Kedves Kislányom

– 1 –

Kislányom, amikor ezeket a sorokat olvasod, én már régen nem leszek. De Te boldog vagy, mert én föntről figyellek és segítelek. Legalábbis ezt remélem. Ezt akarom.

A testem – Isten temploma – életet készül adni, egy másikat pedig elvenni. Életet készülök adni, a saját életemet pedig készülök elvenni.

Két szülésre készülök: meg kell szülnöm a kisbabám és a saját halálomat.

Várandós vagyok, és agydaganatom van.

– 2 –

A kilátásaimról még szó esett, talán egy év, mondták, de a részleteket nem kérdeztem később, a vizsgálat megismétlésekor, mert akkor már tudtam, hogy a méhemben is növekszik valami, illetve valaki, és ezért nem akartam megtudni.

Vártalak, olyan régóta. Lélekben már az anyád voltam, évek óta, de te nem jöttél. És akkor megtörtént a csoda, amikor már nem is számítottam rá. Szinte ugyanakkor, amikor megtudtam, mi a betegségem. Lehet, hogy valóban egyidősek vagytok. Életem legnagyobb álma, és életem legnagyobb félelme egyszerre látszik beteljesülni.

– 3 –

Egyelőre csak pergetem a napokat. Felválta a düh, a kétségbeesés és a hitetlenkedés állapotában. Hiszen olyan fiatal vagyok. Hiszen most kezdődhetne csak igazán az életem. Hiszen megkaptam végre, amire annyira vágytam. Hiszen erre készültem egész eddigi életemben. Ez lett volna a nagy dobásom. Így nyert volna végül értelmet minden, ami eddig történt. Ez lett volna, amibe mindent beleadhatnék. Minden eddigi keservemet, tapasztalatomat, tudásomat, szeretetemet. A testemet, a lelkemet, egész valómat. Anya lehetnék. Anya.

Annyira vágytam erre. De iszonyattal töltött el egyben. A szülés valahol, mélyen bennem egyenlő volt a halállal. Talán, mert az én anyám majdnem belehalt a szülésembe, talán, mert valami ősi bölcsesség és persze a közhelyek tárháza tudatta velem, hogy valóban meghalunk olyankor, hogy anyaként szülessünk újjá, és ez határtalan félelemmel töltött el. A szabadságom, a lényem, az énem feladását jelentette volna.

Valóra váltanám a félelmeimet? Nem lehet ennyire egyszerű, konkrét és szimbolikus.

Nem akarom azt mondani, hogy ilyen csak mással történhet meg. Számítottam én mindenféle rákra, de nem erre, és nem most. Főleg, nem most. És nem erre, Úristen.

A daganatok legfélelmetesebb formája. Ott van, ahol én vagyok. Ott van, ami én vagyok. Még ha helytelen is, hogy ott fönt vagyok, a fejemben, hogy mindig gondolkozom, boncolgatok, rágódom. Érzelmek és megérzések helyett is.

Nem éltem a vágyaim szerint eléggé. Mindig a kell és a muszáj irányított. Elengedni magam, olyan nehéz volt. Csak menni, csak hagyni, csak sodródni, csak lenni, csak bízni.

Ez a daganat ott van, ahol én vagyok tévesen, ellenem fordult, és most nem merek ott lenni, szeretnék nem ott lenni, szeretnék kilépni önmagamból, szeretnék fejvesztve menekülni.

A félelmeim, az önmarcangolás növesztette bennem ezt. Magam ellen fordultam eddig is, és most a daganat ugyanonnan pusztít el.

Rettegek. Bűntudatom van. Nem tudom nem magamat okolni.

De a baba? Az a csoda? Kaptam ezt az ajándékot az élettől, ezt a babát, és nem értem, egyszerre miért ezt a másikat is? Miért ugyanabban az időben? A legnagyobb csoda és a legnagyobb tragédia egyszerre? Miért jó ez? Mire való ez? Kiszolgáltam volna az életet, a nagy életet, azt, amelyik nem néz mást, csak önmagában az élet fennmaradását? Betöltöttem volna a sorsom, a funkcióm?

Szétverném a fejem a falon, ezt a haszontalan fejet, ami megöl.

A falat öklözném, ordítva vonnám felelősségre az Istent…

De próbálom elfogadni, azonnal elfogadni, nem dühöngeni, nem okolni, nem vádaskodni, nem haragudni, ebben a mérhetetlen értelmetlenségben és kínban csillapodni, mert őneki nyugalomra van szüksége.

– 4 –

Még mindig nem fogtam fel. Soha nem is fogom talán. Maradok ott, az orvosi szoba ajtófélfájának dőlve, hogy megtartson, az elutasítás fázisában, a hitetlenkedésben, a kétkedésben, mert nem megy másképpen, hárítanom kell, őmiatta.

Nem fogom végigélni a betegségemmel kapcsolatos összes fázist, legalábbis nem úgy, nem annyira odafigyelve, mint ahogy mindig is terveztem: teljes átéléssel, a lehető legnagyobb tudatossággal, még ha félve, rettegve is. Muszáj hárítanom, úgy tennem, úgy éreznem, mintha a betegség nem lenne, mert időközben a méhemben valami csodálatos történik; a pusztulással együtt valami új is születik, teremtődik: én teremtek.

Ha nem volnék várandós, talán csinálnám a kórházi rutint, a tortúrát, a haldoklásom elnyújtását, vizsgálatokkal, kezelésekkel, gyógyszerekkel, gépekkel. Szabadjára engedném a dühömet, alkudoznék a sorssal és megpróbálnék haladékot kicsikarni.

De talán, ha nem lennék várandós, sem vetném alá magam operációnak. Kisgyerek voltam még, amikor Karinthy könyvét olvastam, és ez a műtét a legszörnyűbbek között maradt meg bennem. Lehet, hogy ma már nem úgy csinálják, nem kell ébren maradni, de akkor sem valószínű, hogy hagynám, hogy elfűrészeljék a koponyám, lehúzzák a bőrt róla, és turkáljanak az agyamban. Hogy késekkel, fűrésszel essenek nekem, egy bizonytalan kimenetel eshetőségében bízva. Hiszen súlyos, azt tudom. Miért tölteném meg feleslegesen váltakozó reménykedéssel és elkeseredéssel, rideg kórházba való bejárkálással az utolsó hónapjaim? Hogy másra figyeljek a helyett, ami velem történik, még ha legszívesebben kiszaladnék miatta is a világból? A testemből. A fejemből.

Számtalan veszteségeim mellett még egy dolog elvész számomra: az utolsó mentsvár, hogy ha már nem bírom, a fájdalmat vagy a lelki szenvedést, magam döntsek arról, mikor hagyom abba. Most ezt nem tehetem meg, pedig az utóbbi időben, amikor ilyesmin gondolkoztam, beteg, magatehetetlen emberekről olvastam, nagy megnyugvást jelentett, hogy van választásom.

Sosem tudom meg, hogyan viselkednék, mennyire lennék erős, ha nem volna ez a baba. A félelmeim győznének, és kiutakat keresnék, vagy megbékélve és érdeklődve figyelném, élném meg ezeket az utolsó, és igenis értékes hónapokat?

De nem fogom meglopni a halált.

– 5 –

Megszemélyesítettem a daganatot is. Ezt a burjánzó, amőba-szerű, csápokkal rendelkező szörnyet.

Borzasztó, hogy a daganat és a babám is valami földön kívülire hasonlít, valami élienre. Úgy érzem, mintha két idegen, ismeretlen, sőt, félelmetes lényt nevelgetnék a testemben.

Vajon a gyerekem veszi el az életemet? Vajon én veszem el az életemet azzal, hogy nem merek anya lenni? Vajon a daganat veszi el a gyerekem életét? És az enyémet. Vajon én elveszem a gyermekem életét is? A daganatot Nehéz önmagamtól függetleníteni. Nehéz azt gondolni, hogy nem én teszem ezt magammal, a babámmal, sőt, nem én teszem a babát is magammal. Mintha a daganat és a várandósság egy cselekvés lenne, az én cselekvésem. Ellentétes, értelem nélküli cselekvéseim.

Ugyanabban az időben. Vajon valóban közük van egymáshoz? Vagy ennyi az életem, erre születtem, hogy szüljek, mint egy automata, amiből kipottyan a termék, és amely aztán végképp használhatatlanná válik?

Nem létezővé. Nem létezővé. Nem létezővé.

– 6 –

Nem gondolkozhatok többé így. Át kell adnom magam valami magasabbnak, valami értelmet kell találnom az egészben, különben nem leszek képes végigcsinálni. Az értelem pedig egy lehet: megbékélni a sorssal, hiszen az nem új, hogy halandóak vagyunk, ki kell használnom ezt az időt, megélni a maga valójában, teljességében, és örülni annak, hogy egy új lélek születik meg rajtam keresztül.

Nem fogom meglopni az életet sem, még ha várandósan az én esélyeim csökkenek is.

Feladatom is van: minden energiámmal erre kell összpontosítanom. Hogy megszülethessen. Ilyen módon nem a halállal nézek szembe. Elkerülöm. Remélem, nem azért lettem várandós. Jaj, olyan hülye gondolataim vannak.

– 7 –

A „gyógykezelések” ártanának a babának, és ezért úgy döntöttem, nem vetem alá magam nekik.

Mert ehhez egyenként meg kellene vizsgálnom a sejtjeimet, osztályozni: ez a sejt jó, ez nem… dönteni melyiket kezelni… hogyan… meddig elmenni… Képtelen vagyok rá. Egyetlen lehetőségem van, nem hús-vér emberként tekinteni magamra, nem a testemmel azonosulni, hanem a lelkemmel, és a babáéval. Hús-vér lényemben pedig kettéosztani magamat: fentre és lentre. És csak a lentre figyelni.

Te erőt adsz nekem. És én erőt akarok neked adni. Csak rád figyelni.

Erőt meríteni abból, hogy az élet szép, hatalmas, és legyőzhetetlen. Erőt meríteni abból, hogy még ha én elmegyek is, te jössz, és ez jó, ez a dolgok rendje.

Erőt merítek abból, hogy érkezel, hogy szeretlek, már most, tiszta szívemből, és szeretem az életet is, és még több hónapom lesz azt csodálni.

Most, hogy még nincs sok tünet, és nincs sok fájdalom, még ezeket gondolom, de nem tudom, mi lesz később? Lehet, hogy nem hagy majd, hogy nem hagy majd őrá figyelni.

De felelősséggel tartozom.

Mindig is úgy képzeltem, hogy kifelé és befelé szemlélődve, jógázva, lelassulva töltöm majd azt a bizonyos kilenc hónapot.

De azt nem hittem volna, hogy az lesz az utolsó kilenc hónapom.

Fel kell fognom a felfoghatatlant.

– 8 –

Tervet kell készítenem. Túlélési tervet. Mármint a baba túléléséért. Ez azt jelenti, hogy ki kell tartanom addig, amíg megszületik. A lehető legjobb formában, a lehető legkevesebb fájdalomcsillapítóval (meg kell majd kérdeznem, melyek nem ártalmasak neki), és semmi egyéb mesterséges anyaggal.

Át kell térnem a szigorú, legegészségesebb étrendre és rengeteget lenni a szabad levegőn, sétálni, mozogni. Megtalálni a szépséget mindebben, mindenben. Odafigyelni a saját lelkemre is, még egyszer jól az eszembe vésni mindent, megfigyelni, elbúcsúzni. Egészen más szemmel fogom ezt tenni, azzal a frissel, amire mindig is vágytam. Azzal a gyermeki rácsodálkozással, ami felnőve már csak egyszer adatik meg az életben, a biztos halál tudatában. Tulajdonképpen köszönetet mondhatok a sorsnak, hogy pontosan tudom, mikor lesz vége, mennyi időm van, és ezzel máris újjászülettem. Ha úgy nézem, ilyenkor még jobban ragaszkodom az élethez, hiszen sokkal szebbnek látom, értékesebbnek, de ha máshogy nézem, mindez segít abban, hogy elengedjem azt. Rajtam múlik.

Máris félig odaát érzem magam, aki vendégként pottyant ide, egy pár rövid hónapra, hogy még egyszer, utoljára rácsodálkozzon erre a sok szépségre.

– 9 –

Mennyi mindent nem tehetek már. Egészen rövid időm van hátra. Igaz, intenzívebb lesz, mert ha nem tudom biztosan, hogy meghalok, akkor csak hagyom az órákat, napokat peregni, forogni a kereket, anélkül, hogy megállnék egy-egy percre. Néha rákényszerítettem magam, de legtöbbször csak végeztem a dolgom, igyekeztem megoldani a rám váró problémák halmazát, lyukakat tömködtem be. Mindeközben tudtam, hogy nem élek, hogy nem élek igazán, hogy nem ezt kellene tennem, hanem hagyni mindent és elmenni, elindulni, ráhagyni magam, Őrá. De legalább megállni, néha, egy-egy pillanatra.

Most más dolgom sincs, és ezért hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy valószínűleg nem hirtelen balesetben halok meg, szemvillanás alatt, hanem hónapjaim vannak hátra, méghozzá olyan hónapjaim, amelyek alatt ott a vég tudata, és ez – micsoda visszásság –, varázsolja igazán élővé mindezt. Magát az életet.

De mégis, Édes Kislányom, ha arra gondolok, hogy mi mindent nem tehetek veled, összefacsarodik a szívem. Nem kísérhetlek utadon, még egy rövid ideig sem. Nem leszek ott, amikor megfordulsz, mászni kezdesz, felállsz, rohansz, rosszalkodsz, óvodába, iskolába mész, először leszel szerelmes… Sosem tudom meg, milyen ember leszel, mit szeretsz majd, melyik fagylaltot, milyen ízeket, mely színeket. Határozott leszel-e vagy gömbölyű, simulékony, kedves, alázatos? Jó? Bizonyára jó leszel. Hogyan szereted majd hordani a hajad, mi fog érdekelni, mit szeretnél majd tanulni, mivel foglalkozni, egyáltalán, miben leled majd örömöd? Fogsz-e lázadni, és ha igen, mi ellen, aztán megnyugszol-e, megtalálod-e a boldogságod? Férjhez mész-e majd, és boldogan? Lesznek gyerekeid?

Sosem látom az unokáim. Sosem ismernek majd meg. Te sem ismersz majd engem. Félárván nősz föl.

Talán, megszülhetlek. Talán, talán a kezembe még foghatlak. Talán, megnézhetlek még egyszer, megszámolhatom az ujjacskáid, a hasamra fektethetlek. Talán, megetethetlek még. És talán, utána is óvhatlak.

Erő kell a szüléshez. Erősnek kell lennem addig. Csak addig kitartani.

– 10 –

De te vajon, hogyan birkózol majd meg egy ilyen indulással? Jaj, úgy sajnálom, hogy csak ennyit vagyok képes neked adni. Úgy adnék otthont, szeretetet, minden este vacsorát. Úgy hallgatnálak, úgy beszélgetnék veled. Úgy megismernélek.

Vajon azt fogod hinni, hogy az életed az anyád életébe került? Bűnösnek érzed majd magad? Meg tudsz majd ettől szabadulni? Vagy mindez rányomja a bélyegét az egész életedre? Adja Isten, hogy ne.

Talán úgy fogod érezni, hogy – mert ennyibe került az indulásod – folyton meg kell felelned valaminek? Hogy valami láthatatlan, belül nagyon magasra rakott lécet kell állandóan átugranod?

Nem szeretném.

Ezért is írok neked. Egyszer meg fogod érteni, hogy ez nem önfeláldozás, hanem nem volt más választásom. A daganat jött, és te nem tehetsz róla. Én pedig úgy döntöttem, ezeket az utolsó hónapokat arra szánom, hogy kitartsak, amíg lehet, miattad. Nincs más választásom. Meg fogod érteni, ha majd érzed az anyaság utáni vágyat, ha majd érzed a méhedben azt a gyereket, ha majd megszülöd őt. Szerencsés vagyok, hogy nem maradt sivatag a testem, hogy úgy halok meg, hogy közben megtermékenyült a méhem, és életet adhatok.

Van egy lélek, aki engem választott. Muszáj, hogy tiszteljem az akaratát, és muszáj, hogy tiszteljem az Ő akaratát. Mert a testem most már templom, Istené, és egy léleké, amely szintén Istené, és amely ezt a testet választotta.

És az én lelkem temploma is, de sosem tudtam így gondolni rá. Sosem tudtam magam ennyire szeretni.

De téged nagyon szeretlek.

– 11 –

Nézegetem a könyveket. Még egészen pici vagy. Egy parányi borsószem. Egy kis embrió, túlméretezett fejjel. A hasamon még nem is látszik, hogy vagy.

És vajon mi van a fejemben? Előnnyel indul veled szemben a daganat? Hogy haladtok, fej-fej mellett?

Vajon kettőtök harcában ki nyer? Vajon elég, hogy én neked drukkolok, hogy a gondolataimat oda le, és nem föl irányítom? Gyógyító, erőt adó gondolatokat.

Azt vizualizálom, hogy minden gyönyörű rózsaszín, ép és egészséges körülötted, minden rendelkezésedre áll a fejlődéshez, és a magzatburok valóban véd, annyira, hogy a testemben zajló egyéb folyamatokról egyáltalán nem tudsz.

Gyakran figyelek befelé. A hasamra tett kézzel fekszem, és figyelek rád. Gyűjtöm neked az energiát, és magamnak, amit próbálok odakoncentrálni, köréd.

Sétálok sokat a környező kis dombokon, erdőben. Nézem a fákat, a virágokat, gyönyörködöm az évszak színeiben. Közben beszélek hozzád, mert később nem tehetem, ezért most próbálom átadni azt, amit tudok.

Figyelek befelé, vagy kifelé. Nem tehetek mást. Meg vagyok fosztva a várakozás örömétől. A tervezgetéstől. Ha ki akarnék bújni a bőrömből, hogy nem is olyan sokára jössz, érkezel, eszembe jut, és lehűtöm magam, hogy nem szabad siettetni, mert azzal az elválást siettetem, és az én életemnek a véget érését.

– 12 –

Felébredek reggel, és változó, hogy melyik jut eszembe előbb, az után a tiszta és szabad néhány másodperc után: a közelgő halálom vagy a babám. Akármelyik is, hamarosan a kezem a hasamra teszem, és megpróbálok arra fókuszálni, azt a kis lényt elképzelni magamnak, és gyönyörködöm benne. Próbálok nem gondolni a jövőre, hanem az itt és mostra.

Azelőtt sokat olvastam a keleti vallásokról, filozófiákról, a meditációról. Azonban nem tudtam egy helyben ülni, én máshol, a természetben vagy mozgás közben kerestem a középpontom, a megnyugvást. Miért nem meditáltam? Most képes lennék a két gondolat közötti csendre figyelni, meghosszabbítani azt a csendet. Hogy a jelenben lehessek.

– 13 –

Gyakran szédülök és hányok. Nem tudom, ki okozza, a baba, vagy a rák.

A rákot tényleg ráknak képzelem, vörösnek, ollóval, vagy nem, inkább csápokkal. A sejtjeim, azok a sejtjeim, amik olyan jót és olyan rosszat is tettek velem, most egyszerűen zabolátlanul szaporodnak, túlburjánzanak.

Nem is vörös, inkább sötétbarna. Egy ocsmány, nagy, sötétbarna folt, amit legszívesebben kitépnék az agyamból. A gondolataimmal együtt.

Gondolatok. Félelem a félelemtől, félelem, ami a gondolataimban születik, rákette agyamban.

Minden esetre szeretem azt gondolni, hogy a baba miatt hányok. Hogy a szervezetem még tudja, mi jó neki, mi jó neki ahhoz, hogy ezt a babát a világra segíthesse, és egyszerűen visszaküldi azt, ami nem kell, vagy árt.

Azt tudom, hogy az oly gyakori fejfájásaim miért vannak.

Van azonban más probléma is. Az étvágytalanság, ami azt jelenti, nem kapok pontos jelzést a testemben arról, hogyan tápláljam azt, hogy mindkettőnknek jó legyen. Összeállítottam egy olyan étrendet, ami vélhetően elegendő mindkettőnknek, és a lehető legkiegyensúlyozottabb, legtáplálóbb, és a lehető legtöbb energiát adja. Szedek vitaminokat is, de mégis. Mégis, néha kétségeim vannak, hogy elég erős leszek-e? Erős vagyok, de vajon a testem bírja-e majd?

– 14 –

Sétálok, fekszem, vigyázok magamra. Kénytelen vagyok magammal lenni. Vele vagyok, de közben magamat is el kell viselnem. Szembenézni olyan nagyon nem akarok, pedig mikor máskor kellene, mint ebben az időszakban, de most úgy érzem, nem a menekülési kényszer, hanem az tart vissza, hogy ne hozzak be neki olyan negatív gondolatokat.

Éjszaka persze kijön. Vannak rémálmaim, amelyekből csatakosan, elfulladva riadok. Hogy fekszem a csupasz földön, hátam alatt sár, és én beleolvadok, eggyé válok vele, eltűnök. Semmivé foszlok.

Talán muszáj majd szembesülnöm. Talán a babának is jobb. Talán mindig, minden helyzetben jobb egy nyílt és őszinte kapcsolat, mint ahol titok van és elfojtás. Talán nem is ő az oka. És az is lehet, hogy nincs is mivel szembesülnöm. A múltamról tudom a legtöbbet, ami tudható, beraktam mindent a megfelelő fiókba, egyszerűen már csak az elfogadás hiányzik, az utolsó nagy lépés, hogy azzal a múlttal, azt a kisgyereket megszeressem. Megszeressem önmagam, és megszeressem a halálom. Szembenézzek a halálommal. Magával a rettenettel.

– 15 –

Kicsi babám, kedves kislányom. Tudom, hogy lány leszel, pörgő szoknyájú kislány, pedig senki nem mondta, de mégis, tudom. Szőke, sőt, aranyló hajfürtökkel.

Túl vagyunk a nyolcadik héten, az első két hónapon, és én boldog vagyok, hogy nem veszítettelek el. Egészen nagy vagy már, lehagytad azt a csúnya daganatot, és felismerhetőek a szerveid. Most alakul majd az arcod. Vajon láthatom-e még?

Pici babám, remélem, csupa jó dolog ér majd téged az életben. Hiszen maradnak körülötted, lesz kire támaszkodnod, bízom benne, hogy ugyanúgy fognak szeretni, mint én tettem volna, és teszem majd, odaföntről.

Eszembe jut minden, amit a korai anya-gyerek kapcsolatról olvastam és összeszorul a szívem. Kötődésre van szükséged, anyára, állandóságra, stabilitásra, figyelemre, teljes figyelemre. Bízom benne, hogy megkapod, és hogy nem tőlem, az nem lesz olyan rossz neked.

Elviselhetetlen a gondolata, hogy bármiféle szenvedés vár rá. Elviselhetetlen a gondolata, hogy a világ egyre alkalmatlanabb a boldog, teljes életre. Elviselhetetlen a gondolata, hogy nem tudom garantálni, hogy boldog és kiegyensúlyozott gyermek lesz, és ugyanilyen felnőtt.

Próbálok annyi szeretet adni, amennyi csak lehetséges, az elkövetkező évekre bőven elegendőt; erőt, hogy megküzdjön bármivel. Szeretném hinni, hogy érzi, és érezni is fogja, mennyire szerettem.

Amikor kint sétálok, gyakran átölelek egy-egy fát, hogy az ő békéjük, gyógyító erejük is belém szálljon, a méhembe, és gyakran azt is elképzelem, hogy Istentől aranyló energia áramlik a fejtetőmön át, egészen le, hozzá.

Nyerni fogunk, ilyen támogatással.

Jógázom is, igen, de csak óvatosan. Különösen a magzatpózt kedvelem, amikor a fejtetőm a földhöz ér, és olyankor Földanyát képzelem oda, és hozzá imádkozom.

Keveset imádkozom, inkább csak magamnak fejezem ki a vágyaimat. Istennek azt mondogatom, hogy köszönöm, és hogy legyen minden úgy, ahogy ő akarja.

De azért még, azért még én teremthetek, ha két ilyen lényt sikerült, akkor azt képzelem, egyebet is, és azzal az ellentmondással összehozva, hogy legyen meg az Ő akarata, én mégis ráerősítek kicsit. Összpontosítom a gondolataimat, gyógyító katonák menetelnek, erőt adó harcosok, akik megerősítik a méh falát, olyan vastagra csinálják, mint egy erődítmény, hogy semmi káros hatás nem hatolhat át rajta. A köldökzsinórt is tisztogatom velük, a vérkeringésem, és a méh belső falát szép rózsaszínre pácoltatom. És Isten majd eldönti, hogy engedi-e mindezt vagy sem.

– 16 –

Még mindig hányok, miközben még mindig nincs étvágyam. Igazság szerint, egyre kevesebb van. Nagy nehezen megeszem, amit kell, és aztán kihányom. Újra eszem, és ha szerencsém van, nem hányom ki. Ettől egy kicsit legyengültem, és a szédülés sem múlt el.

Félek néha. Félek, mi lesz, ha a testem nem bírja. Ha a daganat annyira lerombolja. Lerombolja, persze, de mi van, ha idő előtt? Ha nem sikerül kihordanom a gyermekem? Félek, hogy ha legyengülök, a gondolataim is fáradtak lesznek, nem leszek képes koncentrálni, megfeszített munkával pozitívan gondolkozni. Félek a fájdalomtól. Nem a fájdalomtól félek, azt elviselem, hanem attól, hogy mégsem bírom majd ki, és véget akarok neki vetni. Félek magamtól, hogy egyszer esetleg azt kívánnám, legyen már vége, és azzal egyben azt kívánnám, legyen neki is vége. Nem szedhetek sok gyógyszert, és ha a fájdalom elvenné az eszem, vajon hogyan óvom meg őt?

Nem jártam még utána a lehetséges fájdalomcsillapítóknak, nem szeretek erre gondolni. De megteszem, nemsokára. Nem juthatunk el odáig, hogy ne akarjak élni, amíg a gyermekem meg nem születik.

Talán annak is utána kellene néznem, egészen pontosan hányadik héttől életképes a baba? A harminchatodiktól? Akkor már csak huszonhat hétig kell kitartanom.

Kiemelik belőlem, és én már nem tudok róla, én már nem foghatom meg, nem láthatom…

– 17 –

Ma jobb napom van. Arról mesélek neked, hogy milyen vagyok, kívül-belül, hátha megjegyzed valahol. Elmesélem a gyerekkorom, az egész életem neked. Elmesélem, hogy amit kamaszként – amikor még azt hittük, megválthatjuk az egész világot – a felnőtteken láttunk fásultság, az valójában nem az, hanem megbékélés, megnyugvás, ami olyan jól esik a fiatalkor lázas rohanása után. És bár sosem történik meg az, amit gyerekkorunkban hittünk, hogy majd ha felnőttek leszünk, mindent tudni fogunk, és mindenben biztosak leszünk, végre véget ér az a szörnyű bizonytalanság, és bizonyosfajta bölcsességre mégis szert teszünk.

Ha valaha is kételkedni fogsz benne, hogy ki vagy, és mit szeretnél, én tudom, hogy csak idő kérdése, és rájössz majd, és arra is, hogyan alakítsd önmagad köré a világodat. Ha kereső leszel, meg fogod találni a dolgod, a rendeltetésedet és a közeget, ami jó neked. Akkor majd úgy érzed, megnyugodhatsz. De addig, tapogatózol csak, türelmetlenül mész erre-arra, elementáris erővel vágysz valamire, magad sem tudod, mire, és időről időre elkeserít majd, hogy nem találod. De akkor majd ne add föl. Rá fogsz jönni, mit szeretnél, és meg fogod kapni azt.

Este kiálltam az ajtóba, és csak voltam. Hagytam, hogy a hűs levegőt érezzem az arcomon, minden fedetlen porcikámon. Hallgattam a mélységes mély csend hangjait, amik igen felerősödtek a fülemben. Ahogy figyeltem, kiélesedtek az érzékszerveim. A levegőt tapintottam, a csendnek hangja volt, a belélegzett oxigénnek íze.

Miért, miért csak ilyenkor érzem? Miért csak most értékelem? Hiszen egész életemben tudtam, hogy el fogom azt veszíteni, mégsem volt értékesebb ettől. Tudtam, de nem hittem el. Annál is nagyobb bizonyosság kellett, mint a tudat, hogy eddig még mindenki meghalt és az én életem is véget ér majd.

Talán ezért: majd. Majd, egyszer, a jövőben. A jövő nem kézzelfogható, nem valóságos, nem is létezik. Így csaptam be önmagam. Még terveket is szövögettem, a jövőbe, amiben ott volt a halál ugyan, de hát azt még távolabbra toltam, még messzebb, hogy szinte ne is létezzen számomra.

Mennyivel bátrabb életet éltem volna, ha nem így fogtam volna föl. Mennyivel több dolgot tettem volna. Mennyi mindent kipróbáltam volna, amit nem mertem.

Sokszor álmodoztam róla, hogy majd, ha megöregszem, csendesen üldögélek a tornácon, takaróba bugyolálva, mint az indiánok, és nem teszek semmi egyebet, csak elnézek a messzeségbe. Kitoltam ezt is a messzi jövőbe, nem tettem meg akkor. Nem tettem meg soha. Mindig akadt valami fontosabb dolgom, valami elintéznivaló. Ó ugyan. Azok a semmiségek. Hiszen végig tudtam, hogy az életem fontos pillanatai azok voltak, amikor megálltam egy percre és felnéztem az égre. Tudtam, de mégsem tettem gyakran. Igaz, ha gyakran tettem volna, lehet, hogy most kevésbé lennének értékesek azok a ritka alkalmak, éppen azért, mert lerövidült volna a rossz, amihez viszonyítom őket. Lehet, hogy előbb meg kell feszülnöm ahhoz, hogy elernyedhessek. Mint amikor hosszú tempókat úszom a víz alatt, és csak a legutolsó pillanatban jövök a felszínre lélegzetet venni, fellélegezni, hogy aztán megint alámerüljek.

Még nagyobb ajándék nekem ez a pár hónap. Most tudok figyelni.

– 18 –

Domborodik a hasam. Kezdem elhinni, hogy ez megtörtént velem. És még mindig nem hiszem el, hogy az agydaganat is megtörténik velem. Minden új valaminek a halálával születik, de ennyire azért nem szó szerint. (Még) élő példája vagyok ennek a mondásnak. Értelmetlen feszegetni a miérteket. Kisgyerekként sokat kérdeztem, és most is csak ennyit tudok ismételni: miért, miért miért?

Gyerekként ez volt a dolgom, ez segítette elő a fejlődésem, az értelmem kinyílását, de most… most már tudnom kellene. Tudnom kellene, hogy nem vagyunk mindenhatóak. Hogy nem vagyunk halhatatlanok. Hogy nem vagyunk legyőzhetetlenek. Hogy nem vagyunk egyedül a szenvedésünkkel. Hogy talán van valami magasabb rendű rendezőelv, amiben bízhatunk. És mégis kétségeim vannak.

Helytelenítem, de igyekszem nem büntetni magam. Igyekszem máshogy nézni. Igyekszem másfelé fordulni.

Szigorú napirendet vezetek be. A nappal kelek, kikényszerítem magam az ágyból, és aztán nem bánom meg. Amikor képes vagyok rá, nagyon örülök neki, hogy kiköltöztünk ide, a zöldbe. Bebugyolálom magam, felmászom a kis dombon, és megnézem a napfelkeltét. Utána sétálok egy keveset, majd reggelizem, gyümölcsöt, joghurtot, korpát. Pihenek egy keveset, lefekszem, és becsukom a szemem. Arra gondolok, mi történik éppen a méhemben. Elképzelem a benne lévő kis lényt, a lelket, vagy a leendő gyermeket, és neki beszélek. Mormogok, duruzsolok, elmondom a reggelem, elmesélem, mit láttam séta közben, hiszen ő is ott volt, de felidézem, szavakkal, az én szavaimmal. Ott nem beszéltem, ott arra figyeltem, hogy végig érezzem, ahogy a nap emelkedik, ahogy sugarai az arcomat érik.

Sok mindent szeretnék átadni. Beszélni, mesélni, mindenről. Ki szeretném találni előre azt a rengeteg kérdést, ami majd felmerül benned, gügyögő kisbabában. Hogy miért van a tehénnek tőgye, miért vannak csillagok, hogyan keletkeztek, mi az űr, mi az, hogy nincs vége, az hogyan lehetséges, mi a tejút, a naprendszer, az égbolt, a mennyország…

Erről eszembe jut, hogy írok neked. Leírok mindent, amit most fontosnak gondolok, hogy tudj. Sosem tudom meg, milyen lenne igazából anyának lenni, hát most próbálom elképzelni milyen elveket követnék, és ezzel mintegy összegzem a saját hitvallásom is. Nagyon nehéz. Tennél valamit, és én valójában nem tudom, hogyan reagálnék. Úgyhogy álmodozom csak, de mégis, olyan fontosnak tartom, ha másért nem, hogy engem megismerj belőle.

– 19 –

Hát lássuk. A fenébe, azt sem tudom, milyenek lennének az első pillanatok, nem hogy hogyan kell szoptatni, büfiztetni, pelenkázni. Azt hiszem, rájönnék elég gyorsan, ha kapnék rá alkalmat. Nem is tudom még pontosan, mi mi után következik. Sosem tudom már meg…

Gőgicsélsz, nézelődsz, értelem van a szemedben, észreveszed a saját kezed, lassan felismered a határaidat, forogsz, mászol, kúszol, felállsz, kapaszkodsz…

Az első nagy próbatételem az éjszaki felkelések lennének. Azt hiszem, örömmel tennék meg mindent érted, bár szerettem mindig sokat aludni, és nem tudom, hogy tűrném az állandó fáradtságot. Normális esetben nyűgösen, de ha te vagy? Talán teljes odaadással, elégedettséggel, boldogsággal, azt is.

A második próbatétel az lehetne, amikor elkezdesz szaladni, mint egy kisördög, én meg futkoshatnék utánad. A felnőttekben nincs már annyi energia sajnos. Sajnos nem fontos nekik, hogy a mászókától a hintáig rohanjanak, onnan meg ki az úttestre, mert minden olyan érdekes még, és minden egyszerre olyan érdekes. Rohannék utánad, visszahúználak, ha veszélyes, szólnék, beszélnék hozzád. Kiabálnék? Vajon kiabálnék veled?

Kiabálnék-e, amikor a dackorszakba lépsz? Amikor nyilvános helyen az anyát nézik rosszallóan. Ugyan, az engem nem érdekelne, sosem érdekelt. Az is lehet, hogy levetném magam a földre melléd a boltban. De ha egyszer elegem lenne?

Milyen leszel, olyan, akinek minden reggel kerek egy órát kell könyörögni, hogy húzza fel a cipőjét? Hogy vegyen fel sapkát? Tudod, utáltam sapkát hordani. Kabátot is. Csak nemrég jutott eszembe, hogy védeni kellene a fejemet, a hajamat – ó, mégis milyen régen volt –, de végül még most sincs sapkám. Rád erőltetném-e? Nem hiszem. Rád erőltetnék-e akármilyen ruhát? Nos, nem hiszem, alakuljon csak a te saját ízlésed, ami hogyan máshogyan lenne lehetséges, minthogy próbálgatod magad? De elárulom, még mindig lennék olyan hiú, hogy belül kicsit zavarna, ha össze nem illő darabokat válogatsz magadnak.

Legszívesebben nem is nevelnélek. Legszívesebben csak hagynálak növekedni, hogy egy szép, sudár, erős jegenyefa váljék belőled.

Lehet, hogy kiátkoznának, de még a kés, villa használatának elsajátíttatását is halogatnám. Szeretném, ha használnád a kezed, ha tapintanál, ha éreznéd az ujjaidon, milyen az, amit megfogsz. És nagyokat harapnál a fogaiddal.

Szeretném, ha te mutatnád meg nekem, milyen vagy, és tőled tanulnám meg, hogyan kell veled bánni.

Szeretném, ha mindig azonnal kimondanád, hogy mit akarsz. Ez nagyon fontos. Mindig, minden helyzetben, mindenkinek. Ehhez tudnod kell, mit akarsz. De az elején még biztosan tudod, és én igyekeznék nem elfojtani azzal, hogy „nem lehet”, vagy „ezt nem így kell”. Szeretném, ha nem törődnél az előírásokkal. Szeretném, hogy te te magad legyél, és kiköveteld, hogy úgy bánjanak veled, ahogy az neked jó. Szeretném, ha mindig így viselkednél. Szeretném, hogy ne állj be semmilyen sorba, ha nem illesz oda. És szeretném, hogy ezt képes legyél határozottan megértetni és elfogadtatni mindenkivel. Hiszen csak így derül ki, milyen vagy te magad. Csak így teszel szert önismeretre. Csak ezért fogod tudni, hogy mit szeretnél az életeddel kezdeni. Hogy mi a dolgod. Csak így fogod megtudni, kik illenek hozzád. Csak így lehetsz boldog.

Az iskolában nehéz sorod lesz – nyugtalan lélek leszel-e vajon? –, mert olyan dolgokkal kell foglalkoznod, amik lehet, hogy nem is érdekelnek, vagy nem mindig egyformán érdekelnek. Szabályok vannak, elvárások, rengeteg értelmetlen vagy annak tűnő szokás.

Te csak egy dolgot tarts szem előtt, hogy ne hagyd magad kényszeríteni. Ha művész vagy, ne hagyd, hogy matematikust faragjanak belőled. Ha biológus vagy, ne hagyd, hogy énekelned kelljen. Próbáld kivenni mindenből magadnak a legjobbat, és értékeld, hogy tanulhatsz, egyszerűen a tanulás, a felfedezés öröméért. De ne hagyd, hogy megszégyenítsenek, ne hagyd, hogy elhitessék veled, alkalmatlan vagy. Ha rossz tanuló lennél, ne hidd magadról, hogy értéktelen vagy. Ha rossz tanuló lennél, az csak azt jelentené, hogy te másra születtél, nem azokra a tantárgyakra, amelyeket történetesen ott tanítanak. Az csak az iskola. Egy intézmény. Nem maga az élet. Még csak nem is az a hely, ahol az életre készítenek fel.

És ha jó tanuló lennél, hidd el nyugodtan, hogy az azt jelenti, okos vagy, gyors a felfogásod, jó a memóriád, de ne hidd még el, hogy végig harsonaszó kísér majd az utadon. Ahhoz előbb meg kell ismerned magad, tudnod kell, mit akarsz kezdeni az adottságaiddal.

A lehetőségeidhez képest próbálj meg soha semmit se tenni kötelességből.

Tudom, hogy akkor leszel tiszta és rendszerető, ha ezt látod otthon, és nem parancsszóra. Váljék a természeteddé, de ne kelljen kényszerből tenned semmit. Szeretném, hogy mindig azt tehesd, amit éppen tenni akarsz. Szeretném, hogy ha jegenyefa vagy, akkor az maradhass, ne kelljen másnak lenned. Szeretném, hogy ha kék ég vagy, akkor kék ég maradhass.

Tudod, nekem a könyvek nagyon sokat jelentenek. Nagymamád megszerettette velem az olvasást, és sosem hagytam abba. A könyvek szinte a legfontosabb támaszaim. A könyvek a barátaim, azokkal pihenek, azokban találok rengeteg szépséget, azokból merítek erőt, azokból tanulok, azokra számíthatok mindig. Micsoda boldogságot tud adni egy jó könyv. Örülnék neki, ha te is megszeretnéd az olvasást. Örülnék neki, ha neked is lenne valami olyanod, mint nekem az olvasás.

Az iskolaévek után lehet, hogy eltelik majd sok idő, amíg keresed, kutatod, hogy merre kell menned, és talán azt érzed majd, hiábavaló mindez. De semmi sem az. Észrevétlenül tanulsz, fejlődsz, és akármilyen területre tévedsz aztán, semmi sem fog elveszni, haszontalanná válni az elmúlt évekből. Addig is, és azután is, próbálj mindent szeretettel és türelemmel végezni.

De ha türelmetlen típus vagy: fogadd el. Ha úgy érzed, rengeteg erő van benned, ami csak arra vár, hogy kirobbanjon, ha úgy érzed, démonok szaggatnak szét, hát fogadd el így magad. Fogadd el, és keresd meg, mi az, ahol ez az erő igazi szenvedélyes alkotássá válhat. És ha megtaláltad, ne hagyd, hogy bárki letérítsen az utadról.

A kapcsolatok, ó, az emberi kapcsolatok, a legszövevényesebb dolgok egyike a világon. Éppen ezért a legalkalmasabbak, hogy fejlődjünk általuk. Nem tudok útravalót adni, kivéve, hogy maradj mindig önmagad. És add oda ezt az önmagad, teljes szívedből. Ha nem értékelik, hát meg sem érdemlik, ez valóban ilyen egyszerű, és te miért bántanád magad azzal, hogy mégis az elérhetetlen után vágyódsz? Hidd el, jön majd valaki, akinek éppen te vagy jó, és pontosan úgy, amilyen vagy. Az egyik legkedvesebb íróm, akit remélem, te is megismersz majd, azt mondja: „A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz, mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik, igazán hálás legyél érte.”

És addig is, törekedj arra, hogy egyedül is tartalmas és egész életet élj. Törekedj rá, hogy jó világban élj, a neked való legjobb világban, ne csak álmodj róla.

Remélem, meg lesz benned a képesség a feltétel nélküli szeretetre. A nőiséged teljes megélésére. Tudod, megvolt az asszonyok ideje, vissza kellene hozni azt. Szeresd magadban a lányt, a nőt, az asszonyt, az anyát, az idős asszonyt. Légy képes a befogadásra.

És maga az élet. Tudod, maga az élet tele van szenvedéssel. Akármerre nézünk, azt látjuk. Nem is tudom, létezik-e olyan ember, akinek boldogan telt az egész élete.

Pusztulás vesz körül bennünket, elmúlás. Illúzió a világ, maja, és nem csak abban az értelemben, ahogy az indiaik használják. Valóban minden és mindenki meghal. Leomlanak a házak, vagy lerombolják őket, és az emberek is elmennek, időnként egész civilizációk tűnnek el. De a felperzselt földön mindig új élet sarjad, és úgy néz ki, ez az egy legyőzhetetlen, maga az élet. Nem az egyes embereké, vagy más élőlényeké, hanem általában véve az életet.

A dolgok rendje a változás. Születés, halál, születés, halál. Körforgás, állandó mozgás, változás. Sosem a statikusság, sosem az állandóság. Mindenre ez vonatkozik, a legapróbbaktól a legnagyobbakig. Ha így nézed, elfogadhatóvá válik minden. Mert ha nem lenne sötétség, észre sem vennénk a fényt.

A tavasz a kedvenc évszakom, és talán nem lenne az, ha nem lenne előtte a tél, amely a halált jelképezi, hogy aztán hatalmas erővel robbanjon minden, rügyezzenek, zöldelljenek a fák, megtisztuljon a természet, hogy újjászülethessen. Hogy kisüssön a nap, és mi boldogan ülhessünk ki a kertbe.

El kell fogadnod, hogy nem vagyunk halhatatlanok. El kell fogadnod a halandóságot, az én halandóságomat, és önmagadét is.

Ha kinyílsz a szenvedésre, észreveszed a szépséget is. Határtalan örömöt fogsz érezni, hálás leszel, hogy látod a fájdalmat, mert kéz a kézben jár a legnagyobb szépséggel.

Csak így fogod megérteni ezt a hatalmas csodát, ami maga az élet.

Tudod, én a folytonos tanulásban hiszek, a fejlődésben, abban, hogy értelme van mindennek. Én abban hiszek, hogy semmi sem tűnik el nyomtalanul.

Szeretném, ha becsületes lennél. Ha igazságos, szókimondó. Ha észrevennéd a gyengeséget, és odafordulnál. Ha kinyújtanád a kezed.

Ha önmagadnak is kinyújtanád a kezed, és szeretnéd magad a gyengeségeiddel, szenvedéseiddel, szépségeddel együtt.

Ne hagyd, hogy osztályozzák a tulajdonságaidat. Mindegyik fontos része annak a lénynek, aki te magad vagy. Ne hagyd, hogy azt mondják, hibáztál. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Hogy bukdácsoljunk, próbálkozzunk, elessünk, felálljunk. Hogyan lehetne hibának nevezni azt, amikor egy kisgyermek orra bukik? Vigaszra szorul, nem ítéletre.

Nem hiszek a tévedésekben.

Hiszek benne, hogy amikor történik valami, akkor annak oka van, de legalábbis, hatalmas lehetőségeket rejt magában. Igyekezz azt megkeresni, kiaknázni, és tanulni belőle.

És abban is hiszek, hogy mindenkinek helye van ebben a világban. Nagyon fontos, egyedüli és megismételhetetlen helye, amit senki más nem tölthet be.

Azt kívánom, legyen bátorságod ragyogni.

Én nagyon figyelnék rád, nagyon, nagyon.

– 20 –

Amikor az életemre gondolok, egy nyílegyenes utat látok magam előtt, pedig dehogy volt az ilyen. De a képzeletemben nyílegyenes, és én megyek előre, rendületlenül. Évek óta így látom magam előtt. Egyenes út, én menetelek rajta, és felfelé visz. Ettől kicsit nehéz, nem attól, hogy girbe-gurba, vagy tele lenne elágazásokkal, hanem attól, hogy meredek. Mit sem változtat azon, hogy én rendületlenül caplatok rajta. Csak néhány fa van az út szélén, még nem mellettem, hanem távolabb, sudár, szabályos jegenyefák. Mindkét oldalon néhány, egy-egy sorban. Még mindig csak megyek, fel, és nem tudom, mi van, ha felértem, mi jön utána.

Amikor a halálomra gondolok, egy nagy hegyet látok magam előtt. Lehetetlen bevenni, megmászni, megkerülni. De engem vonz. És hiába lehetetlen, biztosan tudom, hogy semmi sem lehetetlen, ezért újra és újra nekivágok, kapaszkodom a meredeken felfelé, és amikor visszahuppanok, lezuhanok, újrakezdem. Mindenképpen megmászom. Olyan magas, hogy én csak az alját látom, egész közelről. Talán messzebbről nem is tűnne olyan magasnak. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet a tetején lenni.

– 21 –

Fáradtan ébredtem ma, és ilyenkor a kedvem is rosszabb. Fáj a hátam, a fejem, szédelgek, és a hányinger sem múlik. Fáradtan hajlamosabb vagyok sötéten látni a dolgokat, és egyben félek is a hangulatingadozásoktól, amelyek egyébként is vannak, de a várandósság, és a daganat miatt felerősödhetnek. Félek a saját labilitásomtól, mert nem így szeretném várni ezt a kisbabát. A legjobban attól félek, hogy a daganat miatt olyan erős lesz ez az ingadozás, hogy nem tudom már kontrollálni.

De most összeszedem magam, bár fáj mindenem, de nézem a napfelkeltét, és aztán leerőszakolom a reggelit. Próbálok a testem jelzéseire figyelni, azt adni neki, amit kíván. Azonban két ellentétes folyamat ellentétes jelzései érkeznek, és ezért muszáj az eszemre hagyatkoznom, így elveszti az egész a intuitivitását. És persze félek tőle, hogy igazából az eszemre sem hagyatkozhatom, hogy éppen a gondolataimat befolyásolja a daganat. Beférkőzik közéjük, megváltoztatja azokat.

Lepihenek. Becsukom a szemem, és őrá gondolok. Látom magam előtt, ahogy úszkál a hasamban, a kis átlátszó kezecskéit. Máris minden sokkal jobb.

Igen, az én életem nem volt egyenes. Éppen ezért kinyitott a szenvedésre. Érzékennyé váltam rá. De az anyasággal most újabb és újabb érzéseket tapasztalok. Még meg sem született, és persze, nem fogom megtudni, milyen lesz az, igazán anyának lenni, de mégis, már most változtam. Mintha nőttem volna, mintha tágulnék, mintha elmosódnának a határaim, hogy az egész világot magamba zárjam. Hogy az összes gyermeket magamba zárjam, az árvákat örökbe fogadjam, szeressem. De nem csak a gyerekeket, hanem az öregeket is, és minden elesett embert. Bárcsak adhatnék, bárcsak adhatnék valamit.

Kibotorkálok a fürdőszobába, és megengedem a vizet, hogy együtt ússzunk. Lebegek benne én is, körülölel ez a meleg lágyság. Leoltom a villanyt, gyertyákat gyújtok meg. Szeretnék így szülni. Csöndben, félhomályban, őrá figyelve.

Minden egyebet tudatosan zárok ki. Sem újságot nem olvasok, sem tévét nem nézek. Csak mi vagyunk, a ház, és a természet. No és persze, a halál, amely ott ül a jobb vállamon, és néha előretolja érthetetlen módon megnyúlni képes nyakát, arcát az arcom felé fordítja, és a szemembe néz.

– 22 –

Gondolkozom, hogyan végrendelkezzek, ami a testemet illeti. Fogalmam sincs, marad-e ép szervem, ami másoknak segíthet, de ha felteszem, hogy marad, akkor nehéz döntés előtt állok. Segítenék másoknak, odaadnám minden egyes sejtemet, ha ezzel segíthetek.

Másrészt azonban hiszek abban, hogy a lélek ott kering egy ideig még a test körül, és békében kell hagyni azt egy ideig. Sem rövid életemben, sem halálomban nem szeretnék kórházba menni. Nem szeretnék tepsibe és boncasztalra kerülni. Nem a testemet féltem, ezt a mihaszna hüvelyt, hanem annak a léleknek, és most a sajátoméra gondolok, szeretném megadni azt, amit olyan ritkán adtam meg életemben, hogy békében lehessen. Békében távozhasson.

És aztán, aztán nem szeretném, ha egy krematóriumban tüzelnének el. Nem szeretnék egy faládába zárva a föld alá kerülni sem. Legszívesebben az égbe jutnék, valahogyan. Talán egy hamvasztás, lepedőbe csavarva, pár nap után, a szabadban… A hamvaim ott maradnának a földön, lassan elfújná majd a szél, vagy betemetné a hó, a füsttel pedig végleg távoznék.

Azt is szeretem, amikor némely természeti népek kiteszik a halottaikat, ahová csak keselyűk járnak, hogy néhány nap vagy hét múlva csak a hófehér csontok maradjanak. Lám, az állatokat szívesen lakatnám jól magammal. De olyankor is, előtte egy pár napig békén hagyják a testet.

Ezúton tehát tiltakozom az ellen, hogy bármikor, bármilyen intézménybe vigyenek, és felhasítsanak.

Miközben őszintén nagyon sajnálom.

– 23 –

Sosem voltam gyűjtögetős típus, inkább kidobálós. Mégis, olyan sok személyes tárgyam gyűlt össze, amikkel egyre nehezebb volt költözni, de vittem, külföldre is, ha oda mentem élni egy időre. Vannak szobraim, képeim, keletről származó és indiánok által készített szobrok és képek. És van rengeteg könyvem, amikből még többet szerettem volna, és néhány antik keleti bútorom. Ennyi. De ezek mindegyikének története van, mert amelyiknek nem volt, attól már megszabadultam. Olyan, mintha az énem kiterjesztése volna mindahány. Mindegyik én vagyok, mindegyik hozzám tartozik. Semmilyen hosszabb tartózkodás alatt nem érzem jól magam nélkülük.

Mongóliában levágják előbb a pulóver nyakát, mielőtt kidobják, mert úgy hiszik, a tulajdonosát vinné különben magával. Én is benne vagyok a tárgyaimban.

Nem tudom, bárki örülne-e nekik. Nem tudom kislányom, örülnél-e nekik, mert csak te lehetsz az, aki ezeket megkaphatja. A személyes feljegyzéseimet, naplóimat szeretném, ha velem együtt égetnék el. Szeretném, ha én, és minden, ami én vagyok, egyesülne a Nagy Szellemmel. De itt hagyok másolatokat neked.

Nem tudom azonban, nem teher-e mindez inkább, mint ajándék. Gyerekként biztosan nem fognak érdekelni. És lehet, hogy sosem, ha olyan szerencsés leszel, hogy nem kell önmagad megértened, keresned, kutatnod a gyökereid. Bennem egy idő után feltámadt a vágy, hogy megismerjem az előttem élő rokonok történetét, és jó volt lapozni annak a nagyapámnak a naplóját, amit a börtönéveiben írt, ahová egy érthetetlen rendszer érthetetlen, huszonegy éves, egyszemélyes ellenségeként került. Sajnáltam, hogy olyan kevés információt tudok csak összeszedni nagyszüleimről, és szinte semmit az ő szüleikről.

Hát rád bízom ezt a döntést. Ha majd igényed lesz rá, elolvashatod őket. Ha nem, megsemmisítheted.

Van egy kutyám is. Nem fogsz rá emlékezni, mert már elég idős. De nagyon szeretem, ezért írok róla. Azt hittem, előbb fog elmenni, mint én. Remélem, jó dolga lesz utánam.

– 24 –

Elvittelek ma a tavamhoz. Mindenhol találok magamnak egy helyet, ami megérint, szentté válik a számomra. Más országokban, a civilizáció közepén is találtam egy-egy fát, ami az enyém lett, vagy kerestem egy-egy tavat.

Ezen a helyen egy tó van, ismét. Már előbb ismertem, mint a házamat. Elcsodálkoztam mesebeli szépségén, mintha elvarázsolták volna. Nehéz megtalálni, eldugott helyen van, és körbe-körbe hatalmas fák óvják. A víz fölé hajolnak, ágaikat belelógatják, vigyáznak rá, simogatják, miközben viszonzásul az életet ad nekik. Láttam már minden évszakban, és nem tudom eldönteni, mikor volt a legvarázslatosabb. Talán télen, amikor az ágakon átlátszó jégréteg volt, és a víz is félig meg volt fagyva. Az égbolt, amit pedig tündöklő kéken szeretek, szürke volt, és mégis, olyan szomorú-szép látványt nyújtott az egész.

Ma nem ilyen volt, most nincs fagy, az ég is tiszta. Leültem a parton, és néztem a vizet. Ha sokáig nézem, felváltva az éggel, egy idő után határtalan nyugalom költözik belém. A természet nyugalma, az Ő nyugalma. Ilyenkor lehetne kérni, imádkozni, de rájön az ember, hogy nincs mit tenni, csak a pillanatot átérezni. Aztán megpróbálni ezt a békét elhozni, magammal, haza is. Dédelgetni belül, megőrizni.

Lefekszem megint, és elmesélem neked, milyen az a tó az én szemeimmel. Elmesélem, hogy leülök, és cikáznak még a gondolatok, de ahogy a vizet figyelem, egyre csöndesednek. És aztán megtörténik a csoda, elfelejtek mindent, és csak vagyok, az időtlenségben.

Elmesélem, milyen virágokat láttam hazafelé, és melyeket simogattam meg. Elmesélem, hol áll az a fa, amelyiket különösen szeretem. Amelyikkel, ha megölelem, szinte eggyé válok. Hozzásimítom az arcom is, és melegség áramlik belém a kérges külsejéből.

Tudod, meg kell tanulnod azzal a tudattal élni, hogy nincsenek számunkra, emberek számára hozzáférhető válaszok a miértre. Mindössze annyi a dolgod, hogy elfogadd ezt, így fogadd el az életet, és így szeresd. Így kell felfogni a felfoghatatlant.

És aztán menj, csináld, amit szeretnél, mert nem ronthatsz el semmit.

– 25 –

Bizonyos szempontból talán jobb is, hogy ennyiben marad a kapcsolatunk. Lehet, hogy csupán önző szempontból, és neked jobb lenne, ha lenne anyád, akármilyen. De én előre félek a bűntudattól, a hétköznapoktól, amikor fáradt vagyok, türelmetlen, értetlen, szeretetlen. Feltétel nélkül szeretlek, és biztos vagyok benne, hogy később is így szeretnélek, de mégis, talán bűntudattól terhelten, hogy nem vagyok elég jó. Így nem veszekszünk, tiszta marad a kapcsolatunk. De nem is leszünk egymásnak. Nem is lesz kapcsolatunk. Micsoda hülyeség ez hát.

Jaj, sosem ismerlek meg, sosem tudom meg, milyen anya lennék, és te milyen gyerek lennél, és milyenek lennénk mi, együtt. Marad nekem ez az elképzelt, idealizált világ, amiről álmodozom csak.

Az esték nehezebbek számomra. Én a fényt szeretem, a reggeleket, az újrakezdést, a napsütést. De most külön szertartást dolgoztam ki, hogy ne hangolódjunk le. Gyertyákat gyújtok és füstölőket, és a kedvenc zenéimet hallgatjuk. Ha tudok, táncolok, vagy legalább lassan ringatózom rájuk, amíg úgy érzem, megszűnök, és csak a mozgás marad.

Más estéken olvastam, de már nem veszek több könyvet a kezembe. A szemem sem bírja valahogy, de legfőképpen, veled szeretnék lenni, és itt, és most.

– 26 –

Ma találkoztam egy afrikai nővel. Mivel azt gondoltam, itt, a semmi közepén még kevésbé lehetnek elfogadóak az emberek, mint a városban, szóba elegyedtem vele. Ideutazott, hogy az itteni egyetemen szociális munkásnak tanuljon, és aztán ezen a területen dolgozzon majd a saját hazájában. Furcsa, mert mielőtt jöttél, jöttetek, én éppen írtam egy afrikai szervezetnek, hogy amennyiben mód van rá, kimegyek egy időre önkéntesként. Tudod, abban az országban, ahova mentem volna, töbmillió árva él. Olyanok, mint te leszel, kislányom. Hát ilyen az élet, nemhogy más árváknak nem tudok segíteni, de még gyarapítom is a számukat. Úgy sajnálom.

Egyébként nem érintkezem idegen emberekkel, és a barátaimmal sem. Remélem, meg fogják érteni, ha búcsú nélkül megyek el. Szeretném ezt az időt veled tölteni, és igen, magammal. Velünk. Nagyon kevés együttlét adatott meg nekünk.

Beszereztem a friss zöldségeket, rostos növényeket, magvakat, egyebeket, amiket eszünk. Aztán úgy készítem az ételt, hogy igyekszem csak arra figyelni. Szeretettel, odaadással, teljes figyelemmel, hogy amikor megesszük, ugyanez az energia áramoljon belénk. Lassan eszem, alaposan rágok, szagolok, ízlelek, megvárom, amíg leér a gyomromba, és csak akkor nyúlok a következő falathoz, azért, hogy gyakoroljam a jelenlétet, és azért, mert nem sokszor ehetek már.

Ugyanígy végzek minden más tevékenységet is. Fürdés közben a fürdésre figyelek, arra a testrészemre, amit éppen mosok, fogmosás közben a mozdulataimra és a fogaimra, és járás közben a lépteimre. Igyekszem lelassítani azokat, annyira, hogy mindkét lábamra figyelhessek, amikor azok felváltva előre lendülnek. Nem lendülnek már. Cseppet sem hasonlítok arra a dübörgő-dühöngő oroszlánra, aki azelőtt voltam. Úgy élek most, ahogy élnem kellett volna.

– 27 –

Mekkora vagy már. A negyedik hónapba léptünk. Te, én, és a rák. Én veszítek, biztosan, de közületek ugye te nyersz?

Nehéz volt ma belépnem a kádba, olyan magas a pereme. Megszédültem közben. Meg vagyok ijedve, hogy mi lesz, ha segítségre szorulok majd? Mi lesz, ha vége kell, hogy legyen ennek a bensőséges kapcsolatnak közöttünk, ami most van. Mi lesz, ha gyakrabban leszek máshol, mint itt, öntudatlanul, és nem tudlak segíteni? Mi lesz, ha…

Szembe kell néznem az eshetőséggel, hogy nem születsz meg. Szembe kell néznem azzal, hogy nem csak én pusztulok el, hanem te is. Hogy még téged sem tudlak megvédeni. Szembe kell néznem a saját értékeimmel, és elfogadni, hogy ez is megtörténhet. Hogy miközben az elmúlásról fecsegek, minden porcikámmal és gondolatommal ragaszkodom a te életedhez. Szembe kell néznem azzal, hogy legyőzött leszek minden területen.

Rettegéssel tölt el. Én akartam segíteni neked, de te vagy az én mentsváram. Én kapaszkodom beléd vajon?

Nem tehetek mást, ki kell tartanom amellett, amit határoztam. Különben mindent újra kell gondolni és értelmezni, és ez nem megy már nekem.

Mégis újra gondolom és értelmezem. Maradok az eredeti elhatározásom mellett, hogy megteszek mindent, hogy te legyél, de azzal az addendummal, hogy megpróbálom elfogadni, ha a Nagy Rendező máshogy képzeli a darabot. Mert valóban, cérnákon lógó, és egyben kétségbeesetten abba kapaszkodó bábjáték szereplőjének érzem magam. Magunkat. Istenem, mégis add…

– 28 –

Ettől félek a legjobban, a félelemtől. Föl, följebb kell kúsznom, egészen a fejembe, felmenni arra a poros padlásra, ahol rég nem jártam már. Sötét és félelmetes hely, az enyészet színe. Ki kell takarítanom, mindent egyenként megvizsgálva, kezembe véve, letisztogatva, hogy ne törjön rám többé váratlanul a szorongás. És be kell lépnem abba a helységbe, ahol a daganat van, a rák, egy nálam sokkal nagyobb szörny, amely szembe fordul velem, amikor közelítek, és ijesztően hadonászik a csápjaival. Rettenetesen félek, de közelebb kell lépnem hozzá, és szóba kell állnom vele. Meg kell kérdeznem, és meg kell értenem.

Lefekszem, és most nem a babámra gondolok, hanem a daganatra. Felmegyek arra a padlásra, benyitok azon az ajtón, és megdermedek a rémülettől. Egy féreg fal fel belülről.

Addig fekszem le újra és újra, és megyek fel arra a padlásra, át, azon az ajtón, míg a padlás már nem olyan sötét, a létra nem olyan ingatag alattam, és nem dermedek meg az ajtóban.

Nézem, aztán közelebb lépek. Próbálok erőt meríteni magamból, Istenből, és amiből csak tudok.

Furcsa dolog történik, erőt adok neki is. Ha erőt adok neki, akkor még erősebb lesz nálam, de mégis, úgy érzem, ezt kell tennem.

Ahogy erőt adok neki, szeretetet érzek felé.

Szeretem.

Megszerettem, mert időt töltöttem vele. Megismertem. Ronda és ijesztő, de már nem látom annak, hanem ugyanúgy Isten teremtményének, ami csak a dolgát teszi. Saját valójának engedelmeskedik.

Nem várom el többé, hogy a daganat ne lehessen daganat. Még arra sem tudom megkérni, hogy a kislányomat hagyja békén. Nem tehetem.

– 28 –

Ezen túl, ahányszor lepihenek, gondolatban először a babámhoz megyek, sokat vagyok vele, aztán a daganatomhoz, és vele is töltök időt. Igyekszem ugyanúgy dédelgetni, babusgatni, mint második gyermekemet, de aztán visszamegyek az igazihoz. Mesélek nekik egymásról. Abban azért reménykedem, hogy személyesen még nem találkoztak, és nem is fognak.

Jobb napom van ettől, és én kihasználom, kiköltözöm a kertbe. Késő nyár van már, szép az idő, nem olyan meleg, és ez kellemes. Lefekszem a földre, hogy érezzek minden fűszálat egyenként, a hátam alatt. Az oldalamra fordulok, és úgy számolgatom őket, vizsgálgatom egészen közelről. Nézem az élővilágot, pár négyzetcentiméteren micsoda élet van, micsoda mozgás, micsoda jövés-menés! Félek is, hogy a testem súlyával tönkretettem egy részét.

Aztán átfekszem a pokrócra, és a hátamra fordulok. Nézem az eget, amit nagyon szeretek, ha nem szeletelik fel magasba tornyosuló házak. Nézem a napot, a felhők vonulását, a madarakat. Elképzelem, ahogy velük repülök, egészen magasan. Elképzelem, hogy sasként születek újjá. De aztán visszajövök, és elképzelem, hogy a pokrócon fekszem, és az eget nézem.

Elképzelem, amint egy gyönyörű kisbaba fejlődik a méhemben, nő, növekszik, erősödik, teljes erejéből él.

És elképzelem, hogy egy másik lény is fejlődik bennem, ahogy nő, terjed, erősödik, és szintén teljes erőből él.

Nevelgetem a két teremtményem, és erőt gyűjtök a sugarakból, az égből, a földből, a levegő minden részecskéjéből. Ezúttal magamnak.

– 29 –

Amikor át akarom lépni a küszöböt, egy hosszú pillanatra megszédülök, a látásom is elhomályosul, és elvágódom. Szerencsére úgy módosítom a testhelyzetem esés közben, hogy az oldalamra esem.

Ez előfordul még egyszer, és akkor végig, a falak mentén kötelet erősítek fel, és csak amellett mozgok, abba kapaszkodva. Amíg még van erőm, eltakarítok mindent, ami akadály lehet a házban, a szőnyegeket is kirakom. A kád elé egy szélesebb fadobozt teszek, amire, ha ráülök, csak át kell fordítanom a lábaim a kád peremén. Igyekszem nem sokat állni, a főzéshez is leülök. A hálószobában lavórt helyezek el, amibe éjszaka pisilhetek.

Rövidebb sétákra megyek, és csak a közelbe. Jógázom még, mert kell a mozgás, és a befelé figyelés, de óvatosan, nagyon odafigyelve a testem jelzéseire.

És elvitetem a kiskutyám. Muszáj arra gondolnom, hogy előfordulhat, képtelen vagyok ellátni őt.

Este már nem táncolok, csak ülve ringatózom a zenére.

Megtörténik, hogy elhomályosul a látásom, szédülés nélkül is. Nyomást érzek, a szemeimben és a halántékomon.

– 30 –

A hányinger, hányások sem csillapodnak. Megtanultam, miből mennyit kellene fogyasztanom, de amikor legyőzöm az étvágytalanságom, és eszem a savanyú káposztát, zöldbabot, paradicsomot, sajtot, joghurtot, friss zöldségeket, korpát, diót, mogyorót, barnarizst, vagyis mindegy, hogy mit, gyakran alig tudom lent tartani. Pedig többet kellene ennem, nem kevesebbet.

Már csak a kertembe járok ki, de még azt sem tudom teljesen bejárni. Ami megrémiszt, az a látászavar, ami egyre gyakrabban van. Sok ülőalkalmatosságot rakok a kertbe, és pontosan megjegyzem, melyik hol van. Gyakran csukott szemmel gyakorlok. Bent, a lakásban is.

Amikor nem látok, felhasználom az időt, és próbálom így megtalálni a tárgyakat. Végigmegyek a falak mentén, és minden bútort egyenként megkeresek. Előkészítek még füzeteket és íróeszközt.

Még csak az ötödik hónapban járunk, és kétségeim támadnak, hogy helyesen választottam-e, hogy nem vetettem magam alá azoknak a kezeléseknek. Talán, ha befeküdtem volna, ha befeküdnék, életben tartanának addig, amíg szülhetek. De nem biztosítottak a felől, hogy ennek nagy a valószínűsége, és most megint konzultálok telefonon az orvossal, de ismét csak nem kapok megerősítést, bár természetesen javasolja, hogy próbáljuk meg. Én viszont nem akarom, hogy ha nem a daganat, akkor a kémiai anyagok és az a környezet végezzenek mindkettőnkkel.

Elintézem, hogy hetente rám nézzen valaki és a harminchatodik héttől pedig naponta, hogy kórházba vihessen, amint azt látja, haldoklom, de a baba megmenthető. Akkor hasítsanak fel, azt akarom. Tegyenek meg mindent.

– 31 –

Ahogy az életterem egyre szűkül, úgy telnek egyre nehezebben a napok. Már nem tudom annyira kiélvezni sem a természetet, sem a mozgást, sem a szemlélődést. Ezekből merítettem erőt, ami egyre fogy. Igyekszem okosan gazdálkodni vele, beosztani, de mégis, némi mozgással, étkezéssel, alvással, pihenéssel növelni.

De mégis, bámulatra méltó az alkalmazkodási képességünk. Ahogy csökkentjük igényeinket, adaptáljuk magunkat a körülményekhez. Most látom, hogy igen kevés dologra van szükségünk valójában.

Ugyanúgy követem a napirendet, néha tapogatózva, de csinálom. A legszebb pillanatok, amikor ki tudok ülni a kertbe, és látom magam körül a fákat, és az, amikor a hasamra teszem a kezem, és érzem a kisbabám mozgását.

Ugyanúgy lefekszem, és gondolatban lemegyek, aztán föl, aztán megint le, minden áldott nap, minden nap kétszer. Aztán háromszor, mert jobb feküdni mégis, mint mozogni.

Belül, lent, még mindig rózsaszínűnek látok mindent, te élsz, és ez a lényeg.

Néha fönt égővörösek a színek, és én menekülök vissza onnan, mintha lángok martalékává válna az a padlás. Összehúzom magam, minél kisebbre, visszavonulok a testem felületétől, befelé, amennyire csak lehetséges, és lebújok melléd. Lehúzódom, és odabújok hozzád, hozzád, ahol még élet van.

Megnézlek közelről és beszélgetek veled, egyik apróság a másikkal. Simogatlak, megölellek, a végtelenségig szeretlek.

Én magam nézem végig most már a méh falát, centiről centire, nehogy egy repedés is legyen rajta. Ahol vékonynak látom, ott a kezemmel tapasztgatom, és közben fohászkodom.

– 32 –

Alig látok valamit. Kapaszkodom a kötélbe, a másik kezemmel pedig a hasamat óvom.

Meg kell küzdenem a tudattal, hogy meghalok. Aztán meg kell küzdenem a tudattal, hogy esetleg a kisbabám is meghal. És amikor elfogadom mindkettőt, meg kell küzdenem azzal, hogy erőm sem marad a küzdelemhez. Ezzel az egyre fogyó erővel kell elfogadnom azt is, hogy leépülök, hogy teljesen beszűkül a mozgásterem. Hogy alig marad eszközöm arra, hogy gyakoroljam az elfogadást.

Alig látok valamit. Még jobban kényszerítve vagyok a befelé figyelésre. Sötétben vagyok most már én is.

Nem tudok már kifelé figyelni. Már csak te, én, és a daganat maradtunk. Még el tudom látni mindhármunkat, még nincs itt az ideje annak, hogy magatehetetlenségemben ápoljanak, ágytálazzanak. Az az utolsó, amit elviselnék, és csak miattad.

Társaság viszont nem kell. Ezt a hegyet egyedül kell megmásznom, mint ahogy magányos maradnék akkor is, ha lenne velem valaki. Csak elvonná a figyelmem.

Ó, pedig hogy szeretném, hogy elvonják a figyelmem. De ha elvonják a figyelmem, nem lehetek veled, és ha elvonják a figyelmem, lemaradok a saját halálomról. Márpedig én meg akarom élni, még ha alig-élet is ez.

– 33 –

Nem hagyom abba az írást, pedig már nem látom, mit kaparok a füzetbe. Lehet, hogy teljesen feleslegesen írok, mert olvashatatlan minden sor. De hátha nem, és ezért folytatom.

Néha már csak a földön kúszva-mászva közlekedem. Naphosszat ülök, felhúzott lábakkal, lehajtott fejjel. Magzatpózban vagyunk mindketten.

Nem sok mást tehetek már. A testemmel óvlak. Fekszünk mindketten a sötétségben, és csak a képzelet maradt. Meg a kiélesedett érzékek, és én belekapaszkodom egy-egy hangba, röpülök utána, és viszlek téged is.

Aztán visszajövünk, lemegyek hozzád, nézem, ahogy lubickolsz, tisztogatom a vizet, ami körülvesz téged, az egész vérkeringésemet, a köldökzsinórt. Ahogy rovom a köröket a testemben, a daganatot is meglátogatom, látom a pusztítást, amit végez, de nem haragszom érte, hanem leülök mellé és megpróbálom megérteni, ő miért haragszik. Aztán megint megértem, hogy nem haragszik, hanem közömbös, közömbösen önmaga.

Ülök a leszakadt lécek, deszkák alatt, a lebontott padláson, a rombolás közepén, és arra gondolok, hogy még ha közömbösen önmaga is, egyvalaki biztosan szereti.

Leugrom a padlásról, mert már létra sincs, folyik le a romlás, mint valami undorító, nyálkás matéria, úgyhogy még lejjebb megyek.

– 34 –

És akkor találkozom vele. Egy kisszéken ül, szőke, mint az én babám lesz, és kislány ő is. Egy eldugott szobában, félhomályban, a sarokban. Odamegyek hozzá, szomorúan néz, én pedig felemelem, és magamhoz ölelem.

Ahogy belső utazásaim során egyre gyakrabban látogatom meg őt is, úgy nyílik ki nekem. Már nem szomorú, bátrabban jön oda hozzám. Aztán az ölembe ül, és én mesélek neki, miközben a haját simogatom. Nem is olyan nehéz szeretnem.

– 35 –

Már szedek fájdalomcsillapítókat.

Testem egy rothadó koporsó, foszladozó bábod. Nem látom, de tudom, érzem. Élve rohadok el. Vajon lesz-e elég idő arra, hogy kibújhass belőle? Mintha az én lelkem születne rögtön újjá, levetve ezt a testet és újat öltve… vagy te itt, én ott születünk meg. Remélem, ugyanakkor, és hátrahagyjuk ezt a nyomorúságos húshalmazt.

– 36 –

Ősz van.

Felébredek, elképzelem a napfelkeltét, és rémülettel tölt el.

Megyek hozzád, beszélek neked, és aztán meglátogatom a kislányt, meg a daganatot. Aztán visszamegyek hozzád, és akkor veszem észre, hogy valami nincs rendben, hogy megváltoztak a színek. Kétségbeesetten hívok oda mindenkit, hogy segítsen, Jézust, Buddhát, Krisnát, Mohammedet, Allahot, Zoroasztert, Lao-Cet, aki csak eszembe jut, de egy idő után megköszönöm nekik és elküldöm őket. Próbálom a színeket visszahozni, a rózsaszínt, a narancsot, majdani hajad aranyszőkeségét. Próbálom a reggeli napfelkeltéket visszaidézni, annak tündöklő színeit. Próbálom átnézni a burkod falát, téged, mindent, mindenedet, de csak szürkét látok. Feketedő szürkeséget.

És aztán a kín, amely égővörös.

– 37 –

Elmentél ma reggel. És én követlek.
Végül mindketten odaát születünk meg.