egy üveg vodkát, szerintem annak is a nagy részét én ittam meg, főleg hogy azt hiszem, addigra már elég sokan lefeküdtek. Aztán találtam egy üveg pezsgőt is, azt már tényleg egyedül végeztem ki. Eleinte az asztal körül ültünk, és rám kattant egy Sanyi nevezetű, pont szemben volt, és egyfolytában engem nézett. Aztán kiderítette, hogy mindketten sárkányok vagyunk, majd hogy halak, majd hogy én március harmadikán, ő negyedikén született, de a legdurvább, hogy mindkettőnk aszcendense vízöntő. Én már láttam akkor rajta, hogy ezt égi jelnek tekinti, és hogy íme, ismét egy hülye pasi, aki belém látja élete megmentőjét, megváltoztatóját, megoldóját, persze feleslegesen. És mérhetetlen cinizmussal figyeltem mindezt, mert pont elegem volt ebből az egészből. Ott volt persze a barátnője is, mindössze hét éve voltak együtt, de nem számít, mert ezen az estén természetesen hiszti volt, természetesen miattam, és természetesen szakítottak. Nem nagyon tudom egyébként rekonstruálni az eseményeket. Jól berúgtam, és akkor egyszer csak valahogy kiderült, hogy Sanyinak van speedje, amiből én jó sokat felszívtam, és folyton újabbat kértem tőle. Éppen emiatt, meg mert ő rám kattant, egyfolytában együtt voltunk, a csaj meg teljesen kiborult. Én tele voltam undorral, Mikiék után nem bírtam elviselni, hogy még egy pár gyakorlatozik rajtam, és von bele az ő kettejük idióta játszmájába. Nulla volt a türelmem és az ingerküszöböm ehhez. A lánynak próbáltam ezt kifejteni, hogy ne hülyéskedjen már, vegye már észre, hogy egyszer ő van abban a pozícióban, de sokszor meg én, lássa már meg, hogy egy oldalon állunk. Ráadásul szimpatikus volt. Sanyi is, egyébként, és talán őszinte is volt tőle ez az egész, nekem mindegy volt, nekem elegem volt. Valamikor egyébként teljesen kikattantam, és elkezdtem sírni. Sajnos felhívtam Andrást, nem tudom, hogy jutott eszembe, biztos azért, mert igazi támasz kellett. Akkor borultam ki, amikor tudatosult, hogy én most drogozom, és hogy azért küzdöttem és hagytam abba, hogy ennyi idő után egész egyszerűen ugyanott tartsak, ahol nyolc éve? András azt mondta utólag, hogy két és fél órán át beszéltünk, és én végig sírtam. Arra emlékszem, hogy borzasztóan el voltam keseredve az egész életem értelmetlensége miatt. Meg hogy iszonyúan megijedtem, hogy drogozom, és hogy mennyire akarok még, és hogy milyen jó lenne újra. András persze azonnal le akart jönni értem, de aztán abból valahogy nem lett semmi. Talán az egyik legfontosabb, ami mostanában történik velem, hogy tudatosítottam magamban, eset vagyok, beteg vagyok, vagy talán kicsit bolond is, vagy mit tudom én. Lényeg, hogy valami nem százas, és azért ezzel tényleg nehéz szembenézni. Azt hiszem, éppen ettől pedig még eszeveszettebb vágy él bennem a normális élet után, vagy a szeretet után. Szó szerint a folyó mellett szomjan haló szerencsétlennek érzem magam. Persze Andrást is kiborítottam, nem aludt végül egy percet sem, sírt is miattam.

Pár napja ez a legnagyobb félelmem, hogy igen, beteg vagyok, de mi van, ha nem is lesz gyógyulás, pedig egyedül az tartja bennem a lelket, és majd úgy gondolnak rám, hogy igen, viharos személyiség volt, viharos életet élt, és viharosan halt meg. Márpedig nagy esély van erre, ritka az olyan forgatókönyv, hogy hülye volt, de megvilágosodott, és aztán békében élt.

Hogy születhettem sárkány jegybe, vízöntő aszcendenssel, és hányatott indulással? Hát hogy hozzak ki ebből valami jót?

Beszéltem ma egy volt barátommal. Azt mondta, hogy szerinte velem az van, hogy olyan vagyok, mint a nagy művészek vagy zsenik, csak még nem tudni, hogy mi van bennem. Hogy még nincs meg az utam. De vagy megtalálom, vagy nem. Ha nem, az lesz az én tragédiám. Ez az, mi van, ha nem? Ettől félek. Sosem lesz csak amolyan langyos víz az életem, nem lesz arany középút. Vagy meglelem az utat, vagy nem, de akkor csúnya vége lesz.

Egy másik volt barátom is előkerült, épp a legjobbkor. Nagyon kiegyensúlyozott a hangja, szerintem minden rendben vele. Bár, ha én is napi harminc-hetvenezer forintot keresnék, talán én is kiegyensúlyozódnék. Lényeg, hogy azt mondta, ne akarjak normális lenni, én sosem voltam az, csak az utat kell magamhoz szabni. Na igen, kérdeztem, de mi van, ha saját magam számára szenvedést okozok?

Megkérdeztem tőle: „Írsz még verseket?” „Nincs ihletem.” „Nincs múzsád?” „Nincs, aki belém rúgjon.” És nevetett.

2004. július 23.

András levelet írt: „Igazából nem tudom, lenne-e értelme újrakezdeni, valószínűleg nem, tovább gyilkolnánk egymást, én pedig csak felőrlődnék abban az érzelmi, anyagi labilitásban, ami körülvesz téged, és újra előjönne minden korábbi vitánk. De ettől függetlenül még mindig lángol bennem a tűz, és nem értem, hogy ha benned is van valami, akkor miért nem mutatod ki. De lehet, hogy elértük azt a stádiumot, amit Fecóval meg, gondolom, az összes korábbi volt barátoddal, hogy neked sikerült lezárni, de nekik még mindig nem, vagy alig, és ezért állandóan ugrásra készen állnak, hátha egyszer majd úgy gondolod, de neked ez az érzés, hogy mindenki ott van, éppen elég, és nem kell több.”

– 12 –

2004. július 25.

Egy futás nekem felér több terápiás üléssel. Alig bírtam rászánni magam, felkeltem mostani szokásom szerint tizenegy körül, a rohadt melegben, elmentem közértbe, majd elolvastam egy wellnessmagazint kedvcsinálónak. Kellően feltunningolva, vagyis tiszta dühből egy órakor elindultam. Az emelkedőig vezető hat perces út alatt mindig gyorsan gyalogolok, és arra figyelek, hogy négy ütemre, hasból lélegezzek. Nálam ez a ráhangolódás. Aztán olyan tíz perc kaptató, és akkor már jár az agyam. Azt foglaltam össze, hogy miben vagyok mostanában. Két dologban: az egyik a kifelé való pörgés, amiről tisztán érzem, hogy nagyon nem jó, de ettől még nem tudom abbahagyni. Értem ez alatt, hogy folyamatosan kívül keresem a megoldást, noha még azt sem tisztázom, hogy mire is. Csesztetem a netet, rákattanok egy-egy dologra, beleélem magam, hogy majd az kihúz a szarból, megoldja az életem. A folyamat természetesen úgy kezdődött, hogy már megint elkezdtem semmit sem csinálni. Először nagyon örültem neki, de aztán nem tudtam mit kezdeni a szabadságommal, vagy kifejezetten rossz felé mentem el. A másik, amivel folyamatosan küzdök, és ami ennek a folyománya: az önmagam (nem) elfogadása. Hogy hogyan viseljem el magam olyankor, amikor semmiféle teljesítmény nem ad nekem értéket, sem külsőt, sem belsőt. Iszonyatos nehéz, és bele is buktam alaposan. És akkor így meg is van a receptje a depressziónak, ami ezekkel az alkotórészekkel csak önmagát erősíti. 

Aztán azon gondolkoztam, hogy itt ez a rengeteg időm, és én arra használom, hogy minél szarabbul érezzem magam. Újabb kudarc, rá kellett jönnöm, hogy az enyém egy olyan elme, amely minden helyzetből automatikusan a lehető legrosszabbat hozza ki. Ez egy ilyen adottságom sajnos. Ha nem így lenne, megvizsgálnám, mi is a probléma lényege, és ugyanarra jutnék, mint pár sorral feljebb, na de azután nem a kardomba dőlnék vagy aludnék még tovább, hogy aztán még szarabbnak érezzem magam, hanem fognám magam, felkelnék nyolckor, vagy ami még jobb, hatkor, elmennék az erdőbe futni, alig ennék, és többet nem gondolkoznék semmi ilyesmiről, mert már nem létezne a probléma. 

Jelentkezett Sanyi, akivel múlt szombaton elhagytuk magunkat. Később írt sms-t is, hogy rajtam jár az esze, mire én válaszoltam, hogy verje ki onnan minél előbb. Egyszerűen nem akarta megérteni, hogy miért vagyok itthon. Miért nem bulizom, vagy megyek csak úgy beszélgetni társaságba. Hát igen, mindig meg kell védenem a kis dolgaim, valahogy sosem olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik ilyen dolgokban azonosan gondolkodnának velem. Értem ezalatt, hogy például százszor inkább elmegyek az erdőbe futni, mert azt gondolom, hogy az a léleknek is jót tesz. Autóban sem kapcsolok be zenét, mert azt gondolom, inkább nem terelem el a figyelmem a századszorra is lejátszott számmal, hanem hadd jöjjenek azok a gondolatok. Ezt az ismerőseim nem értik. De ha belegondolok, azok közé sem tartozom, akik úgymond spirituálisak, náluk biztosan sokkal racionálisabb vagyok. Mindegy, rosszul szoktam érezni magam, amikor csodálkoznak rajtam, amolyan kívülállónak tartanak. 

Hát ezeken járt az agyam. Aztán felértem a csúcsra, és elindultam az egyik ösvényen, majd elkezdtem futni is. Már megint a külsőmön gondolkoztam, épp valamiféle védőbeszédet mondtam fel magamban, meg azon gondolkoztam, hogy ha más eredménye nem is lesz, de a belső combjaim biztos fogynak a súrlódás következtében, amikor egyszer csak megbotlottam. Érdekes, hogy mennyire benne van a reflex az emberben, hogy ilyenkor még azt is végig tudja gondolni, majd megcselekedni, hogyan érheti a legkisebb ütődés. Így végül is csak a két tenyerem és a bal térdem tettem le, ami egy kicsit le is horzsolódott. Valamiért kifejezetten megörültem ennek a kis incidensnek, olyan volt, mint amikor a nem tudom melyik keleti irányzatnak a mestere váratlanul jól fejbe veri a tanítványt, hogy az felébredjen.

Ezután tovább futottam, és arra figyeltem, hogy erről a fülledt melegről, meg az izzadó testről, meg a köréje gyűlő bogarakról mire asszociálok. Hát először is Pomázra, ami nem kellemes emlék, sosem szerettem. Száraz volt, meleg, unalmas, semmi komfort. Ja, és kötelező, mármint minden nyáron a mamiéknál nyaralni. Aztán az isaszegi házam jut eszembe, mint az életem egyik legjobb élménye. Hogy ugyanezeket a feltételeket hogyan lehet örömmel elviselni. Mindennap elindulni a közeli hegyekre futni. Aztán most, itt a hegyen. Amióta itt lakom, csak kínlódom. Aminek a valódi okát nem tudom, de tény, hogy nem találtam még meg a saját ritmusomat. Persze imádom ezt a helyet, és egész egyszerűen nem éltem volna túl még egy nyarat egy lakásban, terasz, kert és erdő nélkül, mint tavaly.

Ezeken járt az agyam, hogy mi van velem, és hogy mi lesz velem, mikor lesz már végre vége ennek a szar periódusnak, amikor egy pasi jött szembe, ugyan már visszafelé tartottam, de még mindig jól bent az erdőben. Nem néztem rá, de ő folyamatosan nézett, míg közeledtem, ahogy pedig elhaladtam mellette, megállt, majd megfordult, és úgy nézett utánam. Mindez olyan volt, mint egy lassított felvétel: egy idegené lett a testem, teljesen kiszolgáltatva. És aztán olyan dühös lettem, hogy sírni, hisztizni, üvölteni akartam. De csak elkezdtem a levegőt kapkodni, megálltam, próbáltam levegőhöz jutni, de csak olyan magas, sípoló hang jött ki a torkomon, mint a filmekben az asztmásoknak. Egy nagy követ néztem közben, hogy felkapom, a pasi után megyek, és széttöröm vele a fejét, de ehelyett csak belerúgtam egyet. 

Ezután már csak gyalogoltam hazafelé, de többé nem tudtam rendesen levegőt venni. Rájöttem közben, hogy biztosan nem véletlen, hogy annyira kifelé pörgök, nyilván nem merek szembenézni valamivel. Talán elérkeztem valahova, most jött el egy pont, amit inkább nem akarok meglátni. Megint azt boncolgattam, hogy bántalmazott-e valaki, és ha igen, akkor hogyan lehetséges az, hogy sem én, sem a környezetem nem tud róla. Aztán pedig azt, hogy ha pedig nem bántott senki, akkor meg mi az úristen van velem?

Szembesülés a borderline-sággal. Eddig találgattam, meg próbálgattam magam diagnosztizálni, de más az, amikor tényekkel kell szembenézni. Vagyis a doki véleményével, miszerint borderline és narcisztikus keverék vagyok. Rossz ez így, kimondva. Meg olyasmit is mondott, hogy azért reflektál kevesebbet, mert a borderline-ok kevésbé tűrik a visszajelzéseket, nagyon érzékenyen reagálnak. Tehát automatikusan úgy kezel engem. Vagyis már meg is vagyok bélyegezve. És emiatt én csak rosszabbul érzem magam, mert most éppen a szarban tocsogunk, rászegezzük a tekintetünket a rossz részre, amitől az egyből nagyobbá válik. Máskor, ha másra figyelek, akkor tudatos erőfeszítéssel ki tudok alakítani egy olyan életformát, amelyben működöm. No, ez tényleg döcög kicsit, mert csak olyankor megy, ha teljesen magamba fordulok, és a lehető legkevesebbet találkozom emberekkel. És ez szintén nem normális. Lényeg, hogy most akkor is ez van, a szarban tocsogás, és nem látom a végét, nem látom, hogy haladnánk valahova, hogy ugyan ki van mondva, hogy szar vagyok, de az nincs, hogy akkor ezzel mit tudunk vagy akarunk kezdeni. Ezt az utolsó alkalommal – szerdán – próbáltam előadni, és vártam volna valamit cserébe, de nem nagyon sikerült. Azt mondta a doki, hogy a mi kettőnk kapcsolata a terápia. És hogy, például, ha már ki merem felé is fejezni az indulataim, akkor az egy előrelépés lesz. Ekkor azt gondoltam, hogy nincsenek indulataim felé. De azóta érzem, hogy nagyon is vannak. Dühös vagyok, hogy úgy érzem, nemhogy előre, de visszafelé haladunk, rosszabb lett. És ha majd kedden kifejezem felé ezen indulataim, akkor szépen besétáltam a csőbe. Nem fogom kifejezni, ahhoz bizalom kellene, és nem annak a tudata, hogy ő csak egy orvos, aki engem mint esetet kezel.

Más. Miki elkezdett elköltözni otthonról. Igen, a hír meglepő, és nem mondhatnám, hogy kellemes érzésekkel tölt el. Mert már nem akarom folytatni. Lezártam, és nem szeretném újra azt – azt a jót – érezni, amit még nem is olyan rég. Kicsit megingott, vissza-vissza fordult, hát erre én lezártam az egészet, és nincs kedvem újra bízni és remélni. De már nem is érdekel, másfelé szeretnék indulni.

2004. július 27.

Voltam a dokinál, és valamiért ott hihetetlenül megnyugodtam. Nem tudom, mi váltotta ki belőlem, de teljesen ellazultam. Próbáltuk összegezni, hogy mik történnek most velem, és azt mondtam neki, hogy a terápiának szerintem köze van ahhoz, amit pasikkal produkálok, és ekkor a doki valaminek kapcsán azt mondta, hogy ő rendkívül motiváltnak lát engem. Annak is érzem magam. Sőt, úgy látom, vagy megoldom most ezt a dolgot, vagy akár meg is halhatok. 

Meséltem a futásos incidenst is, és azt mondta, nem létezik, hogy engem nem ért valamilyen támadás, ha egyszer ilyen gyilkos indulattal reagálok. 

Érdekesnek találta, hogy úgy érzem, lányom születne, ha szülnék, de fiút fogadnék örökbe. Félek-e a szüléstől, és miért nem akarom megszülni azt a kislányt? Inkább egy fiút… Tényleg érdekes. 

Azt is mondtam, hogy megőrjít ez a semmittevés, mire ő, hogy de valamit lát kikristályosodni, és ő nem tartja olyan tragikusnak, mire én, hogy de félek, hogy ez lustaság, mire ő, hogy akkor nem panaszkodnék minden alkalommal, hogy nem érzem jól magam ebben a helyzetben. Ez így is van. 

Mondtam, hogy mégis megyek főiskolára, helyeselt.

2004. július 31.

Furán érzem magam napok óta (jé, minő meglepő fordulat.). Mint aki nem találja a középpontját, mint aki nem önmaga, mint aki már azt sem tudja, kicsoda is valójában. A fényképek is ezért kellettek szerintem, hogy azonosítsam önmagam. Néha azt képzelem, nem sok hiányzik, hogy megbolonduljak. De ez az egyik legrosszabb állapot, amikor semmi és senki nem érdekel, nem tud izgatni. Folyamatos fásultság, egykedvűség. Tegnap hazajöttem (honnan is? – ja igen, öcsémnek „segítettem”, de valójában használhatatlan voltam), elkezdtem porszívózni, de nem igazán működik a gép, és arra gondoltam, vennem kéne porzsákot vagy új porszívót, és akkor hirtelen belém nyilallt, hogy nem, nem akarok ilyesmit venni, és ez annyira fájt, hogy ilyesmit kéne csinálnom, és hogy ennyire nincs hozzá kedvem, hogy úgy érzem, nem, ez nem létezik, hogy ennyi az élet, egy kurva porzsák, hogy tényleg nem láttam más megoldást, mint hogy magamnak essem és össze-vissza vagdossam a testem. Talán hogy fölrázzon, vagy nem tudom, miért. Mindössze az tartott vissza, hogy ez is már annyira triviális, kiszámítható reakció lenne, hogy talán nem is használna.

Jó, igen, eljutottam megint egy csúnya depresszióig. Ismerős ez a fajta, ez az, amikor van kiváltó oka, amikor nyomon követhető a folyamat. Otthagytam a munkákat – már megint –, aztán a semmittevéstől lett ez. Az ember igenis kifordul önmagából, amikor semmit sem csinál. Olyankor kezd el inni vagy drogozni. Amikor semmi érdekes, amikor semmi motiváció.

Később. Rossz bemenni a „dolgozószobámba”, úgy néz ki a fényképektől, mint a pszichopaták szobái. Tele van velem, és közben nem vagyok meg. Egyszerűen nem tudom behatárolni magam. Mintha nem lenne múltam, az, ami ködösen dereng, mintha nem is az enyém lenne. Folyamatában pedig a mostani énemmel végképp nem látom. Nincs életem. Orvosilag eset vagyok. Szerintem meg nem vagyok. Nem is létezem. Talán egy/több férfi is azért kell, hogy létezzem, hogy ne legyen ilyen űr, hanem kapaszkodhassak valamibe? Blablabla. Ki fogom verekedni magam ebből.

2004. augusztus 4.

A leveleimet nézve a yahoon rátévedt a szemem egy site-ra, a depression centerre. A klinikai depresszió tizenhat ismérve közül tizenhatot találtam igaznak magamra nézve, mindenféle túlzás nélkül. Érdekes viszont, hogy a krónikus depresszió leírásánál ezt olvastam: „Gyakran gyerekkorban kezdődik, évekig elhúzódik, és a környezet azt hiszi, ilyen az illető természete. A tizenhat ismérven kívül folyamatos melankólia, negatív gondolkodás és az öröm hiánya jellemzi.”

A depresszió okait kutatva rávilágít egy másik cikk, hogy ez nem személyes biológia vagy genetika, hanem a kultúra patológiája, tekintve, hogy az USA-ban vannak a legtöbben, és a nyugatiasodó országokban nő a számuk, valamint a háború előtt például sokkal kevesebben voltak-voltunk.

Ezen elgondolkodtam: akkor a menekülési vágyam, az, hogy mindig szeretnék kirohanni, kiköltözni a civilizációból, valamiféle öngyógyítás lehet?

De mindez azt is jelenti, hogy inkább életmódváltással és tanulással, és kevésbé gyógyszerezéssel gyógyulhatok meg. Épp mondtam tegnap a dokinak, hogy úgy örülök az új munkahelyem körüli wellness izéknek, mert eddig a sportot találtam az egyik (ha nem az egyetlen) eszköznek, amivel összetarthatom magam.

2004. augusztus 5.

Azt álmodtam, hogy apu egy kisebb domb majdnem legtetején lakik, egy pár négyzetméteres, elkerített részen. Az egész domb kicsi részekre van osztva, és mindegyik részben lakik egy-egy autókereskedő. Apu van a legmagasabban, így rálát mindenkire, és az üzlet szempontjából is neki a legjobb a pozíciója. A földön alszik, kérdezem, hogy miért, mire azt mondja, hogy majd lassan vesz egy matracot. Azt hiszem, spórol.  Később egy pisztoly van a kezemben, és a halántékához fogom. Le akarom lőni, de aztán végiggondolom, hogy milyen lehet embert ölni, elborzadok, és mégsem teszem meg.

2004. augusztus 7.

A munkáról gondolkodtam: hogy mennyire jót tesz, és ezek szerint mennyire szükséges… És hogy a rendszer a lényeg benne, a rendszer pedig nem más, mint rítus. És itt eljutottam a keletiekhez meg a természeti népekhez: hogyan lehetséges, hogy ők csak vannak, a jelenben, a mostban léteznek, látszólag sodortatják magukat, de mégsem szembesülnek semmiféle olyan problémával, mint a nyugati ember? Mint én most és tavaly nyáron? Szerintem a rítusokban van a megoldás. A mindennapi élet rítusaiban. Nekünk a munka, a sport is lehet rítus. Ezért fontos, hogy tudatosan, odafigyeléssel, végig jelen léve végezzük. Szeretettel, törődéssel, ügyelve a minőségre,  akármilyen kis dologról van is szó, és így az rítussá válik. Ha nincsenek ilyen rítusaink, automatikusan hozunk létre, de nem tudatosan, ezt hívják szenvedélynek. Akkor drogozunk, játszunk, függünk. Vajon így van ez?

Mi lehet a rítus pszichológiája? Miért működik? Olvasnom kellene róla, ha jelent meg valami ebben a témában, és miért ne jelent volna meg.

A mai napom egyébként a rituálék keretében telt, kitakarítottam, befestettem a hajam, leradíroztam a bőröm mindenhol, és barnító krémet kentem az egész testemre.

2004. augusztus 8.

Kilenckor keltem. Mentem futni az erdőbe. Épp azon gondolkoztam, hogy nemrég még féltem elalváskor, minden ajtót becsuktam, beleértve a hálószoba három ajtaját is, hogy biztonságosabbnak érezzem, és alig mertem a hasamra fordulni, futáskor pedig féltem az utamba akadó férfiaktól. Most meg kitárt ajtónál alszom, teljesen nyugodtan, és a pasik sem zavarnak, gondoltam, de ma is odafelé eljött mellettem egy autó, amelyikből szinte egész deréktól felfelé kilógott egy, és azért elképzeltem, hogy odacsapom a fejét az ajtóval. Nem tagadom, némi agressziót váltanak ki belőlem. De most nem ítélem el magam, tudom, hogy ez mindössze valaminek a tünete, csak felhívja a figyelmem valamire. Most éppen nem is olyan fontos dologra.

Hát nem bírok sokat futni egyébként. Talán életemben nem jutok el arra a pontra, hogy egyhuzamban, mondjuk, fél órát fussak, ami másoknak gyerekjáték. Rosszul veszem a levegőt, vagy nem is tudom. Pedig szerintem kevesen ügyelnek ilyen kínosan a légzésre. Na mindegy, kirándulásnak, meditációnak és sportnak sem utolsó azért, amit csinálok. Ezen a héten négyszer sportoltam, és bár ötször szerettem volna, azért ez egész jó.

Futás közben tovább gondolkoztam a rítusokon. Hogy egyáltalán miért alakultak ki, mi célt szolgáltak. Biztosan néhány gyakorlat elismétléséből indult, amelyek már beváltak, elérték velük a céljukat, például a természetfelettivel való azonosulást. De vegyünk egy tisztálkodó rituálét. Mi célt szolgál? Talán arról van szó, hogy miután megállapításra kerül, hogy mit hogyan kell helyesen végrehajtani, ebben az esetben azért, hogy a testünknek és a bőrünknek a lehető legjobbat tegyük, azt azután pontról pontra követni kell, ha szintén optimális eredményt szeretnénk elérni. De a rítus ennél több, több, mint egy cselekménysor puszta elismétlése. Művészet, áhítat, hit van benne.

Nem igazán tudom megfejteni. Ugyanúgy, mint a maszkok, az álarcviselés lényegét sem értem még. De azt hiszem, ez is egyfajta ösztönös öngyógyítás, vagy a megvilágosodás felé vezető egyik út.

– 13 –

2004. augusztus 10.

Hétkor keltem, hogy megyek tornázni, elindultam motorral, csilivili ruhában a munkához, magas sarkúban, erre jól pofára estem. A meredeken lefelé kifolyt valahonnan olaj, jó sok, és azon megcsúsztam. Először kicsúsztam, de visszaállítottam, aztán balra ki akartam kerülni és akkor megint megcsúsztam, mire jobbról egyenesbe akartam hozni, de végigszántottam a jobb oldalamon. Közben azon gondolkoztam, hogy na, megtörtént az első esés, amin túl kellett lenni, és hogy nem is olyan szörnyű, meg hogy vajon mehetek-e tovább, vagy ruhát kell cserélnem, esetleg súlyosabb. Mikor megálltam, próbáltam felállni és a motort is felhúzni. Körbefordult a kormány, azt akartam egyenesbe hozni, kivenni a kulcsot, ami a hátsó dobozt is nyitja, abban volt a telefonom. Addigra megállt egy férfi, aki szemből jött, és segített az út szélére, fel a járdára tolni a motort. Szerettem volna segíteni neki, meg a kitámasztóra állítani a motort, de állni és alig bírtam, kiment minden erő belőlem. Az egyik papucsom elhagytam, visszamentem érte, a napszemüvegemet is megtaláltam, csak a fémváz maradt belőle. Közben jöttek-mentek a kocsik, és ugyanúgy csúszkáltak az olajon, mint én. Számba vettem a sebesüléseim is, a jobb derekam teljesen lehorzsolódott a sárkánynál, a térdem szintén fájt, a könyököm kicsit lehorzsolódott, a lábfejemen pedig három seb lett, közülük kettő elég mély, abból is főleg az egyik, nem is igazán akartam megnézni, egyébként is tiszta vér volt a lábfejem. Ezután hazamotoroztam. Mindkét visszapillantóm letört, és persze végighúztam a robogó jobb oldalát, de működik, és az a lényeg. A horzsolások nagyon égtek, úgyhogy azonnal beültem a kádba, de a vizet már nem mertem magamra folyatni. Bénáztam, nem tudtam, most mit csináljak. Rájöttem, hogy a kutya korábbi harapásai miatt van itthon betadine, úgyhogy azért kimentem, majd visszamásztam a kádba. Persze az eséskor a bukó a kezemben volt, nem a rendeltetésének megfelelő helyen, és való igaz, hogy koppant a fejem is, emlékszem. Most meg már a púpot is érzem, ami oda nőtt. A térdem is meg van dagadva, nem nagyon tudom hajlítani. Próbáltam a legkevésbé törődni az egésszel. Persze halálra idegesít, hogy nem tudok tornázni, meg csütörtökön sem kondizni. Meg ma nem mentem melózni sem, este doki lett volna, utána meg a Szigetre mentem volna.

2004. augusztus 12.

Reggel óta csak sírok. Biztosan rosszul is aludtam megint, sokkal jobban fáj a lábam, mint tegnap, és úgy minden miatt. A dokival álmodtam, egyrészt hogy arról beszéltünk, hogy neki is sérült a lába és sínben van, és talán pont a kettőnk kapcsolata miatt csináltam én is ezt a lábammal, hogy olyan legyen, mint az övé, épp fejtettük volna meg, hogy ez mit jelképezhetne, de aztán rájöttünk, hogy neki a másik lába az, és hogy akkor nincs is ilyen ok a háttérben. Aztán ment valahova, és szépen felöltözött, nézte magát (a gyerekkori lakásunk nagy ruhásszekrényének tükrében), és engem kérdezett, hogy jó-e, amit visel. Tiszta, őszinte szeretet volt közöttünk. Ahogy ma ez megint eszembe jutott, arra gondoltam, hogy senkivel sem volt még ilyen kapcsolatom, tiszta, őszinte szereteten alapuló.

Fél hat. Csak fekszem egész nap, vagy ülök felpolcolt lábbal, szörnyű. Bár szeretek itthon lenni, máskor sohasem ülök egy helyben. És most a legelemibb dolgokra sincs erőm. Borzasztóan fáj a lábam, fél lábon szökdécselek, de az sem jó, mert a hirtelen mozdulatoktól mindig szétreped a tenyérnyi friss heg az oldalamon.

Hát ennyit a rendszeres életről meg a rítusaimról. Pedig olyan szépen alakult. Nem baj, nem adom fel, és nem fogok kiesni a lendületből. Hétfőre rendbe kell jönnöm, folytatom a munkát. De mikor sportolhatok ismét? A jóga jó lesz, amíg nem lehet hirtelen mozdulatokat tenni, de azt meg nehéz találni. Mindegy, meg fogom oldani, csak tudnék már járni legalább.

2004. augusztus 17.

A balesetnek köszönhetően érdekes megfigyeléseket tettem magamon. Nem igazán borulok ki, ha fáj, azt jól bírom, igaz, ezt eddig is tudtam. De ha akarok valamit, és nem sikerül, attól nagyon kikészülök. Akarok menni, de nem engedelmeskedik a lábam. Akarok sportolni, de még sokáig nem lehet. Elgondolkodtam, hogy az élet azért csak megtör végül, letöri a szarvam. Aztán rájöttem, hogy ha nem lennék hiú, vagy nem lennének olyan narcisztikus elképzeléseim, hogy én mindent jól csinálok és azonnal, akkor nem csalódnék. Ha nem képzelem mindenhatónak magam, akkor nem tör össze teljesen egy-egy felismerés, hogy valami nem megy. Szóval jobb lenne, ha embernek gondolnám magam, annak minden gyengeségével együtt. Hiszen ami emberi, az nagyon szép, nem kellene ellene lázadozni.

Este az ágyban próbáltam elképzelni, hogy kimondom, hogy jó, akkor valakivel együtt, de képtelen voltam rá. Valahogy az a kép jött, hogy rettenetesen imbolyog minden, nincs semmibe megkapaszkodni, és félelmetes az egész, nagyon meg vagyok ijedve. Mint mikor egy korábbi pszichológusom azt mondta, képzeljem el magam egy réten, és én erre az egészen egyszerű feladatra is képtelen voltam, az történt, hogy a föld hatalmasakat kilengett alattam, jobbra-balra billegett, de előre-hátra is, és a közel-távol is folyamatosan váltakozott, nem tudtam fokuszálni. Az egész egy rettenetesen bizonytalan, menekülésre késztető valami volt. Később kiderült, hogy a rét anyut szimbolizálja, a vele való kapcsolatomat. Na most is ilyeneket éreztem, ha arra gondoltam, hogy azt kellene mondanom valakinek: igen, bízom benned, tessék, itt vagyok.

Annyira elbizonytalanít az ismeretlen biztonság, hogy inkább az ismert bizonytalanságot választom, abban stabilan érzem magam.

2004. augusztus 18.

Egészében véve valóban az az érzésem, hogy születőben van valami. A dokinak is mondtam már, hogy azt érzem, most szülünk meg engem. És nemcsak engem, hanem a nőt bennem, talán az anyát is – nagyon remélem.

Kiolvastam ma Kurt Vonneguttól a Börleszk-et. Van benne egy mondat a rítusokról: „Eliza meg én hittük, amit én még ma is hiszek: hogy az élet fájdalommentes lehet, feltéve, ha kellő békességben lehet egyszerűen a végtelenségig ismételni vagy egy tucatnyi rítust.”

2004. augusztus 20.

Azt álmodtam, hogy valahol utazgatok egyedül, Görögországban, Horvátországban talán.

Aztán egy színház tagja vagyok, valami táncos darabban lépek fel. Egyszer csak arra riadok, hogy egy cigaretta van a számban, amit szinte csikkig elszívtam. Nagyon megijedek, hogy most akkor nemsokára jön az inger a következőért, nagyon félek, hogy visszaszoktam. Csalódott vagyok. Később ismét arra riadok, hogy megint tövig elszívtam egy cigit, és hogy most már biztos, hogy visszaszokom. Ez megismétlődik harmadszor is, én meg a fejem a falba verném.

2004. augusztus 21.

Egyedül vagyok. De nagyon szomorú vagyok. És persze utálom magam. És keserű vagyok.

Mindezek az érzések keverednek azzal, hogy tizenkettedik napja vagyok itthon, nem csinálok semmit, szinte senkivel sem találkozom. Haszontalannak, elhagyottnak, üresnek, senkinek érzem magam. De ismét elkezdeni dolgozni szintén félek. Nemsokára mehetek, tegnap-tegnapelőtt elkezdett mozogni a lábam. Persze a sport még ki van zárva, de úgy gondolom, szeptember elején azt is elkezdhetem. Fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal, az egész életemmel. Bár lenne miért küzdenem.

Kiolvastam ma Kurt Vonnegut Mesterlövész című könyvét. Az van benne, hogy „jó lett volna megfürödni, tiszta ágyba lefeküdni, és elaludni, mindhalálig”.

2004. augusztus 22.

Elolvastam egy biztosító által kiadott kiadványt, ami persze arról szól, hogy kössünk velük üzletet, de ezen a bullshiten kívül sok nagyon érdekes statisztikát olvastam. Például hogy a nők általában nyolc–tíz évvel túlélik a férfiakat. A kilencvenes korosztályban már négyszer annyi nő van, mint férfi. A házasságok száma csökken, a válásoké ellenben nő. A nők ötven százaléka vagy elvált, vagy hajadon, vagy özvegy. Tehát csak ötven százalékuk él házasságban, de ott is előbb-utóbb meghal a pasi, ami mellesleg lehet, hogy egyenesen megváltás. A kiadvány természetesen arról szólt, hogy mindezek miatt fontos, hogy a nők időben gondoskodjanak önmagukról, anyagi függetlenségükről. Szóval elgondolkoztatott ez az egész.

Statisztikailag is ki van mutatva, hogy önállóságra és függetlenségre kell törekednem. Az ember végül úgyis egyedül marad. Persze a férjtől örökölt vagyon is biztosíthatja azt a függetlenséget.

– 14 –

2004. augusztus 30.

Csütörtökön mentem először dolgozni, furcsa volt. Előtte meg voltam rémülve, hogy biztosan azért volt a baleset, mert nem bírok el ezzel a marha nagy kihívással, a marketinggel, a hülye állással, amit végül is elfogadtam, de most éppen ezért alig bírtam rászánni magam, hogy bemenjek. Bizonytalan voltam bent is, de aztán ez mostanra elmúlt.

Azt álmodtam az éjjel egyébként, hogy egy pasi áll tőlem egy méterre, és az ő kezéből egy összetekeredett kígyó szépen átkúszik az én kezembe. Hideg, egyszínű szürke volt a kígyó. Álmomban tudtam, hogy ki a pasi, de ébren már nem. A kígyó persze a szexualitás szimbóluma, de vajon mit jelenthet az egész?

2004. szeptember 1.

András ezt írta: „…pontosan egy évvel ezelőtt… azon nyomban beiratkoztam a Wesselényi utcában a tékába, majd kivettem két filmet (már nem rémlik, mik voltak), és átmentem hozzád… és úgy rémlik, három hónapig ott ragadtam, majd összeköltöztünk…

Mindezt csak azért írtam, mert ma lennénk egyévesek… 

Hát nem érdekes? Most, hogy olvasgattam a maileket, amiket írtunk egymásnak egy évvel ezelőtt, máris hevesebben ver a szívem, és tökre vissza bírom idézni azokat az emlékeket, amiket akkor éreztem… igazából az utána történt rosszra már nem is nagyon emlékszem… csak arra, hogy milyen izgi és kellemes érzés volt a Marczibányi felé baktatni, és milyen jó szag volt, meg hogy mennyire bírtam Indyt, meg hogy reggel mentem úszni, meg hogy főztél/tünk cukkinis, sajtos, padlizsános tejfölös kaját, és néztük a legyenönismilliomost, és úgy éreztem, hogy milyen tök jó, hogy megtaláltam a prozacos, dohányzós, belevaló csajomat, akivel majd talán mindhalálig…”

2004. szeptember 6.

Hétre a dokihoz mentem. És egyszer csak eszembe jutott, hogy már öt hónapja járok hozzá, ami hihetetlen sokkolt. Valahogy az volt bennem, hogy csak egy-két hónapja, akármilyen hülyén hangzik is. Teljesen rosszul lettem, hogy ennyi idő, ennyi pénz, és igazából semmi eredmény. Pedig eddig azt gondoltam, hogy haladunk. Gondolom, haladunk, de lassan és biztosan, és ki tudja, merre. Mivel már sokadszorra kérdezte, hogy hoztam-e álmot, és én sokadszorra mondtam, hogy nem, úgy jellemzett, hogy kicsit hullámzó a tevékenységem. Van, amikor nagyon szorgalmas vagyok, és van, amikor kicsit lustább. De azért nem gáz, mert valami alap azért mindig működik közöttünk. De azóta eszembe jutott, hogy az álmok elfelejtésének ahhoz is van köze, hogy mostanában mindig órára kelek, aztán készülődök, és nem magamtól ébredek, utána elegendő idővel, hogy forgathassam magamban az álmot.

Az előző napi rosszkedvemre azt mondta, hogy az embernek nem lehet olyan rossz hangulata, vagy nem lehet annyira fáradt, hogy ne kelljen akkor is minden nap megtennie valamit a kedveséért, folyton bizonyítani kell, megdolgozni a szeretetért. Ez nekem tetszett, és persze jött a  felismerés, hogy mennyire nem így csinálom. Folyton azzal vagyok elfoglalva, hogy én mit kapok, hogy engem szeretnek-e feltétel nélkül.

2004. szeptember 24.

Feldmár András volt az Almássy téren este nyolckor, hát muszáj volt elmennem.

Az előadás jó volt, de minden mintha belőlem szólt volna, vagyis nem sok újat hallottam, és különben is, engem inkább a lénye érdekelt. A közönség is túl sokszor ismételte ugyanazt a kérdést, valahogy mintha nem értették volna őt. András az elején észrevett, mosolygott, többször rám nézett, és a végén megöleltük egymást. De nem találkozhatunk többet, megy haza. Talán pont tőle olvastam, hogy akkor érzem szeretve magam, ha a másik társaságában igazán szabadnak érzem magam, szabadabbnak, mint ha egyedül vagyok. Na, azt hiszem, ő ilyen hatással van (lenne) rám. Mondott valamit (e. e. cummingstól idézte): I am through you so I. Rajtad keresztül vagyok olyan nagyon én.

Nem úsztam ezen a héten, csak egyszer. Megjött a rossz idő, hideg van, esik, nehéz reggel felkelni, főleg azzal a tudattal, hogy robogóval kell menni, és utána beugrani a hideg medencébe. Ami persze nem hideg, de mégis rossz rágondolni. De már csak másfél kilóval vagyok több, mint a cigi abbahagyása előtt. Egyébként tegnap éjjel is azt álmodtam, hogy cigizek.

Mai álmomban pedig készültünk eltemetni egy nagy kisfiút, aki be volt pólyálva. Szomorúak voltunk, ő is, mert tulajdonképpen nagyon élt. Én meg kérdeztem, hogy ne tegyem-e tisztába, mert hogy ha most eltemetik, nem lesz jó örökké úgy feküdni, piszkosan. És az örökkévalóságba belegondolva még szomorúbbak lettünk.

2004. szeptember 25.

Leírom ide, hogy férjet szeretnék, igazi társat, most azonnal. Legyen igazi értelmiségi, az a régi időkből való típus, amikor még össze is jöttek ilyen társaságok esténként. Orvos, de művelt, vagy író. Igazán okos és művelt. Legyen jómódú, de talán nagyon gazdag ne legyen, mert azt hiszem, még egyetlen normálissal sem találkoztam nagyon gazdagok közül. Vagy finomabban fogalmazva, azok a tulajdonságok, amik az igazi gazdagsággal járnak, nem szimpatikusak nekem. Na és akarjon családot, gyereket, esküvőt velem. Legyen fiatalos és jóképű, de konzervatív értékekkel bíró, és mégis szabad és nyitott szellemű. Legyen komoly. Érzékeny. Szociálisan érzékeny, akarjon segíteni másoknak. Együtt valami karitatív tevékenységet folytassunk. Legyen független, kötöttségek nélküli (nem elvált). Tudjunk azonnal közös lakást vagy családi házat kialakítani, együtt berendezni. Engem akarjon. És igenis vannak csodák, én ezt akarom, méghozzá úgy, hogy egy lépést sem teszek érte. Az univerzum máris küldi nekem a megfelelőt.

És én mit adok cserébe? Minden munkámat belefektetem abba, hogy igazán szeretni tudjam, és azt ki is mutassam, hogy megérdemeljem, amit tőle kapok.

2004. szeptember 27.

A doki felírt antidepresszánst, kifejezetten ő javasolta, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Mert azt, amiben most vagyok, hiába tart már gyakorlatilag születésem óta, „periódus”-nak hívjuk. Azt mondta – és ezt nagyon fontosnak és igaznak találom –, hogy addig tart ez, míg meg nem találjuk a medremet, ami az enyém, és amiben az életem folyhatna tovább, és hogy én még sosem voltam abban. Igen, így van. Folyton azt érzem, hogy csak szerepeket játszom, sosem a saját életemet élem, és hogy ez rohadtul fárasztó.

Hazafelé a motoron persze el voltam kenődve, majd elképzeltem – mert állandóan képzelődöm mostanában –, hogy fejre esem, és eltöröm a karom, és hogy valaki a karjaiba venne, magához szorítana és felemelne – erre vágynék.

Biztosan amiatt sebesítettem meg a lábam kétszer is a nyáron, hogy Miki odafigyeljen rám.

Egyébként a gyógyszer jó lesz, bár több ellenvetésem is volt például, hogy elodázza azt, hogy megtanuljak bánni ezzel a dologgal. De most mégis örülök neki, szeretnék már megkönnyebbülni. Nem tudom, hogy jutottam ide, de mélységesen rosszul vagyok már reggel, utálom magam és az egész életet.

2004. október 1.

Tegnap nem bírtam úszni, reggel felkeltem, és arra gondoltam, ha megint mennem kell, elhányom magam. Úgyhogy nem mentem.

Hétre mentem a dokihoz, és tulajdonképpen utána esett le, hogy talán máris a gyógyszer kezd hatni, amit most vettem be először. Még ha csak placebo is. Valamiféle szorongás elmúlt, megszűnt, és tulajdonképpen most érzem igazán, hogy volt. Jólesik egy kicsit pihenni.

A doki azt is mondta, valamiért ragaszkodom a gyerekkorhoz, a gyerekes viselkedéshez. Legalábbis ami a pénzhez való viszonyomat illeti. Ami igaz, az igaz, egyszerűen nem tudom másképp fogalmazni, a pénz eltapsolása tök jó kifejezés, legszívesebben tényleg tapsikolnék örömömben, miközben két kézzel szórom. És igen, azt is szoktam érezni, hogy ha felnőtt lennék, felelősséget vállalnék ezért, és odafigyelnék a pénzre, és a kezembe venném az irányítást. De nem akarom, ez tény, sőt még többet szeretnék tapsikolni, és ezért mondta a doki, hogy valamiért ragaszkodom a gyerekes viselkedéshez.

Figyelem magam – a munka és a suli miatt –, az igyekezetem, hogy még mindig olyan vagyok, mint hatévesen, az általános iskola első osztályában, hogy szeretnék jól tanulni, bizonyítani, megfelelni. Hogy mindent megteszek, hogy jól teljesítsek, hogy figyelmet és szeretetet kapjak. De az az érdekes, hogy tőlem ezt nem várták el soha otthon, csak úgy magamtól tanultam jól. Bár lehet, hogy éppen a sok dicsérettel váltották ki belőlem azt, hogy meg kell felelnem egy nekem idealizáltnak tetsző képnek. De hát ez nem mehet így tovább, hogy huszonnyolc évesen ülök egy padban, kihúzott háttal, hátratett kézzel, és várom, hogy a tanítónéni megsimogassa a fejem. Azért itt meg kell jegyeznem, hogy éppúgy jelen van a lázadó diák is, felteszem a lábam az asztalra, beszólok, és közben nagyon laza vagyok.

Reggel bementem a munkahelyemre, bár péntek van, de jöttek az Elle magazintól, úgyhogy bementem, hogy gardírozzam őket, ha már velem voltak eddig kapcsolatban. És volt még egy célom, szerettem volna elérni, hogy megjelentessenek valamit a könyvemről is. Nem akarom elkiabálni, de a főszerkesztő nagyon jól fogadta, azt mondta, nagyobb riport is készülhetne velem, mert ez egy nagyon érdekes téma. Azt nem tudom, adhatom-e az arcom ehhez az egészhez, úgy értem, büntetendő vagyok-e még, de szívesen adnám.

Kettőre suliba mentem. Ott is van egy fiú, aki tetszik. Mindig ezt csinálom, kiszúrok valakit, akinek tetszhetem. Azt hiszem, nem is az a lényeg, hogy nekem tetsszen, hanem én akarok tetszeni. Szegény fiúk, nem is tudják, milyen fondorlatosan lehet őket behálózni. Bár szándékosan játszani nem tudnék, de igen jól meg tudom figyelni magamon a nem tudatos jelzések kibocsátását. Lényeg, hogy ez a konkrét fiú például úgy érezheti, ő vett észre engem, és neki tetszettem meg először, mert én igazából rá sem néztem egyszer sem. Ezzel együtt már rég el volt dőlve a sorsa, mikor ő még észre sem vette, hogy létezem.

Bár nem egy macsó típus, de látszik rajta, hogy nyitott és nézelődik mindenfelé. Úgyhogy pontosan az a típus, akin később ezt az egészet megbosszulnám. Mármint azt, hogy bedőlt a viselkedésemnek, és bedől másokénak is. Azt hiszem, ez a vadászat pszichológiája – ezért olyan fontos, hogy a másik nehezen meghódítható legyen.

2004. október 2.

Egyébként kezdem megint megtalálni a középpontom (ezt továbbra sem tudom másképp megfogalmazni). Már többször sikerült, igaz, mindig nehezen és lassan, de a forgatókönyv ugyanaz. Egyedül leszek, mondjuk, épp egy szakítás után, és akkor pörgök magam körül, rosszul érzem magam, magányos vagyok, iszonyúan vágyok valakire vagy valamire, és aztán nagyon lassan elkezdem beosztani az időm, kezembe venni az életem, sportolni, odafigyelni a kajálásra, míg végül elérem azt az állapotot, hogy kifejezetten jól vagyok. Sőt, a lehető legjobban. Méghozzá egyedül. Na hát most ez a folyamat már megint hónapokig tartott, igazából András óta egyfolytában, vagyis ez esetben olyan öt hónapig. Azt hiszem, az egészet csak késleltettem Mikivel. És most jól vagyok, de majd az egész kezdődik elölről. Belemegyek egy kapcsolatba, majd ki belőle, majd rossz lesz, majd jó stb. Míg egyszer csak meg nem unom. Akármelyik ponton.

2004. október 11.

Múlt csütörtökön voltam úszni, dolgozni is, és a dokinál is, azonban nem sok maradt meg a napból. Elég fásult voltam és rosszkedvű. És a dokihoz sem volt kedvem menni, amit a rosszkedv számlájára írtam, de valójában a nemrég rólam megjelent cikke zavart. Sok volt benne a felszínes rész, és emiatt eltávolodtam tőle. Aztán este nem mondtam neki, hogy zavar, de ő megjegyezte, hogy sok mindent kellett az olvasók miatt írnia, lebutítani az egészet, és némi limonádét is beletenni. De csak mára tisztult le bennem ez az egész, és magamban meg tudtam bocsátani neki. Azzal együtt, hogy persze nincs mit. Mindig csak megérteni van mit.

Vasárnap reggel egy könyvesboltba mentem, mert találkozót hirdettek meg olyanoknak, akik már végigjárták a Caminót, és olyanoknak, akik csak ezután mennek majd, hogy ez utóbbiak tájékozódhassanak. Azt hittem, én is és a szervezők is, hogy csak olyan öt-hatan lesznek, de voltunk vagy ötvenen. Nagyon érdekes volt. Elgondolkoztató marketingszempontból, hogy így működik ez, ami tényleg jó és érdekes, és vonzza az embereket, annak nem kell reklám.

Mondták, hogy semmi szervezett formát nem akarnak adni a találkozónak, úgyis kialakulnak beszélgető csoportok, mire rájöttem, hogy igazából nekem nincs kérdésem. Azért sem, mert ha előtte nem mesél valaki, akkor magamtól nem jut eszembe egy sem, meg azért sem, mert a lehető legtöbb saját tapasztalatot akarom majd gyűjteni, nem akarok túl sok infót. Szóval épp arra gondoltam, hogy akkor talán én el is mehetek, de akkor egyszer csak egy kör alakult ki körülöttem, körém ültek emberek és meséltek, és beszélgettünk két órát. Úgyhogy megtudtam dolgokat. Ez az egész út már most valami szent dolog bennem. Legszívesebben tavasszal mennék, de majd úgyis kiderül, mikor a legjobb.

2004. október 14.

Este a dokihoz mentem. Krízis van vele kapcsolatosan, és ezt el is mondtam neki. Szerinte ez jó jel, mert azt jelenti, hogy fordulóponthoz érkeztünk, és ő igazán örül az ellenállásnak, mert az általában azt jelzi, hogy éppen ott van valami hiba, probléma.

A múltkori álmomat elemeztük, amelyben egy filmben kisgyerekkori önmagamat látom. Hihetetlen feltevésekig jutottunk el, illetve ő, mert én továbbra sem asszociáltam. Ez is ellenállás, ez is jelent valamit, és összességében úgy néz ki, hogy most olyan négyéves korom körül járunk a terápiában, illetve ott fogunk, ha elhárul az akadály, és véleménye szerint ekkor lehetett a gebasz.

– 15 –

2004. október 15.

Szomorú, hogy nincs még babám. És egyáltalán ez az egész helyzet. Arra gondoltam, hogy azért nem szabadna megfeledkeznem ennek a korszaknak a sajátosságairól, mielőtt mindenért magamat okolom. Anyu huszonnégy éves volt, amikor engem szült, és emlékszem, ő az osztálytársaim anyjához képest idősnek tűnt nekem. Annak a generációnak a példája van előttünk, ahol még sokkal normálisabb volt a huszonöt alatti szülés, a házasság. És nem telt el sok idő, annyi semmiképpen, hogy más minta is lehetne előttünk, de mi már évekkel korábban szereztük meg az első szexuális tapasztalatainkat, viszont sokkal, de sokkal később megyünk férjhez, ha egyáltalán, és akkor is dupla annyi az esélyünk, hogy el is válunk, mint anyáinknak. Még egyenjogúbbak és még iskolázottabbak vagyunk, így a mérce is magasabban van a párválasztásunkat illetően, valamint a karrierünk is hasonló, mint egy férfié, így anyagilag is függetlenek vagyunk. Hát szóval ezt mindenki tudja, de nem árt itt összegeznem magamnak, mert csak magamat csesztetem, pedig a helyzet sem igazán kedvező. Na mindegy, én megcsinálom.

2004. október 17.

Este viszonylag sokáig olvastam egy pszichológiai könyvet. Tulajdonképpen minden kis bemutatott példája illett rám. Lehet, hogy nem is kell olyan mélyre menni, mert például az, hogy gyűlölöm, ha a pasira várni kell, sőt egyáltalán az a tény, hogy gyűlöletes várakozásnak fogom fel azt az időt, ami addig telik, míg jön, azért lehet, mert sokszor volt az, hogy öcsémmel felöltözve vártuk aput, hogy elvisz minket hétvégére, de nem jött.

Vagy mivel apu nem volt nyitott és őszinte, nem alakult ki bennem az a tudat, hogy én érdemes vagyok az igazságra.

És visszafelé: olyannyira értéktelennek tartom önmagam, hogy feltételezhetően nem figyeltek rám kellően, hogy kialakulhasson bennem az értékességem tudata.

És a többi és a többi.

De mégis, elalvás előtt arra gondoltam, hogy lesz nemsokára egy kapcsolatom, egy szép és jó, egy olyan, amiben életemben először tényleg oda fogom adni magam. És hogy nem a berögzült módon fogok reagálni, nem fogom azt gondolni, hogy ha apám olyan volt, amilyen, akkor ő is bizonyára olyan, hanem őt magát fogom nézni.

Erre azt álmodtam, hogy valaki ellopta a gyönyörű álombeli gyémánt nyakékem, és bár nem kimondva, de a többiek az álombeli páromat gyanúsították. Legalábbis felmerült. Én nem hittem a gyanakvóknak, és továbbra is együtt voltunk. De egyszer, amikor nem figyelt oda, mégis benéztem a zacskójába, láttam a lánc egy részletét, és rögtön kiáltottam. Körém sereglettek, de amikor a barátom kivette a láncot, kiderült, hogy az egy karkötő, amivel éppen meg akart engem lepni. Nagyon szégyelltem magam, hogy ellöktem magamtól a bizalmatlanságommal ezt az egyébként nagyon kedves pasit.

Hát ennél beszédesebb álmaim ne is legyenek. Úgy érzem, valamit elloptak tőlem, megfosztottak valamitől. Én az (aktuális) barátomat gyanúsítom, nem bízom benne, és közben nem veszem észre, hogy nemhogy ártani akarna nekem, de éppen meg akar ajándékozni.

2004. október 18.

Beszélgettem egy rendezvényen egy nagyon lelkes elszállt csajjal is, aki azt mondta, nagyon szép vagyok, meg amikor mondtam, hogy művelődésszervezést tanulok, egyből azt kérdezte, jó-e az nekem, mert ő inkább galériavezetőnek képzel el. Meg hogy milyen klassz kisugárzásom van, mint aki tudja, mit akar. Hát ezzel vitatkozhattam volna. Épp gondoltam, hogy nem is bánom, ha látszik rajtam, milyen anyátlannak érzem magam. De ezek szerint nem látszik.

És azt is kérdezte, áll-e mellettem egy férfi, aki mindenben támogat?

2004. október 21.

Ma van a névnapom. Egyszer régen anyut ezen a napon műtötték méhnyakrákkal.

Ma boldog vagyok, most így este, és arra gondolok, hogy talán nem is olyan rossz depressziósnak lenni, legalább igazán értékelni tudom a belső békét, ha néha előfordul nálam. De tényleg, annyira, hogy sírni tudnék, és Istennek megköszönni. Érdekes, hogy amikor ez előfordul, az mélyen vallásos élmény lesz. De megvan az a jó szokásom, hogy ha baj van, nem szidom Istent. Sőt kérni sem szoktam semmit, még soha nem éreztem egyetlen problémámat sem olyan fontosnak, hogy abból kérést formáljak felé. Elkezdtem néhányszor, de aztán inkább csak biztosítom Istent arról, hogy szeretem. És hogy ha bármit tehetek érte… De most olyan jó. Csak kicsit félek, hogy esetleg a gyógyszer miatt jó.

A doki ma előredőlve hallgatott, véleményem szerint őszinte, szinte feszült figyelemmel. Azt kérdezte, hogy „csak nem növök fel?”, mire én határozottan helyeseltem. Az egészen biztos, hogy ennek a terápiának a hatására elindultam – és csak most indultam el – a felnőtté válás útján. Azon majd lehet gondolkozni, hogy eddig mi hiányzott ehhez, a szülői magatartás mely aspektusa, mert az bizony nem kétséges számomra, hogy mulasztásról van szó, ha egészen bizonyos is, hogy nem szándékosról.

2004. október 30.

Ma van anyu születésnapja. Egyszer régen anyu ezen a napon lett jobban a súlyos műtétje után.

Bence ezt írta:

„Az este szuper kellemesen telik, Mandy aranyos, kedves, s egyszer csak a biliárdteremben (első sörét issza) hirtelen olyan részeg lesz, mint a kiscsacsi; ez nála látszik, teljes elérzékenyülés, könnyek, sír bármiért, ami útjába akad (most éppen, illetve már egy éve: apja halála miatt). Én semmit se értek, még efexorral se hiszem, hogy egy bortól, egy sörtől be lehet rúgni… rákérdezek, mondja, hogy délután otthon egy üveg bort (titokban?) megivott előre, mert rosszul érezte magát. Igen, rákérdeztem, nem miattam, apja halála etc. miatt. Én fizetek, eltámogatom a kocsiig, beülünk, útközben megállíttat, út mellett (nagyon gyakorlottan, ügyesen guggolva) kidobja magából az egész vacsorát. Éjfél körül értem vele haza. Mandy mamája egy ideg, Mandyn szétfolyt a maskara, körülbelül olyasmi, mint a Falco… otthon a sírás átcsapott dührohamba, a világ, a bátyja ellen, és a csúcspont: ököllel úgy telibecsapta a kredencet, hogy miszlikre tört az (antik) üveg. Szerencsére rajta nem volt seb. Mama, úgy látszik, szokva van, nyugtatgatta, de eléggé ciki volt az egész…”

Mire én:

„Nem tudom, azt az efexor-szart minek szedi, de úgy tűnik, rá van szokva és mellette az alkoholra is. Szerintem az elég jó dolog, ha dührohama van, magyarul tényleg jó, hogy kiadja az érzéseit. Nekem az is eszembe jutott, hogy jobb hagyni így, ahogy van, végigasszisztálni (nézni) a dührohamait, egyszer muszáj, hogy vége legyen, el fog fogyni, valami új fog jönni.

Egy kicsit most úgy gondolom, hogy ha viszitek is pszichiáterhez, ne azért és ne úgy, hogy ő most fucked up és meg kell javítani (gyógyítani), hanem hogy így is rendben van, de hátha attól majd jobban érzi magát.

Lényeg, hogy most valamiért kulcsnak érzem azt, hogy bármi történik, bármit csinál, szeretve legyen úgy, ahogy van. Ne legyen a szeretetnek feltétele az, hogy normális vagy nem normális.

A szerekről le kéne szedni, ez egyértelmű, egyáltalán nem értem, hogy az anyja hogy gondolja, hogy a lánya évek(?) óta antidepresszánson(?) vagy nyugtatón(?) él, orvosi felügyelet nélkül. Nem is tudom, mi ez az efexor. Ha nyugtató vagy régebbi típusú antidepresszáns, akkor, gondolom, nagyobb a gáz.

De lényeg, hogy valamennyire kinyílt feléd, és ezzel hatalmas lépést tett, és neked ezzel boldognak kell lenned, és kimutatnod a hálád. Persze hogy nem lesz egyszer csak normális. Nem is kell. Hiszen unjuk a normálisakat, nem?

De mivel ő közben szenved, ezért természetesen jobb lenne tenni valamit, viszont ne nyomjátok, hadd igényelje ezt ő maga. Azért azt az infót át kéne neki adni, hogy a viselkedése nem egyenlő vele, sokkal inkább a szarokkal, amiket beszed, megiszik, és éppen ezért ti szeretitek őt így is, viszont látjátok, hogy szenved, úgyhogy nem lenne baj, ha orvosi segítséget venne igénybe, hogy ezt abbahagyja. De a dokit neki kell felhívnia, sőt neki kellene keresnie is…

Kicsit problémás, hogy a jelenlegi helyzet alapján most van egy anyja, van egy apja (te), lesz még egy apja (pszichiáter), és ennek az lesz az eredménye, hogy benne marad a gyermekkorban, márpedig fel kell nőnie érzelmileg. Na de ezzel ráér foglalkozni, ha a cuccokról már leszokott.

Szóval szerintem ez leginkább egy hiszti volt, nagyon rossz lehetett szereplőnek lenni benne, ezt belátom, de Mandy nem zárja magába az érzéseit, nincs kataton állapotban, az sokkal rosszabb lenne.

Nyugodtan hívd föl, kérdezd meg, hogy van, hagyd a francba a játszmázást, hogy először neki kellene téged hívnia. Azt gondolom, hogy most pocsékul van, másnapos, hánynia kell, fáj a feje, rondának látja magát, és legfőképpen szégyenkezik. Hát most igazán arra van szüksége, hogy megsimogassák szóban a lelkét, és azt mondják neki, hogy igazán jóláll, amikor a kocsi mellett guggolva okádik, és szétkenődött festékkel az arcán dühöng, és szeretnél máskor is részese lenni ennek :)”

Pénteken egyébként fos hangulatom volt. A gyógyszer nekem lófaszt sem használ, már több mint négy hete szedem. Azt álmodtam, hogy le kell vágni a lábam, és el is kezdi valaki nyiszatolni egy késsel. Tanakodom, hogy egész tőből legyen-e levágva, először afelé hajlok, de aztán egy későbbi művégtag miatt rájövök, hogy praktikusabb, ha lejjebb. És szörnyű rossz kedvem van, félek a fájdalomtól, meg attól, hogy csak egy lábam lesz.

Meg azt is álmodtam, hogy megölelem Andrást, és nagyon nagy hasa van, amit egyébként jobban szeretek, mint ha nincs, de ez most túl nagy…

A lábamputálós álomnak az előidézője esetleg a Deep Impact című film előző esti megtekintése volt. Egy szar hollywoodi, de azért szar hollywoodihoz képest különleges és merész abban a tekintetben, hogy egész messzire elmegy az embert érhető szarságok és a rózsaszín befejezés aránya tekintetében. Lényeg, hogy a katasztrófarésze megrázó volt, mármint engem megrázott. Persze én mindig vevő vagyok a halál, világvége, szar az egész stb. életérzésekre. Na ez a film lehetett a nappali maradéka az álomnak, amely aztán elég jelentős éjjeli maradéka lett az azt követő napomnak. Magyarul fos volt az egész. Nem is csináltam semmit, csak kiolvastam Csáth Géza Napló-ját, az adagolt coitusait és morfinjait és paranoid hallucinációit. Egész megrázó.

Ezután azt álmodtam, hogy készülök megölni magam a körfolyosós (nem volt az) gyerekkori lakásunkban, a legfelső emeleten, egy fiókot húzok ki, mert valami mérges gázok vannak benne. Fecóval tervezem elkövetni, ő benne van, de nem depressziós, az ajtó előtt beszélget a barátaival. Az ok: mélységes elkeseredés és az értelmetlenség érzése, hiszen úgyis meghalunk, tehát akkor felesleges az egész, úgyhogy megölöm magam, muszáj. Pedig szeretnék élni még, nem értem, miért van ilyen rövidre szabva, és miért kell egyáltalán meghalni. Kinézek az utcára, gyönyörű tavasz van, lent asztalok és napernyők, és nem értem, miért kell, hogy vége legyen. Nem értem, miért kell meghalni, és ezért inkább megölöm magam.

– 16 –

2004. november 2.

Érdekes éjszakám volt. Estére tetőzött a melankólia, bár inkább csak furcsa hangulatnak nevezném. Olvastam, majd a neten Dubai honlapját nézegettem, hogy milyen lehet ott az élet. Mit csinálhat vajon egy ember, ha havonta hatszázezer forint fizetést kap az államtól, négymilliót, ha megházasodik, kamatmentes hitelt, amelyet – ha az állam éves bevétele jól alakul – lehet, hogy vissza sem kell fizetnie stb. Veszélyes játék lehet a jólét és a semmittevés. Azt gondolom, sok lehet arrafelé az elhajlás, a perverz szórakozás.

Mostanában át meg átszövi a gondolataimat a halál, ugyanúgy, mint régen, amikor még kicsi voltam, és amikor minden rossz elkezdődött. Ez külön elkeserít, úgy érzem, hogy az egész eddigi életem hiábavaló volt, nem tanultam semmit, a sok fájdalmat és tapasztalatot is feleslegesen éltem át, hiszen nem maradt semmi belőle a gondolkodásomban, ugyanolyan vagyok, mint hatévesen. Visszaléptem, és nem értem, miért. Hiszen nemrég még kíváncsian vártam a halált, életem legnagyobb kihívásaként értékeltem.

Ha félek a haláltól, akkor nem hiszek Istenben, nem hiszek a túlvilágban, a lélekvándorlásban, abban, hogy a halál egy kapu, egy változás, valami újnak a kezdete – ez egyértelmű. Talán annyira a fejemben vagyok mostanában, egyre csak a viselkedésemet, a neveltetésemet, a személyiségemet vizsgálgatom? És az egóm a fejemben van, ez tény, ha fáj valaminek a halála, az az egómé lehet. Nyilván okkal fordultam eddig a spiritualitás felé, és nem a pszichológia irányába, hogy ne tápláljam az egómat azzal is. De most mégis terápiában vagyok, és nyilván ennek is oka van, de olyan folyamatokon megyek át, úgy tűnik, amik minden eddigit megkérdőjeleznek, pozitívat úgyszintén, mint negatívat. És ezt nagyon nehéz átélni, főleg úgy, hogy egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jól járok vele. Hogy tényleg kapok-e egy szilárd önismeretet az eddigi, szintén nehéz munkával elért hitem helyett? Iszonytató ez az egész, úgy érzem, akár bele is bolondulhatok.

Borzasztó, hogy miközben folyamatosan a múlt zajlik bennem, közben tudom, hogy lassan harminc vagyok, és mivel folyton hátranézek, hát nagyon közelinek tűnik a gyerekkor, s emiatt ez egész harminc évem egy szempillantásnak. Ha pedig ilyen gyorsan eltelt, az a további harminc szintén egy szempillantás lesz, ráadásul lehet, hogy az a harminc nem is harminc, hanem még kevesebb. Tehát egész elképzelhető, hogy már túl vagyok az életem felén, az is lehet, hogy a háromnegyedén, az is lehet, hogy a kilenctizedén… És ezt fejezte ki az álmom, amelyben készülök megölni magam: hogy úgyis meg kell halni, hogy nem látom semmi értelmét ennek a hátralevő rövid időnek, mert ha az eltelt harminc évben ennyi bölcsességet tudtam magamra szedni, mindösszesen ide tudtam eljutni, ennyit tudtam tanulni, akkor az alatt a kevés alatt, ami még hátravan, messze nem fogom a céljaimat megvalósítani. Persze itt rögtön felmerül a kérdés, hogy mik is a céljaim. Ezek szerint van egy fixa ideám, hogy el kell érnem valamit, meg kell valósítanom ezt-azt. Valószínűleg az egész kérdéssel kapcsolatban szintén valamifajta rosszul értelmezett teljesítménykényszer hajt. Lehet, hogy mindössze arról van szó, hogy tehetséges gyerek voltam, hát mindenféle nagy várakozással tekintett a környezetem a felnőtt koromra, és nyomaszt, hogy nem akarok vagy nem is vagyok képes ennek megfelelni.

Hatéves koromtól fogva letaglózott annak a tudata, hogy meghalunk, és ezért nem volt kedvem élni, mert akkor minek, ha úgyis megsemmisülök, és velem együtt minden egyéb is, amit teszek vagy létrehozok. Néha úgy érzem, hogy nemsokára vége, alig van időm, és azzal is rosszul gazdálkodom. És emiatt nincs kedvem az egészhez. Talán kitűztem, hogy egy élet alatt akarok megvilágosodni, és ahogy érzem, hogy csak egyre messzebb kerülök tőle, hát megijedek. Ígéretes indulás után nemhogy semmi, de mínuszba gyaloglás.

A rohadt életbe, nem tudom elviselni, hogy jól indultam az e világi dolgokban, de inkább ittam, drogoztam, és nem akartam sikereket elérni a földön – valljuk be most már, puszta félelemből, ami azóta is megvan, de ott volt ideológiának és vigaszként, hogy viszont rengeteget tanulok és fejlődöm lelkileg –, és most ezt is elvesztettem.

Ugyanúgy félek a haláltól, mint hatévesen, és ha lehet, még annál is jobban félek az élettől.

Azt gondolom, talán ezért vannak ezek a rítusaim, ezért ragaszkodom hozzájuk, reggel fölkelek, de semmi kedvem fölkelni, szembenézni az egész nappal, már reggel fáradt vagyok az egésztől és az egészhez. Mégis teszem a megszokott dolgokat, és ettől úgy nézek ki a magam és mások számára is, mint aki él. Valójában azonban egy gép hajtja végre ezeket a mozdulatokat. Képtelen vagyok azt mondani reggel, hogy jó, akkor most szembenézek az élettel, a jelennel, kinyitom magam, hadd jöjjön, ami éppen jön. Fogalmam sincs, miért, de képtelen vagyok erre. Inkább megiszom a kávét, aztán még egyet, megmosom a hajam, és ha nem ezt teszem, vagy nem a megfelelő sorrendben, akkor összezavarodom.

És itt jön be a pszichológia és a spiritualitás közti különbség. A pszichológia azt mondja, idd meg a kávéd, aztán keress egy olyan párkapcsolatot magadnak, ami jó gyakorlóterep az önfejlődéshez, szülj gyereket, maradj a kapcsolatban, legyen valami terület, ami érdekel, és amit szívesen csinálsz, hogy a köré szerveződhessen az életed, s legyen rendszer a mindennapjaidban.

A mester viszont azt mondja, hogy ne idd meg azt a kávét, és ne ugyanakkor kelj, mint máskor, hanem korábban, és nézd meg, miért érzed magad borzasztóan, ha nem kapod meg azt, amihez hozzá vagy szokva és ragaszkodsz, éld át a félelmet, amit ez kivált, vizsgáld meg, és hagyd abba, szállj ki, ébredj fel itt és most, világosodj meg. Ne kösd magad gúzsba kapcsolattal, állással, tervekkel, anyagi javakkal. Jó, ne menjünk ilyen messzire. Csak annak a kurva kávénak a kérdését akartam volna megvilágítani.

Talán ilyenformán mindenki egy gép, és csak ugyanannyira nem élek, mint más. Lehet, hogy csak annyi a különbség, hogy én elégedetlenebb vagyok, nem tudom. Megyek a picsába aludni. Idegesít, hogy nem tudom megfogalmazni, amit gondolok vagy amit érzek. Ez utóbbit még kevésbé, az tuti. Ha festő lennék, minden egyes alkalommal széttépném a vásznat idegességemben, hogy nem az kerül rá, amit belül látok. Egy merő szenvedés az alkotás, persze ezt az irományt nem nevezném annak. Egyszerűen nincs jó módja az önkifejezésnek, és ez halálra idegesít. A szavak nem alkalmasak rá szerintem. A festés iszonyúan vonz, és ugyanakkor iszonyúan taszít éppen amiatt, hogy azt hiszem, azonnal a vászonszaggatással kezdeném az „úgysemsikerül” érzés dühe miatt. A tánc még kevésbé felel meg. Nem is tudom, mi lenne jó. Ha hánynék, talán az adná vissza leginkább mindazt, ami bennem van. A kaját legalábbis. Vajon hogyan lehet szimbolikusan hányni? Mi lehet a hányás másképpen? Lehet, hogy Jackson Pollock is ezen tűnődve jutott el az akciófestészetig. Én biztos audiovizuális lennék, és valami ordítást is alákevernék a széthasogatott vászon és a tiszta erőből odavágott festéknyomok háttereként.

Azt hiszem, nem fontos feltennem ismét azt a kérdést, hogy depressziós vagyok-e. Gyakorlatilag egész nap és az álmaimban is a halállal vagyok elfoglalva. Végül is nem rossz időtöltés. Az eddigi gyógyszer lófaszt sem ért, most megpróbálkozunk a maorexszel vagy mivel, ez nem a szerotonin-, hanem a noradrenalinszintre hat. Nem hiszek benne. Nem hiszek semmiben. Félek attól, hogy elvesztem Istent.

Próbálom megfejteni, hogy mi van. Miért vagyok most egyszerre a gyerekkorban és a halálban. Egyidejűleg. Kezdem összekapcsolni a kettőt, úgy érzem, meghaltam valamikor hatévesen vagy előbb. Vagy akkor fogtam fel, hogy meghaltam. Este lefeküdtem, de nem tudtam aludni, mert féltem a haláltól, elképzeltem, hogy milyen egyedül vagyok, és ami valóban történt, az volt, hogy tényleg meghaltam és egyedül voltam. Vagy egyedül voltam, és ezért meghaltam. Egyszer eljött egy pillanat, amikor leszámoltam az élettel, és azóta is csak egy élőhulla vagyok. Sok szokást vettem fel, gépiesen ismételtem bizonyos cselekedeteket és ettől úgy tűnt, hogy élek. Igazán úgy érzem, hogy meg fogok bolondulni. Azt képzelem, hogy hatévesen fekszem az ágyban, elképzelem, milyen lesz, ha meghalok, és közben majdnem harmincéves vagyok, aki azt képzeli, hogy hatéves, aki azt képzeli, hogy hatvanéves, aztán halott. Nemhogy nehezemre esik elképzelni, hogy nem lineáris az idő, hanem semmi mást nem tudok most elképzelni, mint hogy egyszerre van minden, múlt, jelen, jövő. Jelen nincs. Jövő sincs. Csak múlt van.

2004. november 11.

Nagyon durvákat álmodtam. Először is zárt osztályra kerültem, és nagyon ki voltam készülve, teljesen magamba voltam zuhanva. Egy lepattant, szar hely volt. Vánszorogva befeküdtem egy kádba. Segítséget próbáltam hívni, de nagyon erőtlen volt a hangom. Azért meghallották, de rá kellett jönnöm, hogy az ápolók totálisan semmibe veszik a betegeket. Kivettem a tamponom, véres volt, és azt is ki szerettem volna dobni, de az ápolónak végül nem mertem megmutatni. Aztán a folyosón egyből bekóstolt néhány ápolt, két lány, mint a börtönökben, hogy mindenki tudja, hol a helye. Ugyanolyan állapotban voltam, de összeszedtem minden erőm, és nem hagytam magam, felülkerekedtem rajtuk. Ettől kialakult a hierarchia, én lettem a vezető, de jóban lettünk. Egyből a túlélésre rendezkedtem be, azon gondolkoztam, hogy lehet-e vajon szabadon telefonálni, mert akkor elkezdem mindenféle fórumon a jogainkat követelni.

2004. november 20.

Fantasztikus könyvélményeim voltak mostanában egyébként, és éppen most is legszívesebben olvasnék, egy letehetetlen könyvet egy autista kislányról, Gyermeklélek címmel. Volt az olvasása közben egy hatalmas flash is, ahogy a kislány kifejezte, hogy azok lesznek autisták, akik sokkal érzékenyebbek másoknál, és az autizmus a védőpáncéljuk, a bőrük, amely olyan vastag, mint egy elefánté. Akik nem ilyenek, nem autisták, azok tudnak kommunikálni. Ha lehet ilyet mondani, én az autistákkal vagyok. Az élet szerintem is olyan fájdalmas, hogy nemritkán túlmegy az ember tűréshatárán, és szerintem olyankor nagyon logikus, ha az ember elkezd ringatózni, vagy a fejét a falba verni. Talán könnyebb is, mint kifelé fordulni és kommunikálni.

Már több mint egy hete nem alszom rendesen. Lefekszem tizenegy-tizenkettőkor, és csak háromkor alszom el. És ez persze nagyon kimerít, éppen most, amikor sok dolgom lenne. Persze nehezen kelek másnap, és emiatt már két hete nem mentem sportolni.

Találtam Hamvas Bélától egy idézetet: „A maszkot levenni. Lenyúzni. Bármi áron a meztelen, élő, valódi lényhez tapadni és megérinteni őt, közvetlenül együtt élni vele – De. A maszk igen furcsa valami. A maszk az emberben a nő, vagyis a test, az alak, a forma, a káprázat, a nagy misztérium. A maszk szent. Nem szabad levenni. Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani.”

2004. december 1.

Munka után fürödtem, felöltöztem csilivilibe, és találkoztam a barátnőmmel egy szórakozóhelyen, ahol az egyik festő ismerősömnek koktélpartival egybekötött kiállításmegnyitója volt. Az esemény elég szar volt, de sikerült jól betequiláznom, úgyhogy mire kirúgtak, eléggé hulla voltam. A királylányszoknyámban voltam, ami suhog és a földig ér, és amit a José Curával való találkozáskor viseltem, felül pedig fűzőben. Az utcán eszembe jutott a nagy ötlet, hogy menjünk át a klubba, ahol múlt héten is elhajlottam, és ahol igazán kitörő örömmel fogadtak minket. Ott volt mindegyik tulaj, az én kedvenc rosszfiúm a barátnőjével együtt, aki nagyon-nagyon rokonszenves. Azonnal elkezdtek itatni, méghozzá elég keményen, valami kis piros koktéllal is, ami hihetetlenül erős. Elég érdekes jelenség lehettem a báli ruhámban botladozva. Ha lehet a múltkorit fokozni, akkor sokkal részegebb voltam annál. Nem emlékszem mindenre, de arra igen, hogy egyszer csak azt vettem észre, a rosszfiú tulaj fogja a kezem, és cibál mindenfelé, emeleteket le és vissza a VIP- klubba, ahol lenni szoktunk. Persze lehet, hogy azért, mert megint elkezdtem a fejlövésem, hogy run dmc-t szeretnék hallani, ő meg próbált a dj-kel beszélni. Meg közben időnként megcsókolt, amire, azt hiszem, elég morcosan, hacsaknem agresszíven válaszoltam, mert ugye hiába tetszik, ott volt a barátnő is, beszéltem is vele, és nagyon szimpatikusnak találtam. Sajnos. A másik tulaj is rám szállt, mint legutóbb is, ő nagyon be szokott rúgni, és akkor, azt hiszem, mindenkire ugrik, aki nő és él és mozog. Úgyhogy őt gyorsan visszavertem. A rosszfiúval kapcsolatban egyébként az tetszett meg, hogy a kinézete ellenére nem egy modelltípus a barátnője, sőt amikor ott voltam a múltkori rendezvény főpróbáján, akkor sem törődött a lányokkal, akik fehérneműben rohangáltak, hanem velem beszélgetett. Na, visszatérve az éjszakára, valahogy vége lett, én meg gálánsan hazavittem a barátnőmet, ami brutál egy útra sikeredett, de azért még élt, amikor kitettem. Onnan én vergődtem haza, de menet közben rámentem valamire, és durrdefektem lett. Persze nem nagyon foglalkoztam vele, hanem vason hazacsattogtam úgy egy óra alatt, mert olyan volt, mintha a kereket négyszögesítettem volna, úgyhogy csak lassan ment, és iszonyú nagy zajjal járt. Olyan reggel hat-nyolc óra volt, mire hazaértem, akkor elkezdtem a részeg agyammal gondolkozni a főnökömön, és küldtem neki egy sms-t, hogy nem megyek aznap dolgozni, hanem helyette másnap, aztán pedig még egyet, hogy inkább egyáltalán nem megyek, kilépek.

Valamikor délután négykor keltem ki az ágyból, és persze rosszul éreztem magam, hogy vajon mit gondolhat rólam a főnököm, biztos utál is mostanra. De délután küldött e-mailt, hogy hogy vagyok, jól aludtam-e, aztán fel is hívott. Kedves volt, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk bent. Épp a gumisnál voltam, ismét a vason lecsattogtam oda, szerencsére csak le kellett gurulnom a hegy aljába. A gumis fiú csak guggolt előtte, a fejét csóválta, és azt mondta, hogy nem találja a megfelelő szavakat, mert ilyet még nem látott. Hát persze szerencsém volt, és úgy vettem a kocsit, hogy a csomagtartóban kaptam mellé négy téligumit felnin, úgyhogy amíg a négyszög felniből ismét vaskarikát csinálnak, azt nem kellett megvárnom, hanem csak átcserélték a télikre, ami egyébként is aktuális volt.

Este elmentem a dokihoz, némileg kiakasztottam az újabb fejleményekkel. Ő még az előző csütörtöki elhajlásomat sem ismerte, mert hétfőn ugye nem voltam nála anyu műtétje miatt. Abban azért egyetértettünk, hogy ki kell néha mozdulni, mert talán túlságosan is be voltam savanyodva előtte. De azt is hozzátette a maga finom modorában, hogy igen-igen a szélsőségek embere vagyok. Ezt én is pontosan így érzem, egyik oldalról, szélről a másikra csapódom, a közte levő utat pedig túl gyorsan teszem meg ahhoz, hogy egyáltalán fogalmam legyen róla, milyen lehet az az út, amely nem a széleken vezet. Egyik oldal, becsapódom, amitől kicsit berezonál a fejem, de mire kitisztulna, már lendületet is vettem, és épp becsapódtam a másik oldalon. Ráadásul nem is két szélt ismerek, hanem többet, úgy érzem. Millió szélt. Csak csapódom össze-vissza.

Hétfőn egyébként napközben is már megint nagyon izgága voltam. Azon vettem észre magam, hogy a MiG–29-eseket nézegetem, hogy hogyan tudnék egy ilyen repülőúton részt venni valami vadászgéppel, vagy valami szakadékba leugrani, mert most valami ilyesmi elégítene ki. Aztán éjjel nem bírtam elaludni négyig. Kínkeserves volt. Nyolckor pedig a fáradtságtól hányingerrel küszködve keltem. Éjjel egyszer csak eszembe jutott, hogy olyan vagyok, mint a bipolárisok, és ettől borzasztóan megijedtem. Kezdek a tűrőképességem határára érkezni. Rohadt hosszú ideje tart ez a terápia, szeptember óta gyógyszert szedek, szart sem ért, kaptam másikat, amitől hetek óta jobban kéne aludnom, és ezek ellenére egyre zavartabb vagyok, és továbbra is meg vagyok rekedve a gyerekkorban, emiatt aztán kiszállni sem tudok, mert félek, hogy akkor így maradok. És a bipoláristól jól megijedtem, mert bár nem sokat tudok róla, de eddig még minden öndiagnózisom bejött (depresszió, borderline). Jelen esetben úgy érzem, nem tudok megküzdeni újabb problémákkal. És néha nagyon félek, nehogy megbolonduljak. Na hát ilyen volt az egész napom.

– 17 –

2004. december 10.

Csütörtökön dolgoztam, utána pedig doki, akit pénteken le is mondtam. Egyébként is fárasztott a hozzá való járkálás, tehát lehet, hogy csak ürügyet kerestem, de azt mondta, hogy vérfertőző kapcsolatban vagyok a főnökömmel, és ha saját boltom lesz, ott is ugyanezt fogom majd csinálni, dugok a kollégámmal. Na most ettől enyhén felfordult a gyomrom. Nem dugok senkivel a munkahelyemről, ilyen közelebbi barátságban is csak a főnökömmel vagyok, tehát nagyon fontos, hogy nem akárkiről van szó, hanem mostanra barátról, illetve, ha le is feküdnénk, az nem dugás lenne, és egyébként se ennyi legyen a maximum, amit velem kapcsolatban fél év után ki tud emelni. De nem szóltam semmit, elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. Másnap azonban felhívtam, hogy a vizsgák miatt a következő héten egyáltalán nem akarok menni. Azóta minden egyes nap eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nem kell mennem, és mekkora szabadság, és igazán pihenni akarok most, és nem menni többet, vagy legalábbis egy darabig. És természetesen a megjegyzése miatt is dühös vagyok,

de inkább valahogy nem konkrétan haragszom, hanem általános iszony és utálat vett erőt rajtam, ismét kellő ok vagy indok nélkül. Természetesen ez a „patológiám”-hoz tartozik, megint hasítok, borderlánykodom: vagy szeretem, vagy gyűlölöm. Mindenesetre ez van. De ez a fajta viselkedésem vagy szemléletem nem zavar annyira, mert hosszú távon azért mindig kiegyenlítődik, és ilyen módon egyensúlyban van, másrészt azért sem, mert nem ismerek másfajta hozzáállást. Hát ennyit róla, azóta eltelt egy hét, de még csak most fogom jelezni, hogy továbbra sem akarok menni hozzá. Mindjárt írok egy e-mailt neki. Megírtam. Egyébként korábban is volt, hogy meséltem neki, az egyik legnépszerűbb sztárzsaru udvarol, mire azonnal kikelt magából, hogy ugye nem gondolom komolyan. Később megkérdezte, nem éreztem-e úgy, hogy féltékeny volt. Persze lehet, hogy csak a nyulat akarta kiugrasztani a bokorból.

Elmentem (ismét) tetováltatni, a gerincemtől két centire balra, ázsiai típusú betűkkel függőleges szövegként lefelé magamba vésettem, amit Bence mondott rólam vala: „Too weird to live, too rare to die.”

És egy japán no maszkot a bal karomra belülre, alatta és fölötte Hamvastól szabadon angolba ültetve: „The mask is sacred. Should not be taken off.” És a bal alkarom hátsó felére szintén függőlegesen: „Only God can judge me.” Ezen kívül a bugyi alá, kicsit balra héberül a „szabadság keresése” feliratot, de lehet, hogy „hülye vagyok” van oda írva, mivel a főnököm fordította, és lehet, hogy vicces kedvében volt éppen. Ennek a tetoválási láznak természetesen feltűnően köze van a terápiához, ez esetben ez nem kérdés. De hogy pontosan mit fejez ki, azt magam sem tudom. Nyilván lázadás, de hogy mi vagy ki ellen… Nem is baj. Másnap ugyan elbizonytalanodtam, amikor a főnökömnek mutattam a legújabbat, aki már csak a fejét csóválta, hogy talán túl sok, és kissé túllőttem a célon, de aztán megnyugodtam. Elvégre sok mindent felvállaltam már, pár tetoválással több vagy kevesebb igazán nem számít. Jelenleg kilenc van. Na mindegy.

A tetoválás után szépen megfürödtem és hajat mostam, mert azt terveztük, találkozunk Andrással (igen, Andrással!). Egyszer csak itt is volt a ház előtt, pedig azt hittem, még jön egy pár menet, hogy ki mit akar, és mi hogyan legyen. Hozott gyorsétteremből kaját, amit a nem evős periódusban kihajítottam volna, de most jóízűen ettem a krumplit, mert ilyenkor mindegy mi, csak sok legyen.

Bekapcsolta a tévét, hogy valami telibevert műsor megy, amit azonnal nézni kell. Én meg csodálkoztam, hogy csak felvesszük az elejtett fonalat, és ahelyett hogy kommunikálnánk, ki mit akar, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Persze lehet, hogy csak zavarában tette, és én sem erőltettem a diskurzust. Hát szerencsére aztán egy szeretkezéssel megmentettük az estét, ami viszont nem akárhogy sikerült, és nagyon boldog voltam, hogy együtt vagyunk.

Ott aludt nálam, és reggel otthagyta a fogkeféjét.

2004. december 19.

Látomásom volt, mielőtt elaludtam. Dühöngtem, a dokira is még mindig dühös vagyok, úgyhogy gondolatban nekitámadtam, és lehordtam mindennek, iszonyú mérges voltam rá. Csapkodtam, fröcsögtem, és kíváncsi voltam közben, hogy mi is ez az egész. Hagytam, hogy belül kidühöngjem magam, és közben figyeltem, próbáltam mögé látni. A düh alatt, egyel mélyebben, szomorúság és félelem volt. Hirtelen tele lett a szám és szemem valami folyadékkal, mindenhonnan csöpögött belőlem valami nyálka, és meg akart fojtani valami, talán a folyadék, talán valami burok, ami körülöttem volt, úgyhogy hadonásztam a karommal, de csak amúgy bokszolótartásban, nem kinyújtott karokkal, mert azt a burok nem engedte. És közben egy fiatal lányt láttam a földön ülve, hátával egy falnak támaszkodva, de lecsúszva, félájultan. Aztán elaludtam.

– 18 –

2004. december 27.

Elővettem egy személyiségzavarokról szóló könyvet, és ezeket találtam a borderline-nál: „legfőbb jellemzői a hangulatra, érzelmi állapotra, önképre és kapcsolatokra kiterjedő szélsőséges labilitás, a feszültségtűrés és az impulzuskontroll gyengesége”, „olyan mértékben jellemző a labilitás, hogy ez a legstabilabb tulajdonságuk”, „egy beszélgetésben elhangzó mondat vagy egy elmaradt gesztus, egy fejükben felötlő gondolat elindíthat hangulati-érzelmi változást”, „rendkívüli módon érzékenyek és sérülékenyek a vélt vagy valós kritikával szemben”, „mintha bőr nélkül járkálnának a világban, lépten-nyomon megsebződnek”, „a hangulati szélsőség többnyire negatív hangulati állapotot jelent”, „általában hajlamosabbak negatív érzelmek átélésére”, „jellemző és sajátos kínzó érzelmi élményük az ürességérzés”, „kevéssé képesek megnevezni, szavakban megfogalmazni belső élményeiket, így azok homályos, nehezen megfogható, zavaros élmények maradnak. Megfogalmazhatatlan élményeiket hajlamosak viselkedésükkel megjeleníteni. Például ha egy megjegyzést sértőnek éreznek, ahelyett hogy ezt megmondanák, morcos, távolságtartó, kötözködő viselkedésre válthatnak”, „kevéssé képesek az önreflexióra”, „pillanatnyi belső élményeiket objektív és örökké tartó valóságként élik meg”, „indulataik gyakran vezetnek azonnali indulatos cselekvéshez (csökkent impulzuskontroll)”, „hajlamosak a legkülönfélébb destruktív viselkedésmódokra (önsértések, falcolás, öncsonkítás, veszélyes közlekedés, túlevés, gyógyszerabúzus, kémiai- és magatartásfüggőségek)”, „visszatérő öngyilkossági kísérletek”, „fokozottan veszélyeztetettek mind kémiai, mind viselkedésfüggőségek irányában”, „szélsőségesen hasított önkép” (vagy jó, vagy rossz), „hiteltelen viselkedés, »mintha« személyiség”, „nem tudom, ki vagyok, milyen is vagyok valójában”, „identitászavar”, „rosszul viselik az egyedüllétet, szoronganak, de az együttlétet, az intimitást is”, „közelség és távolság számukra egyaránt fenyegető”, „mások határait nem képesek megfelelően érzékelni”, „borderline személyiségekkel kapcsolatban az embernek gyakran támad olyan érzése, mintha a bőre alá akarnának bemászni”, „alapélményük az elhagyatottság- és tehetetlenségérzés, amely teljesen független lehet a valóságtól és azokra is jellemző, akik az élet praktikus dolgaiban meglepő talpraesettséget mutatnak”, „kapcsolati viselkedésüket sokszor a vélt vagy valós elhagyatás miatti félelem és küzdelem határozza meg”, „kapcsolataikban nagy érzelmi intenzitással vesznek részt, de érzelmeik szélsőségesen és kiszámíthatatlanul változóak”, „kapcsolataik a közelség-távolságbeli váltások miatt gyakran libikókaszerűek, sokan függő-kapaszkodó kapcsolatot igényelnek, amivel menekülésre késztetik partnereiket”, „sérülékenységük, tehetetlenségérzésük és idealizáló elvárásaik miatt tökéletes megértést és gondoskodást igényelnek, és amíg úgy érzik, hogy ezt megkapják, nyugodtak és együttműködők, de érzelmi váltás következik be, ha a másik nem az elvárásaiknak megfelelően viselkedik”, „szélsőséges érzelmi reakcióik másokból is hasonlóan intenzív és szélsőséges válaszokat váltanak ki, ezért kapcsolataik mindig látványosan konfliktusosak”, „tragédiájuk, hogy az elhagyatottságérzésük miatt mindennél jobban áhított kapcsolatokat többnyire nem tudják megtartani (vagy kilépnek belőle, vagy elhagyják őket), ha pedig mégis, akkor kapcsolataik örökös szenvedésforrássá válnak”, „elutasító, empátiahiányos, bántalmazó nevelői környezet miatt”.

Igen, de mit csináljak, hogy oldjam meg ezt az egészet. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Elfogadom, hogy ilyen vagyok, szóról szóra, szembenézek vele, de nem adom fel, hogy ezt megoldjam. Felmerült bennem az is, hogy folytatom a dokival, de egyelőre nem megy, utálom. Hasítottam, tudom, de ez van, tiszta szívemből utálom per pillanat. Nyilván nem az elvárásaimnak megfelelően viselkedett. Megoldom egyedül.

Írtam Andrásnak, ő közben elment síelni, ahova eleinte nem akart, de a veszekedés hatására persze elment, hogy mintegy elősegítse a gyógyulásom. Vagyis csak rátett egy lapáttal az elhagyatottságérzésemre, és ez szörnyű, hogy ezt váltom ki, amikor éppenhogy szeretetet szeretnék.

Dejà vu-van, tavaly is elment, éppen miattam, aztán éppen úgy, mint most, nem is élvezte, visszavágyott ide. Na mindegy, elment, én pedig megkönnyebbültem, bár hihetetlen fásultságot érzek minden kapcsolatot illetően, de mégis egyben megkönnyebbülést is, mert ha ő nincs, akkor fájdalom sincs.

Persze előtte szenteste küldött sms-t, hogy azért ő szeretettel gondol rám, aztán másnap is, éjjel pedig beszéltünk, pontosabban ismét összevesztünk. Hát kiderült, hogy eleve ellentétes szándékkal indultunk neki az egésznek, én azt hittem, ő is a közös életünket sírja vissza, és úgy érzi, a problémák nem olyan nagy akadályok már, és meg tudjuk őket oldani, míg ő azt hitte, én megoldottam a problémáimat, és képes vagyok akár lazább kapcsolatra is, mert hogy az együttélés ugye fullasztó volt mindkettőnk számára. Legalábbis huszonötödikén ezeket mondta, de aztán tegnap megint mást, ma pedig Cicának hívott, és arra vágyott, hogy a lábamat masszírozza, miközben én letettem mindenféle emberi kapcsolatról az életem hátralevő részét illetően. Szóval káosz van, mint rendesen. Én átküldtem neki a fenti borderline-leírást, hogy tudja azért, hogy mégis kinek a lábáról van szó, meg azért, mert ki kell ábrándítanom abból, hogy velem bármit is könnyedén lehet venni. Nekem történelmem van, és a kapcsolatunknak is történelme van már, és mindezt nem lehet nem figyelembe venni.

2004. december 25.

A családi karácsonyon nevelőapám öccse nem tudta, hogy már nem dohányzom, és azt mondta, hogy ez nem fér bele a rólam alkotott elképzelésébe, sajnálja.

G. B. Shaw mondta: „Könnyű leszokni a dohányzásról, én is ezerszer megcsináltam már.” Nos, nekem rohadt nehéz volt, úgyhogy egyszer is elég lesz.

A vendégsereg nagy része viszonylag korán lelépett, de mi, nagy gyerekek ott maradtunk még beszélgetni, és legfőképpen az a téma volt terítéken, hogyan lehet megoldani a kis saját bejáratú traumáinkat, hogy létezik-e az a megvilágosodásszerű katarzis, amire, azt hiszem, mindannyian vágyunk, vagy hogy hosszú és fáradtságos munka eredménye-e a változás. Mindezt az indította el, hogy anyu mondta, megtalálták, és nevelőapámmal meg a gyerekekkel együtt meghallgatták azt a kazettát, ami a velem készített riportot tartalmazza. Tizennyolc éves voltam, a „Neveletlenek” című műsorba készült, és lejátszották benne az ugyanennek a műsornak öt évvel azelőtt, szintén velem készített riportot is. És anyuék szerint egyértelmű a bajom forrása, vagyis forrásai, de hát megint csak az unalomig ismert dolgok sorolódtak föl (születés, utána hogy elkavartak, anyu visszakerülése a kórházba, öcsém születése, apu elvesztése stb.), de bennem továbbra sem vált ki aha élményt mindez, nem látom az egész képet.

Itthon Andrással meghallgattuk a riportot. Nem bírtam ki sírás nélkül. Ráadásul iszonyatosan ért a felismerés, hogy most van az, amiről a riportban kérdeznek. Éppen kerek tíz éve azt kérdezte a riporter, hogyan képzelem el az életem tíz év múlva.

2005. január 3.

Bence ezt írta, ami igencsak megmelengetett:

„Hát igen, a borderline-ról írtak szóról szóra igazak: főleg Betty mellett élvezhettem végig az egész spektrumot, de azért Mandynél is sokat láttam belőle, de azért mielőtt teljesen eltemeted magad, két megjegyzés: egy, az én tapasztalataim szerint (pedig már nem semmi, amit borderline-okkal összegyűjtöttem) te vagy messze a legfegyelmezettebb, önmagát s hibáit legjobban ismerő borderline, akivel találkoztam, s te vagy az, aki – kisebb-nagyobb visszaeséseket leszámítva, talán mint most András? – legjobban tudja a negatív borderline-ördögöket kontrollálni! Kettő, ugyancsak nagyon fontos: nem említi sehol az idézeted, de hidd el nekem, hogy így van: a borderline-ok nemcsak „bebújnak a bőröd alá” (néha így érzed, igen), de emellett, főleg, elsősorban a világ legszórakoztatóbb, legempátiásabb, legkedvesebb, legegyüttérzőbb emberei tudnak lenni, ha éppen olyan kedvük van! S azt hiszem, azért van egyfajta pasi (lásd alulírott), aki a sok, ismert hiba ellenére szereti őket, keresi a társaságukat, s most már merem mondani: reménykedik benne, hogy egy napon talál egy borderline-lányt, akiben már kimúlt a vadság (hisz te is tudod, hogy a borderline valamikor harminc-negyven között többnyire lecsendesedik), s megmarad a fantasztikus empátia (néha majdnem telepátia!) s melegség, amit más nő – tapasztalatom szerint – nem tud adni!

Ezt is tessék beleírni a naplódba, a negatívumok mellé!”

Az, hogy önkontrollal rendelkeznék, természetesen egyáltalán nem igaz, csak mivel velem nem volt párkapcsolatban Bence, így nem tudja, milyen is vagyok. Természetesen egész normálisnak tűnök mindenki másnak, kicsit vagánynak, bátornak, kreatívnak, magas fájdalomküszöbbel bírónak, nonkonformistának, vagyis tekintélyt egyáltalán nem tisztelőnek, gyorsan alkalmazkodónak, sőt jó stressztűrő képességgel és jó kommunikációs készséggel rendelkezőnek stb., csak azt nem tudják általában, hogy mindez szintén az őrületem része.

A borderline szindróma éppen hogy a párkapcsolatokban nyilvánul meg leginkább.

Később ezt írta:

„Éjszakai gondolat: lehet, hogy a borderline nem is betegség, csak kórtünet? A huszadik század vége a fogyasztói társadalom, ennek vagyunk mi is gyerekei: mindent pénzért (nem sokért) meg lehet venni, minden itt és most kell, és innét már csak egy lépés (az éjszakai félálmos gondolatokban) a borderline: itt és most azonnal, nincs tegnap, nincs holnap, tetszik, szeretjük, nem tetszik, eldobjuk… ötven, száz évvel ezelőtt egy ruha, egy kabát évekre szólt, egy ház, egy kapcsolat egy életre… Az emberek tudták, mi az, várni valamire, nélkülözni, tudtak örülni, s tudták az érzést megtartani is…”

Gyönyörű sorok, és szerintem igazak is. De mégis határozott tapasztalataim vannak, amik mindennek ellent mondanak. Ha akarom, sem tudok közel kerülni a páromhoz egy kapcsolatban, és ha megfeszülök, sem hiszem el, hogy szeret. Igaz, amit írt, ha csak a hasítást vesszük figyelembe, nevezetesen, hogy vagy jó valaki, vagy nem, attól függetlenül, hogy az elvárásaimnak megfelelően viselkedik-e vagy sem. És ha jó, kapcsolatban maradunk, ha nem, azonnal szakítunk, mintha együtt sem lettünk volna. Ez így nagyon önzően hangzik, de ha figyelembe vesszük, hogy a borderline egy rendkívüli mértékben sérült valaki, aki folyamatos, vég nélküli visszajelzést igényel arról, hogy őt szeretik, elfogadják, különben összeomlik, vagy a szokásos feszültségoldáshoz menekül, akkor ez máris nem önzés, hanem túlélés.

Később lefeküdtem, és ismét próbáltam elképzelni, hogy valakihez közel megyek, közel kerülök, de nem bírtam. Egy előre-hátrafelé való rángatást éreztem, mint amikor a kép a szemünk előtt hirtelen nagyon közel, majd nagyon távol kerül hozzánk, és sosem állapodik meg egy olyan ponton, ahol kellemesen ráfokuszálhatnánk, hanem csak ugrál vég nélkül, hogy beleszédülünk. Ezzel párhuzamosan megint eszembe jutott az a kép, ami akkor jött elő, amikor egy korábbi terápiában egy rétre próbáltam rálépni, de az balra-jobbra billegett, egyszerűen olyannyira labilis volt alattam, hogy képtelen voltam megvetni rajta a lábam, és már a hányinger kerülgetett az imbolygástól. Most a két kép egyszerre jött, balra-jobbra és előre-hátra is billegett, alattam a rét volt, előttem pedig az a személy, akihez szerettem volna közelebb kerülni, és sehol sem találtam egy kapaszkodót, egy biztos pontot.

A gyökerekhez, kapaszkodókhoz van köze az identitástudatnak is, és én most érzem, hogy miért alakult ki a személyiségzavarom. Az énképem talán rendben van, most már tudok válaszolni a „milyen vagyok?” kérdésre. De hogy „ki vagyok?”, azt nem tudom, semmilyen családi, kulturális, vallási, etnikai, nemzeti vagy foglalkozási azonosságtudat nem alakult ki bennem. Gyakorlatilag mindegyik fogalomra teljes közönnyel vagy tanácstalansággal reagálok. Hogy miért, nem tudom, talán a nevelés számlájára írható, de most legalább kezdem érezni, hogy fontosak ezek a szempontok, kell, hogy tudjak ezekre a kérdésekre válaszolni. És hát basszus, most jut eszembe, hogy ugyanennek a szimbólumokkal dolgozó terápiának a során évekkel ezelőtt hogyan is láttam magam: egy szép, szabályos, tökéletes gerberának, amelynek azonban nincs gyökere, sem semmilyen kapcsolata a környezetével, hanem csak úgy lebeg a semmiben.

András este érkezett a síelésből, nagyon izgultam előtte, tiszta ideg lettem, megfájdult a hasam, és már attól voltam kiborulva, amikor megérkezett, hogy majd emiatt a görcs miatt rontok el mindent. De rögtön a nyakába ugrottam, és ő is nagyon örült, és sikerült nem elrontani. Nagyon szépen telt az este, és átadtuk a karácsonyi ajándékokat is.

Meglett egyébként a pszichológiavizsga eredménye, az is ötös. Nagyon jó dolog tanulni és fejlődni, tulajdonképpen sosem akartam mást, és remélem, hogy a jövőben még többet tanulhatok, magamról is, és iskolában is. Ez van bennem, határtalan lelkesedés, ugyanakkor feszültség is, hogy nincs elég időm, olyan rövid az élet, nekem meg még olyan sokat kell megtanulnom, és hogy le fogok maradni, nem lesz elég. Persze Isten és Einstein biztos kinevetne az idő ilyen módon való felfogása miatt, de mégis nehéz megnyugodni.

András egyébként azt suttogta a fülembe, hogy majd kijavítom azt a csúnya négyest, ami az ötösök mellé becsúszott, és annyira szerettem ezért.

Még azt is megjegyzem itt, hogy külön örömmel tölt el András kockafejűsége, az, hogy másmilyen, mint én. Eddig folyton kritizáltam, magamban vagy hangosan, ha nem úgy viselkedett vagy gondolkozott, ahogy én. Most pedig értékelem és élvezem, hogy másmilyen, és hogy olyan tulajdonságai vannak, amik nekem nagyon tetszenek, és amelyek jól kiegészítik az enyémeket.

Félek nagyon, hogy mindez majd nagy csalódásba fordul, hogy most meg csak a jót látom, és már a jövőnket is gyönyörűen elképzeltem, és akkor majd jön egy apró konfliktus, amit majd ugyanúgy nem tudunk megoldani, mint eddig, és akkor majd fekete lesz minden, mert ebben szintén még mindig hasítok, az hétszentség.

De az biztos, hogy ha szerencsém lesz, és boldogan tudok majd élni egy kapcsolatban, akkor azért folyamatosan hálás leszek, és értékelni fogom, mert olyan sokáig akartam, és olyan sokáig nem sikerült. Lehet, hogy éppen emiatt a hála miatt sikerül majd jól, lehet, hogy kell az egészhez valami alázat, és az a tudat, hogy mindez nincs ingyen, ezért folyamatosan meg kell dolgozni, a másik szeretetét kiérdemelni.

Félek, hogy ez megint csak a mániás szakasz, vagy a Maorex, vagy átverés, vagy mit tudom én. De azért nem bánom, boldog vagyok, boldog pillanataim vannak, és olyankor mindig mélyen vallásos leszek, érdekes, hogy mindig akkor, amikor köszönetre van okom, és akkor mindig meg is köszönök mindent Istennek. Ilyenkor azért is nagyon hálás vagyok, hogy a munkámnak végre néha beérik valami kis gyümölcse, hogy azért vannak eredmények, és hogy néha meg tudok nyugodni, hogy egy-egy rövid időszakra kiegyensúlyozott lehetek, mert nő bennem a tapasztalat, és emiatt az elfogadás, és ezért nem baj, ha öregszem, mert emiatt szép. Lazul a kötőszövet a combomon, vagyis löttyedek, de mégis ez egyenesen szép tud lenni, nem is érdekel, különben is, lehet rajta javítani. És azért is mélyen hálás vagyok, hogy vége annak a borzasztó kamaszkori, de nagyon elhúzódó útkeresésnek, bolyongásnak, bizonytalankodásnak, amibe bele is lehet halni. És hogy kezd kialakulni valami határozott részem, valami erős belső magom, ami olyan jó érzés ennyi tévelygés után. És hihetetlenül felszabadító az az érzés, ami ennek a következménye, hogy mások véleménye egyre kevésbé fontos, hiszen egyre stabilabb a saját értékrendszerem és ítéletem. Mindez hatalmas erőt ad, ahelyett hogy szépen beépülnék a társadalomba, még bátrabb vagyok, néha már-már azt gondolom, hogy mindenre képes. Na jó, ne túlozzunk, mert az már megint az énképem hasítása lenne, ha amolyan félistennek hinném magam. De tényleg jó érzés, hogy úgy érzem, senki sem lenne képes megfélemlíteni vagy eladni, mert a lehető legtöbb eshetőséggel szembenéztem már.

Az is nagyon felszabadító, hogy kevésbé érdekel mások visszajelzése a külsőmet illetően. Ez nálam lényeges kérdés volt, hiszen különösen nagy nyomás volt bennem, hogy mindig szépnek, sőt a legszebbnek kell lennem, ahogy azt belém sulykolták. Vagyis ahogy az elismerésekből utasítást csináltam magamnak. De ez szintén a korral jár, hogy egyrészt rondulunk, de másrészt szerencsére már nem is tartjuk olyan fontosnak a külsőségeket. Én végig tudtam, hogy felszínes vagyok, de nem tudtam ettől szabadulni, és ez nagyon rossz volt.

Szilveszter napján egyébként együtt ébredtünk és egész nap lustálkodtunk, szeretkeztünk, ettünk, tévéztünk. Kávéval ébresztett, ahogy régen, és ez olyan jó volt, ráadásul finomabbat készít, mint én, mert odafigyel, és rászánja az időt.

Viszonylag zökkenőmentesen megbeszéltük az estét is, hogy külön-külön megyünk, én egy házibuliba, ő a barátaival egy szórakozóhelyre, és majd később találkozunk. Ki is rittyentettem magam, felvettem öcsémet, mert ő is jött, vettünk piát, és úgy kilencre odaértünk. Vodkát ittam naranccsal, mert épp azt olvastam, hogy attól kevéssé lehet másnaposnak lenni, és viszonylag kevés kalória van benne. Gondolom, nem literszám értették, ahogy én, de mindegy.

András többször is jelentkezett, és úgy három felé átjött. Addigra a társaság nagy része elment vagy lefeküdt, már csak én hejehujáztam, szokás szerint. Fekete öltönyben volt, fehér csíkos fekete inggel, mint egy maffiózó, úgyhogy bejött nekem. Táncoltunk is, kihívóan, szexisen, viccesen, azt hiszem, baromi jól nézhettünk ki együtt. Nálam is táncoltunk az utóbbi napokban, többnyire lassúztunk. Ha még Prágába is eljutunk együtt, már két olyan dolog lesz, amit csak vele sikerült elérnem.

Hazafelé én vezettem, mert ő azt mondta, ittasan nem vezet, és nem akarja, hogy elvegyék a jogsiját, vezessek én, nekem mindegy, meg én úgyis leszarom.

2005. január 26.

A dokinál azóta sem voltam, sőt még csak nem is hallattam magamról. Persze foglalkoztat a gondolat, emésztgetek még mindig. Épp tegnap olvastam a narcisztikusokról, hogy teljesen természetesnek veszik, hogy csak úgy se szó, se beszéd felfüggesztik a terápiát, és aztán nem is hallatnak magukról, az meg, hogy megköszönjék, vagy legalább elbúcsúzzanak, fel sem merül bennük.

Egy volt barátom épp erre járt, beugrott egy kávéra, ami legalább kétórás lett. Azt mondta, hogy én más vagyok, azért kínlódom, mert normális próbálok lenni, pedig nem kéne azt az életet élnem, nem kéne szabályok közé szorítani magam: „Szenvedj, éhezz, fázz, menj ki az utcára, szenvedj még jobban, neked az való. Te a végletek embere vagy, az ilyenek tudnak alkotni, de csak ha megélik a végletet, megtapasztalják a szenvedést. Jólétben csak elpuhulsz. A nagy művészek is így csinálták.”

2005. február 27.

Anyuéknál voltam, nevelőapám ötvenedik szülinapját ünnepelni. Fordulópontnak érzi ezt az életében, hogy „a gyógyulás és gyógyítás útjára” lép, és ezért a találkozó is különleges volt. Olyan embereket hívott meg, aki az életében valamiért fontos szerepet töltöttek be. Hát csak drukkolni tudok neki.

De a lényeg. Kisöcsém előző este megvagdosta magát. Kérdeztem, hogy azért csinálta-e, mert nem szereti magát. Azt mondta, igen. Kérdeztem, hogy bűntudata volt-e. Igen. Kezdem érteni azokat a szülőket, akik saját életük beteljesedését látják a gyermekükben, akik a saját sikertelenségüket próbálják helyrehozni általuk. Értem, amit éreznek. Valahogy én is kezdem úgy érezni, hogy szarnom kellene a saját életemre, az a fontos, hogy a gyerekeké, a húgomé és az öcsémé jó legyen. Hát még ha a sajátjaim lennének. Meg tudnék őrülni, hogy ezt látom, hogy az öcsém ugyanúgy nem boldog, mint én. És főleg, hogy ugyanaz a baja, legalábbis sok azonosság van. Egyébként rajta keresztül értettem most meg, hogy a nevelés kevesebbet számít, mint valami más. Öcsémnél például az lehet az egyik nagyon is kézenfekvő ok, hogy tudja, „az igazi anyukájának nem kellett”, és ez így van, nincs nagyon mit szépíteni rajta. Hogy ennek nem az ő rosszasága vagy nem szerethetősége, hanem sokkal prózaibb az oka, az más kérdés, az ő szempontjából nem lényeges.

2005. március 1.

Andrással túljutottunk rajta, vége az ismerkedési flörtnek, most már a csúnya oldalunk van terítéken, és ezt egyszerűen nem bírom elviselni. Azt gondolom, hogy csak egy kiszikkadt valami van a felszín alatt, csak bánat, és ez nem vonzó. És egyre jobban utálom őt. Utálom, mert azt gondolom, úgysem szeretheti ezt az egyedüli valóságos, kiszikkadt énem, és ezért védekezésképpen én sem szeretem őt. Nem tudom közel engedni magamhoz. Nem tudom megfogalmazni ezeket. Kinyílni és kifejezni magam. Ha képes lennék rá, megtenném. De magam sem tudom, mi a baj. A leggyakrabban csak találgatok. Ami veszélyes, lehet, hogy csak félreviszem magam, nem mélyebbre.

2005. március 19.

Mit akarok közvetíteni a könyv második részével? Azt, hogy muszáj a problémákról beszélni. Muszáj, hogy feltárjuk őket, különben a másik, hasonlókkal küzdő azt hiszi, hogy egyedül van. És az nem jó, segíteni kell rajta, ha máshogy nem, hát azzal, hogy megmutatom, nincs egyedül. Rettenetesen várom Albert Györgyi könyvét, amit a depressziójáról írt, ezért azt gondolom, másnak is fontosak lehetnek az ilyen önéletírások.

Depresszió, gyengeség, szenvedélybetegségek, függőségek. Mindezek vannak. Nekem. Megírom, hogy egyrészt legyőzzem a szégyenem, másrészt hogy abbahagyjuk végre ezt a „kösz, jól vagyok” arckifejezéssel mászkálást, miközben belül sírunk.

2005. március 22.

Nőgyógyásznál voltam ma. A régi kedvesnél, most már így érzem. Tíz éve ő műtötte anyut rákkal, úgyhogy én is nyugodtan rábízom az életem. Semmi bajom, se méhszájseb, se fertőzés, se gyulladás. És ez különleges örömmel tölt el, ezek szerint talán minden rendben, hogy babám lehessen.

Ettől a szemponttól az egész élet, a saját személyem, és a szerveim is különleges színben tűnnek fel, sugárzóban, fennköltben, tele céllal és értelemmel.

Láttam magam belülről. Egy monitoron mellettem, tökéletes képben, színesben, szép világosan. És nagyon tetszett, amit láttam. Gyönyörű, egészséges, finom rózsaszín hús mindenhol. Láttam a hüvely falának bordáit, barázdáit, és láttam a méhszájat. Alig várom, hogy kibújjon rajta egy kisbaba. De az is örömmel tölt el, hogy mindezt Andrásnak adhatom.

2005. április 27.

Kezdem magam egyedül érezni. Mindig az jut eszembe, hogy elsorvadok így. Meg hogy senki sem szeret. Nem ismer, nem ért, nem vagyok szerethető. Azért Istenben bízom. Próbálom elképzelni a közvetlen csatornát közöttünk, és ahogy árad felém a szeretete.

2005. április 28.

Azt szeretném, hogy ne törekedjek arra, hogy kerek mondatokat írjak ide, helyesen, írásjelekkel. Hogy ne akarjak író lenni. Csak hallgatni szeretnék és leírni, amit hallok, nem pedig a gondolataimat, szépen megfogalmazott mondataimat.

De jó lenne emlékeznem az álmomra, olyan vigasztaló volt…

2005. április 29.

Elfogadom, hogy ember vagyok, esendő, és emberi tulajdonságokkal. Esendő. Gyönyörű szó.

Azt álmodtam, hogy Laura kölcsönvette (bár nem akartam) a hosszú szoknyám, amit Fecótól kaptam, és ami egyébként már nagyon régen nem jutott eszembe.

2005. május 1.

Majálisoztunk a ligetben a lányokkal, aztán felmentünk Fecóhoz. Ott Petya azt mondta, hogy ha Fecónak és nekem gyerekünk születne, érdekes génkombinációt örökölne, élete végéig viaskodna magával. Többszörösen skizó lenne.

2005. május 2.

Nagyon keményeket álmodtam. Egyrészt valami intézetben voltam, mentálisan teljesen kikészülve. Eszméletlen rosszul éreztem magam, szét akart robbanni a fejem a sok mindentől, a szemem alatt pedig iszonyatosan rángatózott az ideg. És belém szeretett egy fiatal, nagyon tiszta, érzékeny, és talán szintén labilis fiú, és hihetetlen odaadó módon kezdett ápolni, a szeretetét kimutatni és adni minden lehetséges módon. És ez gyógyított, ettől gyógyultam.

Aztán anyu mondott valamit, amit valahogy megfejtettem, nem lényeg, mit, csak hogy miért, azért, mert érzi, hogy rövidesen meg fog halni, úgyhogy készül rá. Sőt mintha az ő döntése lenne, mert a helyzet megérett, ő itt mindent elvégzett már. Amolyan csöndes megvilágosodott volt. Tudatosan elintézett mindent, rám is hagyott valami lakást, hogy minden rendben legyen. Én nagyon kétségbe voltam esve, nem akartam, hogy elmenjen. De amúgy együtt is készültünk rá, úgy döntöttem, elkísérem, végig mellette leszek. Ehhez képest valami házban voltam (talán a Kolumbusz utcában?), és átnéztem az erkélyről a másik házba, ahová egy lakásba valaki bement, körbejárta a szobákat, és lekapcsolta a villanyokat. Ebből tudtam, hogy meghalt anyu, aki az egyikben feküdt, és iszonyatos sikítás szakadt ki belőlem.

– 19 –

Írtam verseket vagy miket:

Maszk

Az ember kirohanna a civilizációból.

Itt hagyná ezt a képmutató társadalmat.

Amely álarcot hord. Mert fél.

Fél, mert úgy döntött,

hogy az őszinteség nem erény többé,

hanem gyengeség. És az ember harcolni kezdett,

mert azt hallotta, csak az erősebb marad életben.

Most küzd.

Közben sír és izzad az álarc alatt.

Némelyik eggyé válik vele, szinte második bőrévé lesz.

Némelyik váltogatja, s örömét leli benne.

Némelyik sehogy sem érzi sajátjának,

ezért legszívesebben kirohanna a karneválból.

De a legmerészebb –

a legmerészebb letépi,

és bátran odatartja az arcát.

Ilyenkor a maskarás társaság keze lendül,

jobbról, balról, és nagyot csattan,

hogy észhez térítse az ellenállót.

Máskor  meg csak megvetően azt mondja:

„Fura vagy, nem olyan, mint mi. Más vagy”,

és egy testként fordít örökre hátat.

De a bátor csak áll, arcát a nap felé fordítva,

és élvezi, hogy csupasz bőrén érezheti

az éltető sugarakat.

Boldog, ahogy átjárja a meleg és a fény.

Kívül a körön, de a világmindenség közepén.

Maszk

Kicsi rés a szemnek.

Merev, rugalmatlan forma.

Felteszem, kényelmetlen, idegen.

Hogyan váljak eggyé vele?

Megkérem a Mestert, hogy mintázza meg

az arcom, és készítse el a maszkot,

ami csak az enyém, csak rám illik.

Rájövök, ahhoz, hogy második bőrömmé váljon,

nem nekem kell változnom, hanem a maszknak

kell hozzám idomulni.

Aztán megszeretem. Véd. És én vagyok.

Összeesni

Szeretném megtanítani ezt a fegyelmezett-fegyelmező énemet

az örömre, a szépre, az engedékenységre.

Kihúzni a karót a seggemből és összecsuklani,

mint egy rongybaba.

Az oldalamra feküdni, magzatpózba kuporodni, és csak lenni, csak lenni.

Este a verandán pokrócba csavarva csendben nézelődni.

Út

Még véletlenül sem egyenes.

És már megint háttal állok a célnak.

Utam

Hol a francban van?

Úton

Hajótörött vagyok.

Átkozódva vergődöm a partra.

Megfoltozom a csónakom, és ki tudja, hányadszor,

ismét nekiveselkedem.

Mocsárban járok, bugyborékolva bűzös gázok szállnak fel.

Sötét van, félhomály, alig látok.

Sűrű a növényzet, mindenhonnan nedves ágak csapódnak az arcomba.

Csak evezek, evezek, hajtom magam előre rendületlenül.

Várom, hogy kitisztuljon előttem minden, szétnyíljon a bozót,

és a fény vezessen.

Víz alatti lényeket, távoli, hívogató éneket hallok, de az utat nem lelem.

Azt sem tudhatom, jó vizeken járok-e, nem érzem ismerősnek.

Haza vezet-e az út?

Keresek egy helyet, ahol végre végleg kiköthetek.

Amikor úgy döntöttem, megházasodom…

Fogtam egy kötelet, hogy felakasszam magam.

Lassan, ráérősen csomót kötöttem rá.

Átvetettem a gerendán, és kipróbáltam,

Hogy elég erős-e.

Azután székre álltam, és belehelyeztem a fejem a hurokba.

Lassan meghúztam a csomót, és kirúgtam a széket.

Rúgkapálóztam egy darabig, aztán megfulladtam.

Azóta is így élünk szépen, én meg a feleségem.

Majomkenyérfa

Ősöreg fa, hatalmas, vastag törzs,

a gyökerénél egy kis golyóban végződik,

a bolygóval, amelyből kinőtt.

Andrásnak

Azért kiabálok, mert fáj.

Ezt értsd meg.

Ház

Sziklaszirten áll,

Magasan,

Alatta viharos tenger.

Csupa ablak,

De sötét van, ítéletidő.

Mérföldekre nincs szomszéd,

Mégsem magányos.

Mintha billegne ott fent,

De valójában stabilan áll.

Elpusztíthatatlan.

Szimbólum

Egy szál virág,

Gerbera, piros,

A semmiben lebeg.

Nincs gyökere,

Nem kapaszkodik semmibe,

Nincs kapcsolata a környezetével.

Gyönyörű szép, szabályos.

Ezért létezik: hogy tetsszen.

De talán ez elég is:

Jönni, jelen lenni,

Örömet szerezni, s

Elmúlni.

Rom

Félig leomlott, málladozó falak. Néhány kőrakás a kietlen, sík tájon.

A biztonságot adó, védő, oltalmazó, erős falakból ez maradt.

Sárkány

Sárkány vagyok. Mitikus, csodálatos állat. Csak félig élek, félig a mesék világában létezem. Erős vagyok és hatásos, lehengerlő, nem lehet nem észrevenni. De egyben egy paprikajancsi, ha mégsem vennének észre, halálra sértődnék. De legfontosabb az erőm. Bármi történjék, folytatom, akárhány fejemet vágják le, még mindig marad egy. Elpusztíthatatlan vagyok.

– 20 –

2005. május 10.

Befejeztem tegnap itt az ágyban Maugham Az ördög sarkantyúja című könyvét (Gauguinről), és egyszer csak eszembe jutott egy gondolat, és abból írtam az első írást. Aztán meg nem bírtam abbahagyni, és közben boldog voltam, hogy ez történik. Boldogság ilyeneket írni, kreatívnak lenni, alkotni. No persze a minőséggel nem törődöm most. Egyszerűen gyakran szeretném azt csinálni, amit tegnap, egész életemben, és közben azért persze remélni, hogy értékes lesz.

2005. május 11.

Most éjjel éppen a két lábamat és az egyik karomat vesztettem el autóbalesetben. Művégtagjaim voltak, így próbáltam meg valakivel összejönni, de aztán kudarc lett belőle. Tudtam mozogni, de a tudat, hogy elvesztettem a szép, saját végtagjaimat, sokkoló volt. Egyébként a Kolumbusz utcai lakásban (ahol felnőttünk) vigyáztam Sárára és Bendzsóra, majd hazajöttek anyuék, és hoztak ajándékokat, én meg végig ott botladoztam. Volt közben egy felismerésem, hogy érzelmileg kevés vagyok még a gyerekekhez, hogy igazán jól tudjam csinálni, hogy támaszt nyújtsak, mert még én is folyton anyuhoz fordulok támogatásért.

2005. május 12.

Álmomban cuccoztam, rengeteget cigiztem, és reggelre jól ki is készültem. A Kolumbusz utcai lakásban voltam, egy fiú udvarolt, nagyon gondoskodó volt, de akkor egyszer csak jött a főbérlő, egy fiatal nő nagy hassal, hogy most ő beköltözik, mert joga van hozzá. Jól összevesztünk, folyamatosan piszkáltuk egymást, le akartam rángatni az ágyról. Aztán a szabadban voltam, és hívtam Fecót, hogy béreljük ki a csúcs-hegyi házat, de nem vette föl a telefont.

2005. május 14.

Persze most sem álmodtam azt, hogy repülök, hiába képzeltem el elalvás előtt. Nem baj, előbb-utóbb csak sikerül majd tudatosan álmodnom. Válaszokat keresnék benne a problémáimra, például hogy hogyan bízhatnék meg valakiben, hogyan szokhatnék le a kiabálásról, de leginkább szeretnék kreatív ötleteket az alkotáshoz, íráshoz. Álomban megalkotni, és aztán azt leírni. Meg barátokat szerezni, hogy ne érezzem magam magányosnak. Milyen jó lenne minden éjjel egy ilyen magam teremtette világban élni, ami azután kihatna a nappalaimra is. És sokat repülnék, rengeteget. És sámánokat meg indiánokat látogatnék meg.

2005. május 15.

Nem bírom nyitva tartani a szemem. Tíz óra, egykor meg már aludtam. Hát semmi sem elég? Tegnap a történelemmel nyüglődtem, nem jutottam semmire, este pedig átmentem Kyruhoz, ott jó volt, de aztán, amikor hazajöttem, nagyon szomorú voltam. Még mindig András miatt. És egyáltalán, hogy itt vagyok, egy teljes ember, egy nő, egy potenciális anya, és nem vagyok a rendeltetésem szerint használva. Meg szeretni is szeretnék, és szeretve lenni is szeretnék.

Az a bajom azokkal, amiket írtam, hogy nem elég jók. Vajon hogyan lehetne jobbat írni? Mi a technika?

2005. május 17.

Megint sokat álmodtam, és még alaposan benne is vagyok, de mégis alig emlékszem. Azt tudom, hogy a Kolumbusz utcában gyalogoltam végig, a hajamat tincsekbe sodorták, Laura utánozott, utáltam, fekete ruhában siettem, ami elöl végig szétnyílt.

Szorít kicsit a hasam, rossz kedvvel aludtam el megint. Múlt kedden és szerdán volt az a kreatív áradás, hogy verseket írtam, másnap meg az indián zenére nem tudtam abbahagyni a táncolást. Csütörtökön összevesztünk Andrással, de pénteken, a vizsga után, Szentendrén kószálva mégis nagyon jó napom volt.

2005. május 18.

Hoppá. Fél tizenkettő. Valami sagát álmodtam. Vidéken voltunk, és egy lovat is beszereztem. Cigiztem. Anyu is benne volt. Jó lenne emlékezni. Vajon mit jelent a ló? Enyém volt, nagy és szőrös, és hűséges hozzám, mint egy kutya. Puha és meleg.

Ha kedves, megértő, türelmes, nagyvonalú és elfogadó lennék Andrással, elérném a célom: ő is hasonló lenne velem. De egyikünk sem hajlandó vagy képes kilépni a védekező állásból, és önzetlenné válni. Túlságosan félünk ettől. Talán neki más baja is van, nem tudom. És mondta, hogy de hát szerelmes belém, nem akarja így lezárni. De mert szerelmes, attól még folytatni sem akarja. Nem tudom, mit akar. Én Szicíliába szeretnék menni.

Esik az eső. Fáradt vagyok és álmos, és szeretnék a takaró alatt maradni.

2005. május 19.

Még mindig rossz passzban vagyok. Magányosnak érzem magam, és nyomaszt a sikertelenség és a kudarc érzése, és azt gondolom, nem is vagyok alkalmas egy kapcsolatra. Vagy csak szerencsétlen vagyok. Nem, mégis inkább alkalmatlan.

És ez a vizsgaidőszak: kezdem gyűlölni. Ma forgatás lesz, a millió problémával együtt, nem is sikerült elég lányt találnom, de legfeljebb egyel kevesebb olajosat forgatok. Hosszú lesz és unalmas, és a spában is nagyon sok volt tegnap. De legalább a főnökömmel megint nagyon közel vagyunk egymáshoz. Aztán hétvége jön, lehet megint tanulni. Mindig csak a munka mostanában, tököm kivan. De jó lenne aludni még nagyon sokáig. Míg ismét szépnek nem látom magam és az életet. Ha egyáltalán volt olyan.

Tegnap amúgy jelentkezett András: „Utálsz még?” Írtam, hogy nem, de azt is minek.

Le szeretnék menni Taljándörögdre, meg Szicíliába, vagy egy belső utazásra, vagy művészrandevúra.

Egykor értettem a fák nyelvén, akik megmondták nekem, honnan jöttem, és mit tegyek. A felhők a barátaim voltak, megvigasztaltak. A fű a puhaságával simogatott.

Úgy érzem, hogy kész vagyok. Hogy oda szeretném adni magam valakinek.

A civilizáció az, ami elpusztította az indiánokat, és amitől én olyan idegenül érzem magam a világban.

2005. május 22.

Senki nem írt, senki nem hívott. Nihil. Anyuék kint lesznek a Margitszigeten, ahova eredetileg ki akartam menni. Lehet, hogy érdemes lenne meglátogatni őket és körülnézni. Nem tudom, kifejezetten jó lenne-e az a rengeteg ember, vagy csak felesleges nyüzsgés plusz fájó szív, mert hogy ez egy családinapi rendezvény. Itthon meg szép csendes, befelé forduló napom lehetne. Tegnap hirtelen felindulásból reggel elkezdtem takarítani, még a padlószőnyeget is felszedtem a hálóban, és kidobtam. Kifüstöltem, kitisztítottam mindent, és most jó itt. Utána még a szociálpszichológiát is befejeztem, úgyhogy ma már a történelem jönne. El kéne mennem netezni. Nincs hozzá kedvem. Semmihez sincs kedvem. Talán mégis ki kéne mennem a szigetre. Kérdés, van-e kedvem fürödni, hajat mosni. Ha nem mennék sehova, kihagyhatnék egy hajmosást. És még ha a motorommal mennék is, hol parkolhatok le? És nem akarnék farmerban menni, ami a motor miatt kéne. Meleg van. Nehéz kérdések ezek. Néha minden nehéz.

2005. május 23.

Na jó reggelt, le sem írom, hány óra. Fecóval gyengéd barátság volt köztünk álmomban, készültünk Olaszországba, de nem együtt, ahogy Fecó finoman javasolta.

Jó volna végre valakivel megismerkedni. Bár ez az időszak a vizsgáké, ezt eddig is tudtam. Még egy hét, akkor még ugyan hátra lesz a kommunikáció, de azért már úgy fogom érezni, hogy túl vagyok rajta. Addig kellene kibírnom valahogy. De nagyon szeretnék Szicíliába utazni. Vagy végigmenni a Caminón.

Megyek dolgozni. Örülök, már kezdtem becsavarodni itthon.

2005. május 25.

Francba, hogy nem tudtam aludni olyan sokáig. Nagyon-nagyon sokáig. Kialudhattam volna magam. Tegnap is fáradt voltam. És ma találkozom munka után egy barátommal, de már most nincs erőm az egész naphoz. Olyan izgága voltam tegnap, és ilyenkor nem tudok kikapcsolni.

2005. május 26.

Azt álmodtam, hogy egy poros úton mentem valakivel és annak a kislányával, aki négyéves volt, de már volt egy kisbabája. Vinni akartam a picit, de a kislány mérges lett, nem akarta, de aztán megbékélt. Beszéltem az orvosával a szülésről, hogy háromévesen hogy volt ez lehetséges. A kislány is mesélt, hogy vajúdáskor minden erő összegyűlt benne, valami nála nagyobb dolog irányította.

Mindig minden kiegyenlítődik. Tegnapelőtt pörögtem, imádtuk egymást a főnökömmel is, de tegnap ennek az ellenkezője.

Zserivel, az üzletvezetőnkkel, mostanra az egyik legjobb barátnőmmel, kimentünk a butikunkba, de nem vettem semmit. Egyre jobban érzem magam, egyre vékonyabb vagyok. Zseri megint mondta, hogy milyen szép vagyok, és hogyhogy én ezt nem látom így, és hogy vajon azt sem veszem észre, hogy bárhova megyek, tátott szájjal néznek? Meg hogy olyan jó is vagyok. Valamit elnézett velem kapcsolatban.

2005. május 27.

Azt álmodtam, hogy egy lakásban többen voltunk, fel kellett szalagra énekelnem egy számot. Egy fiúval közelebb kerültünk egymáshoz, beszélgettünk, viccelődtünk, megfogtuk egymás kezét. Mondta, hogy bérszámfejtőként dolgozik, és hogy Orbán Balázsnak hívják. Később kiderült, hogy híres popsztár, ami hízelgett, de igazából nem örültem neki. Jártunk, gyengéd volt, nagyon örültem.

Tegnap este Méhes Csaba előadásán voltunk. Hulla voltam. A végén, amikor felálltam és hátrafordultam, az utolsó sorban ott ült Pierrot, pár méterre tőlem, épp velem szemben. Csak álltam letaglózva, egyrészt mert olyan szépnek láttam, másrészt mert épp a napokban keresgéltem, olvasgattam róla a neten. De a barátnőjével volt, aki nekem éppen a tökéletes ellentétem. Szőke, szolid, normális.

Az előadás után beültünk egy indiai étterembe a lányokkal és anyuékkal.

Ma tanulni fogok és, ha lehet, az erkélyen süttetni magam.

Gyere Orbán Balázs, várlak.

2005. május 29.

Egy hülye hangjára ébredtem, itt kiabál kint. Jól meg kéne verni, miért nem megy haza az ilyen. Azt álmodtam épp, hogy Pierrot-val beszorulunk egy liftbe, illetve inkább két üveglap közé. Igazság szerint előre megrendeztem, és be is jött, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat, bár ő késésben volt.

Amúgy fáj a hasam. Nagyon feszült és ideges vagyok most már a vizsgák miatt, kurva sok ez a történelem, hatszázötven oldal, az összes vizsgára meg eddig kétezerötszáz oldalon rágtam át magam egy hónap alatt. Így jár, aki be sem megy az iskolába. Most már elegem van. Van egy listám, hogy miket fogok csinálni, ha ennek vége. És itt a kánikula, negyven fok, az a fajta meleg, ami már estére is megmarad.

Nagyon hiányzik már valaki. Fene egye meg. Na majd a vizsgák után.

– 21 –

2005. június 6.

Nincs szeretet, nincs semmi, csak kötelességek vannak és szerepek.

És még csak le sem tudom írni úgy, hogy megértsd, amikor elolvasod.

Mégsem akarom a depressziós irodalmat gazdagítani. Nem akarom átélni, fenntartani a szenvedést, csak hogy leírhassam, hogy mások olvashassák. Nem akarom, hogy ez legyen a feladatom. Szeretnék boldog lenni, vagy csak nyugalmat szeretnék. Csúnya ez az egész, nem akarom, hogy mások olvassák.

Úgyis csak a saját szavaid jutnak el hozzád, amikor engem olvasol, nem az enyémek.

Nem akarok egy tragédia hősnője lenni. Csak egy nagyon egyszerű és szép életet szeretnék.

Gyűlölöm a külsőm, a különlegességem, az intelligenciám és a hiú ragaszkodásomat ezekhez. Éppen arra jók, hogy ne lehessen normális életem.

Nem akarok alkotni ilyen áron. Nem akarok ilyet alkotni.

Nem akarok élni, nem tudom, miért születtem. Mostanában már csak egy vágyam volt, békében, nyugalomban élni családban, de nem lehet, tudom.

Nem akarok tanulság lenni mások számára. Főleg az a fajta nem, aki korai, tragikus halála miatt lesz érdekes.

Úgy érzem, Isten szeretné, hogy írjak. Bizonyos jelek erre mutatnak. Ez az egyetlen olyan tevékenység, amely előtt szabad út állna, amiben nem gátol meg semmilyen körülmény, egyedül én akadályozom magam.

Mert persze borzasztó nehéz. És nem értem Istennek ezt a tervét sem, mert tegyük fel, átmegyek ezen a horrorba illő művészi útkeresésen, míg végre megtalálom azt a módot, ami a legalkalmasabb a gondolataim kifejezésére, tehát ha, tegyük fel, sikerül jó íróvá válnom, akkor is, mire jó ez az egész? Annyi jó író van.

Mellesleg szarok a halál utáni hírnévre. Sőt nem szeretném, ha bárki is megőrizne az emlékezetében. De egyébként is: rengeteg könyvet adnak ki. Már nem lehet kuriózumnak lenni. De nem is akarok ilyen áron.

Vajon nem lehetne ezt máshogy? Vajon nem lenne elég, ha csak mondogatnám magamban, hogy „jó író vagyok, jó író vagyok”, míg magam is elhiszem, s így azzá válok?

Bennem él egy kép arról, hogy mit szeretnék. Családdal, családi házban, szerető és támogató párommal és gyerekekkel körülvéve, de egy csendes, zöldre néző kis zuggal, ahol írhatok.

Írni szeretnék, igen, ez az, amit szeretnék, de nem a családomat és az életemet feláldozva, hanem könnyedén, mintegy isteni csatornaként. Ha úgy tetszik, nem akarok már nagy drámákat.

Úgy érzem, nem lesz családom, és ezért folyton sírnom kell.

Pedig nem értem, miért kéne egyedül, szenvedve írni. Hiszen élmények kellenének, hogy legyen téma. Még mindig Andrásra gondolok. Boldogok lehettünk volna együtt, ha megtanulok engedni.

Sokat kellene sétálnom, igazából akkor jön a téma.

Jó lenne alkotói szabadságra menni.

Egyébként egy éve és két hónapja nem dohányzom. És még mindig hiányzik. Még mindig szeretném a füstöt a torkomban érezni. Néha felpörgök, hogy igen, kellene a cigi, lenyugtatna.

– 22 –

2005. június 10.

Na leültem, hogy írjak, azt mondtam, ma semmi más dolgom nem lesz, mint az írás – és ettől persze beszartam. Még nem csináltam semmit, de máris elindult az a tudattalan gondolatfolyamat, hogy úgysem lesz jó, és nem lesz téma, és egyáltalán, minek írjak, rosszul írok, beteg a lelkem, és ez inkább titkolnivaló lenne.

De azért nem hagytam magam, csak leültem. Úgysincs semmi jó az életemben, ebben legalább az esély megvan, hogy azzá válhat.

Az a feladatom, hogy próbálkozzak. Semmi több. Nem kell, hogy rögtön jól teljesítsek. Valószínűleg egy idő után rá fogok találni a saját hangomra.

Például arra gondolok most, hogy a jó írások, az erős írások akkor születnek, amikor benne vagyok az érzésben, nem akkor, amikor naplószerűen dokumentálom az eseményeket. Csak azt borzasztó nehéz leírni éppen akkor, amikor történik. Rá kell szoknom, hogy mindig legyen nálam füzet, és azonnal írjak.

Egyedül vagyok és egyre egyedebbül. Egyre magasabban van a léc. Egyrészt azért, mert többet tudok, többet tapasztalok, így automatikusan magamhoz hasonlóra, illetve lehetőleg jobbra vágyom, másrészt mert egyre komolyabbak a céljaim, nem csak egy flört ugye, és annyi komoly szerepre, amit én a páromnak szánok, nem mindegy, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Úgy látszik, mégis vagyok olyan igényes, hogy inkább egyedül maradok. De vajon jó-e ez? Mindig az a tanmese jut eszembe, amikor a zen bácsi úgy hal meg, hogy nem teljesült be a szerelme, mert folyton a tökéletest kereste. És miközben nekem senki nem felel meg, azt érzem, hogy én nem kellek senkinek.

Csak úgy tudok bármit csinálni, ha egyidejűleg mással nem foglalkozom. Szóval leülök, tíz nap alatt leírom, mi volt az első húsz évemben, aztán nem foglalkozom többet az írással. Hát így nehéz írni. Tényleg az lenne az ideális, ha ez lehetne a szakmám. Ha reggel felkelnék, és az, hogy dolgozni kezdek, nem azt jelentené, hogy elmegyek valahova, egy idegen és elidegenítő helyre, hanem hogy leülök a dolgozómban írni. Na de ehhez társ kell, aki támogat, aki nem bánja, hogy ő áll mögöttem, és nem én őmögötte. Bár lehetne kölcsönös is, szívesen ellátom a háztartást és gyerekeket, biztosítok egy fészket, csak ne kelljen a megélhetésen izélnem. Egyszerűen nem megy az nekem, nem értek hozzá.

Most hétvégén egy barátomnak odaadtam a könyvem. Nem olvasta még, mert el volt foglalva a házasságával, de épp elváltak, úgyhogy most ráért. Azt mondta, megkönnyezte. És azt is mondta, olyan érdekes volt, sosem tudta, mit lát bennem, de most rájött, hogy ugyanazt a szomorúságot, amire nagymamám hívta fel anyu figyelmét.

Ez a szomorúság, ami körülleng, egyébként nagyon költői, de tényleg jó-e az, ha szomorú vagyok, hogy költő lehessek? Nem inkább az a feladatunk, hogy lehetőségeinkhez mérten boldogok lehessünk? Tényleg kellene maradandót alkotni? Mire lenne az jó? Azt viszont biztosan nagyon fontosnak tartom, hogy nem csak hab és vidámság az élet, és hogy erről beszélnünk kellene.

Az őszinteséghez ragaszkodom, a realitáshoz, hogy éppen most ki és hogyan szenved, miközben mást mutat, mert a többiek nem akarják látni a szenvedését.

Folyton arra gondolok, hogy igenis ezt meg kell írni (de talán még ennél is gyakrabban arra, hogy inkább titkolni kellene).

A folyóirat – amit terveztünk – éppen erről szólt volna, nem is értem, miért nem jön össze. Talán csak arra kellett az az ötlet, hogy a téma meglegyen?

Azt akartam a folyóirat mottójának, hogy „Beszéljünk a gyengeségeinkről!”

Ilyesmiket képzeltem el: „Szenvedélyeink szerető elfogadása a szégyen csökkentése, illetve a bűntudat önerősítő körének megszakítása érdekében, ami aztán mellesleg a szenvedélybetegségtől való megszabaduláshoz vezethet…

Rítusok, rituálék rendben vannak, ha attól érzi magát biztonságban valaki.

Laikusként laikus nézőpontból, hétköznapi nyelven, a szakmai részt pedig szakemberekkel megíratva.”

Találtam egy fantasztikus idézetet is hozzá: „A szenvedély. A rögeszme.

Mindkettőt ismerem, és tudom, a választóvonal, mely közöttük húzódik, oly vékony és kegyetlen, mint a velencei kés pengéje.”

Szerintem Albert Györgyi is ezt akarja. Megjelent a könyve. Tegnap voltam könyvesboltban, de már el is fogyott. Majd keresem máshol is, és ma úgy kellett magamra parancsolnom, hogy ne menjek el megvenni, hogy ne azt olvassam egész nap. Ezenkívül tudom, hogy nagyon befolyásolna, jönne az öndiagnózis, ezredszerre is megállapítva, hogy igen, én depressziós vagyok, és ezzel a lefelé csavarodás, ha van még egyáltalán lejjebb. De nagyon kíváncsi vagyok rá, és szeretnék vele megismerkedni, hátha kezdhetnénk együtt valamit.

Kezdek arra hajlani, hogy igen, depresszióm van, és igen, az egy betegség, és igen, annak kémiai okai vannak, és nem karmikus. Sőt, határozottan érzem is. Amikor nem pihenek eleget, amikor keveset alszom, iszonyatos gondolataim lesznek másnap. Nézegetem a csuklóm, hogy most végre hosszában fogom, és nem keresztben, olyan amatőr módon – és ennek mindössze a kialvatlanság az oka. Bár az is igaz, hogy ha motivál valami, akkor mindegy, mennyit alszom, akkor is a célra figyelek. De erre nem tudnék példát mondani most, ha jobban belegondolok. És nem lehet folyton olyan helyzet az életemben, hogy mindig motiváljon valami. És ha kívül nincs, belül meg nem találom, mihez kezdjek?

A lényeg akkor is az, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel?

Úgy látszik, valóban nincs más témám, mint én. Megfigyelem magam, leírom, elemzem, de éppen ez az, érdemes-e ez a tárgy – én magam – arra, hogy témává váljon? Még ha jól írok is majd, valami szebbet, fennköltebbet kellene… Á, hülyeség, a mocsokban rejlik a szépség. Itt meg az van bőviben.

Vigyázni kell, mert ha az érzést akarom leírni, akkor magát a nyüglődést írom le, és azzal könnyen csak fenntartom, ahogy próbálok minél jobban belemenni. Valahogy meg kell találnom az ideális távolságot, hogy le tudjam írni, de másszak bele teljesen, sőt ki is tudjak belőle keveredni.

Az én hangom. Ezt kell megtalálnom.

Miről írni? Hogyan írni arról? És főleg, miért írni?

Önmagam. De ki az? És miért az, aki? Miért lett olyan? És mi célból?

– 23 –

2005. június 10.

Egyszerűen képtelen, képtelen vagyok elmenni egyszer is valahova zsíros hajjal vagy némi festék nélkül. Az ápoltság szép dolog, de ebben az a rossz, hogy ha akarnék, sem tudnék máshogy viselkedni, mert annyira bennem van, hogy szépnek kell lennem. Mindig a legszebbnek, miközben ahogy folyton összehasonlítom magam másokkal, gyakran alulmaradok, és ettől szarnak kezdem érezni magam. Hát most inkább elmegyek zsíros hajjal megvenni Albert Györgyi könyvét.

Beültem egy kád meleg vízbe a Könyvvel. Két határozott benyomásom támadt: az egyik, hogy nem, nekem mégsem kellene írnom, mert nem tudok. A másik, hogy talán inkább mégsem vagyok depressziós. Klinikai értelemben legalábbis. Hiszen nem ébredek három óra alvás után hajnalban, a falakra fekete hangyasereget hallucinálva és gyilkosságokról vizionálva, hogy okádjak egy nagyot. Ehhez képest nekem meglehetősen nyugodt és békés életem van. De aztán rájöttem, hogy voltam én ilyen szarul is, még amikor ittam, drogoztam, és aztán a könyvben is eljutok odáig, hogy hát igen, Györgyi szintén alkohollal és gyógyszerrel „öngyógyít”.

Ezzel együtt nálam valami olyasmiről lehet szó inkább, aminek akut melankólia a neve. Az évek során hozzászoktam a rosszkedvhez, sőt mivel olyan korán kezdődött, gyerekkoromban, igazából nincs is előttem más minta, más út, amit egy adott döntési helyzetben választhatnék. Ez némi hátrányt jelent, mert másoknál a környezet tudja mihez viszonyítani a beteg viselkedését, hogy mennyire megváltozott, milyen más lett. Nálam azonban alig hihető, hogy ez talán nem én vagyok, mert én szinte mindig ilyen voltam.

Azt hiszem, csak azért foglalkozom annyit azzal a kérdéssel, hogy mi okozza a depressziót, hogy megállapíthassam a felelőst. De ha megvan, és ha ez az ok az előző életembeli cselekedeteimben keresendő, vagy egy szimpla születési hiba következtében beálló kémiai egyensúlytalanságban, vagy a hibás és helytelen viselkedésemben, akkor is, mit érek vele? Depressziós vagyok-e vagy sem – nem ennek kellene a nagy kérdésnek lennie. Hanem, hanem, hanem? Hogy mit hozok ki ebből az egészből? Igen, de ahhoz, hogy a célt meghatározzam, nem mindegy, milyen az értékrendszerem, márpedig ehhez például égetően fontos meghatározni, hogy akkor az egyén tényleg simogatásra, emberségre, érintésre, és a természettel való kapcsolatra vágyik, és ennek megfelelően a rendszer nem tökéletes, vagy pedig muszáj lenne alkalmazkodnia egy olyan élethelyzethez is, ami számára idegenszerű, és ha ez nem megy, akkor a hiba belül keresendő?

Én akkor is azt mondom, hogy éljen az individualizmus, és az a rendszer, amelyben az egyént nem ismerik el, vagy betegnek, még rosszabb esetben gyengének ítélik a túlérzékenységet, az rossz, és azt meg kell változtatni.

Hogy ez az utolsó szar periódusom miért volt, fogalmam sincs. Még azt sem tudom, mikor kezdődött. Talán mégis jó lenne a naplóforma, talán vissza tudnám követni. Bár még sosem segített, csak még jobban becsavarodtam. Andrással úgy április elején megint szétmentünk, de ez önmagában nem lehet az oka, hiszen azóta volt kifejezetten jókedvem is. Május a vizsgákra való készüléssel telt, az elég nyomasztó volt, és be kellett zárkóznom, akaratomon kívül, de talán még ez sem ok. Valamikor a Maorexet is abbahagytam, nem tudom pontosan, mikor, miközben szedtem, mindig arra gondoltam, vajon van-e bármi értelme, de most úgy tűnik, volt. Tényleg évek óta próbálom megfigyelni, de még sosem sikerült, mikor és hogyan indul a rossz periódus.

András egyszer azt mondta: a depresszió kimondása csak oda vezet, hogy áthárítom a felelősséget, elbújhatok mögé. Hülyeség. Mit szeretnél, valljam inkább be, hogy egyszerűen csak gyenge vagyok? És akkor? Akkor el lehet engem ítélni? Ugyan miféle értékrendszer alapján? Miért szégyelljem magam? Hogy nem vagyok olyan, amilyen te a születésedtől fogva? Nem vagyok képes arra, ami neked könnyen megy? Különben neked sem megy könnyen. Te sem vagy boldog. És ami a legviccesebb: sokkal erősebb vagyok nálad. Neked még soha nem volt ilyen periódusod, amiből én már nagyon sokszor kimásztam.

De persze csak tudatlanságból mondtad, nem rosszindulatból.

Már csak ezért sem lehetünk együtt, mert te egy multinacionális cégnél vagy robot, igaz, igen jól tartva, de én ezt valójában sosem tudnám elfogadni.

Menjünk pszichiátriára. Jó, menjünk. Igaz, félek tőle, mert a legtöbb rajtam pszichoterápiát végző doki olyan különleges esetnek tartott, akin keresztül a saját egóját akarta erősíteni, egyik sem emelkedett felül ezen, kivéve talán egyet. Igen, ez az ítéletem az utolsó dokimról is, akivel azóta sem beszéltem.

Találtam a könyvben egy hasznos tanácsot: „Ne kutasd az okokat, gyógyulj!”

Bár a kutatás engem gyógyít – itt megint közbeszúrom, hogy ha egyúttal nem betegít is –, mert lám, ma is végre termékenynek, hosszú idő után először megint termékenynek éreztem a napom. Az irodalom mindenképpen segít, akár magam művelem (ha lehetek ilyen öntelt), akár csak élvezem. És ma egész nap írtam és olvastam. De még a könyvesboltban lenni is olyan jó volt, azok a szagok… Van egy hosszú listám, milyen könyveket szeretnék a közeljövőben megvenni. A könyvek a barátaim. Bennük bízhatom, mert eddig még kivétel nélkül mindig segítettek, megvigasztaltak, elringattak.

Még valami, amit lényegi kérdésnek tart Albert Györgyi is, és nekem meg hatalmas flash volt most: a depressziósok a tökéletesre törekednek, és a mindig ehhez hasonlított dolgok sikertelensége aztán örökös frusztráció forrása. Ez az én narcizmusom, ahogy a dokim mondta volt.

– 24 –

2005. június 11.

Az Andrással töltött mostani három hónapról nem is nagyon tudok még írni se. Bizonyos szempontból jobb volt, mint előtte, más szempontból még fájdalmasabb. Már két hónap eltelt, de még mindig bennem van, elnyomva, de létezik, nem tudtam elengedni. Még mindig szeretem. De a kapcsolatról magáról, ha rá gondolok, úgy érzem, valami nagy tűzvész pusztított, és csak nagy, egybefüggő, nem hegedő égési sérülések maradtak utána. Nem tudom elfelejteni, mert végtelenül kedves, türelmes ember, és az elveit is szeretem, de legyőzhetetlen volt a távolság közöttünk, mégpedig a szorongásom miatt. Utólag ez az egy kulcsszó maradt bennem: a folyamatos szorongás. Itt lakott, mellettem ült esténként, de számomra fél lábbal mindig máshol volt. Vég nélkül féltem, és soha, egyetlen pillanatra sem nyugodtam meg. Nem tudott olyat mondani vagy tenni, ami akár csak egy percre is feledtette volna ezt velem. Sem amikor Prágában voltunk, sem amikor Svájcban. Ha lehet, ilyenkor még fokozódott is a szorongás, mert az volt bennem, hogy legalább most jól kellene éreznem magam. Az a baj, hogy nem tudom, milyen az, elhinni, hogy ő valóban mellettem áll. Hinni és bízni benne. Így aztán hiába próbáltam, csak vakon lövöldöztem jobbra-balra, hátha ez az, így kéne éreznem, viselkednem. De ebben nőttem fel, nincs hova visszatalálnom. És persze őt okoltam, hogy miért nem mutatja ki jobban a szeretetét.

Most, hogy eltelt két hónap, természetesen elmúlt ez a szorongás, és csak a tiszta szeretet maradt meg. Ezért hiányzik. De ha újrakezdenénk, újrakezdődne.

Valahogy csökkenteni kellene ezt a szorongást. Gyógyszerrel? Nem tudom.

Kezdek afelé hajlani, hogy semmi jó nincs ebben az egészben (a depresszióban). Akadály mindenben, az élet bármely területén való érvényesülésben, és akadály egyáltalán az élet megélésében. Sovány vigasz, hogy nagy alkotások születhetnek belőle.

Hát akkor mi a cél? Meggyógyulni és normálisnak lenni. De mit jelent normálisnak lenni? Semmilyen irányban nem kilengeni, sem zsenialitásban, sem őrültségben? Nem lehet-e, hogy itt igazából szó sincs betegségről, hanem mindössze arról, hogy a rendszer az átlag számára teremtetett, annak működőképes – ha egyáltalán –, és aki bármilyen irányban, lent vagy fönt kilóg, azzal egyszerűen ez történik? Azon gondolkodik, hogy vajon beteg-e? Haszontalan, élhetetlen, gyenge? Azért ha ez így lenne, akkor legalább a saját normáimnak meg tudnék felelni, és például részt tudnék venni egy kapcsolatban. Igazából nem vágyom sikerekre, legalábbis nem nagyon, ezt nem volt nehéz elengednem. De a párkapcsolatot? Sosem fogom, sőt egyre erősebb bennem a vágy.

Jelentkeznem kellene arra a pszichiátriára, ahol tavaly voltam. Ha már önkéntesnek nem kellettem, talán betegnek felvesznek.

De azért valamit tenni kéne. Tenni kéne, hogy ne kelljen magunkat késsel megvagdosni, fejünket a falba verni, halálra inni vagy drogozni, vagy éhezni ahhoz, hogy úgy érezhessük, figyelnek ránk, szeretve vagyunk.

– 25 –

2005. június 12.

Ma megint azon gondolkodtam, hogy mindegy is, hogy betegségnek, gyengeségnek vagy rózsának hívjuk, ami van, igazából nem fontos. Számomra is csak azért fontos ez a kérdés, hogy tudjam, hibás vagyok-e, vagy sem, rossz vagyok-e vagy sem.

De azért vehette volna a fáradtságot valamelyik felnőtt vagy doki, és elmondhatta volna, hogy ez egy kémiai rendellenesség.

Bár lehet, hogy valamiért én állítottam le a szerotonintermelést, mert egy ponton úgy éreztem, nem érdemes az egész, nincs miért örülni.

Az biztos, hogy úgy tudok igazán írni, ha elhatározom, hogy aznap semmi mást nem fogok csinálni, és ezt meg is tartom. De erre lehetőség kell, nem csak kitartás. Úri dolog otthon lenni és írogatni.

Egyébként talán nem kellene a művészt keresnem magamban, lehet, hogy nincs is. Talán annak kellene felfogni az írást, ami, önismeretnek, öngyógyításnak.

Valahogy visszahoz a valóságba. Egész nap gondolkodom, és próbálom megfogni a gondolataimat, mielőtt elillannak, hogy leírhassam őket. Ettől tudatos leszek, figyelmes. És ahogy írok, azt automatikusan elemzem, értékelem, képességeimhez mérten a legőszintébb módon, és ezért rendeződik némileg a viszony magammal. A többi napokon, amikor csak élek bele a világba, folyamatosan motyogom magamban a sok pesszimista megállapítást. És annyi ócsárolástól teljesen eldeformálódik a belső képem, már nem tudom, mit képzelek, mi igaz, mi a valóság. De az írás visszahoz, mert arra kényszerít, hogy színt valljak, az igazat mondjam, ne csak fecsegjek.

Amíg ez a munka tart – mert valamiféle munka tart, kivéve, hogy sokszor egy helyben állok, de attól még van ez az elintézendő feladat, ti. hogy normálissá váljak – talán nem is lehet senkim. Elsőként az jut eszembe, hogy mert nem is érdemlem meg, mert ahhoz túl önző, túl agresszív, túl labilis vagyok, de ezen kívül is lehet, hogy addig igazából, érdemben oda sem tudok fordulni senki felé, míg csak – igaz, kényszerűségből – magammal vagyok elfoglalva.

És amikor családra vágyom, amikor csak azt érzem, hogy bár körülöttem lenne az a melegség, az a fészek, vajon tényleg arra vágyom, hogy én gondoskodhassak valakiről? A páromról, gyerekről? Vajon tudnék-e egyáltalán? Vagy éppen ellenkezőleg, magamnak szeretnék óvó, gondoskodó szülőket, akár egy társ személyében?

Valószínűleg tudnék gondoskodni. De talán először valóban magamat kellene rendbe raknom. (Azután meg, jaj, csak találkozzak valakivel, aki szintén rendbe rakta, vagy akarja rakni magát.)

Megpróbálok minél többet írni, hátha segít. De nem kesergek ám a bajomon. És nem sajnálom magam. Ahhoz először szeretni kell megtanulnom. De azt remélem, abban bízom, hogy talán nekem is lehetne esélyem, hogy ne érezzem mindenhez túl öregnek, túl csúnyának és túl fáradtnak magam. Mert szerintem ez nem való. Nem erre születtünk. Így valóban semmi értelme az egésznek.

Az hülyeség, hogy nincs értelme az életnek, ezért depressziósnak kell lenni. Mert depressziós vagyok, ezért gondolom csak, hogy nincs értelme semminek. Vigyázni kellene erre, mert sajnos mindig összekeverem: azt hiszem, a lét értelmetlen, és erre reagálok jogos kétségbeeséssel. De amikor rosszul van az ember, minden tapasztalatával és benyomásával szemben olyan nehéz elhitetni önmagával, hogy ez nem így van. Tulajdonképpen itt dől meg a negatív gondolatok mint okok elmélete. Ugyanis a negatív gondolatok a következmény, az okozat, és nem előzmény. Mint ahogy a gödör alján a teljes sötétségben hiába kántálok optimista munkadalokat, nem igazán segítenek. Kicsit igen, de az nem a szavak vagy a gondolatok miatt van, hanem a teljes lénnyel való akarás miatt. Igaz, a depresszió épp az akaratot győzi le, azt is nehéz tehát ilyenkor elővenni. De a lényeg, hogy ez egy érzés, ami jön, leginkább nem a fejben van, hanem lejjebb, és csak megtörténik az emberrel, nem én viszem bele magam. Bár biztosan olyan is van. Nem tudom, mi születik meg előbb, egy gondolat vagy egy érzés. Talán megszületik a gondolat: szar az egész, ettől aztán a receptoraim is lelohadnak, mondván, hogy akkor érezzem is úgy magam, és akkor valóban fáradt leszek és kedvetlen. Ha ez így lenne, akkor csak pozitívan kellene gondolkozni. Ez nem megy, csak a mesében, már próbáltam. Általában túl fáradt vagyok hozzá. Szeretném megérteni, megfogni valahol ezt az egészet, de ebbe most teljesen belezavarodtam.

A gondolatnak és a kémiának egy egymást erősítő lefelé vagy éppen felfelé futó spirálnak kell lennie, mert különben nem hatna oda-vissza. Ugyanis ahogy gyógyszerrel emelik a szerotoninszintet, úgy válnak a gondolatok is pozitívvá. De ha igaznak akarjuk továbbra is tartani azt, hogy a fizikai tünetek lelki okokra vezethetőek vissza, nos akkor hol vagyunk? Már megint sehol. Tyúk vagy tojás.

Egyébként újabb megfigyelést tettem. A depresszió csak jön és megy, szinte alig tudok befolyással lenni rá. Érkezik, mint egy fekete felleg, beborít, lenyom, majd egyszer csak felszáll. Vagy felszakadozik, eloszlik. És ahogy nem a negatív gondolataim vonzzák be, ugyanúgy semmi értelme sincs, hogy pozitív gondolatokat mantrázzak, hogy eltűnjön. Szóval nem a fejben történik. De az való igaz, hogy ha nagyon akarom, akkor mégis el tudok érni valamit. Ha az akarás az egész testből jön. A legtöbb és leghelyesebb, amit tehetek, az, hogy elviselem.

Tovább keresgéltem, és arra jutottam, hátha valóban nincs az egésznek semmi értelme. Hátha a létezés legvégső értelme: semmi. Egy nagy büdös fing. Akkor az a kérdés mindössze, hogy én mitől érezzem jobban magam?

Lehet, hogy a személyiségemnek, a tulajdonságaimnak sincs semmiféle jelentőségük, valójában egyik sem jó semmire, egyszerűen csak x számú és y kombináció lehetőségét hordozzák magukban, a változatos kimenetel érdekében. És aztán ezt nevezzük személyes szabadságnak. Jó, de mit kezdjek vele?

– 26 –

Ma felhívtak egy csomóan. De kizárólag olyanok, akikkel igazából semmi kedvem nem volt beszélni, többnyire munkaügyben. Megjegyzem, úgy általában is kevés kivétel van.

Egyszerűen elképesztően szarul érzem magam attól, hogy csupa szerintem felesleges dologért keresnek. Szerintem mindez értelmetlen és nem emberi. Ez marketing. Senki sem engem hívott, senki sem velem akart valójában beszélni. Mindenki valamilyen célból, olyasmiből, ami éppen a munkájához szükséges, és ami valójában őt sem érdekli. Legalábbis ezt gondolom, mert nem tudom elképzelni, hogy ez a csip-csup hülyeség belőlük őszintén ilyen lelkesedést vált ki.

Megírtam ma a közvetlen emberi kommunikáció dolgozatomat, de fogalmam sincs, hogy közelebbről miről is kellett volna hogy szóljon. Így szól:

Egy Derényi-könyvből kiválasztott téma sajátos feldolgozása

Ahogy a feladaton gondolkozom, úgy érzem, hogy a saját életemből szeretnék kiragadni egy témát a közvetlen emberi kommunikáció dolgozathoz. Talán arról – ismerősségénél fogva – könnyedén, gördülékenyen tudnék írni. Több ötletem is van, az egyik a Derényi-könyv egyik fejezetéről ugrik be: „Kommunikáció az üzleti tárgyaláson az Egyesült Államokban”.

Négy évig éltem Floridában, megtanultam kint angolul, leérettségiztem, majd elvégeztem egy ingatlanközvetítői iskolát. Elhelyezkedtem egy kisebb cégnél, ahol – azt gondoltam – nem veszek majd el a tömegben. És valóban mindent megtettek értem, de az eredmény ennek ellenére egy év alatt huszonöt meg nem valósult szerződés lett, valamiért mindegyik meghiúsult az utolsó pillanatban. Ma már tudom, hogy úsztam az ár ellen ott, ahol még csak a folyóm sem volt a saját medrében. Meggyőzni valakit ingatlanvásárlásról bizalmi feladat, az én sikerességem pedig éppen a kommunikáció során dőlt el. Most már látom, hogy alapvető hibák voltak, például az akkor még mindig gyenge angolom, a rendkívül erős akcentusom, a magyarságom az ő bár hatalmas, de egykontinensnyire beszűkült világukban, a hiányosságaim a szokásaik, szólásaik, rítusaik terén, ami egy pár mondat után kiderül, és – most már ezt is tudom – azt vonja maga után, hogy nem én vagyok az, akit beengednek abba az intim szférájukba, ahonnan a lakáscserét intézik. Úgyhogy ezt inkább hagyjuk.

Következőként a reklám és a saját esetem jut eszembe, szintén az említett könyv kapcsán. Manipuláció, propaganda, meggyőzés, ezek azok az eszközök, amelyekkel élnek, és amelyek hatására cirka tizenöt éve küzdöm folyamatosan a különböző diétákkal és magammal. Még ha a külvilág nem veszi is észre, én aztán tudom, micsoda véres verítékkel és lelki-fizikai megingásokkal tartom magam ahhoz az ideálhoz, amelynek az éppen aktuális milyensége felől ezeken a fórumokon értesülök. A rendszer megváltoztatandó, a téma pedig elkeserítő, lévén, hogy ismét éppen diéta előtt állok, ezért ezt sem fejtem most ki hosszabban.

A közvetlen emberi kommunikációról mint fogalomról, nem ezek után, hanem tulajdonképpen elsősorban párkapcsolatom kudarca jut még eszembe. Ahol azt a kényes közelség-távolság egyensúlyt és békés egymás mellett élést éppen ennek segítségével, ezen keresztül kellett volna megoldani, elérni.

A kommunikáció azonban nem volt erősségünk, főleg annak erőszakmentes formája, a zsiráfnyelv. Pedig próbáltuk, mindent megtettünk. De a konfliktus során, ha el akartam volna mondani, mi bánt, csak érzésekről tudtam beszélni, színekről, formákról, hatásokról, s nem racionális érvekről. Én mintha a testemből beszéltem volna, ő pedig a fejéből, s nem értettük egymást. Tulajdonképpen a kommunikáció hiányán keresztül találtuk meg az utat egymás felé, vagyis ha csöndben ültünk egymás mellett, vagy más, metanyelveket használtunk, például a test beszédét. Mindezek alapján erről sem tudok vagy vagyok jogosult egy dolgozatban érvelni.

És bár jóval unalmasabb, de egyben kevésbé veszélyes, marad tehát a jelenlegi munkahelyem mint dolgozati téma.

Egy wellness-szalonnak vagyok a marketingese. Cégünk optimális működése tulajdonképpen különböző nézőpontokból eltérően meghatározandó. A vendégeink részéről a magas ár arányában elvárható igényes belső kialakítás, egzotikus berendezés, dallamok és illatok, valamint tisztaság, ezen felül pedig kedves alkalmazottak, magas minőségű termékek, alapos szakmai felkészültséggel rendelkező masszőrök és egyedi élmény az alapvető elvárás, míg az ellenpólus, azaz a tulajdonosok részéről tulajdonképpen mindenféle elhivatottság hiányában egyedül a haszon maximalizálása a cél.

Nos én, mint marketinges, a két végpont között közvetítek, éppen a kommunikációt mint egyetlen eszközt felhasználva. Kör-e-mailekben győzködöm vendégeinket, hogy jöjjenek többször, hosszabb időre, és lehetőleg hozzanak mást is magukkal. Mindenféle akciók keretében különböző jutalmakat helyezek mindezért kilátásba. A vendégekkel egyenként is foglalkozom, amint egyedi igény merül fel, mint például esküvő előtti megújító kezelés vagy leánybúcsú, esetleg kezeléscsomag pároknak házassági évfordulóra. Kommunikációnk formája vagy csatornája az e-mail, a személyes beszélgetés, valamint a telefon. Ez utóbbit másra is használom, például arra, hogy folyamatosan visszaverjem a különböző médiumok üzletkötőinek támadásait. Igen, a marketingkommunikációnak ezen formájával élünk a legkevésbé, egyrészt mert nincs elég pénzünk rá (a fizetett hirdetésekre), másrészt mert az általam elkészített analízis azt mutatta ki, hogy még mindig nagyrészt szájról szájra terjed a hírünk, tehát egy adott vendég vagy azért jön, mert már volt nálunk, és tetszett neki, vagy azért, mert valaki ajánlotta neki, aki már volt nálunk, és tetszett neki. Hát ezért bombázom őket levélben, szeretném, ha ez a jó szokásuk megmaradna vagy erősödne. Értelemszerűen alapvető a visszacsatolás azaz feedback kérése, ezért minden áldott alkalommal rövid kérdőívet töltetünk ki a vendégekkel, amelyben az elvégzett kezelés minőségéről, alkalmazottaink viselkedéséről és a színvonal emelésére vonatkozó javaslataikról faggatjuk őket. Megnyerhető kezelést ígérve a kérdőíven arra is rávesszük annak kitöltőjét, hogy adja meg személyes adatait, amelyek azután adatbázisomat gazdagítják. Ezen folyamat hiányosságai közé tartozik, hogy nincs megfelelő, ránk szabott számítógépes rendszerünk, amely például lehetővé tenné, hogy amint valaki akár telefonon keresztül időpontot foglal, a neve megtudakolása után a monitorról különböző információkat leolvasva mintegy jó barátként üdvözölhessük, és megkérdezhessük, hogy „ma ismét a lótusz virága kezeléscsomagunkat óhajtja-e igénybe venni?” Egy további probléma ezenfelül a tulajdonosok viszonylag nagy száma, ami miatt valahogy egyikük sem érzi igazán magáénak az üzletet és annak feladatait. Ennek következtében, ahogy a „Fejétől bűzlik a hal” szólás is mondja, az alkalmazottak között is széthúzás van. Ez leginkább a kommunikációs problémákban mutatkozik meg, nehézkes és hibás az információáramlás, ha egyáltalán születik áramoltatható információ, azaz megfelelő felső döntés.

A problémák ellenére a cég viszonylag sikeresen működik. Ahogy körlevelekben próbálom elérni, hogy minél többen jöjjenek hozzánk, és ennek eredménye is van, úgy kedvükre teszek főnökeimnek, de hogy ezt a célomat elérjem, különböző akciókat és kedvezményeket, valamint igazi odafigyelést garantálok, így ennek az is a következménye, hogy a vendégek felé indított kommunikáció is sikeres. Néha úgy érzem, én vagyok a katalizátor a két eltérő igény (több pénzt kontra magasabb minőséget) között, és a munkám, illetve a cég addig sikeres, míg az egyensúlyi ponton maradok (és például nem lázadok fel a fogyasztásra ösztönzés erőszakos vagy nem becsületes formája ellen), és jól művelem a „marketingbullshit”-té szelídült agitációt.

A közvetlen emberi kommunikációról még az jut eszembe, hogy néha azt kívánom, bár egyáltalán ne létezne. Bár senki sem hívna, senki se akarna tőlem valamit, valami „érdekeset” vagy „fontosat”. Néha a legnagyobb zsivajban érzem a leginkább azt, hogy nem értek, és nem értenek. Mintha éppen a kapcsolat létrehozására és fenntartására született szavak volnának azok, amelyek eltávolítanak. De azután érkezik egy őszinte „hogy vagy?”, vagy egy éjszakába nyúló baráti beszélgetés, és máris máshogy látom az egészet, boldog vagyok, hogy megadatott nekünk a beszéd képessége.

Egy másik – kultúrfilozófiai – dolgozatom pedig Gaugauinről szólt, amelyben jeleztem, hogy én is szeretnék kirohanni a civilizációból.

A civilizáció mellékterméke egyébként az is, hogy én itt ülhetek és gondolkodhatok ezeken a magasröptű dolgokon. Talán ha nap mint nap meg kellene védenem magam a természet erőivel szemben, és az aznapi betevő előteremtésén dolgoznom, egyrészt nem lenne időm azon spekulálni, hogy vajon van-e értelme a létezésnek, másrészt talán tényleg élnék. Akkor folyamatosan tudatos és éber lennék. De így csak ellustul, elpuhul az elme és a test. Civilizációs betegség tehát a civilizációs betegségen való töprengés is.

Hallottam ma a Képzelt riport-ból egy mondatot: „Az ellenzék is csak a fennálló rend része.” Ez a borzasztó az egészben. Iszonyatos energia ment el a lázadásra, miközben csak annyit értünk el, hogy a nagyobb kilengés miatt sokkal nehezebben találunk vissza az aranyútra. Mert hogy betagozódunk, az most már hétszentség. Csak kicsiket még lázadgatok. Egyszer készítek egy riportkötetet a meg nem valósult álmokról.

Megnéztem Bergman A rítus című filmjét. Rituális vágy. Térdre borulni és összekulcsolni a kezünket. Rítus maszkban. A rítusaim a maszkjaimban. Vajon mikor találkoznak még jobban össze ezek a dolgok az életemben? Mikor derül ki, hogy mi lesz a szeretett maszkjaimmal például? Mekkora hatalmas téma a maszkoké. Annak viselése, készítése, jelentése, szimbolikája. Halotti, áldozati, a megölt állaté, út a természetfeletti erőkhöz, a megölt ellenségünk bőre, akinek ereje így belénk száll, lehetőség más bőrébe bújásra, kontrollvesztésre, titokzatosságra, elfedésre, gátlások felszabadítására, művészetre, egyenlővé válásra. Bármi, ami maszkkal, maszkviseléssel kapcsolatos. Irodalom, film, plakát, álarcok.

A rítusaim, a nap mint nap kényszeresen ismételt cselekedeteim segítenek abban, hogy minden erőmmel az írásra figyelhessek. Az írásra, amely arra késztet, amellyel arra kényszerítem magam, hogy levessem álarcaimat. De a rítusokból néha kényszeres tevékenységek, szenvedélyek, szenvedélybetegségek válnak.

2005. június 19.

Olyat, aki érzékeny, családcentrikus, és imádja a gyerekeket. Olyat, mint egy erős indián férfi, akire felnézhetek. Olyat, aki érzékeny és érzelmes, hogy megértsen. Csak olyat, aki hihetetlenül gyöngéd szerető, másmilyen már nem kell. Olyat, aki gondolkodik, értelmez, értékel. Olyat, akitől tanulok, de aki nem akar tanítani. Olyat, aki karitatív munkát végez. Olyat, akivel lehet túrázni, kalandozni, felfedezni idegen országokban. Olyat, aki nem a kitaposott ösvényen megy. Szeretnék magamnak.

Pár napja voltam jógázni. A végén relaxálás közben talán hallottam egy hangot vagy nem tudom, miről asszociálva azt képzeltem, hogy fronton vagyok, folyamatos életveszélyben. Olyan volt, mintha megtapasztaltam volna már valamikor. Most újraéltem az érzést, éreztem a nagyon közeli, fenyegető veszélyt, hogy bármelyik pillanatban eltalálhatnak, fölrobbanhatok. Mindenféle depressziós vagy negatív hozzáállás, halálvágy nélkül gondoltam ezeket és voltam „ott”. Éppen ellenkezőleg, igazán éltem, éppen a helyzet rendkívülisége miatt, az éles kontraszt miatt, hogy akár a következő pillanatban halott is lehetek, és amiatt, hogy ez a percem más, mint az előző, és a következő is egészen más lesz. És innen visszakanyarodtam a hétköznapokhoz, hogy egész egyszerűen az ismétlésekkel van baj, nem a tartalommal, nem a miérttel, hanem pusztán a monotóniával. Bármiről legyen szó, akár számomra kedvező, akár elejétől fogva unalmas dologról, az igazi probléma ott kezdődik, amikor mókuskerékké állandósul. Törekedni kellene tehát a spontaneitásra, a maximálisan elérhetőre, hogy ha, mondjuk, be is kell járnom valahova, akkor legalább mindig eltérő útvonalon tegyem azt. De mindezzel ellentétesen viselkedem, foggal-körömmel ragaszkodom az ismétlésekhez, mintha direkt altatnám magam és kényszeríteném az egyhangúságba, örömtelenségbe. Talán semmi problémám nincs az örömtelenséggel, a gödrömmel, hanem éppen ellenkezőleg, az esik nehezemre, hogy végre valóban éljek, fölálljak, kiegyenesedjek, örüljek, kinyíljak, sugározzak. Nyilván valamiért félek kinyílni. Nyilván az esetleges negatív, bántó visszajelzésektől félek. Nyilván megégettem magam. Lehet, hogy nem ott kellene keresgélni, ahol eddig, hogy milyen trauma ért, hanem éppen ellenkezőleg, mikor lehetett az, amikor utoljára őszintén örültem.

2005. június 21.

Ötös lett a kommunikációdolgozatom. Ma a tévében is hallottam egy adalékot: a marketing nyolcvan százaléka generált híreken alapszik, amelyek ötven százaléka pánikkeltő. Tehát általában megfélemlítenek, hogy vásárolj, de ha nem ijesztgetnek, akkor is harminc százalékban valótlan a reklám alapját képező hír. Valójában utálom a munkámat.

– 27 –

2005. június 22.

Voltam az OPNI-ban, és nem is tudom, mit képzeltem, de valami egészen mást, mert amikor azt mondta a doktornő, hogy be kellene feküdnöm két hétre, akkor nagyon megrémültem, és elsírtam magam. Az érzés azóta is tart, nem is tudom, mit gondoljak. Odaértem, ott kiderült, hogy úgy egy megállónyival feljebb kell mennem, erre nem indult a kocsim – ami most kivételesen igazán meglepő volt –, úgyhogy fölszaladtam, miközben kocsik dudáltak, valaki meg a másik oldalról átkiabált, hogy „gyönyörű vagy és nagyon jól állnak a tetoválások”. Késtem, ennek nem örültek. A doktornő kérdezgetett, én mondtam, hogy viszonylag jól kezelem a dolgokat, már megszoktam az egészet, amennyire lehet, de a kilengésekre kellene valami, hogy ne legyek olyan szélsőséges, meg a szorongásra. Elég hosszan beszélgettünk, és végül azt mondta, hogy kivizsgálnák a depressziómat, be kellene feküdnöm a tesztek miatt és a gyógyszer beállítására, de hogy gyanúja szerint inkább borderline vagyok, ami nem gyógyszerezhető, személyiség kérdése, és négy-öt éves terápia néz ki nekem. Na hát erre elsírtam magam. Talán a terápiám óta lebeszéltem magam a borderline-ságról, András óta pedig arról, hogy csak én vagyok az oka a kudarcnak, de a nő mondta, hogy a kishitűségem az oka, és ez, meg egyébként is minden, amit felsoroltam, ennek a személyiségzavarnak a tünete. Leginkább azért keseredtem el, hogy akkor még olyan sokáig reményem sincs normális kapcsolatra és családra. Lehet, hogy már a jövő héten befekszem. Persze millió kérdés merült fel bennem, például hogy kinek mit mondok (azért ez mégis ijesztően hangzik), mi lesz a munkámmal, lakással, adóságokkal, kutyával – de azért igent mondtam.

Utána lecsattogtam a kocsihoz, közben elsírtam Andrásnak a bajom, hát kit hívtam volna először. Bementem a főbejáraton, és miután jól kibeszéltem magam, és letettük a telefont, megnéztem a tárlatot, amit ott ápolt betegek képzőművészeti munkáiból rendeztek. Nagyon tetszett, és elkezdtem beszélgetni az ott ülő nővel, hogy hogyan csatlakozhatom a foglalkozásokhoz. Mondtam, hogy egy ideje szeretnék önkéntesként dolgozni, de eddig nem sikerült, és nagyon tetszik, amit ők csinálnak, viszont ehhez sajnos nem értek, mire mondta, hogy megtanulhatnám például a keramikusság néhány fogását, és azzal máris tudnék segíteni olyan betegeknek, akiknek rosszabbul megy, vagy, mondjuk, foglalkozás közben folyton hallucinálnak. Lelkesen meg is beszéltem vele, hogy negyedikén találkozhatnánk is, és jeleztem, hogy valószínűleg egyébként is éppen bent leszek, mire ő, hogy ne sajnáljam, fogjam fel az egészségem érdekében tett befektetésnek, és hogy akkor találkozzunk mindennap az alatt a két hét alatt valamilyen foglalkozásra. És említette, hogy jóga is van náluk. Én meg erre vágytam, egyrészt egy kis pihenésre, hogy letehessem azt a felelősséget, ami rajtam van, kivonhassam magam mindenből, hogy pihenhessek végre, nem tudom ezt máshogy mondani. Másrészt így kikapcsolódva írni is tudok, erre is igazán vágytam, de legfőképpen nagyon kíváncsi vagyok a betegekre, szeretnék közel kerülni néhányhoz, vonz az egész, nem tudom, miért. Szép park van, ebből valami jó is lehetne.

Közben pedig millió dolog miatt szorongok, most már attól is félek, hogy mi van, ha nem jön össze, vagy mi van, ha éppen ellenkezőleg, vagy ha többen alszunk egy szobában, azt hogyan bírnám, meg ha hülyeségeket adnak majd enni, mondjuk fehér zsömlét párizsival az én párolt padlizsánom helyett, hogy jól meghízzak, vagy hogyan jutok majd kávéhoz stb. Vagy mi van, ha rászokok erre az egészre, hogy nem vagyok felelős semmiért, és ragaszkodni fogok ehhez az állapothoz. Vagy mi van, ha nem is kezdődik valami új, mint ahogy azt most titkon remélem? Ha nem fogom azt érezni, hogy hazaérkeztem, otthon vagyok, gondoskodnak rólam? De olyan szép park van. És lehet, hogy akár mindennap jógázhatnék. És anyuék is közel laknak. Na jó. Most a jogra kellene figyelnem, holnapután vizsga, tudtam, hogy csak jól összezavarom majd magam, ha elmegyek. Bár azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Anyut is hívtam persze, de neki már viszonylag lazán mondtam el az egészet. Ő megint mondta, hogy szerinte én nem vagyok borderline, mert az nagyon súlyos. De az vagyok, én is tudom, a dokim is tudja, és az OPNI-ban is tudják. De azért nagyon szörnyű. Én az elmúlt hetek minden napját azzal töltöttem, hogy elképzeltem, hogy találok valakit, akivel boldogan élhetek, és családunk lehet. Ehelyett az eddigi problémákat még az is tetézi, hogy ismét elkezdődik egy végeláthatatlan kezeléssorozat.

Viszont a doktornővel való beszélgetés során megértettem valamit. Azt, hogy a depresszió valóban agyi biokémiai zavar, vagyis betegség a hagyományos értelemben is, így gyógyszerrel gyógyítható, de a személyiségzavar, az nem. Gondolom, gyógyítás során itt az történik, hogy a baj forrásának analízis útján történő feltérképezése mellett megtanítanak a helyes életvezetésre, mint egy gyereket járni. Szerinte egyébként a dokimhoz kéne visszamennem. Hát oda azóta sincs kedvem. Ha valakit, akkor nőt akarok. De most látszik, mennyi hülyeséget hordtam eddig össze.

Itthon belenéztem a tükörbe, és az jutott eszembe, milyen jó lesz ott, levehetem az álarcot, abbahagyhatom a színlelést, mármint azt, hogy lehetőségeimhez képest azért azt mutatom, hogy minden rendben van, s hogy tulajdonképpen a nagy felszabadító hadjáratom, amit azért terveztem, hogy mások merjék felvállalni azt, ha baj van, mindössze önmagamnak szól. Hogy nem másokat, hanem magamat akarom és kell felszabadítanom.

De azért megint felmerül bennem, hogy ha fogcsikorgatva nem próbálok valamit mutatni, hanem felvállalok valami mást, akkor azzal eldöntöm, hogy miben élek tovább. Tehát azzal mintha azt is meghatároznám, hogy mi felé megyek.

Anyu azt is mondta, talán azért gondolja, hogy én nem vagyok borderline, merthogy egész kiskorom óta jellemez az erős küzdeni akarás. Hogy folyton keresem a javulás, jobbítás, változtatás módjait. Ez így van, talán ez az én egyetlen szerencsém, ideértve az önreflexiót is, hogy egyáltalán látom, észreveszem és értelmezem, hogy mi van velem. De aztán megint eszembe jutott valami, hogy éppen ez a fokozott önkontroll visz a bajba, az a folyamatos magas elvárás, lehet, hogy eleve ez okozta a problémát, hogy nem tudtam ennek megfelelni. Persze valami oka annak is volt, hogy kialakult bennem ez a magas elvárás, és az lehetett az eredeti hiba.

Most jól elintéztem magam. Elolvasni sem lesz időm ezt a könyvet, pedig ez az utolsó lehetőség, hogy levizsgázzak jogból. De csak folynak a könnyeim. Rájöttem, hogy nem is vagyok önző, hanem azért nem fordulok mások felé, mert védekezésből bezárkózom, begubózom, hogy minél kisebb támadási felületet biztosítsak. Csak védekezem. Hátha ott nem kéne. Mert hasonszőrűekkel lennék. Hátha ott tudnék segíteni.

Nem akarok a másik, a kinti életben részt venni. Túl nehéz, túl fárasztó, túl őrült. Vagy én vagyok túl őrült hozzá, nem tudom.

2005. június 24.

Találtam olyan fórumot, ahol borderek írtak, nagyon szívfacsaró.

És megtaláltam, szó szerint, mi történik velem: „Ez magyarázhatja ezeknek a személyeknek az »érzeleméhségét«; és mégis, hamarabb vezeti őket gátolt mentalizáló képességük hibás működése rémisztő interperszonális konfúzióba és káoszba, mint hogy valódi kapcsolatba tudnának kerülni egy másik emberrel.” Igen, vágyom arra, hogy András vállára hajthassam a fejem, és csak úgy lazán élvezzem a közelségét, de képtelen vagyok rá, még sohasem sikerült, mindig valami görcsösség, félelem kerített a hatalmába. Nem akarok semmi mást, mint hogy valakihez odabújhassak, támaszkodhassak rá, közel lehessek, és mégis mindig egy rúgással indítok. De a vágyam az egységre ezek szerint nem romantikus (társsal) vagy spirituális (Istennel), hanem – most tudtam meg ezt is – „fantáziált egységre való fenyegető vágy”.

Na igen, végre itt a valós biológiai magyarázat is: „A szerotonin nevű agyi neurotranszmitter aktivitásának csökkenése, illetve a limbikus rendszer zavara következmény, nem pedig ok. Oknak akkor nevezhetnénk, ha a BPD-s (Borderline Personality Disorder) emberek már születésükkor ezekkel a – a fent említett – adottságokkal rendelkeznének. Erről azonban szó sincs.” Tessék. Mégiscsak ért valami, ami miatt úgy döntöttem, leállok a szerotonintermeléssel, és megzavarom a limbikus rendszerem. Gondolom, védekezésképpen. Állítólag kisbabakoromban nem volt szeretetteli vagy kiszámítható, tehát biztonságot nyújtó a gondozóm viselkedése, így aztán hasítottam jóra és rosszra, ez utóbbit egyből el is utasítom, hogy ne kelljen vele szembenéznem, egyáltalán megértenem, hogy mik a motivációi: „A pszichoanalitikus magyarázat szerint a háttérben a személyiség nagyon korai sérülése húzódik meg. Az anya ki nem ismerhető viselkedése, a gyermekéhez való ambivalens viszonyulása nyomán zavar keletkezik a gyermek személyiségfejlődésében, mely végül személyiségzavar formájában rögzülhet: az egyén »nem lép túl« az ebben a korai időszakban kialakult elhárító (az ént védő) mechanizmuson, konkrétan a hasításon.”

„Valószínű, hogy a BPD az öröklött és a környezeti veszélyeztető tényezők együttes jelenlétének következménye. Azok a gyerekek, akik temperamentumuknál fogva sérülékenyek, sokkal érzékenyebbek az érzelmi fájdalmakra, de egészséges, ép személyiséggé fejlődhetnek, ha környezetük támogató. Azonban ha a család és a közösség nem képes kielégíteni a veszélyeztetett/legyengült érzelmi immunrendszerű gyerek igényeit, annak komoly impulzivitás és érzelmi labilitás lehet az eredmény. A sérülékenység és a környezeti ártalmak egymással kölcsönhatásban állnak: minél sérülékenyebb az egyén, annál érzékenyebb az ártalmakra, és minél több ártalmas hatás éri, annál érzékenyebbé válik.”

„Az önészlelés dramatikus ingadozása célok, értékek és barátok változásával jár. Így előfordulhat, hogy szabotálja a sikert épp egy fontos cél elérésének küszöbén, például kimarad az iskolából az utolsó félévben, vagy lerombol egy jó kapcsolatot, épp amikor az tartóssá válna.

Sokszor üresnek érzik magukat, unatkoznak, nem bírják önmaguk társaságát. Túl korán vonódnak be mélyen egy kapcsolatba: kiadják magukat, és könnyen függővé, sőt, tapadóvá válnak. Ez gyakorta elijeszti a reménybeli partnert, és épp a kezdetektől rettegett visszautasításhoz vezethet.”

„A legszélesebb körben használt mentális megbetegedésekre vonatkozó kritériumrendszer, a DSM IV, az alábbiakban foglalja össze a BPD-t: Borderline személyiségzavarban szenved valaki, ha kapcsolatai instabilak, állandóan változik az énképe, ingadozik a hangulata, és nem tudja impulzusait ellenőrzése alatt tartani.”

„A borderline személyiségzavar valószínűleg a korai gyermekkorban gyökerezik: valamilyen súlyos veszteség, a szülőfigurával való mélységesen instabil kapcsolat, gyerekkori trauma, bántalmazás vagy nélkülözés okozhatja. A borderline diagnózist kapó betegek több mint felét súlyosan bántalmazták vagy szexuálisan kihasználták gyerekkorában.

A borderline személyiségzavarban szenvedők önértékelése és identitása nagyon törékeny, többnyire rendkívül érzékenyek az elutasításra. Mivel folyamatosan a külvilágtól várják a megerősítést, létfontosságúak számukra a stabil, állandó kapcsolatok, amelyekkel azonban nem képesek megfelelően élni – a másik minden, általuk negatív előjelűként értelmezett reakcióját támadásként és elutasításként élik meg, s azt nem csupán a szóban forgó dologgal hozzák összefüggésbe, hanem kiterjesztik egész énjükre. Minden ellenvélemény, kritika, esetleg változtatást sürgető tanács alapjaiban rázza meg instabil, gyenge alapokon álló »énvárukat«.

Aki borderline személyiségzavarban szenved, még társkapcsolatban is igen magányosnak és elszigeteltnek érezheti magát. Valahányszor úgy érzi, veszteség, elválás vagy elhagyás fenyegeti, dührohamot kaphat, paranoid vádaskodásba kezdhet, vagy lekicsinylő módon gondolkodhat az addig fontos személyről.

A borderline zavarban szenvedőknél gyakori a lerészegedés, az alkoholizálás, a droghasználat, a falásroham, az öncsonkítás vagy az öngyilkossági kísérlet, a promiszkuitás vagy a túlköltekezés – mindezen mértéktelen kicsapongásokkal az elszigetelődéstől és az elhagyatástól való félelmüket próbálják feloldani, mintegy ellensúlyozni.”

„A borderline személyiségzavar a fiatalok betegsége, és rendszerint serdülő- vagy fiatalkorban kezdődik. Nem ritka betegség: a teljes népesség körében két-három százalékban fordul elő. A betegek úgy négyötöde nő. Krónikus és nagyon súlyos betegségről van szó, ahol a problémák hosszú évekig jelen lehetnek, és tíz betegből egy halálos öngyilkosságot követ el. Az életben maradóknál a hosszabb távú javulás nagy változatosságot mutat. Egy kisebbség sikeres a munkájában, boldog házas, és teljesen meggyógyul. Egy másik kisebbség nagyon súlyos tünetekkel küzd középkoráig. Az eddigi legnagyobb követéses vizsgálat eredményei szerint az első csoportba tartozók valószínűleg különösen tehetséges, vonzó külsejű emberek, esetleg olyan kényszeres személyiségjegyekkel, melyek az ön- és munkafegyelmet javítják, míg a különösen lassú javulás elsősorban a nagyon súlyos traumán átesett személyeket veszélyezteti.

A legtöbb esetben azonban mind az impulzivitás, mind az érzelmi labilitás idővel és fokozatosan csökken (vele együtt az öngyilkosság elkövetésének veszélye is), és a beteg végül viszonylag problémamentesen tud kapcsolatban élni és dolgozni. Azaz a betegség »kialszik« a középkor elérésével, és a legtöbb beteg jelentősen jobban érzi magát harmincöt-negyven éves kora körül.

A leghatékonyabb segítségnek még mindig a pszichoterápia tűnik – legtöbbször gyógyszerrel párosítva. Impulzivitásuk miatt a borderline betegek úgy kétharmada azonban néhány hónap után sajnos otthagyja a terápiát. Azok, akik maradnak, általában idővel, lassan javulnak.

A borderline betegeket jellemző káosz »nehéz esetté« teszi őket a terapeuta szemében. A betegnél hónapokig vagy évekig folyamatosan jelen lehet öngyilkossági hajlam. Ráadásul ugyanazok a problémák, melyek a beteg másokkal való kapcsolatait jellemzik, kialakulnak a terápiás kapcsolatban is. A borderline-ok terápiáját bonyolítja, hogy gyakran más komoly problémával (krónikus depresszióval, evészavarokkal, alkohol- vagy drogfüggőséggel, poszttraumás stresszbetegséggel, figyelemhiányos zavarral, pánikbetegséggel) küzdenek, melyekkel a terápiában ugyanúgy foglalkozni kell. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság a legfrissebb, BPD-vel kapcsolatos terápiás irányelveiben úgy fogalmaz, hogy ez az egyik legbonyolultabb és legnehezebb probléma, mellyel a pszichoterapeuták találkoznak.”

„A pszichoanalitikusan orientált terápia a beteg és a terapeuta közti kapcsolatra és az indulatátvitelre való összpontosítást kíván. Az indulatátvitel azt jelenti, hogy a korábbi érzelmi kötelékekből származó erős érzések felszínre törnek az intim terápiás helyzetben, a betegek újraélhetik a régi érzelmi konfliktusokat, a terapeuta felé irányítva az érzéseket, és így feldolgozhatják azokat.”

Nyilván valami HELYZET előtt hagytam ott a dokim. De még most sem tudok szembenézni vele, akármi legyen is az.

Este beszéltem egy barátommal, aki azt mondta, jó lesz nekem bent, remélhetőleg meglelem az utam, és ott maradok utána is, mint önkéntes. Meg azt is mondta, hogy képzeljem el, hogy ha őrá néhány mondatom ilyen hatással volt, ekkora változások indultak meg benne, amióta ismer, akkor ha ezt az egészet fölvállalnám, milyen áttöréseket okozhatnék másoknál. Például ő most már otthon tud, mer bocsánatot kérni, megpróbál nem álarcot viselni, és felvállalni azt, hogy ő nem az az apuka, akiről a homokozóban minél nagyobbat lehet mondani, hanem az, aki tele van érzelemmel, de vannak jobb és rosszabb napjai, hibái és gyengeségei is. Én csak hallgattam, nem is értettem, miről beszél, már ami rám vonatkozik. De úgy látszik, van, aki direkt rám fogékony, erről ennyit tudok mondani. Jelen pillanatban teljesen össze vagyok törve. Este is csak sírtam – beszéltünk Andrással –, és mindenféle önsajnálat nélkül, tisztán logikai úton, millió lehetőség átfuttatása után azt szűröm le, hogy egyszerűen kilátástalan az egész, vagy ha van is remény, nekem ahhoz nincs már erőm, túl fáradt vagyok, és tényleg, mindenféle önsajnálat nélkül, egy kiút van, egy megoldás. De mivel ismerem a kórképet, hát nem akarok aszerint viselkedni.

Törnék, zúznék, rombolnék, ha nem lennék ahhoz is fáradt. Vagdosnám magam, ha nem lenne már olyan banális. Így viszont bennem marad a feszültség, csak pörgök magamban körbe-körbe.

De most – olvasmányaimból – legalább azt is tudom, mit érzek. Megfogalmazták nagyon jól helyettem azt, amit én nem tudok leírni, csak érezni. Kínzó üresség? Ez az. De kínlódásom közben veszélyes vizekre evezek, megideologizálom ezt az egészet, különböző filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozom az egész létről, társadalomról, civilizációról, holott csak éppen bennem van kínzó üresség. Hajlamilag, védekezésileg, szerotoninszintet és limbikus rendszert illetően. Veszélyes az egész. Félreviszem magam.

Vizsga után felmentem Fecóhoz, ott találkoztam Zsolttal, az Elle riporterével. Útközben próbáltam összeszedni magam, és rájöttem, hogy nekem igenis van mondanivalóm. Ha más nem, hát némi segítség a szakmának, hogy tudják, hogyan is érzi magát egy borderline. De Zsolttal aztán annyit beszélgettünk, hogy az ösztönzésére még az is feltámadt bennem, hogy igenis meg kellene csinálni A szenvedély című újságot. Igenis, meg is fogom.

Zsolt nem értette, hogyan lehetek egyszerre ilyen erős és gyenge. Meg ilyen bonyolult.

– 28 –

2005. június 26.

Mit szeretnék most?

Nagyon szeretnék még a jövő héten bevonulni az OPNI-ba két hétre. Ott elkezdeni futni, jógázni, diétázni, és részt venni a foglalkozásokon, egyrészt hogy újabb módjait tanuljam meg a saját önkifejezésemnek, másrészt hogy később önkéntesként segíthessek más betegeknek, vagyis legyen módom visszajárni, továbbra is részt venni majd az ottani életben. Szeretnék írni, azért, hogy ezzel tovább dolgozhassak magamon, amellyel egyben adalékul szolgálok a következő könyvemhez. Szeretnék írni az ottani újságba, abban tevékenyen részt venni, és szeretnék minél jobban megismerni betegeket, hogy interjúkat készíthessek velük A szenvedély című újságomba, valamint hogy ezzel is tanuljak magamról.

Választ szeretnék kapni végre arra a kérdésre is, hogy miért pont az ismétlésektől érezzük magunkat biztonságban.

Persze ebben talán a szakemberek segíthetnek, hát velük is szeretnék interjúkat.

Ebédeltem a párolt padlizsánom. Miközben öntöttem rá a sót, amit mindig, minden mennyiségben, azon gondolkoztam, hogy semmit sem tudok normális mértékben csinálni. Ebben valamiféle önpusztító hajlam van, hogy megfullasszam, megöljem magam a „sok” által. De a szenvedélybetegség is erről szól, valamilyen tevékenységet mértéktelenül ismételgetek. Ez esetben azonban feszültséget oldok, épp a mértéktelenség az, ami megnyugtat, biztonságot ad. Hogyan lehet két ilyen ellentétes hatása ugyanannak a dolognak, viselkedésnek? Mi az, amit nem látok?

Már másodszorra vettem be Remeront, amit a dokinő felírt, hogy addig is, de csak pénteken váltottam ki. Este kell bevenni. Így is tettem, és úgy nyolc körül sűrű homály borult rám. Elkókadtam, elszédültem, és közben élveztem, és örültem, hogy végre kikapcsolja valami az agyamat. Igen, ez a narkotikumok vonzereje, hogy átadhatom magam nekik, kiengedhetem az irányítást. Ezért nem kell félni az öngyilkosságtól, éppen azt szünteti meg – az önkontrollt és logikus gondolkodást –, ami közben elvihetne rossz felé.

Szóval úgy tíz körül el is aludtam, és tizennégy óra múlva ébredtem. Ekkor felkeltem, kicsit tettem-vettem, kávéztam, ettem, de nem tisztult a kép, ólmos fáradtság volt rajtam, hát visszafeküdtem, s olyan este hét körül ébredtem ismét.

2005. június 27.

Bementem ma dolgozni, de katasztrófa volt. A hír óta – hogy be kell feküdnöm –, ha lehet ilyet mondani, megnyaltam az aszfaltot, miközben a taknyom is folyt. Nem tudom, ez jut eszembe magamról. Hogy akkor már jó alaposan megmerítkezem, hiszen most már lehet, felvállalhatom, ami van. Meg úgyis jön a gyógyító felmentő sereg, hát felteszem a kezem.

Délben hívtam a doktornőt, miközben nagyon izgultam, hogy ugye nem felejtett el, mert most hogy így megmerítkeztem, egyben visszafordíthatatlannak éreztem, kell már az a segítség, meg az a pihenő. Hát nem felejtett el, azt mondta, holnapra kért nekem ágyat. Nahát, abba nem megyek bele, hogyan gondolja egy felnőtt emberről, hogy az csak úgy otthagy munkát, állatot, házat, számlákat, de lehet, hogy nem is felnőtt emberről gondolkodik, hanem csak egy borderline-ról, és lássuk be, természetesen azonnal megoldottam a dolgot. De aztán megint beszartam persze, hogy ilyen hirtelen jött az egész. Beszéltem Andrással, viszonylag nyugodtan, majd a végére kifordultam magamból, és egy hajszál hiányzott, hogy az utcán elkezdjek ordítani, hogy miért nem képes kinyújtani a kezét felém. De nem.

Írt viszont Zsolt, az Elle riportere, hát meg kell mondjam, megdobogtatta a szívem, és jót is írt, és valahogy ő is érez. Már ilyet is olyan régen éreztem. Egy fekete, korhadt fadarab vagyok. És üszkös is. Na, ezzel a fiúval már a riport alatt is volt valami összhang, nagyon hasonló intellektus, meg hasonló preferátumok vagy mik, szóval azonos dolgokat szeretünk, azonos dolgokra vágyunk, de attól tartok, az tetszik benne, hogy tetszem neki. Hogy rajta keresztül szépnek érezhetem magam, vagy egyáltalán, hogy rajta keresztül megnyilvánulhatok, létezhetek. Ez pedig nagyon veszélyes. De hogyan lehet kideríteni, hogy erről van-e szó valójában?

Vonzódásom a maszkokhoz: beérett végre, hogy a tárgy mögött milyen jelentések húzódnak meg számomra. Tulajdonképpen nap mint nap fedezem fel azt is, ami már a karomra van írva angolul: „a maszk szent, nem szabadna levenni”. Szabad-e, nem szabad, le kell-e, vagy nem kell. Akár legyen maszk. De mondjon igazat.

Hazafelé vettem két jó könyvet, felkészültem a szanatóriumra. Jaj, jaj, jaj, remélem, jó lesz, olyan lesz, elviselhető lesz, változás lesz, valami újnak a kezdete lesz. Ha nem, akkor én itt fel fogom adni. Képtelen leszek még egyszer valamibe belehelyezni minden reményemet.

Akár azt szeretném, ha elmúlnának a romantikus képzelődéseim az egész életről, hogy ne frusztráljam magam folyamatosan azzal, hogy nem valósulnak meg. Hogy legyen már végre kapcsolatom a valósággal, színtiszta dolgokkal, nem gondolatokkal. Nem tudom megmagyarázni.

Este hívott Bence. Hát nincs jól az utolsó borderline miatt, aki az útjába akadt. De mondta, hogy Lipót után mehetnék hozzá egy hétre. Na most ennyi szabadságom nincs. Olyan jó lenne feladni ezt a munkát, meg a lakásom, nem bírom ezeket a kötelezettségeket. Nem tudok bejárni, nem tudok lakbért fizetni, nem tudok más adósságok behajtói elől bujkálni, egyszerűen nem tudok felelni a dolgaimért, és még szappanról is gondoskodni. Borzasztó teher és felelősség minden. Jó lenne valaki másnál, a háza egy kis sarkában meghúzni magam. Olyan hülyeségekre vágyom. Valójában utálok másoktól függeni, ha egyszer szembejönne velem egy olyan pali, akiről itt össze szoktam hordani mindenfélét, hát biztos azonnal elhajtanám. Ennyi közöm van a valósághoz. Semennyi.

Remélem, hogy van bent lelkük az embereknek. Legalább ott bent. Az orvosoknak, a betegeknek. A betegeknek legalább biztos van. Biztos nem tudnak hazudni. Mostanában bárhol vagyok, a lelkét próbálom látni az embereknek, de nem látom, bezárják, és közben az enyém van a legjobban bezárva.

Vettem egy nagy alakú füzetet is. Van már a kocsimban, a konyhában, itt a gépnél, meg az ágyam mellett is, hát most vettem még egyet, ezt kifejezetten a Lipótra, és mindenáron azt kerestem, aminek az elején Che Guevara van. Más nem jó. Ez viszont kockás, de muszáj volt ő a borítóra. Biztos valami kis utolsó állázadásra, látszatfüggetlenségre van szükségem, amikor teljesen feladom a függőségemet. Írni fogok. Jó lesz. Akkor is. Nyitott leszek. Amennyire legalábbis bírok.

Bepakoltam. Kutya anyuékhoz reggel. Én meg be Lipótra. Hurrá.

Nagyon remélem, hogy utána már soha nem leszek az, aki akkor voltam, amikor bevonultam. Csak az a baj, hogy ha igaz leszek, és kijövök, még kevésbé tudok majd kivel kommunikálni. Az út tényleg nem kifelé vezet, hanem befelé, és másoktól el. Most ilyenkor nagyzási fantáziáim vannak. Pedig ez nem is nagyzási, hanem magányossági és kicsiségi. Na megyek aludni.

– 29 –

2005. június 28.

Délután két óra van, és most nyúltam végig az ágyon. Kilenc tizenötre jöttem, anyuval itt találkoztam. Szarul aludtam, fáradtan ébredtem.

A felvételem két óra volt, szokásos magyar eljárás, érthetetlenül hosszú, nem is részletezem. Bár a felvételiztetők szuper kedvesek voltak, a kirendelt dokinőm viszont túl pici, méretre is, megeszem reggelire. Senki sem tudja, miért vagyok bent, én a legkevésbé. De tőlem kérdezgetik.

A szobánk egy folyosó legvégén van, az első szinten. A folyosóról egy kis előtérbe lehet jönni, ahol balról vécé, jobbról zuhany van és szemben egymás mellett nyílik két kétágyas szoba, miénk a jobb oldali. Jobb, mint amire számítottam.

Meg vagyok most ijedve, mert amióta megkaptam a szobám, egy percet nem töltöttem külön egyetlen szobatársamtól, Erikától. Nagyon szeretnivaló, édes, aranyos, de most megijedtem, hogy ilyen szoros szimbiózisban kell lennünk. Hát ez a lehető legnagyobb gyakorlat nekem, ha valóban önkéntes szeretnék lenni. Olyan aranyos, most is megkérdezte, zavar-e, ha beszél hozzám, amikor írok. Talán terápiának is ez a legjobb – bár mellette felmerül, szükségem van-e rá egyáltalán.

Tizenkilenc éves, szőkíti a haját, szív alakú az arca, mandula a szeme. Szép. Rögtön bemutatkozott, nagyon örült nekem, remélte, hogy nem egy öreg magatehetetlent kap. Szinte rögtön elmondta, miért van itt: „hallucinációk, dühkitörések, öngyilkossági kísérletek, szorongás”. Hangokat hall, azok miatt próbálta megölni magát, azok utasították, azt mondták, úgyis csúnya, és nem lesz belőle soha senki. Ez a sokadik diagnózisa, borderline, bár úgy tudja, azok nem szoktak hallucinálni. Tizenöt éves korában egyszer nekitámadt a macijának, utána a Nyírőbe került, sokkolták is, egyszer, ilyenkor egy alkalommal tízszer rázatják meg árammal. Volt már olyan kataton állapotban is, hogy az anyját sem ismerte meg. Most éjjel is hallott hangokat, át is ment a másik szobába, de végül nem ébresztette fel a szomszédunkat.

Elmentünk Erikával a főépület felé, közben beszélgettünk. Az egész olyan, mint a filmekben. A betegek is. Igazi dilisek. Azért az én épületemben nem, de a főépületben, a nagy sárgában, vagy más néven a sárgaházban igen.

Erika megmutatta, hol feküdt még novemberben, a zárt osztály után közvetlenül. Csúnya, ijesztő kórterem, az ágyak között paravánokkal, csupa fekvő beteggel. A folyosók itt a mi barátságos folyosóinkkal ellentétben ridegek, hosszúak, szélesek és magasak.

Megnéztük lent a büfét is, meg a könyvárust. Erika kedvencei József Attila és Ady – melyik zakkantnak nem? –, és szavalt is belőlük.

Azonnal megszerettem és óvnám. Így nem lehetek itt egy kicsit sem gyenge. Én vagyok a nagy testvére. Automatikusan erős vagyok és energikus.

Ebéd tizenkettő harminckor volt, zsíros leves és igazi, menzai szaftos hús rizzsel. Nem volt rám senki kíváncsi, talán mert Erika kisajátított. Jól nevelt, udvarias volt, összeszedte a tányérokat, bár láttam, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, erősen összpontosít, és remeg a keze. Aztán megint sétáltunk egy kicsit, bár én már írni akartam, de rábeszélt, hogy legalább gyógyszerosztásig, az csak pár perc.

Én még nem kaptam semmit, estére van kiírva altató, meg van a Remeronom, ami úgyis kiüt, mást majd holnaptól kapok.

Kár, hogy nincs egy nagy és erős orvosom. Most itt is az van, ami kint, amit én tudok, amit én akarok.

Internet sajnos nincs. Van néhány program, nem túl vonzóak, az ajtóra vannak kiírva. De holnap megnézem ez ügyben a főépületet is. Reggel pedig futni fogok, itt kezdődik az erdő, ami állítólag kilométerekre visz. Még a parkot sem jártam be, az is hatalmas és gyönyörű, ennyit már láttam eddig is. Állítólag piac is van, meg szolárium és egy feltöltetlen medence.

Egyébként a legfontosabb dolog, hogy itt is csak én vagyok, semmi más, semmi új. Ráadásul kicsit sem őrültebb a bent, mint a kint.

Négy óra. Elfáradtam, és kicsit nem találom a helyem. Voltam kettő harminckor irodalmi csoporton. Egy férfi, aki maga is „különböző pszichés zavaroktól szenved”, de különben nagyon művelt, verseket szavalt, és néha a gondolatait is hozzáfűzte. Erika tiszteletére Ady- és József Attila-verseket kértem. Az irodalmár azt mondta, hogy hisz az önkifejezés gyógyító erejében, és egyúttal abban is, hogy ha az gátolva van, akkor megbetegíthet. Azt mondta, Ady vérbajjal, alkoholizmussal és mániás depresszióval küzdött.

A foglalkoztató egyébként siralmas, a csőtöréses, dohos alagsorban egy helyiség egy nagy asztallal, ami koszos, penészes szőnyeggel van leterítve.

Utána átmentem a főépülethez, de nem tudtak a portán segíteni, hogy hol és milyen foglalkozások vannak. Holnap újra megpróbálom. Viszont találtam egy kifüggesztést, hogy szeptembertől indul a Kiút című újság, amibe várnak írásokat.

Csodálkozom, hogy hogyan és mi működik itt. Talán inkább egy szanatórium ez az épület. Erika öt hete van itt, soha semmilyen programon nem vett részt, és nyilván senki meg sem próbálta még bevonni. Az orvosát is csak elvétve látja és nem is szereti.

Próbáltam aludni, nem nagyon ment. Most van vacsora, öt óra, de nem eszem, fehér kenyér van felvágottal, kefirrel. Eszem a joghurtom és a mozzarellám, amit otthonról hoztam. Meg iszom a langyos vízzel készült csomós kávémat.

Néha úgy érzem, nem nyújtózom ki a testfelületem minden irányába, hanem össze vagyok húzódva, valahogy jóval beljebb, mint a felszín. Nem is szeretem, ha hozzám érnek, az túl közel van.

Nyüglődöm. Hol kint, hol bent. Kiültem egy padra, de felváltva egy csomóan odaültek mellém cigizve, én meg fulladoztam.

Érdekes fazonok vannak. Letelepedett mellém egy kanárisárga pólós, festett fekete Elvis-hajú dzsigoló, áramvonalas szemüvegben, és megkörnyékezett: „mivel került be?”, „depresszió?”, „hm, nem nagyon ütötte ki, ugye?”, „valami családi baj, szorongásos, igaz?”, „hajadon még?”, „én nem vagyok beteg, én itt dolgozom”, „ez a depresszió mostanában nagyon elterjedt, a fél ország ilyen”.

Erika közben ráakaszkodott egy mamira, aki kifakadt, amikor Erika arrébb ment: „Senkihez ne kerülj közelebb, mert nem lehet nemet mondani, kiszipolyoznak, leszívják az ember erejét, azt mondják, »ne hagyj itt, szükségem van rád, nem bírom egyedül«.”

Kilenc óra van, az este végül is nagyon jól telt. Sokat olvastam, aztán kimentem, kint kódorogtam Erikával. Beszélgettem egy csinos, szép arcú, negyvenhat éves nővel. Erika a beszélgetés közben folyton próbálta magára terelni a figyelmet, azt szerette volna, ha vele foglalkozunk, vele érzünk együtt. De valóban szeretnivaló. Azt mondja, legközelebb bevesz egy csomó altatót, ráiszik két liter töményet, s úgy ugrik ki a törökbálinti kilátóról, hogy biztos legyen – de én már megint a nőre figyeltem, nagyon szimpatikus.

Később Erikát felkísértem a gyógyszereiért. A nővér azonban ahelyett, hogy megtette volna a karjával azt az egy mozdulatot, azt mondta, előbb elmegy vacsorázni. Úgyhogy elment egy másik helyiségbe enni, én akkor értem oda, leültem Erika mellé, és megvártuk, míg a nővér befejezte nem létező hatalmának e demonstrációját. Délután egyébként egy másik nővért figyelhettem meg ugyanezen akció közben. Az egyik gyámoltalan fiúbeteg kérte, hogy váltsa fel a pénzét az automatához, mire a nővér kifakadt, hogy mit képzel, menjen a benzinkútra, mire a fiú, de hogy ott hova és hogyan, mire a nővér, hogy csak nem képzeli, hogy még ezt is ő mondja meg. Persze a fiú segítségére siettünk, de akkor is, megalázó volt neki.

Míg Erika gyógyszerére vártunk, megint megismerkedtem egy beteggel. Olyan negyvenes, először két éve volt itt, amikor a nagymamája meghalt. Akkor gyakran látta a zárton Erikát is, aki olyan állapotban volt, hogy nem is emlékszik rá. Most a férje miatt van megint bent, aki orvos, de alkoholista, bár állítólag ezt senki nem hiszi el. Azt mondta, a hátán cipelte ezt a nagy, undorító jeti embert, meg a gyereküket, meg az egész háztartást.

Holnap még beszélgetek mindenkivel. Örülök nekik.

De van egy nagyon szomorú hír: bejött Albert Györgyi. A könyvében azt kérte, drukkoljunk neki, mert már tíz hónapja tünetmentes. Hát ez van. Borzasztóan szomorú. Szerintem ő ezt a helyet egy szigetnek tekinti, ahol néha megpihenhet, megtépázva a viharban. Ahol lerakhatja a terheit egy rövid időre.

2005. június 29.

Egész jól aludtam, bár reggel fél hatkor valaki közvetlenül az ablakom alatt ordibálni kezdett. Később Erika próbálkozott, majd nyolc húszkor végül egy nővér mondta, hogy nemsokára ülővizit. Nagy bosszúsan felkeltem, nekem ne mondja meg senki, mit csináljak hangulatban. Fogat mostam, majd azért mégis megettem a joghurtom, és ittam egy kávét, és csak aztán mentem ki.

A rapporton egyenként vonultunk fel, tőlem azt kérdezték, miért vagyok itt. A vállamat vonogattam, és mondtam, hogy kivizsgálásra, gyógyszerbeállításra. Ahogy anyu később mondta, azért, hogy elhelyezhessem magam a skálán – beteg és normális között.

Erika mehet ma haza, mondván, hogy jobb úgysem lesz. Anyukája itt röhög kínjában, hogy azért ne adják ki az ágyat, hallotta, hogy Erika alig várja, hogy bulizni, inni mehessen, és annak ugye csak rossz vége lehet.

A szomszédunk sírt, hogy Erika elment, és nekem is hiányzik. Nyilvánvaló, hogy nem gyógyultként távozik, csak csinálja a pszichiátriai ki-be rutint. Olyan aranyos gyerek, remélem, nem lesz semmi baja. A szomszéd mesélte, hogy a gyógyszerektől teljesen kábán, négykézláb kúszott utána, hogy ne hagyja egyedül.

A szomszéd olyan negyvenes, „depi”-vel van itt, ami már négy éve tart, de időnként új gyógyszert kell beállítani, mert a régihez hozzászokik. Nincs családja, van egy élettársa, akinek már a szuszogását sem bírja, mert tíz éve, amikor teljesen kipakolták, magára hagyta, az anyós úgy ítélte meg, hogy hagyni kell, úgyis nemsokára meghal, rákos.

Voltam reggel futni egyébként, bár előtte – a vizit után – még mázsáltak és vérnyomást mértek. A nővér kezet fogott velem és bemutatkozott. Igazán elismerésre méltó. A súlyom lehangoló, a vérnyomásom alacsony, mint mindig. Aztán a dokinőm is elkapott, azt mondta, hogy holnaptól új gyógyszert kezdünk, meg majd tesztelgetnek a pszichológusok.

Ezután nekiindultam. Egész közel kezdődik egy erdő, úgyhogy nem kell a park területéről kimenni, a biztonságérzet megmarad. Találtam egy-két olyan épületet, amik rejtélyes célt szolgálnak, furcsa emberek szállingóztak elő belőlük. Valami múlt századi hangulat honolt ott, romos épületek és az elvadult, ősfás kertben félig leomlott falak.

Érdekes, hogy a társadalom minden szintjén azonos csoportminták valósulnak meg. Jött egy csapat, elképesztően kinéző vezetővel, aki a külvilágban nem állná meg a helyét, itt azonban körülvették és felnéztek rá. Útba igazított, merre is van az erdő, állítólag egészen a hűvösvölgyi Nagyrétig el lehet jutni. Már meleg volt, de azért futottam, azért persze nem túl sokat. Találtam egy emlékművet Szűz Mária és a kis Jézus képével, ott keresztet vetettem, majd nyújtottam.

Futás közben az eddig megismert sorsokon gondolkoztam. Számomra nagyon úgy tűnik, hogy nem betegség van, hanem állapot, ami jön és néha megy, bizonyos körülmények kiváltják, mások még erősítik is. De annak ellenére, hogy az itteni hierarchia és a dolgozók – igaz, nem nagy – kultusza azonnal „normálisak kontra betegek” szerepbe kényszerít és azzal azonosít, valójában úgy érzem, hogy mégsem létezik ez a választóvonal. Egyszer én vagyok így, ilyen állapotban, egyszer meg ők. Dinamikus, változékony, mozgékony pillanatoknak érzem az egészet. Igaz, lehet, hogy csak a saját kórképemről nyilatkozhatom. A szingli fogalommal egyébként ugyanez a bajom, megbélyegez akkor is, ha éppen csak két kapcsolat közötti szünetben vagyok. A depresszió is csak egy állapot végtére, még ha valakinél krónikus is.

Futás után fürödtem, majd lementem a benzinkútra, vettem ásványvizet, mert undorodom itt mindentől, a víztől is. Aztán fogtam a füzetem, hogy keressek a parkban egy jó helyet írni, de a folyosón megláttam két nőbeteget, ahogy a szociális foglalkoztatót faggatják, úgyhogy csatlakoztam én is. Kiderült, jóga csak kéthetente egyszer van, hát ezzel nem sokra megyek. De megtudtuk, hol vannak a kézművesfoglalkozások, hát elindultunk arra mindhárman. A főépület alagsorában meg is találtuk a helyiségeket, az egyikben éppen szövés volt, a másikban valami újságot hajtogattak, és továbbmenve az alagsori lepusztult labirintusban egy olyan szobácskát találtunk, ahol éppen szobrászkodtak. Sok skizo is részt vesz ezeken a foglalkozásokon, úgyhogy jobbnál jobb, elképesztően szürreális művek születnek. Rajzolás, festés holnap lesz, engem ez érdekel leginkább, bár az agyagozás is. Aztán nagy mázlink volt, a foglalkoztató felvitt minket a másodikra, ahol kis múzeum van berendezve, de holnaptól már nem láthatnánk. Egy szobácskában őrzik a relikviákat, például skizofrén művészek század eleji, fényképes zárójelentését vagy aláírását. Vannak egészen kitűnő festmények is, illetve olyanok, amelyek megrendítően – vagy éppen humorosan – adják vissza a beteg élményét, érzését. Például kórterem, betegek fekszenek benne, mások kártyáznak, de minden szabad résből és falfelületen hüllők és szörnyek materializálódnak. Vagy tehetséges, régies képregény egy szép, ifjú párról, melynek férfi tagja először csak társasági ivó, majd teljesen lezüllött alkoholista lesz, aztán kórházban fekszik, delíriumban, majd a temetőben.

Az egész hely – az épületek, park, erdő, zegzugok, emberek – fantasztikus élmény nekem, csak úgy iszom magamba. Hülyén hangzik, de szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Várom, hogy anyu behozza a digitális fényképezőt, fantasztikus képeket tudnék készíteni. Az alagsor a legjobb, plafon helyett millió fekete cső és vezeték, nem sokkal a fej felett, dohos, málladozó falak, amelyek néhol egy kisebb terembe vezetnek, máshol meg a levegőtlen, nyomasztó „piac”-nak adnak helyet, ahol, mint a kínain, olcsó bugyikkal és piperecikkekkel megpakolt asztalokon folyik a kirakodóvásár minden nap, miközben a folyosókról egyre inkább arra asszociálok, hogy nemsokára a hullaházba jutok.

Hármasban visszamentünk a főépület első szintjére, ki a kijáraton, egy tábla mellett elhaladva, amelyre ez van írva: „Reméljük, elégedetten távozik, a viszontlátásra”. (A mi épületünkön pedig „Villa Negra” áll, bár az a betegek műve.) Két társamnak ezután megmutattam a főbejáratnál lévő portaépületben kialakított Tárt Kapu galériát, amit én már a múlt héten láttam, s most kiírtam legalább azt a véleményt, amely egy betegé, s amely a falon lóg:

„Nálunk, a VI. pszichiátriai osztályon rajzcsoport működik. Én nagyon ritkán vagyok képes akár a legkezdetlegesebb módon is rajzolni. Azon két-három alkalommal, amikor képes voltam erre – így tegnap is –, egyszerre éreztem egyéniségem »kiszabadulását börtönéből«, ami alatt az önmegvalósítást értem, másrészt a fegyelmezettséget. Egy modell arcát rajzoltam, s nem mindegy, hogy egy vonalat meddig húzok, hogy a modell jellegzetességeit visszaadhassam. S nem utolsósorban kihúz az aluszékonyságból, felfrissíti agyi, szellemi képességeimet. Beácska, a csoportvezetőnk mindannyiunkhoz nagyon kedves, türelmes, még akkor is, ha csak ülök, vagy többen ülünk, s nem rajzolunk semmit, mert nincs »ihlet« stb. Ez nekem általában így volt, nagyon remélem, hogy egyre többször tudok majd részt venni a rajzolásban. 2004. P. G.”

Persze kikérdeztem ezeket a társaimat is. Ez az én taktikám egyébként, sokat kérdezek. Egyrészt mert érdekel, mert anyagot gyűjtök, másrészt hogy ne nekem kelljen beszélnem. Mindig ezt csinálom, „kint” is.

Az egyik olyan negyven felé közeledik, csinos, kulturált, tegnap az irodalmi csoporton is ott volt. Azt mondta, a munkája meg a gyereke tette be neki a kaput, végtelenül kimerült, s elvesztette a realitásérzékét, hát a férjével jobbnak látták, ha egy kicsit bejön. Öt napja van itt, s jobban érzi magát, valószínűleg a pihenésnek és a felelősségtől való szabadulásnak köszönhetően. De kap antidepresszánst is, meg részt vesz a kötelező csoportokon.

A másik egy fiatal lány, nagyon törékeny és nagyon gyengének tűnik, de most már egészen jól van „összeomlásos depressziója” után. Teher az iskolában, nyomás, plusz járt terápiára, ahol szerinte nem az ő fizikumának és lelkiállapotának megfelelően kezelték, úgy érezte magát, mintha folyton a ringben, egy bokszmeccsen kellene helyt állnia.

Holnap együtt megyünk festeni.

Visszajöttem a szobámba írni, egyelőre nincs új szobatársam, jó ez az egyedüllét.

Fél egy körül jött anyu, hozott kaját meg vízforralót, amit a kávéhoz kértem. A többiek ebédeltek, én meg sem néztem, mit adnak, jól vagyok én a joghurtommal és főleg a most kapott friss salátával. Kicsit sétáltunk, majd kiültünk a kerti padra, s hamarosan jöttek a betegtársak is sorra, bagózni.

Albert Györgyit nem láttam, de továbbra is meg vagyok rendülve. Csak remélem, hogy ezt a visszaesését nem valami hatalmas kudarcnak könyveli el, hanem az útja részének, amelyen már igenis nagy sikereket ért el. Kedves Györgyi, nagyon remélem, hogy nem lesz nagy bűntudatod. Anyu szerint nyilván a könyve kapcsán is kapott hideget is, meleget is, azt is nehéz elviselni, illetve bizonyára a hosszú alkotómunka, a könyvírás után most nehéz mit kezdeni az utána maradt űrrel. Kértem anyut, hogy hozza be a könyvét, most itt nézegetem a borítón a fotóját.

Fél hét, és mocsok kedvem van. Totál hülyét csináltam magamból. Odamentem Györgyihez, de előtte annyit szarakodtam, hogy addigra teljesen elment a bátorságom, s csak hebegtem, habogtam. A kezébe nyomtam a könyvem, meg a kinyomtatott naplórészt, ami vele kapcsolatos. Zavarban voltam, és zavartam őt, nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom. Mondtam, hogy olvastam a könyvét, drukkoltam neki és anyu is. Megköszönte, és mondta, hogy majd beszélünk, bár ő nem lesz itt sokáig, csak egy hétig, mert a könyvből biztos tudom, hogy van ez a tavaszi depressziója, olyankor be szokott feküdni, de a kiadás körüli herce-hurca miatt nem volt ideje, mostanra tolódott.

Valaki az imént azt mondta, hogy középszerű tehetségeknek nem érdemes a művészetüket művelniük. Gondolkoztam, és nem értek vele egyet. Szerintem az önkifejezésnek millió célja lehet, az, hogy valami maradandó értéket alkossunk, csak egy a sok közül, de akár nem is tartozik közéjük. Lehet pusztán a saját magunk vagy mások szórakoztatására, lehet az önismeret, az öngyógyítás vagy az önfejlesztés eszköze, lehet kapcsolat keresése egy magasabb hatalommal, transzcendentális, természetfeletti erőkkel, Istennel, lehet egy áramlatélmény, amelybe belefeledkezhetünk, ami örömet okoz, és lehet az igazság intenzív keresése is. Én például addig írok, amíg azt nem érzem, hogy végre igaz, amit mondok.

Aztán meg kikönyököltem az ablakomon. Alattam a padon Zsuzsika ült, aki tegnap úgy túlpörgött, és mindenkit szórakoztatott, s idesétált egy másik hölgy is. Beszélt egy kicsit magáról, ez kivételesen egy sikersztori is lehetne, harmincvalahány éve kitartó, szerető, csinos férj, jó gyerekek, de ő valahogy mégis minden – fizikai és mentális – bajt begyűjtött. Olyan jó kedvem lett tőlük, mint ahogy eddig még minden alkalommal, ha valaki elmesélte nekem a történetét. Én, aki egyébként csak magammal vagyok elfoglalva, itt olyan örömmel hallgatok másokat. Ki is megyek mindjárt még közéjük. És azért is lett jókedvem, mert azt is mondták, hogy nagyon szép vagyok, sőt gyönyörű, és hogy rám van írva, hogy nagyon okos is, vagy inkább bölcs.

Azt gondolom, jó itt nekem, hasonszőrűekkel, teljesen nyíltan beszélve problémákról, de azt is érzem, ha igazán bajom lenne, itt is egyedül lennék, itt sem lelnék igazi megértésre.

Kimentem, és megismerkedtem Katival. Szívfacsaró a története. Azt mondja, azért van itt, mert dührohamai voltak, erős, indulatos kitörései. Én meg nevettem, hogy nem baj, mert úgysem ijed meg tőle senki, olyan vékony, törékeny. Mire ő, hogy képes lett volna gyilkolni is, és biztosan én is, ha az én húgomat erőszakolják meg. Na szép sorjában kiderült, hogy a kislány tizenkét éves volt, igaz, ma már hat éve, hogy az apjuk egyik ivócimborája leteperte. A kislány azóta nem fejlődött jól, az anya meg ekkor tudta meg, hogy az apa a nagyobbik lányt, magát Katit is folyamatosan erőszakolta tizenkettőtől tizennyolc éves koráig. Szerintem logikus, érthető, sőt egyenesen elvárható, hogy Kati ezek után dühös és indulatos. Illetve el vagyok képedve, hogy annyira mégsem az, hogy az apját feljelentse például, vagy megszakítsa vele a kapcsolatot. Annak most van egy Katival egykorú, ugyanilyen nevű, ugyanígy kinéző, ugyanilyen iskolájú barátnője. Katinak pedig van egy rendőr pasija, aki szintén elég agresszív, ezeket a dühkitöréseket, azt mondja, tőle tanulta el. Kati végrehajtó osztályon dolgozik, szarért, húgyért. A barátjával szakított, próbál kikerülni az áldozatszerepből és ugyanakkor hízni is kicsit, mert általában azzal bünteti magát, hogy nem eszik. A húga ellenkezőleg, ő túleszi magát. Tulajdonképpen biztosan mindketten a testüket is el akarják deformálni, egyik így, a másik úgy, csak hogy ne tetsszen a férfiaknak. Itt beállítanak neki gyógyszert, kint pedig terápiára fog járni. A barátját azért talonban tartja, mert másokban nem bízik, fél a férfiaktól, aki meg van, az rossz ugyan, de legalább ismeri már. Négy éve volt már itt anorexiával, de napi három Remeront és hat Xanaxot kellett szednie, míg végül az anyja hazavitte.

Sokan panaszkodnak egyébként arra, hogy túl sok a gyógyszer, beszélgetés meg semmi.

2005. június 30.

Tizenegy körül aludtam el, s olyan nyolckor keltem. Jól alszom egyébként, bár még este a Remeront is bevettem. Ma reggel már kaptam Cipralexet. Nem mentem futni, nem tudtam rászánni magam, az eső is esett, és azt hittem, kilenckor csoport van. Aztán kiderült, hogy én ugye helyhiány miatt nem a dokinőmhöz tartozó szárnyban vagyok, így nekem nem ma, hanem tegnap volt. Szóval kócosan kimentem a gyógyszeremért, amit az aulában lévő pingpongasztalról osztanak a sorban álló betegeknek, majd megettem a joghurtom, s aztán kimentem a kertbe a kávémmal. Persze mindenki ott füstölt. Egyszer csak arra néztem fel, hogy Albert Györgyi az ablakából derékig kilógva integet nekem. Lehet, hogy akkor mégsem néz totál hülyének. Utána megfürödtem, hajat mostam, s lementem a kúthoz, idejött anyu beadni a digitális fényképezőt, és vettem vizet is.

Később. Voltunk festeni. Még reggel kilenc körül hirtelen ötlettől vezérelve odamentem Annához, ahhoz a harmincöt-negyven körüli nőhöz, aki két napja lehet itt, de teljesen zavart és kába, semmi értelem nem látszik a szemében, közlekedni is csak dülöngélve tud és úgy, hogy valamibe mindig kapaszkodik. Szóval ült magába zuhanva, én meg odamentem hozzá, és mondtam, hogy ha volna kedve festeni jönni, akkor tízkor legyen ugyanitt. Próbált válaszolni, de nem tudott, úgyhogy csak megismételtem, hogy elég, ha később eldönti, hogy itt lesz-e vagy sem. Tízkor kimentem, az, akivel eredetileg megbeszéltem, még sehol, de ő ott várt, állva, pedig az nagy erőfeszítés volt neki. Odamentem hozzá, és akkor mondta is, nagyon nehezen artikulálva, hogy festeni, festeni. Négyen verődtünk össze, és elég lassan jutottunk át a főépületbe Anna miatt, de csak átbotorkáltunk végül. Ott voltak még néhányan. Mi is leültünk, először korábbi munkákat nézegettünk, majd kaptunk papírt, ceruzát, krétát, festéket. Anna azonnal elkezdett színezni, mint a gép, úgy járt a keze, s fantasztikus gyorsan elkészült a nem is tehetségtelen alkotással, ami egy halott lányt ábrázolt egy oroszlán karmai között. Kérdezgettem egy kicsit, s lassan kicsordult a könnye, ahogy mondta, hogy „oroszlán… legyőzött… a férjem…” Később kérdeztem, mi lesz, ha innen kimegy, mire a rajzon egy madárra mutatott, hogy szabad lesz a lelke, mint az. A rajzóra után is beszélgettünk, egyre inkább jött meg a hangja, bár nagyon nehezen formálta a szavakat. Mint kiderült, három éve beteg, akkor nyugdíjazták, előtte imádta a munkáját, de egyszer csak összeesett, sclerosis multiplexe van, újra kellett járni is tanulnia, dolgozni már nem mehet vissza. Emiatt havonta jár ide injekcióra, tavaly megpróbálta megölni magát, akkor feküdt is bent, most nem tudja, mióta van itt, a nagy sárgában feküdt, aztán áthozták ebbe az épületbe. Azért akadt ki, mert a férje összeállt valakivel, amit még csak elviselne, de el is akarja őt hagyni.

Nem bántam, hogy otthagytuk a rajzórát, én többször odavágtam már a rajzom, mert nem volt hozzá türelmem. Nem tudok rajzolni, viszont jó színeket használtam, mint egy nagybányai, ezért dekoratív lett, egy pszichiátriai beteghez képest meg biztosan kitűnő. Egyébként a velem szemben ülőt rajzoltam, zsírkrétával, szemüveges okker arcot, sötétkék kötött kendőben, ciklámen és türkiz mintás háttérrel. Aki az órát tartotta, meg a többiek, kérdezgettek a tetoválásaimról, egészen idiótákat is. A foglalkoztató aztán rátért a pólómra, amire az van írva, hogy „Thanks God I am a VIP.” És alatta kép: Krisztus a kereszten. Ezt csak az érti, aki elég cinikus, nekem tetszik benne a humor és a polgárpukkasztás, semmi több. Hát a foglalkoztató elmagyaráztatta, aztán kérdezte, hogy én is VIP-nak érzem magam? Én meg kikerekedett szemmel válaszolgattam, magyaráztam a bizonyítványom, ugyan mit tud mondani az ember, ha úgy beszélnek vele, mint egy idiótával, de aztán rájöttem, hogy már megint nem nevelővel, hanem rehabilitált beteggel van dolgom. Legalábbis merem remélni.

Egyébként meg kabaré volt az egész. Jobbomon ült Anna ugye, aki dolgozott, mint a güzü, balomon pedig egy srác, aki háromszor kavarta el a ceruzáját és fogta rá valamelyikünkre, hogy ellopta, valamint valami „buzi”-t fel is jelentett, hogy jogtalanul van itt, mert nem érvényes a tébékártyája. Aztán sréhen szemben egy dagi ült, aki azonnal belém szeretett, végig elolvadt pillantásokat vetett rám. Aztán jött egy pár milliméteres hajú, baseballsapkás, iszonyatosan fiús lány, akinek be nem állt a szája, harsány és rettentően laza volt. Egy öltönyös bácsi meg végig le-föl mászkált, darabos mozgással, mint egy robot, megöntözte a növényeket, de ha az útjába akadály került, csak toporgott és motyogott fejhangon, olyan volt, mint egy felhúzható autó, ha elakad. Mikor végzett a locsolással, kiment, majd visszajött, s az ajtóból mondott néhány érthetetlen mondatot valami református templomról, majd ezt párszor megismételte. Aztán jött egy husi lány, borzasztóan kifestve, és vele egy fiú, ugyanígy rengeteg makeuppal, hosszú parókában, női ruhában. És jött egy igazi lázadó, rossz lány is, aki egyből nagyon rokonszenves volt, én is neki, mert leltárba vette a rajzom, a tetoválásaim.

Bejöttem nemrég a szobámba. Ettem avokadót, mozzarellát, paradicsomot, olívaolajjal leöntve, most meg írok.

Anyu mondta kisöcsémnek, hogy itt vagyok, mert sokat voltam szomorú, öcsém meg erre lement a konyhába avokadót keresni, amit elküldhet nekem, mert hogy azt úgy szeretem.

Kint esik, még csak egy óra van. Már fotóztam egy párat, de egy csomó jó képet meg elszalasztottam, nem akarok ugyanis tolakodó lenni, talán így is az voltam.

Amíg ettem, itt sertepertélt előttem a jóképű takarító, őt is lefotóztam, és ő is engem a telefonjával. Mindenáron itt takarított előttem.

Nem az a gyógyulás, ha azt hiszem, nem lesz több baj, hanem ha elfogadom a visszaeséseimet is, mint egy folyamat részét.

Ma egész nap az foglalkoztatott, hogy milyen jó itt bent lenni, és hogy úristen, egyáltalán nincs kedvem hazamenni. Az egész kinti életem, a munka, illetve úgy általában a megélhetés, a kocsim, a ház meg minden csak egy hatalmas nagy teher számomra, és kurvára, de kurvára nincs kedvem ugyanazt folytatni. Bár biztosan minden ugyanaz mindig, és nekem kellene inkább megerősödnöm.

Délután olvastam pár órát, amitől be is punnyadtam, de hívott Zsolt, a riporter, s be is jött hozzám. Megmutogattam neki lelkesen mindent, a főépületet, az alagsort, a furcsa melléképületeket, aztán elindultunk az erdőbe sétálni. Sokat caplattunk a jó melegben, párában. A Mária-képnél leültünk, beszélgettünk. Tanácsot kért a párkapcsolatát illetően, hát én csak vonogattam a vállam. A barátnője ugyanaznap született, mint én, valamint gombfóbiás, mint én. Meglepő lenne, ha még meglepődős lennék. Természetesen megy közben az egymás tudatos, nem tudatos felmérése. Intellektuálisan vonz, a többit nem tudom, de izgatottan vártam, mielőtt jött. Szóval ami a kapcsolatát illeti, mondtam, hogy mondjon egy imát Szűz Máriához, ha már itt vagyunk, mire ő, hogy azzal inkább óvatos lenne, mert neki általában beteljesül. Kicsit később megjegyezte, hogy bár esne az eső. Na aztán évek óta nem áztam úgy el, mint tegnap. Hogy úgy mondjam, romantikus volt szarrá ázni, miközben rohanunk „haza”. Visszajöttünk a szobába, megtörölköztünk, csináltam kávét, aztán főztem vacsorát, mozzarellát paradicsommal, olajjal, aztán megint kávét.

Miután elment, kimentem a többiekhez. Mindig estére lesz jó hangulat, meghitt vagy nagyon vidám beszélgetések alakulnak ki. Tegnap épp ordenáré röhögés volt, fantasztikus, amikor nők egymás között kicsit alpárian elkezdenek anekdotázni. Volt komolyabb rész is, engem is beszámoltattak most már alaposan, közben megint nagyon dicsértek (zavarba hoztak), hogy milyen szép vagyok. Többen is megsimogattak vagy játszottak a hajammal, ami nagyon jólesett.

Én meg közben folyamatosan ámulok, hogy mi ez az egész misztérium, ami itt működik, hát úgy tűnik, ennyit jelent csoportban lenni, közösségben. Egyrészt a dokik szarnak ránk a gyógyszereken kívül, de másrészt ez talán tudatos is a részükről, hiszen úgyis csoportozunk itt, és ez talán jobb is, mint a mesterséges csoportok.

Pasik is csatlakoztak aztán, van itt egy olyan, aki tipikusan engem vonz, okos, de szélhámos, huszonöt éves, kokainozott, négy éve jár ide vissza, ő Pistike.

Anna, akivel festeni mentem, a nap folyamán hatalmas átalakuláson ment át, visszanyerte arcmimikáját, mozgáskoordinációját, képességét a beszédre, s estére már neki volt a legnagyobb hangja. S mindez – állítom – amiatt, hogy be lett vonva a közösségbe. Vagy talán a rajzóra volt rá ilyen jótékony hatással, véletlenül beletrafáltam a hobbijába.

Én közben folyamatosan izélek, hogy de mi lesz kint, itt jó, nem akarok kimenni, itt akarok maradni. Eszembe jutott az Óceánjáró Zongorista, egyik legkedvencebb filmem, amikor Novecento áll a hajóhídon, és a lépcsőről visszafordul, mégsem száll le a hajóról, ahol az egész életét töltötte. És tökéletesen megértem. Bár ő még sosem volt kint, én legalább tudom, mi elől menekülök. Nyilván eddig is ezért szerettem ezt a filmet, mert rögtön azonosultam vele, de most egy másik szinten értettem meg.

Zsolttal arról is beszéltünk, hogy jó lenne Spanyolországban vagy Olaszországban élni, vagy, ami elérhetőbb, Kapolcs környékén. Meséltem, hogy a neten találtam egy eladó malomépületet, ami művésztanya volt eddig. Mindketten el akarunk menni a picsába, mindketten írunk, s ő négy gyereket szeretne, és egy olyan szigetről beszél, amit maga köré építhet az ember, egyetlen normális és értelmes túlélési technikaként. Ezt is megértettem később, és elkezdtem én is akarni.

Zsolt utána ezt írta: „Rossz visszatérni ebbe a másik életbe. Hiányzik a világod.”

Anna egyébként jósolt nekünk, mert kiderült, hogy boszi. Kis, rövid hajú, pajkos szemű társunknak azt mondta, hogy visszajön a szerelme, Zsuzsinak, akinek tényleg kicsit gyanús a harsány jókedve, hogy rengeteg fájdalom van benne, egy harmadiknak, hogy rengeteg unokája lesz, egy negyediknek pedig, aki a leginkább rászorult volna a biztatásra, semmi jót, azt mondta, nagy üresség van benne, de semmi terve. Nekem azt mondta, habzsolom az életet, szeretek élni, és pörgetem a férfiakat. Persze egyből tiltakoztam, de aztán belegondoltam, hogy bár én ezt egészen máshogy élem meg, attól még igaz lehet. A forrás mellett szomjan halok – konkrétan ezt érzem, és ordítani tudnék. Még azt is mondta, hogy nem lesz gyerekem egy darabig, majd később lesz egy nagyon szép kislány, de vágyódás van a szememben. Pistinek, a kokainosnak is szép kislányt jósolt – csak nem ketten kombinálódunk majd? Izgi lenne egy border és egy skizó keresztezése.

Máris megszerettem egyébként ezeket az embereket. Annyi sorsot, bajt s egyben szépséget ismertem meg pár nap alatt… Intenzív megvilágosodás.

2005. július 1.

Tegnap éjfélig tartott a dajdaj, és közben nikotinmérgezést kaptam a passzív dohányzástól. Pistike is végig ott volt, bírom. Utána viszont nem tudtam elaludni, egyrészt, mert az új gyógyszer miatt Remeront nem vettem be – pedig az utóbbi napokban az altatott –, másrészt mert túl izgatott voltam a sok új élmény miatt, harmadrészt talán a cigifüst is stimulált, nem tudom.

Na ennek megfelelő hangulatban ébredtem, reggelizni persze nem mentem, gyógyszerért sem, azt a nővér hozta házhoz, akitől állítólag borzasztóan félni kell, különösen, ha nem állok időben ott osztáskor. Aztán meg a szomszédaim jelezték, hogy főorvosi vizit, felöltözve, beágyazva álljak vigyázban, de én épp csak bugyiban kászálódtam kifelé, amikor bejöttek vagy hatan, és mind engem néztek. Egy öregúr megkérdezte, „hogy érzi magát?”, mire mondtam, hogy „mint az állatkertben”, „és miért van itt?”, vállvonogatás, „depresszió”, „nos, akkor jobbulást”, és sleppel el. Úgyhogy végleg felkeltem, ha már így felvertek.

Anyu is beugrott, a kapunál találkoztunk, én meg onnan néztem a sok kocsit a Hűvösvölgyi úton, és arra gondoltam, hogy a francnak van kedve kimenni. Megyek vidékre, ott az élet is olcsóbb, lehet, hogy nem kéne eljárnom dolgozni sehova, a forgatásból is meg tudnék élni.

2005. július 2.

Tegnap délután megint eljött Zsolt, és leültünk együtt az esti csoporthoz is, ízelítőt kapott vulgaritásból és harsányságból, aztán kikísértem.

Este megint hacacáré volt, Pistike hozott kettőnknek egy üveg bort, majd még egyet, s mind megittuk. Jól berúgtam, és ma nagyon szét vagyok csúszva.

És csömöröm is van, túl sok volt minden. Tegnap meghallgattam az ezerötszázadik öngyilkossági történetet is, a sokadik görög sorstragédiát. Egytől különösen égnek állt a hajam, egy hatvan körüli hölgy mesélte, ahogy a huszonkét éves lánya kétévnyi szenvedés után rákban meghal, férje alkoholista, brutális, őt sikerül elhagynia, összejön egy férfival, hat évig élnek együtt, de az utolsó években már őt is ápolnia kell, míg meghal az is. Szerencsére most egy ideje van egy nagyon szerető kapcsolata, de hát kész van a nő teljesen.

A társaim tegnap már nem csak a magánéletüket érintő eseményeket, hanem néhány benső gondolatot illetően is megnyíltak, és mit mondjak, megzavartak. Előkerült Isten, fekete mágia, vudu és egyebek, ijesztő volt. Pistike is előrántott még néhány szerepet, nem győztem csodálkozni, mintha más-más személyekké vált volna. Emiatt kicsit össze is vitatkoztunk, szerencsére így nem jöttünk össze, olyan kettő-három körül elmentünk aludni.

Ma – mint említettem – mocsok hangulat. Tizenegykor vergődtem ki az ágyból, de nem aludtam, csak nagyon szarul, kis szakaszokat. Ekkor az egyik bejött, és átadta a többiek üzenetét: „Aki éjjel úr, az nappal is legyen az.” Pistike is benézett, elnézést kért (ki tudja, miért), és hozott nekem péksüteményt meg őszibarackot. Dél körül hazamentem, beraktam a mosást, szoliztam, fürödtem, majd lementem a plázába. Ott találkoztam Zsolttal, nem akartam lemondani, pedig tudtam, hogy a hangulatom miatt semmi jóra nem számíthatunk. Egyébként bent csak besokalltam, meg ugye a másnaposság, de némi pihenés és egyedüllét után megint szerethetem az én kis Lipótom. A pláza a lehangolónál is szarabb volt, és tömve. Ettem zöldséges barna rizst, bambultam, le voltam lassulva. Utána megnéztem a leveleim, Zsolt meg addig engem nézett. Azután felmentünk hozzám, megmutattam a házat, illetve ő nézelődött, én meg pakoltam és durrogtam.

Pistikén azt éreztem egyébként, hogy millió szerep, mint megannyi réteg mögé rejtette énjét, míg végül az egészbe maga is belezavarodott.

Egyik betegtársamat is kezdem jobban megismerni, kiderült, hogy éppen most szokik le az alkoholról, és a huszonnyolc éve tartó házassága közben megejtett hároméves szerelme már egy négy éve meglévő, másik szeretővel párhuzamosan zajlott. Három gyerek, három férfi, komoly karrier, alkoholizmus, elképesztő. De főleg az, hogy milyen képet sugároz magáról ezzel szemben. Szerinte a hazugság egy izgalmas logikai játék. Nekem meg ez nagyon ijesztő, de legjobb lesz, ha mielőbb elfogadom, hogy az élet és az emberi faj nem olyan egyszerű.

Este egyébként Anna közölte, hogy nem érem meg az ötvenet, a negyvenet még igen, de az ötvenet már nem, ami valahol azóta is sokkol. Főleg, hogy most az előbb véletlenül azt írtam le az ötvenet helyett, hogy a harmincat.

Öngyilkosok, depressziósok, hazudozók, félrelépők, jósok. A bolondok királyának érzem magam.

2005. július 3.

„Ó, igen – bólogatott. A szenvedélyeinknél semmi sem alkalmasabb arra, hogy elfeledtesse velünk azokat a dolgokat, amelyekkel valóban foglalkoznunk kéne.”

Befejeztem Jason Webster Duende című könyvét.

Fáradt vagyok, most már krónikusan. Akkora társasági élet alakult itt ki, hogy éjfélnél előbb nem széledünk szét. Utána – két sör után – Pistike áthozta a tévéjét, beszélgettünk, és a mellettem lévő ágyon aludt el. Vonz nagyon, de pontosan tudom, hogy mi vonz benne: a saját drogos oldalamat személyesíti meg. Lassan felmerül bennem a kérdés, miután sorra látom, hogy ezek a pasik mit váltanak ki belőlem, hogy valóban szembenéztem-e a múltammal, elfogadom-e azt a részemet, ami ráadásul ma is létezik, itt van attól függetlenül, hogy letette a drogot. Pistike az a fajta férfi (lesz), aki gondoskodik, előteremti a pénzt, simliskedik, lop, csal, hazudik, öl, de legalább rendkívül stílusosan. Este zöldalma illatú gyertyát kaptam tőle, reggel meg reggelivel várt.

Úgy érzem magam, mintha kilőttek volna az űrbe. Egy biztos pont nincs körülöttem. Minden relatív – és én ezt utálom. Mint a vidámparkban, a hordóban, ami forog, s úgy kell benne végigmenni. Még megvetni a lábam is képtelenség, mozog minden alattam. Minél több történetet hallgatok meg, és látom ugyanannak a személynek az ezredik arcát, annál kevésbé tudom most már, hogy mihez tartsam magam.

Úgy tűnik, hogy az az alaphelyzet, hogy rosszul vagyunk valami külső terheléstől, mert érzékenyebbek, gyengébbek vagyunk másoknál – én úgy érzem, átlátszóbbak –, s embere válogatja, ki mihez nyúl: iváshoz, droghoz, összeomláshoz, többszörös személyiséghez, valláshoz, mágiához, fekete mágiához. Az egyetlen biztos pontnak az életben most csak a halálom tűnik, amit ezzel a konkrét időmeghatározással Anna egészen kézzelfoghatóvá tett számomra. Ha úgy tekintem, nincsen már húsz évem, talán ez fel is ráz, és jobban gazdálkodom majd vele. De másrészről megint ott motoszkál a gyerekkori „minek?” kérdés bennem, ha egyszer úgy is ez a vég. Minek ez az egész? Mi az, ami hasznos lehet? Azt gondolom semmi, nem kellene törekednem semmire, se gyerekre, se családra, mert minek. Nem, inkább elmennék valahova, napról napra élni, mindig az adott pillanatnak, valami indián közösségben, mint a Castaneda-könyvekben. Úgy érzem, nem véletlenül hallottam ezt a jóslatot. Volt értelme – akár beteljesül, akár nem –, csak még nem tudom, mi. Azt hiszem, meg kell szabadulni az összes kötöttségtől, béklyótól, és csak létezni. Nem tudom, milyen logikai úton, de most ezt szűrtem le a legutóbbi tapasztalataimból.

Azt találtam itt, hogy az emberi kapcsolatok gyógyítanak, de egyben rendkívül veszélyesek is. Úgy általában is, de a szülő-gyerek és a párkapcsolatok különösen. Sok nő van itt, akiket otthon bántalmazott, szóval vagy tettel terrorizált a férje. Úgy látom, hogy a kapcsolatból a gyengébbik láncszem van itt. Az alkoholista házastárs, aki egyébként őrjöng és brutális, az szabadlábon van. Sokan idejutnak, akik nem bírnak tovább valakinek a fia, lánya, felesége, férje, szülője lenni. Bence egyébként később helyesen hozzáfűzte, hogy kérdés, hogy ezek az emberi játszmák még a probléma vagy már az okozat részei-e…

És ezredszerre is megdöbbent, hogy a legerősebbnek tűnő, legvonzóbb személyiség mögött létezik egy olyan gyenge lélek, amilyenre álmainkban sem gondolnánk. Megkérgesedett álarcok, betonbunkerek. Ma láttam egyet az anyja előtt összezuhanni. Megrendítő volt.

Zsuzsi megkérdezte tőlem, hogy valóban jó volt-e nekem ez a rettentő nagy elfogadás (anyuék részéről). Én meg mondtam, hogy csak nemrég óta érzem úgy, hogy valóban kellett volna néhány korlát, bár nem azért, hogy jól nevelt legyek, hanem hogy legyen az életemben néhány irány, támpont, fogódzó. Most csak bolyongok céltalanul, irány nélkül.

A megjósolt halálommal most valahogy a túlvilág is bevonódott, végképp növelve a káoszt. Bejöttem néhány kapcsolati problémával, és megint ott tartok, mint kiskoromban. Értem most már, miért nincs itt annyi foglalkozás, miért a főépületeseknek van inkább. Mi csak gyengék vagyunk, akik a terhelés alatt összeroskadtak. De mi kis segítséggel tudunk beszélni róla, rendelkezünk önreflexióval. A művészetterápia, a rajzon keresztül történő önkifejezés talán tényleg annak a leghasznosabb, akinek nincsenek más eszközei. Hát nekem is van sok eltemetve, amikhez akármilyen módszerrel, de el kéne jutnom. Bár most úgy érzem, nem is a bányászmunka hiányzik, hanem „járni tanítani a gyereket”, kijelölni az irányokat, támpontokat, amik keretet adhatnának. De közben meg nemsokára meghalok, talán még lábra sem állok addig. Észvesztő. Na ezzel birkózz meg, Orsi.

Ma nincs jó nap. Egyik társam összezuhant, mint már említettem, de Anna is, itt volt a férje, és más is maga alatt van. Kaki. Én meg abszolút szarul vagyok, amikor mindegy, hogy hogyan vagy mivel, de azt mondanám, hogy elég. Megpróbáltam élni, élni az életet, de nem tudtam, az élet győzött felettem, legyőzött, vesztettem. Talán nem vagyunk egymásra jó hatással, az élet és én.

Nézem az arcokat, mint a saját lelkem tükörképeit, azokat a vonásokat, amik időnként úgy megkeményednek.

2005. július 4.

Tegnap extra fos volt. Igazi kattanás. Nem is igazán emlékszem.

Beszélgettem délután egy sráccal, aki roma, drogos volt, aztán megtért, öt hónapig a föld fölött járt, de aztán túlságosan rákattant, beszűkült Istenre, s ebbe aztán félig bele is bolondult. Ördögről, démonizálásról beszélt, meg arról, hogy várja, hogy ismét elöntse a jelenlét, és mutatva legyen neki az út – ijesztő volt. Miután adtam néhány visszajelzést neki, teljesen elképedt, hogy mindezt honnan tudom, hogyhogy úgy megértem. Nagyon sok prédikátorral beszélt, nem értik, orvosok sem, senki nem tudott neki segíteni a kétségeit illetően, és tényleg, egyébként van férjem? Az a szomorú az egészben, hogy kint ezek szerint elment, akihez csak tudott, segítséget kérni, de sehol nem talált megértést.

Szombaton hoztam egy példányt anyu könyvéből, s amikor mutattam a társaságnak, Zsuzsi egyből lecsapott, hogy honnan van ez nekem, a kedvence, már tizenkettőt vett, de sosem kapta vissza a kölcsönadott példányait, úgyhogy egy sem maradt neki, már venni sem lehet, pedig mindenki bibliája stb. Elképedt, amikor mondtam, hogy anyu írta. Felsöpörte még az udvart is a tiszteletére, amikor anyu vasárnap délután jött. Kapott egy rakat könyvet, meg dedikálást, és rettenetesen boldog volt.

Albert Györgyivel beszélgettünk kicsit, mondta, hogy ő is border, s hogy szerencséje van a férjével, akivel, mondjuk, egyrészt nem találkoznak annyit, másrészt a kisebb hisztiket elüti humorral, a nagyobbakat pedig lenyeli, bár talán már csak öt évük van, mert egyszer csak majd besokall. Kérdezte, nem félek-e, hogy átörökítem a bajom a gyerekemre? Dehogynem félek. Illetve kevésbé a génektől, mint inkább attól, hogy én milyen példát, utat, életet tudnék mutatni.

Pistike – az én kedvesem – jó későn jött haza. Természetesen rohamléptekben kattanunk egymásra, azzal együtt, hogy nem akarjuk a barátnőjét megcsalni. Igazi szenvedélyes félroma, azzal a cigány vagy szicíliai szokással, hogy mindentől meg akar védeni, ami engem borzasztóan vonz. Lefeküdtem tizenegy körül, megint rohadt szarul aludtam, és reggel arra ébredtem, hogy ismét a mellettem lévő ágyon alszik, a kispárnáját szorongatva.

Ittunk egy kávét, kilenckor pedig az a nevetséges vizit volt. De persze nem gondolom, hogy előtte vagy utána nem beszélnek meg alaposan mindent a dokik. Ezután kint a kertben találkoztam a brigáddal, és aláírattam Albert Györgyivel a könyvét. Ezt írta: „Egy kollégának, akinek őszintén irigylem a stílusát. Az életét – az eddigit – kevésbé, de »lesz ez még rosszabb« :)” Büszke vagyok rá.

Fél tizenegyre a pszichológushoz mentem. Beszélgettünk, aztán megcsináltatta velem a Rorschach-tesztet. Azt mondta, nagyon rossz állapotban vagyok, talán magam sem tudom, mennyire, súlyos depresszió, krízishelyzet, szuicid gondolatok, valamint be is vagyok szűkülve erre a kérdésre (a depresszióra). Javasolni fogja, hogy jelentősen növeljék a gyógyszeremet, és hogy maradjak itt legalább négy hétig. De az énerőm erős, nem sodródom, úgyhogy ki fogok jönni. A mai személyiségzavaros fiatalok közül a legtöbben borderline-ok, talán azért, mert a mi szüleink hajtottak úgy először, lettek teljesítményorientáltak, s ezért el lettünk hanyagolva érzelmileg, de én inkább csak aközeli vagyok. Terápiát javasolt igazából ő is, mint eddig mindenki, azt, hogy menjek vissza a dokimhoz.

Az anyát illető kártyára adott asszociációmmal valami baj volt, meg a párkapcsolatot illetővel is: „semmi” nem jutott eszembe, és gyorsan tovább is lapoztam. A szexszel kapcsolatos kifejezetten taszított, undorított, vért és erőszakot láttam benne. A jövőt jelentő ezzel szemben tűzijáték volt, egy színes majális, ami viszont túlzott pozitív volta miatt nem reális.

Hát én kész voltam, természetesen. Anyuval is csak jóval később beszéltem, vártam, hogy megnyugodjak, de még így is sírtam.

Ráadásul kiderült, hogy költöznöm kell a szobámból, de szerencsére egy olyan társam mellé, akit a legjobban szeretek, szintén kétágyasba. Miközben pakoltam, lejött értem az orvosom, ijedt hangon mondta, hogy „Orsolya, jöjjön csak velem”, hát követtem. Beszélgettünk, mondta, hogy ezek szerint sokkal súlyosabb, mint ahogy azt gondolták, és mint ahogy az látszik rajtam. És ez a teszt nem a pillanatnyi kedélyemet mérte, és úgy tűnik, hogy elég mély a krízis. Ki kell hozni engem ebből az állapotból, és pszichotikumot is adna, Seroquelt, hogy a beszűkültségnek is véget vessünk. A négy hetet javasolja ő is, de döntsem el, közben ki is mehetek, de itt legalább biztonságban érezhetem magam. A betegek szempontjából egyébként ez a hely kulcsa, most már tudom: a biztonság. Pistike szerint menedék, bunker.

Na hát ez történt. Anyu később azt mondta, hogy nevelőapám szerint ez a teszteredmény legalább az ő vakságukat – hogy korábban nem vették észre a problémáimat – igazolja. Hisz még a pszichiátert is így megtévesztettem. Mert hogy olyan hihetetlen erős tartás van bennem, és a legnagyobb szarban sem omlok össze – látszólag.

Este az új gyógyszert (ötven mg) bevettem, ahogy odaadták, ami hiba volt, mert kilenckor olyan lettem, mint akit fejbe csaptak. Be is mentem, lefeküdtem, de nem aludtam el. Bejött nem sokkal utánam az ágyszomszédom és a szomszéd, és mesélték, hogy balhé volt, persze Pistikével. A lányok énekeltek kint, a dohányzórészen, negyed tíz körül, amikor a kert felől egy doki csengetett és kopogott a már bezárt ajtón. Nekünk nincs kulcsunk, a csengő is a nővéreknél szól, de az egyik beteg is egyből rohant fel hozzájuk. Az éneklést is abbahagyták, de ezzel együtt a fiatal doki, amint bejutott, undorító modorban szólt rájuk, hogy mit képzelnek, kocsmában vannak-e, és takarodjanak aludni. Pistike persze utánament, hogy hogy mer így beszélni, a doki meg erre, hogy ha vele beszél, akkor vegye le a sapkáját, majd megfogta erősen a karját, hogy erősen meglódítsa, mire Pistike bemozdult, hogy behúz neki egyet. Amikor mindezt elmesélték, ugrottam, hogy megyek, megnézem őt, mert most biztosan ki van akadva. A folyosóján az ajtaja előtt ott állt az egyik nővér, az, aki első nap nem adta oda Erikának a gyógyszerét, csak miután komótosan megvacsorázott, és most minden előzmény nélkül azt mondta nekem, hogy „magának nem erre van a szobája”, mire én, hogy „tudom, hogy hol van a szobám”, és mentem tovább. De amikor a szobához értem, láttam, hogy bent van a doki, Pistikével beszél, úgyhogy csak ez utóbbira mosolyogtam és rákacsintottam. Leültem az aulában, ahol kifelé jövet megállt előttem a doki és a nővér, hogy jól vagyok-e, mondtam, hogy igen, mit kerestem arra, mondtam, hogy hallottam, balhé volt, hát gondoltam, megnézem Pistit, jól van-e, mire ők, hogy de hát már fél tíz, mire én nevetve, hogy és? Pistike persze ideges volt, hogy baja lehet, neki szinte élet-halál kérdése itt bent maradni. Szerettem volna fent maradni vele, tudtam, hogy nem fog aludni, de nem voltam rá képes.

2005. július 5.

Mocskos szarul vagyok. Esküszöm, amikor bejöttem, semmi bajom nem volt.

Reggel a szomszédom túrórudit tett az éjjeliszekrényemre, azt megettem, megittam a kávém, majd elvégeztem a reggeli szertartásaim: fogmosás, zuhanyzás, hajmosás stb.

Kilenctől nagycsoport volt, ahol a tegnap esti balhéról volt szó. Akik ott voltak orvosok, pszichológus és a prof nagyon liberálisak voltak, tulajdonképpen azt képviselték, hogy álljunk ki a jogainkért. Ugyanakkor azt is elmondták a távol lévő érintett doki védelmében, hogy miért volt akkor este rossz passzban (egy rosszul lévő beteghez hívták az első emeletre). Én nem álltam a helyzet magaslatán, bár lett volna véleményem, de feszült voltam. Amikor vége volt, gyorsan ki szerettem volna menni. Elég közel voltam az ajtóhoz, de hirtelen vagy három-négy öreg toporgott előttem, és beszorultam mögéjük. Ettől annyira rosszul lettem, fizikailag is, hogy legszívesebben ököllel ütöttem volna a fejüket vagy a falat. Tulajdonképpen azóta sem múlt el a remegés, liftezik az egész belsőm. Anyu hívott csoport után, hallgattam, amit mesélt, és én is el akartam mondani, hogy rosszul lettem, de már megint csak belesírtam a telefonba. Közben pont odajött a dokim is, hát elmeséltem neki is, sírva. Ő adni akart még szorongásoldót, de mondtam, hogy elmúlik, nem kell. Tulajdonképpen ezért szoktam kikerülni az ilyen helyzeteket, helyeket, ahol például sokan vannak. Egyszer nem sikerült, amikor Andrással voltunk moziban. Gyorsan ki akartam menni, de beszorultam, és attól a tehetetlen érzéstől estem pánikba. Ha jól belegondolok, még egy ilyen alkalom volt, vezettem, és kamionok elölről, hátulról, oldalról bekerítettek, és annyira nyomasztott, hogy mindenáron menekültem a helyzetből, és eszeveszetten kielőztem az egyik kamion elé.

Szóval a dokinő azt mondta, hogy emeli a Seroquelt, ami egyébként az alvásban is kell hogy segítsen. Utána Pistivel kimentünk a kútra, kávéztunk. Teljesen szét voltam csúszva. Mondtam is neki, hogy furcsán érzem magam, és hogy általában nem jellemző, hogy ennyire nem tudok figyelni, elfelejtem a felénél, amit mond. Nem tudom, miért van ez, tényleg nem értem. Tegnap a pszichológus azt is mondta, hogy tartom magam, mintha én magam sem akarnám elfogadni, hogy rosszul érzem magam, nem csak másoknak nem akarom mutatni. De azt is mondta, hogy nálam magas a színvonal, így könnyebb lesz (a megértés és a kijövetel). Hát ez egy remek alkalom, hogy megmerítkezzek benne. Végül is ezért jöttem, csak az elején feltartott ez a sok új élmény.

Le vagyok lassulva, folyton elbambulok, és Pistike még azt is mondta, hogy ismétlem magam, de ő szereti hallgatni.

Kicsit később elkezdtem a szobámban írni, de jött a szobatársam anyukája. Senki nem szereti, de én igen. Most is anekdotázgatott, élveztem, és amikor indulóban volt, éreztem, hogy sokkal jobban vagyok, kijöttem a szarból. Ezután anyu beadott egy zacskó joghurtot, zabkorpát, sajtot, mert elfogyott minden. De ma felmentem ebédelni, valami puhát akartam a remegő gyomromba, úgyhogy ettem egy kis levest és fehér kenyeret. Közben a szomszéddal, Zsuzsival beszélgettem, imádom mostanra, és a Mamit is, akire vigyáz, és akinek Alzheimer-kórja van. A mellettünk lévő szobában fekszenek, közös a mosdónk, úgyhogy nagyon jó ágyat kaptam, a lehető legjobb társaságban.

Most két óra, az ágyszomszédom bent alszik, úgyhogy kijöttem írni. Pistike megint elvitte a kocsim – amit persze magamtól és szívesen adtam –, elment titokzatos útjainak egyikére pénzt szerezni. Én csak írok itt kint, Annát, a boszit is elküldtem korábban a fenébe, már az sem érdekel, mi látszik kívülről rajtam. Most jut eszembe, hogy több mint egy hete vagyok itt, nyolc napja. Úgy látszik, fokozatosan adom meg magam, teszem fel a kezem, ahogy a bejövetel előtt gondoltam, mert talán eddig el voltam foglalva az új benyomásokkal. Talán most már valóban befelé, magamra kell figyelnem, kifelé élés helyett. A többiek a padokon ülnek, szemben velük a pasi, aki az irodalomkurzust tartja, és maga is sérült. Én meg öt méterrel mögöttük az üres szökőkút kőperemén, és előrehajolva körmölök. Dzsigoló sréhen szemben ül a padon, és le nem venné a szemét rólam. Pistike hívott az előbb, valahol van, pénzre vár, nemsokára jön, eszébe jutottam. Jön ma be a barátnője, nem lesz jó nekem. Dzsigoló most megszólított, „te ugye valami nagy iskolát végzel?”, „nem”, és elfordítottam a fejem.

2005. július 6.

Tegnap délután megérkezett a barátnő a megbeszélt időpontban, és azonnal kiborult, hogy Pistike még sehol. Ő valahol a városban bandázott, sokat késett, addig a szomszédom tartotta szóval a barátnőt. Pistike megjött, a kocsimat valahol elhagyta, kifogyott a benzin, barátnő később elment, úgyhogy megint ketten bandáztunk, de aztán Pistike kilógott a roma sráccal, az ördögűzőssel, amit én észre sem vettem, csak amikor bejöttek a többiek, élükön a boszival óbégatva, hogy ebből baj lesz, és hogy a boszi megfogta a srác tenyerét, s azt érezte, hogy gyilkos, hogy nagyon nagy baj lesz. Igyekeztem nem odafigyelni, de persze belém cseszte a parát. Pistike telefonja ki volt kapcsolva. Totálisan elegem lett az állandóan baljós dolgokat üvöltő bosziból, az összeesküvés-elméleteket szövögető társából és az összes többiből. El is mondtam egy imát, hogy hatástalanítsam ezt a sok átkot. Egyébként az történt, hogy a srác és még egy-két fiú korábban kimentek inni, már részegek voltak, és rábeszélték Pistikét, hogy menjenek ki együtt, aki egyébként a kocsimért akart lemenni. Kivételesen most nem ő volt a hunyó vagy a felbujtó. Én a szobában voltam, amikor egyszer csak a tegnapi nővér berontott, hogy fogyasztottam-e alkoholt, mondtam, hogy nem, kiment, és ez persze azt jelentette, hogy lebuktak a fiúk, nyilván a lányok jajveszékelése miatt. A nővér elkezdte mondani Pistinek a magáét, a tegnapival kapcsolatban is, hogy például miért beszéltük ki a doktor urat a háta mögött a csoporton, hogy ő látta, hogy nem is ért hozzá Pistihez, nem is rángatta meg, erre a hazugságra Pistike természetesen elkezdett dühöngeni, a falat öklözte, felfeszítette valami vaskuka tetejét, föl-alá járkált, hangosan vitatkozott telefonon az anyjával, a barátnőjével.

Beszéltem utána vele, kérdeztem, hogy miért kell tönkretennie azt az egyet is, ami pillanatnyilag jó az életében, meg hogy nagyon romantikus ez a Bonnie és Clyde történet, amibe beleéli magát, de igazából faszság az egész.

Tíz körül bevettem a megemelt esti gyógyszerem, és azt álmodtam, hogy Pistikével együtt élünk.

Pistike ébresztett nyolc előtt, frissen, jött a kulcsért, hogy felhozza a kocsim. Később a mostanra szokásos kavarodás: valaki bejött, hogy hol van Pistike, a prof keresi, majd vizit, Pistike szobatársai, Bob (az Isten nem ver Bobbal című film nyomán) és Rainman időnként bekiáltanak a folyosónkra, hogy „K. Pistike, ülővizit”, mert erre a szárnyra jönni nem mernek, de aggódnak, hogy Pistinek baja lesz ebből.

Na én is mentem az ülővizitre, sorban álltam, Bob ott szorongott, tördelte a kezét, s mikor sorra kerültem, mondták, hogy én nem oda tartozom, nekem máshol lett volna a vizit, sebaj, felmentem a szerdai vérnyomás- és súlymérése (két és fél kilót fogytam a múlt hét óta). Mikor visszajöttem, megtudtam, hogy a helyemen kellett volna maradnom, ebben a szárnyban ilyen vizit lett volna ma. Később manikűröztem, akkor bejött egy ápoló, hogy nemsokára kiscsoport, mire mondtam, hogy jó, de a fülem botját sem mozdítottam, mert rájöttem, hogy sem kedvem, sem erőm nincs hozzá, és féltem is attól, hogy megint rosszul lennék. Később visszajött, hogy miért nem mentem, azonnal menjek, mire én, hogy nem megyek, mire ő, hogy de ez kötelező, mire én, hogy akkor sem, mire ő, hogy akkor kizárat, mire én, hogy nyugodtan, nem megyek. Tovább manikűröztem, bejött a dokinőm, akit egyébként egyre jobban tisztelek, mert jónak látom szakmailag és lelkiismeretesnek. „Mi van, hogy vagyok?” Beszélgettünk, főképpen arról, hogy ez a helyzet, ami most van, szintén a borderkórképhez tartozik, hogy keresem az újdonságot, abba belevetem magát, majd nem tudok benne maradni, mert jön az ürességérzés, hát valami mást, újabbat keresek.

Tegnap többen is mondták, hogy nem először vannak itt, de most először van ilyen furcsa hangulat, feszültség. Van egy olyan érzésem, hogy ebben nyakig benne vagyok, de persze Pistike még jobban. Természetesen nem szól minden rólam, a többieket sem én mozgatom, de a lényeg az, hogy pillanatok alatt kialakult körülöttem ugyanaz, ami lenni szokott. Mindenhova viszem magammal a mintáimat. Probléma a közelséggel, a távolsággal, társaság összekovácsolása, majd hátat fordítás, flörtök, féltékenység, káosz stb. A dokinőm is javasolta, hogy mindenképpen menjek vissza a dokimhoz, ha innen kimentem, egyébként megemeli az antidepresszánst is, mert egyelőre nem volt hatása.

Ezek után a szomszédom jött a hírrel, hogy Pistikét kicsapták és a másik srácot is. Kimentem Pistihez a padra, ő kitette a forgalmit és a kulcsot, a kocsi lent maradt, mert ugyan tett bele benzint, de most meg az aksival van baj, vagy mi, mire én kérdeztem, hogy és most mit kezdjek vele, és egyébként is mérges voltam tegnap óta, hogy oda szarik, ahol eszik, hát most azt mondtam, hogy csak magával törődik, és bementem. Elfordultam tőle, pedig kicsapták, és ezzel minden talajt kirúgtak a lába alól. Természetesen mindenki mérges rá, anyja is lerakta a telefont.

Na ezt követően meg Mami összefosta a vécét. Penetráns szaga volt, a szomszédom, a gondozója pedig elment hányni, épp nemrég végzett egy szendviccsel. Én megtöltöttem egy vödröt, mert persze itt ilyen az angolvécé, de leönteni már nem voltam képes, menekültem én is. A Mami ott téblábolt, mostanra elfelejtette, miért van ott, a vécékefe tartójával meregette a vizet, míg végre egy társunk takarította el a romokat, Mamit meg visszadugta az ágyba. Jó Maminak, nyilván már el is felejtette az egészet, mi meg még mindig öklendezünk.

Kimentem, Pistike addigra már összepakolt. Elolvastuk a zárójelentését, de aztán otthagytam, felmentem az ebédhez, amihez mégsem volt gusztusom, hát megint lejöttem. Pistike kint a padon beszélgetett a foglalkoztatóval, aki mindig is rendes volt hozzá. Leültem velük szemben én is a padra, és vártam, hogy befejezzék. Akkor odaültem mellé, megöleltem, simogattam, ő sírt, majd kikísértem. Utána azért megzuhantam én is, de gondolom, azért csak mehet anyjához vagy a barátnőjéhez.

Bánom, hogy nem mentem oda a profhoz, hogy csak utólag fogalmazódott meg bennem a felháborodás, hogy Pistike pontosan beilleszkedési, alkalmazkodási zavarok miatt van itt bent, amibe beletartozik az ablakon való kiugrálás, ivás is. Ebből a szempontból nem rosszabb, mint egy kamasz fiú, de egyébként meg sürgősen segítségre szorulna. Rohan a vesztébe, nem bír magával. És azt is láttam, amikor órákat ült a dokija ajtaja előtt, mert nem találta őt, vagy a doki nem fogadta, nem tudom, ő viszont szeretett volna segítséget kérni, mert rosszul érezte magát, és mert nem tudott éjszakánként aludni. És most kidobták őt, ki tudja hova, mibe.

Na, hát ez történt ma eddig, és még csak három óra. Az ágyamon írok, nem bírok kimenni, senkivel sem tudok szóba állni. A világom ismét totálisan beszűkült az egész nagy parkról és más épületek felfedezéséről, nemhogy csak az itteni kis udvarra, hanem az épületnek erre a szárnyára, a mi szobánkra.

Most nagyon várom, hogy jövő héten Bence elvigyen a Velencei-tóra két napra. De sosem bízom már egy későbbi programban igazán, tudom, hogy addig még annyi minden történhet, elsősorban velem, a hangulatommal. Ezt bizonyítja az elmúlt hét is, hogy ennyi idő bőven elég is arra, hogy minden háromszázhatvan fokos fordulatot vegyen, minden tótágast álljon.

Próbálok nem gondolni Andrásra, pedig jelen van, ráadásul kulcs is, mert a pszichológus még a teszt után azt mondta, hogy ez a depresszió párkapcsolat- hátterű lehet. Rettenetesen fáj az egész, ha belegondolok, és nem is tudom, hol kellene elkezdeni a gyászmunkát, mert nyilván valami olyasmi hiányzik. Bár lenne itt most terápia.

Majdnem öt óra. Várom, hogy a többiek vacsorázni menjenek, akkor kimegyek sétálni, s remélhetőleg senki nem szól majd hozzám.

Irtózom kimenni, mert vannak páran, akik azonnal az emberre cuppannak, és semmilyen jelből nem képesek megérteni, hogy most egyedül szeretnék lenni.

Voltam sétálni, nem sokat, nem volt jó. Feszült vagyok, és nem érzem magam kint biztonságban, félek mindenkitől. Egyébként most a premenstruációs szindrómámmal is kombinálódom. Azt gondolom, ezért kerülöm kint az embereket, ezért nem vagyok benne egy kapcsolatban sem rendesen, kivéve párkapcsolatokban, amikben viszont nyakig, mert ilyen mintákat hozok, ilyen módon működöm. Sírni tudnék. Az emberi természet és a világ természetének lényege: az emberi kapcsolatok semmi mást nem hordoznak számomra, mint szenvedést. Nem is tudom, kire haragudjak emiatt. Elkeserítő.

Pistivel kapcsolatban még az jut eszembe, hogy miért nem kapott egyetlen figyelmeztetést sem? Például tegnap a nagycsoporton? Bár most, ha belegondolok, reggel lehet, hogy ezért keresték, de hogy a viziten sem volt, ezzel betelt a pohár. Az a baj, hogy én meg a szokásos „úgy is át akar verni” módon állok hozzá. Hát már nem tudok semmit. Gyönyörű volt a könnyes szeme.

2005. július 8.

Tegnapelőtt írtam utoljára.

Este hívtak páran, apu is, de nem vettem fel, nem volt kedvem. Pistike viszont nem válaszolt az üzenetemre.

Reggel az este bevett gyógyszertől álmos voltam. Erre bevettem a szintén megemelt antidepresszánst, a két Cipralexet, és mindettől egész nap zombi voltam.

Mami a szomszédban nagyon zavart volt. Hiába takartam be, mindig felült, hogy valami nem jó, valami összevissza van, s a takaró huzatával matatott. Teljesen össze volt zavarodva, s valahogy ezt ő is érezte, szívet tépő volt a látvány. Engem eléggé letaglózott, hogy mivé lesz egy élet, orvosi pálya, három gyerek felnevelése, most rájuk sem emlékezett. Pici öregasszony millió ránccal, aki egyébként boldog tudatlanságban, önfeledten éli második gyermekkorát a szomszédom óvó gondoskodása alatt, csak ma volt rossz napja, nyilván szakaszosan romlik.

Meghallgatom az üzeneteim. Apu szinte zavarban beszél, hiszen tudom, hogy öcsém végül elmondta, hogy hol vagyok. Később kiderült, hogy akkor nagyon kikészült, okolt mindenkit, elsősorban engem, meg az iskolát például, amit most végzek. Anyut is hívta utána, évek óta először beszéltek.

És Pistike is hagyott üzenetet, csak most vettem észre, hogy tegnap keresett. Fel is hívtam azonnal, elolvadva beszélt, gyengéden, de én sem tudtam palástolni az örömöm. Mondta, hogy bejön nemsokára.

Próbálok kicsit aludni, de nem sikerül. Bejön a dokinő. Javasolja, hogy esetleg csak egy seroquelt vegyek be, ha bágyadt vagyok nappal is. Érdeklődik, hogy kitaláltam-e már valamit munkaügyben, és felvettem-e a kapcsolatot újra a dokimmal.

Utána hívott Pistike, hogy kávézik valahol, eszébe jutottam, jön nemsokára, én meg szeretem őt.

Pistike a padon ült, megláttam, és nem tudtam letörölni a vigyort a képemről, de ő sem, és az sem érdekelt, hogy mindenki minket nézett. Melléültem, egymáshoz bújtunk. Nekem adta az öngyújtóját, két kártyalap van rajta, az egyik egy Jolly, mert én vagyok az ő jokere. Később a csíkos bögréjét is megkaptam. Kimentünk a kútra kávézni, aztán pedig az erdőbe sétálni. Arról beszélt nekem, hogy rajzolni szeretne tanulni, meg hogy most van előtte két lehetőség, az egyik, hogy valaki mellett asztalosnak tanul, a másik, hogy belsőépítésznek megy.

A Szűz Mária-kép szikláját egyszerre fogtuk meg, azután meg kézen fogva sétáltunk vissza az erdőben. Utána megint a padon ültünk, s a kis tasmán ördög kinézetű pasival beszélgetünk, aki nem tudom, milyen alkalmazásban van itt. Azt mondta, valóban azért lett kirúgva Pistike, mert reggel a viziten sem volt, de leginkább a szeptemberi vezetőváltás miatti belső viszályok áldozata, később majd biztos visszajöhet.

Kikísértem a buszmegállóhoz. Később írta sms-ben, hogy nagyon szeret.

Apu hívott ismét, és én most bátran felvettem a telefont. Gond nélkül elmondtam, hogy mi a helyzet. Később jutott eszembe, hogy már nem is számolok azzal, milyen hülyén hangzik, hogy a pszichiátrián vagy a Lipóton vagyok, hetekre. Ő még mindig el volt hűlve. Azt kérdezte, miben tud segíteni, de azt is, hogy miért mindig a vesztes csapathoz, a gyengékhez húzok, mi ez a karitatív hülyeség bennem. Pont ennél a résznél kis intermezzo történt: a Mami benyitott, próbált visszatalálni az ágyához, én segítettem neki, továbbá megnyugtattam, hogy semmi baj, majd én leöntöm a kakit, amivel hirtelen megint nem tudott mit kezdeni.

2005. július 9.

Itt voltak a barátnőim, megleptek, és hoztak nekem ajándékot is, nagyon örültem. Persze beszámoltunk egymásnak mindenről, én leginkább Pistiről, aki közben hívott, írt, majd megint hívott, hogy jön, mégsem, mégis, én meg mondtam, hogy „nem baj szívem, döntsd el, nyitva hagyom az ablakot”.

2005. július 10.

A jófej nővér lehozta nekem a gyógyszert, így nem kellett fölkelnem, maradtam az ágyban fél tizenegyig. Még mindig nem fürödtem, de Pistike úgyis később jön – megszöktetni –, nekem meg kávézni van kedvem és hajat birizgálni. Nem mondom, hogy túlteng bennem az életkedv, lehet, hogy triplázni vagy hatványozni kell majd a gyógyszert, esetleg fejcserére lesz szükség.

Este kilenc van. Nem találkoztunk végül ma – sem – Pistivel. Emiatt nagyon szomorú vagyok. Sőt azt hiszem, drogozott. Felhívott nagyon szétcsúszva, hogy nagyon szeret. Én is nagyon szeretem, és sírni volna kedvem miatta. Odaadnék bármit, csak meggyógyuljon. Nem lenne baj, ha nem lehetnénk együtt, csak legyen jól. Az úgy sem nagy karrier, a páromnak lenni.

2005. július 12.

Tegnap jött Pistike, nyolc körül. Kint voltam az előtérben, vártam a gyógyszerosztást. Megérkezett, rám nézett a gyönyörű szemével, hogy: itt vagyok. Aztán mögém ült, és rögtön simogatott, ölelgetett. Amikor meg mellé ültem, akkor megcsókolt, és sokáig, és még sokszor utána is. Végre.

Ma reggel már korán hívott, hogy megy ide meg oda, szerintem csak vergődik jobbra-balra. Nincs egy hely, ahol megpihenhetne.

Kilenctől nagycsoport volt, most részt vettem, de nem tetszett: túl sokan voltak, és túl kötelező volt. Sokáig egy néni volt a téma, a többség szerint túl régóta gyászolja a négy éve elhunyt férjét, ő pedig védekezett, és én sem értettem, miért kellene bepasiznia, miért ne lehetne ez neki nagy trauma, negyvenöt évi házasság után. Utána a folyosón találkoztam vele, és megkérdeztem, adhatok-e egy puszit neki, ő mondta, hogy igen, és miután adtam, azt mondta, hogy „köszönöm, ez nagyon jólesett”.

– 30 –

2005. július 15.

A Velencei-tónál jó volt. Bence barátja is ott volt, a barátnőjével, egy magas, vékony, szőke Barbie babával, aki mellesleg orvosok gyermeke, és közgazdásznak tanul, és még csak huszonkét éves. Hát most nagy a szerelem. Rossz nézni. Bencével mi ketten – két megkeseredett alak – jól ki is tárgyaltuk az esetet, és végső soron úgy döntöttünk, sem a lány, sem a szerelem nem igazi. Bencét félre is húztam, és mondtam neki, hogy az ilyen emberek miatt voltam Lipóton, mint Barbie baba, aki ennyire szép és sikeres, én meg frusztrálva érzem magam most is. Ő meg vigasztalt, hogy üres arcú csinibaba, felszínes és unalmas.

A fiúk már délutántól ittak, voltunk a révnél egy teraszon is, aztán ismét otthon. Fröccsözgettem én is, és semmi bajom nem lett. Igazság szerint délután még féltem mindentől, hogy képtelen vagyok jól érezni magam, bekapcsolódni ebbe a Barbie diktálta jól nevelt csevegésbe, hogy ez az egész világ talán mégsem nekem való, egy ilyen kis esemény kifog rajtam, talán vissza kéne mégis mennem, de aztán estére kicsit ellazultam. Pistike csomószor hívott és írt, reggel óta valahol egy parkban csesződött egy padon, és a könyvemet olvasta, úgyhogy teljesen odáig volt miattam, és alig várta, hogy másnap találkozhassunk. Meg azt is mesélte, hogy leültette az egész családját, és elbúcsúzott tőlük, majd lelépett.

Most egy óra van, tikkasztó meleg. A teraszon tíz perc alatt fekete lettem. Pistike, a Drágám fekete husinak vagy drága húsnak hív néha, vagy sárkánylánynak, mint ahogy jó páran mások is sárkányos lánynak, Bence pedig egyszerűen csak Süsünek. Szóval Drágám itt aludt, de reggel elment, szerintem úgy érezte, teher nekem. Való igaz, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Óvatoskodtam összevissza, nem akartam volna megbántani, olyat szerettem volna mondani, hogy az neki jó legyen. De ez egy nagy baromság, most nagyon megbántam, hogy nem jutott akkor eszembe, illetve nem vettem a bátorságot ahhoz, hogy őszinte legyek, hogy elmondjam, hogy mit gondolok az egészről, hogy kicsit kellemetlen, hogy itt van, hogy büdös a szám, nagy a hasam, meg hogy félek, hogy kifejezetten rosszat teszek, félek attól, hogy csak játszik velem, hogy nem tudom, valójában nem a barátnőjéhez akar-e visszamenni, és akkor nem jó, ha tartóztatom, vagy az lenne-e a jó, ha mindentől távol új életet kezdhetne stb. Igaz, most sem tudom, mit gondolok vagy érzek őszintén vele kapcsolatban. Sajnos hol ezt, hol azt. Ezért nehéz két személyiségzavarosnak együtt. Legalább az egyiknek stabilnak kellene lennie.

András ezért olyan mérhetetlenül vonzó számomra. Néha úgy érzem, hogy az egyetlen esélyem a normális életre. Örülnék, ha valaki hasonlóra akadnék, aki nemcsak nekem lenne hasznos, hanem aki meg bennem találna önmaga jó kiegészítésére. Hát Pistikével nem vagyunk azok egymásnak. És így segíteni sem igazán tudok neki, mert azt hiszem, az a rögeszmém, hogy be akar csapni, és automatikusan hideg leszek, gyanakvó. Este jól meg is bántottam, hogy folyamatosan kamuzik. Persze igazam van, na de azt lehet máshogy is fogadni.

Tegnap itthon pakoltam, mostam és mostam, miközben hulla fáradt voltam, valamiért iszonyatosan kevés volt az éjszakai alvás. Épp próbáltam kicsit aludni, amikor Drágám hívott, én meg beleszóltam, hogy szia kicsim, miközben már éreztem, hogy gáz van, hát erre a barátnője szólt bele, hogy ki a fasz vagyok, mire úgy meglepődtem, hogy lenyomtam egyből. Visszahívott, ordenárén káromkodva, megjegyzem, irigylem a szókincsét, hogy mit akarok az urától, a fasza kell nekem vagy mi, mire én higgadtan, hogy beszéljék meg maguk között a problémáikat, de igazából nem tudtam, mit mondjak, hogy viselkedjek. Tulajdonképpen most is rosszul érzem magam miatta, és nem tudnék mit mondani, igaza van és kész. Csak nem ilyen egyszerű, és nem csak én tehetek róla, például arról sem, hogy a pasija elég nyitott és kezdeményező. Hívott aztán Pistike is, már az utcáról, aztán a barátnő is újra, hogy most már minden mindegy, úgyhogy elmondhatom, mi volt, én meg, hogy semmi, és csodálkozva hallgattam vissza, Pistike miket kamuzott rólam, hogy például én is családos vagyok, meg én vagyok ráindulva stb. Na Pistivel aztán találkoztunk a közelben, oda elvergődött valahogy, én meg lementem érte. Vettünk két üveg bort meg vizet, fröccshöz, és cigit. Feljöttünk, ittunk, cigizett, filmet néztünk, közben hallgattam a sztorikat, és egyre rosszabb kedvem lett, hogy minek kell nekem kamuzni, amikor felesleges, nincs semmi, amit elvárok, és ez így bezavar. Hát ezt szóvá is tettem, mire gondolom, ő is megijedt, hogy haragszom rá. Azt gondolom, hogy azt gondolja, meg kell felelnie bizonyos embereknek, a barátnőjének, szüleinek, nekem, és minden erőből próbálja is, úgy, hogy eljátssza azt a szerepet, amit véleménye szerint az adott közönség látni, hallani akar. Csakhogy disszonáns az egész, és csak a bizalmatlanságot növeli. Az én esetemben ez különösen veszélyes, de ugyanígy a barátnője esetében is, aki – nem alaptalanul – betegesen féltékeny, vagy az anyja esetében, akit már szintén százszor áthúzott a palánkon. Talán ennek kellene az első lépésnek lennie, elkezdeni igazat mondani, igazat, bármi áron. És akkor megtanulna önmagára figyelni, felvállalni azt, ami éppen ő maga, ahogy éppen van. Hiszen a helyzeten már semmit sem ronthat egyébként sem. Az a baj, hogy a nekem játszott szerep a „jaj, én szegény, utcán vagyok, drogozom, te ismered ezt, együtt érzel, tetszem neked, hát sajnálj és segíts nekem”, aminek bennem még a gondolatától is hatalmas távolság keletkezik köztünk. Mintha ő nem úgy látná, mint én, hogy ez a ház például éppen annyira nem az enyém, mint az övé sem, én is csak átmenetileg vagyok itt, bérelem, mindez csak látszat. Mintha ő nem hinné el, hogy valóban leszarom, hogy ki jár ide ki és be, nincs semmi értékem, nem féltek semmit. A magánéletemet, az egyedüllétemet azt igen, de másom nincs, a tér körülöttem, a függetlenség csak látszat, de éppúgy megoszthatom vele is ezt a látszatot. Na mindegy, miután azt mondtam, kamuzik, óvatos lett, és próbált máshogy a kedvemre tenni, más szerepet fölvenni, mást alakítani. Aztán megmasszírozta a lábam. Aztán elfáradt, kikattant, fázott, rázta a hideg, úgyhogy lefeküdtünk aludni úgy egy óra körül. Hozzám bújt, akkor hirtelen elsírta magát, hogy gyerekkorában nem így képzelte a jövőt, aztán elaludt.

Reggel többször felébredtem, az ivás már ezt teszi velem, ahelyett hogy jól kialudnám magamból, belezavar az alvásba. Egyébként sem vonz már ez az esti borozás, cigifüst, másnaposság, egész egyszerűen nincs kedvem hozzá, untat. Most, mondjuk, az én ötletem volt, de miatta. Reggel vidáman köszönt, fölém hajolt, én meg bújtam el az összegyűrt fejemmel. Csináltam kávét, cigizett, aztán úgy gondolta, borozni is fog, arról lebeszéltem, de egyébként meg bénáztunk, én már az ágyban azon gondolkoztam, mi a fenét fogunk egymással kezdeni, és vajon nem minden vágya-e a barátnőjéhez visszamenni. Most sem tudom, hogy ezért, vagy azért ment-e el, mert engem nem akart zavarni, és nem érezte itt itthon magát. Megértem, én sem szeretek vendégségben lenni, főleg ilyen feltételekkel, hogy ki tudja, meddig, miből.

Szóval elment reggel, és azóta ki van kapcsolva, pedig már két óra. Én pedig hiába gondolkodom, egyszerűen semmi nem jut eszembe, amivel segíthetnék neki, amivel bárki is segítségére lehetne. Egyszerűen abba kell hagynia. A cuccozást meg mindenféle kapcsolatot a környezetével. Nekem hatalmas szerencsém volt – most látom csak –, hogy szeretek és tudok egyedül lenni, így átvészeltem azt az igen hosszú időszakot, miután abbahagytam a drogozást, és míg kialakult az új világom. Egyszerűen semmi segítség nincs itt, amit nyújtani lehetne, ami pótolná a saját elhatározást. Hogy itt lakhatna, az egy dolog, de azt is csak akkor, ha ezt a napról napra élést befejezné, és tervekkel állna elő, mert csak akkor tudná nekem is konkrétan megmondani, hogy meddig akar itt lakni. E nélkül ugyanis én sem tudnám ezt elviselni. Hát szóval úgy érzem, hogy igen, kellenek ilyen eszközök, az ő esetében különösen, hogy legyen hol lennie, egy hely, ahol otthon és biztonságban érzi magát, de ehhez is az ő döntése kellene, hogy igen, akkor megpróbál valamit bázisnak tekinteni, akár a barátnőjével való kapcsolatát, akár egy új életet egy ideiglenes lakásban, akármit, és aköré elkezdeni felépíteni valamit. Bármit. El kellene kezdenie dolgozni, akár festeni, nem nagy karrier, de az is már valami, addig sem verődik ide-oda, keres némi pénzt, és talán a legfontosabb, hogy némi rendszer lenne így az életében, amihez bármi mással aztán lehetne igazodni. Rosszul érzem magam, mert ezen érzések mellett meg is voltam ijedve, hogy mi van, ha itt marad, hogyan tudom ezt felvállalni, ha még a saját életem sincs rendben, ha közben égető lenne azt helyrehozni, nekem is segítségre lenne szükségem, nem beszélve arról, hogy pénzünk sincs, így is a lakbért költöttük. Ezt biztosan érezte is rajtam, és talán ezért ment el. Hát tökéletesen tisztában vagyok vele, miket érezhet most: gyűlöli magát, ha éppen nem tök kába, és azt gondolja, mindent elront, bármit csinál, szar, csődtömeg és kudarc az élete, és hogy senkinek sem kell. Az az egy reményem van, hogy közben meg nagy ész, nagy játékos, úgyhogy hátha ad egy pofont a sorsnak, és nem adja meg magát.

2005. július 16.

Hát undorodom mindentől. Arra gondoltam, kérek Istentől egy jó hapsit, mármint egy olyat, aki biztonságot tud nyújtani, akivel jól megértjük egymást, és vonz is. Hát erre tegnap lementem a kávézóba, megnéztem a leveleim, és írt egy pasi, érdekes és izgalmas levelet, latin idézettel, meg mindennel. Na erre simán megadtam a telefonszámom, ma hívott, majd újra és újra, sokat beszéltünk, megállapodtunk, hogy szerdán találkozunk, de aztán azt mondta, hogy inkább holnap délelőtt, aztán meg hogy ma. Szóval itt volt, a teraszomon, és az első pillanattól, hogy megláttam, csak kínosan feszengtem. Mert természetesen nemcsak hogy ronda volt, hanem egyenesen undorított. Nem csak belülről kilógó, hanem az orr külső felületéről is kinövő szőrszálak, sárga szemgolyó és fogak, és büdös lehelet. Mindemellett természetesen rendkívül okos, mindenhez ért, az üzlethez is, a lélekhez is, és kurvára büszke magára. Fel sem merült benne, hogy esetleg amit bennem kivált, az mindössze hányinger. És hozzám ért. Többször is. És természetesen nyomult, nagyon szeretne Ausztriába vinni augusztusban, utána meg Szingapúrba szeptemberben. És nős és gusztustalan. Pénzért megvevős buzi. Nem győzöm a fejem a falba verni, hogy már megint egy ilyen hülyeségben bíztam. Az az egész internetes szarság egy szarság. Na mindegy, megbocsátok, Istenem, és hogy ne benned csalódjak, hát azt mondom, biztos én kértem valamit rosszul. Kérlek, legközelebb ne büdös szájú egoista szarzsákot küldjél, hanem próbáld most már egy személybe összehozni azt, akit darabokban raksz elém. Mellesleg Andrásnak hívják és közgazdász.

Tulajdonképpen sajnos néhány szóban össze lehet foglalni Orsit, ami a párkapcsolatait illeti: amikor nem, akkor igen, amikor igen, akkor nem. Elég szomorú. Azt hiszem, csak bátorság kérdése lenne, hogy amikor igen, akkor én is azt mondjam, hogy igen.

Pistike felé nincsen semmiféle elvárásom. Se az, hogy ne hazudjon, se az, hogy ne csaljon meg, se az, hogy mindig itt legyen, se az, hogy ne raboljon ki, se az, hogy ne csapjon be. Ettől aztán működik, szeretjük egymást.

– 31 –

2005. július 20.

Minél több hülyeséget csinálok megint, annál jobban hiányzik András. A csöndes, normális, de nem unalmas életünk. A humora, a cinikus szarkazmusa, amit csak én értek. Azért szakítottam vele, mert nem bírtam elviselni Laura esküvőjét, hogy oda együtt menjünk, és pillanatról pillanatra azzal szembesüljek, hogy nekünk ez nem sikerült. Mindezt megmondani neki és inkább azt választani, hogy egyedül menjek, nem sikerült, nem mertem, hát inkább szakítottam valamilyen ürüggyel. András azzal tart engem össze, egy magasabb, normálisabb szinten, hogy nem vesz részt az örültségemben, nem fogadja el, nem ismeri el, mert egész egyszerűen nem képes rá, mert neki olyan része nincsen. De ugyanezért van az, hogy folyton meg nem értve érzem magam mellette. És néha úgy tűnik, nem jobb, hanem pusztán csak kevesebb vagyok, ha nincs az a részem. Mindezeket mérlegelnem kellene, és rajtam áll, mire van szükségem, kit választok magamnak.

Néha úgy érzem, és mások is mondják, hogy rengeteg energia lehet bennem. De nem szabadul fel, mintha várna valamire. A feladatára. Képes lennék egy forradalom kirobbantására is. A pszichiáternő szerint a mindennapi élet, hogy normálisan funkcionáljak, sok energiámba kerül. De mi van, ha az önmagam lefojtása kerül sok energiába, felülről lefelé nyomása, és nem az alulról feltornászása?

Gyakran azt gondolom, minden rendben. És sokszor érzem úgy, hogy valójában nem történhet semmi bajom. Mintha egy pálcika lennék, ami forog körbe, hogy megtapadjon rajta a vattacukor: így lesz egyre terjedelmesebb körülöttem a tudás, a tapasztalat, a vattaréteg.

Tudom már, mi lesz a következő tetoválásom: Che Guevara.

Így van. A lázadás is a rendszer része. De éppen ez az, van létjogosultsága, van értelme, előrevisz.

„Személyiségnek lenni a tömegben, egyénnek lenni a közösségben.”

Lehet engem szidni és feltételezni, hogy pszichológiailag rosszul fejlődtem (egy bizonyos szakaszban nem történt meg a leválás, a szeparáció), és ezért aztán rosszul működő selejt, azaz borderline lettem, de épp az jutott eszembe, hogy való igaz, hogy én mindig is a bajt kerestem, de azért, mert igen bátor vagyok, és „ahol a legnagyobb a nehézség, ott a lehetőség” (Einstein) alapon éppen csak hogy a posványt akartam elkerülni, és újabb és újabb lehetőségeket adtam magamnak a fejlődésre.

Lázadás, forradalom, indiánok, cigányok, hosszú haj, hús, piros, spanyolok, fekete, szicília, rágógumi, cigaretta (már nem), autóvezetés, mélabú, értelmezés, camino, barna bőr, újjászületés, halhatatlanság, dac, igazság, makacsság, erő, maszkok, gyorsaság, szenvedély, mértéktelenség, függőségek, írás, olvasás, tanulás, vágy, szeretet, tetoválandó felület, ez vagyok én.

– 32 –

2005. augusztus 3.

Szerintem a gyógyszertől van, hogy rengeteget alszom, többet, mint azelőtt, pedig az sem volt kevés. Ez nem baj, tulajdonképpen az egészségemnek, a bőrömnek is jót tesz (legyünk pozitívak), csak akkor probléma, ha időben fel kell kelni.

És nemcsak hogy többet alszom, de többet, színesebbet, élénkebbet álmodom, szinte, mintha a nappalival egy – vagy több – másik szálon is futna az életem. Amikor lefekszem este, olyan, mintha csak rövid szünet után folytatnám ugyanott, ahol reggel abbahagytam.

Ma délig aludtam, elképesztő. Azt álmodtam, hogy valamiért lecsuktak, azt hiszem, valami szórakozóhelyen drogos bandába keveredtem, de mintha nem lettem volna igazán bűnös. Valahova deportáltak, egy nagyon szakadt helyre, ahol jó páran laktak a szálláson. Én az alsó szinten találtam egy felújított, szép kis garzont, valami illetékestől ki is könyörögtem, hogy az legyen az enyém. Berendezkedtem, és a csoportban is elfoglaltam a helyem. Álmomban azon gondolkoztam, mikorra alakul ki a szokásos minta körülöttem, főleg, ami a fiúkat illeti. Aztán öcsém is valahogy ott volt, meg anyu is, és vittem őket körbe, a magasból is. Az egész kóceráj vízparton volt, sőt, félig vízben, de a víztől féltem, megint nem mentem bele, hanem átmentem rajta, és rögtön fölrepültem. Ezen elgondolkodtam álmomban, hogy a víz talán az egész jelenemet jelképezheti, és én mindig csak elkerülöm, nem nézek szembe vele, mert magasra török, föl a felhők közé, ami nem valóságos, így aztán, még mindig álmomban, belementem a vízbe, megnéztem a felém úszó halakat, cápákat, amiktől egyébként rettegek. Most kevésbé féltem, de sem kellemes, sem szép nem volt. Akkor fölébredtem, kimentem pisilni, és azon gondolkoztam, hogy röpültem álmomban, de nem tudatosítottam igazán, milyen kár, jobban kiélvezhettem és irányíthattam volna a repülést. Aztán visszaaludtam, és ugyanígy a Duna-parton voltunk. A telek és az eszközök, amiket használtunk, apuról maradtak ránk öcsémmel, például a motorcsónak, amivel mentünk. De nem volt elég a cudar körülményekhez, valami hatalmas vihar volt, mi meg a lélekvesztőn. Aztán mintha el is süllyedtünk volna. De a víz és alatta a föld alatt ásásba kezdtünk, és egy hatalmas bunkerre bukkantunk, egy kör alakú helyiségre, alul leburkolva, körülötte fürdőszobával, konyhával, kamrával, minden rendesen ki volt alakítva. És rengeteg élelmiszer, gyümölcs is, ami a földben friss maradt. Én könnyes szemmel ástam ki az újabb és újabb dolgokat, mert már tudtam, hogy ez pedig anyu öröksége, ő hozta ezt létre, hogy felkészítsen bennünket a közelgő katasztrófára, és túléljük azt. Tudtam valahogy, hogy a halálával váltott meg minket.

Pistikével is álmodtam, meg akartam tudni álmomban, mi van vele, de nem kaptam választ.

Anyu pedig mesélte, hogy azt álmodta, valami űrpilóta vagyok, ő pedig meg akarja nézni a kilövésem, vagyis engem munka közben, de csak úgy tudja, hogy ő is az űrben van, és szörnyű félelmetes, labilis, kikötözik valami segédek egy gumimatrachoz, de folyton lefordul róla, miközben az űrben van… Ez nagyszerűen rímel arra, amikor úgy érzem, mintha ki lennék lőve az űrbe, a borderline-ságra.

– 33 –

2005. augusztus 7.

Harminc évembe került, hogy megfogalmazzam, mit akarok. Megrémülök, ha arra gondolok, hány éves leszek, mire elérem azt, amit mostanra célként megfogalmaztam meg.

Jó, csak huszonkilenc, de valamiért szeretek kerekíteni, szeretem ezt a koromat. Emlékszem, nagyon régen próbáltam a pszichológusnak, vagy bárkinek, akit megtiszteltem ezzel, vagy önmagamnak megfogalmazni, hogy mit szeretnék, de nagyon. Nem tudtam, csak annyit éreztem, hogy borzasztó erős a vágyam. De hogy mire? Hát valami jobbra, fejlődni, elérni a tökéletességet, jónak lenni, azaz valaki másnak lenni. Eggyé válni, elolvadni, feloldódni.

Sohasem tudtam, hogy konkrétan mit akarok. De borzasztó erős volt bennem az érzés, hogy addig nem kezdhettem el a „normális” életem, amíg meg nem találom ezt a valamit, amit akarok. Lebénultam emiatt, és nem volt életem. Megtaláltam? Nem. Nem az változott, nem azért érzem magam jobban. A kérdés változott, az akaratom, amire irányul.

Vagy talán még mindig ugyanarra mutat, és a tárgy is közelített, hiszen észrevettem, hogy a boldogság az apró dolgokban mutatkozik meg. Pontosan tudom, mely esetekben voltam életemben boldog, és ez a (rövid kis) lista az évek során nem változott. Isaszegen, a floridai kertes „házamban”, vagy nagy hajtás közben egyszer csak egy pillanatra megállva, és a nap melegét érezve.

Tegnap alkut kötöttem Istennel. Vagyis megpróbáltam megígérni magamnak, hogy elengedem ezt a belém rögződött családképet, mert már olyan vagyok, mint egy buddhista imamalom, csak forgok körbe-körbe a család-társ-gyerek mantrát recitálva. Nem forszírozom tovább. Megadom magam. Lesz, ahogyan lesz, úgy, ahogy lennie kell. Tulajdonképpen akár évekig ráérek még, úgyhogy teljesen hülyeség lenne valakit csak kétségbeesésemben választani. Hagyom ezt az egész kapcsolatosdit a francba. A családkép elengedésével egyúttal az élet (számomra jelenlegi) értelmét kell elengednem, és ezért olyan nehéz ez nekem. Ez nem is valódi elengedés, de legalább megpróbálom. Nem akarok ezzel ennyit foglalkozni, nem akarom ezt az egészet ennyire akarni. Ha most ez van, akkor nyilván oka van, és addig is valami hasznosat csinálhatnék…

Például írhatnék.