A mosolygás hamarosan kacagásba fordult, örült örömbe, és csak nevetett, és nevetett, és nem bírta abbahagyni. A kis doboz mindig nála volt, nem vették észre, pedig mindig mindent észrevesznek, árgus szemekkel figyelnek, és ha valami probléma adódna, hát jönnek a szíjak, drótok… De ő túljárt az eszükön, van egy kis doboza, amelyet most ismét megsimogatott, és mosolygott, aztán már röhögött, mert őt aztán figyelhették árgus szemekkel, jól viselte magát, megtanulta még az apjától, milyen az, a szúrós szem, és szart az apjára, legalábbis most már, de még akkor azt is megtanulta, hogyan járjon túl az apja eszén is, hiába döfték át azok a szemek, mindig volt egy kis doboza, amibe elrejtette azt, amit nem akart megmutatni. Úgyhogy ezek sem fognak ki rajta, hiába adják a drótot egymásnak, hogy többen figyelhessék, hogy mindenki figyelhesse, hogy ne legyen egy nyugodt perce sem, mert állandóan nézik, figyelik, zavartan elfordulnak, a háta mögött suskusolnak, hogy mit tesz, és ki ő valójában. Ó, pedig ez egyszerű, ő Adolf, és őt nem lehet csak úgy figyelni, mert egyedül ő figyelheti meg a többieket, ez szabály, ez az ő szabálya, és szerencsére, itt ő parancsol. Ha felmérgesítik, még a végén lerohanja az oroszokat, mint az izraeliek pitymallatkor Egyiptomot, úgyhogy még jó, hogy nem csak itt parancsol, hatvanvalahány milliónak, mert neki is vannak olyan szemei, hanem az egész világ sorsa az ő kezében van, és nem figyelheti senki csak úgy kedvére. Ez megnyugtatja, hogy végre felülkerekedett, hogy végre, nincs fölötte senki, kiverekedte magának, végig a szamárlépcsőn, az apja óta, aki letaknyosozta, és felül került, most végre legfelül van… csak ezek itten, alatta, jóval alatta, alig látja őket, de hát mégis, gyanítja, innen, a magasból, hogy azért mégis valami cselszövés alakul körülötte, és dühös, ezért megsimogatja a kis dobozt a zsebében, és akkor újra mosolyog.
De amikor letekint, látja, hogy ezek a talpnyalók, még csak nem is azok az eszelős zsidók és marxisták, hanem a saját barátai, beleértve Evat, mintha furcsán viselkednének, mintha nem is annyira szeretnék őt, mint ahogy azt mutatják, pedig azt mutatják, és azt is kell érezniük, mert mi mást érezhetnének, szeretetet kell érezniük, meg csodálatot. De mintha ők is sugdosnának, amikor hátat fordít, néha meg az az érzése, figyelik, amióta az a bombamerénylet volt, lehet, hogy azok sem szerették, vagy csak összekeverték, és nem is neki szólt volna az a bomba, hanem Evanak, Himmlernek vagy Speernek, vagy annak a buzi Röhmnek, igaz, az tíz éve hallott, de hát annak úgy kellett lennie, áruló volt, vagy akármelyiknek, de nem neki, ebben biztos, mert ő szeretnivaló. Miért ne volna az, kinek ártott ő, már mindenki megbűnhődött, aki megsértette, az akadémiáról, mert nem látták benne a nagyságot, vagy a többi, aki megalázta, mert megérdemelték, hogy megbűnhődjenek, mert ő nem ezt érdemelte volna, hanem ennél sokkal jobbat, mert már akkor is nagy volt, nagyon-nagy, azok meg nem úgy bántak vele, ahogy nagyon-nagy emberekkel kellene, egy szó, mint száz, alaposan megérdemelték. De neki meg nem kell sok, csak egy könnyű, jó vacsora, hús nélkül, mert nem vérengző fenevad ő, hogy állatok halálát kívánja, és szereti az operát, milyen gyönyörű is az, különösen Wagner zenéje, meg Evahoz is hűséges, imádja őt, imádja, meg úgy általában, nem sok szót szól, főleg nem bántóakat.
De akik most vannak körülötte, látják a nagyságát, elismerik, szeretik, hát biztos nem hagynák cserben, nem fordítanának hátat neki, nem hagynák el őt, hiszen nem bántotta őket, csak jót tett velük. Eva szereti, ez biztos, biztos nagyon szereti, mert különben miért lenne vele, Eva kell neki, fontos, gondoskodik róla, jó hozzá odabújni, olyan, mint mutti, ha meg nem szereti, még mindig itt van ez a kis doboz, amit ugyan másra tartogat, de mégis, jó tudni, hogy érezheti a zsebében, megsimogathatja, és az mindig mosolyt csal az arcára.
No Comments