Kisváros

A kisvárosnak száz lakosa volt. A százból három ember zsarnok volt, kilencvenhét pedig elnyomott, ha úgy nézzük, kik irányították a városka gazdaságát. Ha máshogy nézzük, akkor a zsarnokok és elnyomottak is újabb zsarnokokra és elnyomottakra oszlottak, szülőként, gyermekként, tanítóként, tanítványként, férjként, feleségként, vagy csak úgy. 

Gyakran azonban nem voltak sem egyik, sem másik, csak emberek, álmokkal. Mert ha megint máshogy nézzük, volt három fűszeres, egy postás, egy postaépület a levél elosztó kisasszonnyal, egy piciny kórház egy orvossal, két ápolóval, egy tűzoltóság, amely egy istállóból lett átalakítva, három tűzoltóval, egy szintén apró iskola két tanítóval, és a többiekkel, akik a saját kertjükben, vagy a három nagy gazdaság egyikében dolgoztak, esetleg eladásra termeltek. És volt egy istenük, akit ketten is szolgáltak, bár az egyik csak helyettes volt, és egy építményük, amit az istenük tiszteletére és a dicsérése miatti összejövetelekre építettek. Ezeken az összejöveteleken mindenki részt vett, kivéve a betegeket és a haldoklókat.

A kisváros tehát nem volt igazi kisváros, hanem a nem túl közeli apró falvak pontos mása, de lakói szerették kicsit följebb vinni saját ázsiójukat. 

A „városlakók” élete nem volt könnyű. Lakossága nagy része középkorúakból állt. Még nem öregedtek el, és bár a fiatalság fogyott, de mivel nem voltak hosszú életűek a munka miatt, mert a zsarnokok igazi zsarnokok voltak, így mégis maradt valamiféle egyensúly. 

Száz ember az mindössze száz ember. Mindenki igen jól ismert mindenkit. A nők elfogadták, hogy őket választják, és nem ők választanak, és ugyan, nem is volt olyan sok választási lehetőségük, úgyhogy csak azért imádkozhattak, hogy kiválasztassanak, megtartassanak, jó bánásmódban részesüljenek, és aztán egészségben a párjuk mellett megöregedhessenek. Amíg az idő nem jött el, az ablakon nézelődtek kifelé, miközben még este is szorgoskodtak. Vártak, egyre vártak, hogy valaki feléjük indul, megfogja a kezüket, és viszi őket magával. Azelőtt azt várták, hogy felnőjenek, az után pedig, hogy várandósak legyenek. Persze olyan kevesen laktak itt, hogy többnyire már régről tisztában voltak azzal, ki lesz az ő jövendőbeliük. Így is jó néhányan pártában maradtak. És egyedülálló férfiak is voltak, vagy, mert hajlamiak miatt nem voltak képesek lehorgonyozni, vagy, mert nem kellettek senkinek. Bizony, ilyen is volt. 

Olyan is volt, hogy rosszul házasodtak, de a válást nem nagyon kockáztatták, lévén kicsi volt a választék. Ezért volt az, hogy sokan inkább tűrtek. Az nem jutott eszükbe, hogy más falvakban nézelődjenek. Ez volt az életük, itt volt az életük, minden gyökerük, múltjuk, jelenük, jövőjük. Pontosan ismerték a családfájukat, és gondozták szívükben és temetkezési helyükön is az őseik emlékét. A kisvárosnak története volt, és ehhez ragaszkodtak, mert ez egyben saját, személyes történetük volt. Saját törvényeik, szokásaik, mélyen gyökerező tradícióik alapján tudták, hogy honnan jöttek, és pontosan mi vár rájuk. Elégedetten éldegéltek ezzel a tudattal. Még a zsarnokokat sem bánták, rendben lévőnek találták, hogy ők irányítják az életüket, ami azért mégsem volt olyan szörnyűséges. Legalábbis ennél jobbat nem ismertek. Mert csak százan voltak, és egyikük sem kelt útra még. 

Egyébiránt a városka szép látványt nyújtott. Rendezett portáival, többnyire egyforma házaival, amelyektől csak a zsarnokok, és az istenük szolgáinak házai tértek el, valamint a posta, a fűszeresek, a tűzoltóság, a kórház és az iskola épületei, szemet gyönyörködtető látvány volt. Csupa édes piros tető, kövezett utcák, egyenetlen vonalakban, de valamiféle középpont köré épülve, mögötte a gazdaságokkal.  

Mindez hegyek vonulatai között, a völgyben helyezkedett el, és ezek a hegyek csak barátságosan ölelték körül, éppen védelmezően, nem magaslottak fenyegetően föléje. A hegyekből tiszta vizű patakok csordogáltak, és az időjárás mindig enyhe volt errefelé. 

A hegyek rengeteg jót adtak a vízen kívül is, szelíd lankákban enyhültek a völgy felé, és az egyik ilyen lankán volt például a temetkezési hely, ahol már régóta nem érthető, de az őseiktől örökölt szertartások keretében engedték szabadon halottjaikat. Más lankák örömforrásul szolgáltak, le lehetett csúszni róla, meg lehetett mászni, sétálni vagy elbújni a fák között, heverészni rétjein, virágcsokrot szedni, élvezni a napsütést. Bár nem mondhatni, hogy a lakók túl romantikusak lettek volna. Valójában a szerelmet sem nagyon ismerték. De gyermekeikkel jól bántak, és ők szerették ezeket a lankákat.

A repülőgép éppen az egyik ilyen lankára esett le. Senki sem tudta, honnan érkezett, csak találgattak, ahogy a füstölgő roncshoz szaladtak. Sok halott volt. Majdnem mindenki meghalt, csak egyetlen férfi maradt életben. Őt a kórházba vitték, a többieket pedig eltemették, de nem a saját temetőjükben, hanem azon a lankán, ahol a gép leesett. Igaz, szép emlékeket állítottak, és a tisztességet is rendesen megadták. 

A városkát enyhe izgalom járta át. Várták a híreket a kórházból, hogy amikor a férfi magához tér, ugyan mit mesél majd. Addig csak szájról szájra jártak a jobban értesültek szavai, elsősorban a férfiról, akit úgy írtak le azok, akik látták, hogy közepesen magas, közepesen sovány, szép, olajos bőrű, sötét hajú, és elég fiatal, de már felnőtt. 

Ellátták a sebeit, de két álló hétig nem tért magához, csukott szemmel pihent, nyugodt arccal, mint egy szobor. Két hét múlva kinyitotta a szemét, és így a többiek most már azt is tudták, hogy azok is szép sötétek. De mást nem tudtak meg. A tágra nyílt, csodálkozó szemekből kiderült, hogy a férfi mindent elfelejtett, még a beszéd képességét is. 

A lakók sorra a látogatására indultak, no nem azért, mintha olyan szívélyesek lettek volna, hanem inkább kíváncsiságuktól hajtva. Persze, kedvesek voltak mindahányan, megrakva ajándékokkal, élelemmel, buzgalommal, de valamiért mégis úgy érezték a látogatás végeztével, hoppon maradtak. 

Mert a férfi csak nézett rájuk, nagy, sötét, kedves szemeivel. 

A lakók nem adták fel. Valamiféle ki nem mondott verseny alakult közöttük, vajon melyiküknél történik meg a csoda, hogy visszatér a férfi emlékezete, vagy legalábbis a legkisebb változásról ők számolhassanak be. 

De a férfi csak hallgatott, és ha mosolyogtak rá, ő is mosolygott. 

Sorra jutott az eszébe ugyanaz mindenkinek, mégpedig hogy tanítani fogják. Megtanítják a beszédre, hogy megtudják tőle, amit hallani szeretnének. 

Elsősorban az asszonyok jártak hozzá, akikben felébresztette az anyai természetet, no meg persze a csillapíthatatlan kíváncsiság természetét. Néhánynak titokban tetszett is a férfi, de be nem vallotta volna egyik sem, sem másnak, sem önmagának. 

A férfi, amikor először nyitotta ki a szemét, furcsán érezte magát. Nem tudta szavakba önteni, mert nem voltak neki olyanok, de határozottan elképedt. Azt érzékelte, hogy ő valamibe be van zárva, és hogy az a valami az nagyon furcsa, kiáll belőle mindenféle, és hogy ha akarja, mozgatni tudja ezt a valamit, sőt, külön ezeket a kiállókat is. Néha valami folyékonyt és meleget érzett maga alatt, és ilyenkor jött valaki, akin felismert néhány, az övéhez hasonló kiálló dolgot, meg egyebet, de azért mégis különbözött, főleg az egész valami elhelyezkedését tekintve. Mintha elforgatták volna az összes többi valamit, akik egyre többen voltak, hozzá képest. A valamik néha lehajtogatták magukat egy még furcsább valamire. Azért volt az még furcsább, mert egyáltalán nem mozgott, csak volt, végig ott volt, mellette. Csodálkozott, hogy annak nem kell felül betölteni valamit, ahogy az ő valamijébe szoktak, és alul nem folyik ki belőle semmi. 

A széken tehát többnyire ült valaki, és beszélt hozzá. 

A férfi azt találta a legfurcsábbnak, hogy a valamiken felül van egy golyó, és azokon van még két golyó, amit ide-oda mozgatnak, és van egy olyan rés is, amin keresztül folyton hangokat adnak ki. Néha meg megmozdítják a valamijük egyik kiálló részét, és az ő valamijére teszik. Nem tudta, miért. De érezte, hogy melegebbek, mint az a másik, még furcsább valami, ami sosem megy el, nem töltik, nem folyat, és nem mozog rés semmilyen golyón rajta. 

Maga előtt, fölött és maga mellett fehérséget látott, az egyiken furcsa résszel, egy olyannal, amin, vagy amiben sok más folt volt, és ahonnan néha beáramlott valami. Ez a valami kellemes volt, és gyakran más, de azt nem tudta, milyen módon. A másik fehér egy része is néha megváltozott, és akkor meglátott egy olyan másik valamit, ami egyre nagyobb lett, aztán, amikor a legnagyobb volt, furcsán lehajtogatta magát a még furcsább valamire, és csak utána kezdte el a rést mozgatni a golyóján, meg az ő valamijére tenni az egyik kiállóját. 

Megfigyeléseket végzett a valamin, amiben ő volt. Megfigyelte, hogy az sem mozdulatlan, ha lenézett, egy kicsit egyszer emelkedett a valami valamije, egyszer süllyedt. Megfigyelte, hogy ha becsukja a rést a golyóján (mert biztos amibe öntik a valamit, az olyan, mint az elforgatottak golyóján lévő rés), és a kezeivel befogja közben a golyón lévő golyók alatti és rés közötti valamit, akkor nem emelkedik és süllyed lejjebb, hanem megáll, és ő neki meg egyszer csak ki kell nyitnia a rést, vagy el kell engednie azt a másikat, és akkor egy kicsit még valami kényelmetlen, de utána jó, viszont megint ugyanúgy süllyed és emelkedik ott lejjebb. 

Aztán megfigyelte, hogy más hangokat is hall, nem csak a mellette lévő fehéren lévő foltokon keresztül, vagy a lehajtogatott valamik résén keresztül, hanem a saját valamijéből is, az alattról, ami emelkedett és süllyedt. Furcsa hangok voltak ezek, nem olyanok, mint ha a golyók réséből jöttek volna. 

Néha, ha a közelebbi kiálló valamikkel megnyomkodta ezt a részt, akkor még lejjebb valamit érzett, mint ami a falon a zöldről áramlik, csak egy kicsit máshogy, és még furcsább hangot hallott. 

A közelebbi kiálló valamiket fedezte fel persze legelőbb, a golyója elé emelte, megnézegette, aztán a golyóra ejtette, ami nem volt kellemes érzés. Ebből rájött, hogy a golyó és a kiálló valamik valahogyan összefüggenek. 

Aztán óvatosabban tette megint a golyóra a kiálló valamit, és akkor azt tapasztalta, hogy eltűnt minden. Amikor elvette, újra előjött minden. 

Amikor a kiállót megint visszarakta, akkor megint eltűnt minden, amikor pedig kicsit feljebb vitte a golyón, akkor meg valami nagyon-nagyon furcsát érzett, és az volt a különös, hogy a furcsában viszont nem érzett semmit, ezért azt gondolta, az már valami más, nincs köze a golyóhoz, úgyhogy jól megrángatta, és akkor mégis érezte. Még följebb ment, és akkor meg puhát érzett. De azt hiába rángatta, nem volt összeköttetésben a golyóval. 

Összességében véve, az égvilágon semmit sem értett. 

Hónapok teltek el így. A lakók jöttek, rendületlenül, és beszéltek hozzá. El voltak képedve ezen az eseten, hát most már nem hagyhatták annyiban, meg kellett fejteniük a titkot mindenáron. A férfi valamit fejlődött, már nem rebbentek ide-oda a szemei, és felemelte egy kicsit a fejét is. Aztán érthetetlen hangokat kezdett kiadni. 

A férfi tudott már hangokat kiadni a résen. Ennek nagyon örült, mert úgy érezte, azért jön az a sok hang hozzá a másik valamik résein, mert azt akarják, hogy ő is ezt csinálja, és büszke volt, hogy tudja csinálni, de igazából nem volt semmi közölnivalója. 

Aztán volt, hogy azt érezte, a valamikből kiálló valamik odanyúlnak hozzá, de most máshogy, és eddig meg nem vizsgált helyen kellemetlent érzett, aztán hirtelen máshogy látott mindent, és akkor a valamikből kiálló valamik elmentek az ő eddig meg nem vizsgált valamijéről, és akkor ő hirtelen elmosódva látott mindent, és aztán hirtelen megint mindent úgy, ahogy azelőtt. 

Nem kevés gyakorlással azonban sikerült végül elérni a bejáró asszonyoknak, hogy ha felültetik, akkor néhány másodpercre úgy is maradjon. Amikor váltották egymást, vagy bárhol összefutottak, valamelyik fűszeresnél, a postaépületben vagy az iskolában, megvitatták ezeket a semmi kis előrelépéseket, általában azonban tanácstalan hallgatással zárultak beszélgetéseik. Több levelet is útjukra bocsátottak a környező falvakba, hogy érdeklődjenek a repülőgépről, ugyan honnan jöhetett, hová tarthatott, de nem jártak eredménnyel ezek a nyomozások. 

Ismét pár hónap eltelt, és a férfi már tudott úgy lenni, ahogy azt a másik valamik akarták, sőt, ő is elforgatta magát, és úgy gondolta, hasonlatosan van, mint amikor a másik valamik le vannak hajtogatva a hideg valamire, de ő meleg valamin van, és egy kicsit magasabban, és a nagy kiálló valamijeit nagyon vidáman tudja mozgatni. Most azokat is tüzetesen megvizsgálta, és látta, hogy egészen hosszúak, bár köztük van egy rövidebb is, igen, amiből néha az a meleg jön, de a hosszú valamik meg további, kicsi valamikben végződnek. Megszámlálhatatlan sok és furcsa valamik voltak összesen tehát rajta. 

Az asszonyok számára szívet melengető látványt nyújtott, ahogy az ágy szélén ült, furcsa hangokat adott ki, mosolygott, és lóbálta csupasz lábait, amik, meg kell jegyezni, igen ingerlően hatottak rájuk. Több hónap együttlét után majd minden asszony megszerette, sőt, kicsit bele is szeretett. 

A férjek erről mit sem tudtak, de mégsem nézték jó szemmel, hogy asszonyuk bejárkál ehhez az idegenhez. A zsarnokok sem nézték jó szemmel, egyszerűen azért, mert zsarnokok voltak, és természetükből fakadóan nem állhatták az ilyesmit.

Az asszonyok meg köptek rájuk. Persze a maguk módján, hízelkedve, elhessegetve a témát. Mégis, most először volt az, hogy ha csak legbelül is, de ellenálltak. 

A férfi elforgatva, a hosszú kiállókat vadul mozgatva produkálta magát, és közben hangokat is adott ki. Érezte, hogy tetszik, amit csinál, mert a másik valami golyójának résén kijövő hang más volt ilyenkor, lágyabb. Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nagyobb a golyó, míg csak az egyik kisgolyót látja rajta, de azt is olyan furcsán, és a rés az ő (feltehető) résére tapad, és furcsa, meleg, folyékonyt érez, hasonlatosat ahhoz, ami alul jön ki, meg amit betöltenek fent, de mégis más. Rossz volt, először is, azért, mert a másik golyó úgy megváltozott, másodszor is, mert emlékezett még, amikor a közelebbi kiálló valamiket a golyóján a kis golyók és a rés közötti részre tette, a rést meg becsukta, és akkor kellemetlen volt, mint ahogy most is, és csak amikor elment a rés, és a golyó ugyanolyan lett, akkor kezdett süllyedni és emelkedni megint ott, kicsit lejjebb. 

Ez az asszony nem számolt be aztán erről a többi asszonynak, mint ahogy azok sem, miután mindegyik sorra adott a férfinek egy csókot. Ez lett az asszonyok második titka, ott abban a kisvárosban, ahol soha azelőtt nem volt titok, minden olyan egyszerű és kiszámítható volt. Az asszonyok kicsit másképpen érezték magukat, úgy, mint amikor megfázáskor kapart a torkuk. És más módon is másképp érezték magukat, annak ellenére, hogy érezték, kapar a torkuk, nem tudtak ellenállni valami sokkal nagyobbnak, ami vitte őket mindig, be a piciny kórházba. 

Valaki javasolta, miután felállítani hiába próbálták a férfit, hogy tegyenek takarókat a földre, hátha ott jobban tud mozogni. Leemelték az ágyról, és letették a pihe-puha dunyhákra. Csodák csodájára a férfi fordult egyet, a hasára került, és még a fejét is felemelte egy rövid időre. Nem sokkal később már a térdein rugózott, és a karjain támaszkodott. Az asszonyok elolvadtak, mert a férfi önkéntelenül viszonozta mosolyukat. 

Az asszonyok az ápolóknak alig hagytak tennivalót, sőt, egymással versengve szaladtak, hogy borotválják, etessék, itassák, csodálják, ahogy a férfi négykézláb mórikálja magát. 

A férfi azt érezte, egyre gyakrabban lesz egyre nagyobb egy-egy kiálló valami, aztán érzi magán azt a valamit, sőt, az egész valamit, amiből a kiálló kiáll, érzi az ő egész valamijén. Akkor észrevette, hogy azok a valamik is közelről emelkednek és süllyednek ott, ahol ő is, sőt, valami mélyről jövő dübörgést is hallott, de ott a többi valaminek van még két kiálló valamije is. Azt szűrte le, hogy a többi valaminek még sokkal több kiállója van, mint neki, annyira sok, hogy az már felfoghatatlan. Igaz, ezek a kiállók mások voltak, puhábbak, mint az összes többi kiálló. Aztán a másik valamik közelebbi kiállói odanyúltak, ahol ő egyszer azt a furcsát érezte, de a furcsában nem érzett viszont semmit, csak amikor megrángatta. Ott a kiállók mozogtak, ritmusosan, mindig ugyanúgy. Ő kezdte megszeretni ezt, kellemesnek tapasztalta. 

Mialatt a nők sorban ölükben ringatták és a haját simogatták az idegennek, a férfiak összegyűltek a Nagy Fa alatt, ahol össze szoktak gyűlni, mert most már mindegyiket igen piszkálta a kialakult helyzet, és megpróbáltak dűlőre jutni, hogy mi legyen. Sok mámorító nedűt is hoztak azonban magukkal, ami szintén szokásuk volt, és a vége az lett, hogy semmire sem jutottak, ellenben elég későn és eléggé dülöngélve értek haza asszonyaikhoz.

A nők is összegyűltek a Sok Kis Fa között, vagyis a környékbeli erdőben, ahol a gyermekeikkel játszani szoktak, és bár most már egymás előtt sem beszélhettek nyíltan, mégis egységesen arra jutottak, nincs komoly veszély, de ha van, akkor majd ők megvédik tőle a férfit. Először mondták ki az engedetlenséget, még ha csak maguk között is. 

Egy év után a férfi kimondta az első szavakat. Kapaszkodva ugyan, de már állni is tudott, kissé remegő lábakkal. Így állt most is, majd nagyra nyitotta a száját, és úgy formálva a hangokat a következőképpen szólt: „ki vagy?”

A hír futótűzként terjedt az asszonyok között. Azt hitték, végre, visszatért a férfi emlékezete. A legtöbben azonban titkon sajnálták a dolgot, mert azt gondolták, ha emlékszik, visszamegy a férfi oda, ahová való. 

De amikor beszaladták hozzá, és ő csak azt ismételte, „ki vagy, ki vagy?”, és semmi mást nem volt hajlandó mondani, rájöttek, hogy csak tanulja a beszédet, és azt mondta ki először, amit eddig a legtöbbször hallott. 

Dédelgették, babusgatták tovább, ő pedig örömmel mászott négykézláb, állt remegő lábain, és ismételte ezt a két szót. 

Az asszonyok újult erővel tanították, sorban egymás után, és ahogy beszéltek hozzá, egyre több mindent mondtak el neki. Tudták, hogy nem érti őket, de mégis, olyan nagyon figyelt, mint ahogy még soha férfi nem figyelt rájuk, és ettől megnyíltak. Lassan olyan gondolatokat osztottak meg vele, amikről nem is tudták, hogy a sajátjaik lettek volna. Néha még sírtak is, és olyankor a férfi arcán hasonlóan nagy könnycseppek gurultak le. 

Az asszonyok elgondolkozva mentek hazafelé. Homályosan érezték, hogy valami történik velük, hogy valami változik. 

A férfiak még homályosabban, és addigi természetüktől még eltérőbb módon, de szintén éreztek valamit. Dühük újra magasba csapott, és ismét találkoztak a Nagy Fa alatt. Onnan, a mámorító nedű elfogyasztása után, egyenest a piciny kórházba mentek. 

A férfi örömöt érzett a puha kiállókon. Örömöt érzett, amikor azok a rések a golyókon mozogtak, és hangokat adtak ki magukból. Kicsit értett már ahhoz, hogy hogyan változnak meg időnként ezek a hangok, meg a kis golyók és egyebek a nagy golyón, de nagyon figyelt, hogy még több mindent értsen a nagy golyók és kis golyók, meg kiállók összefüggéseiből. Ha mindezek valahogyan átrendeződtek, vagy valami folyni kezdett a kis golyókból, akkor ő önkéntelenül utánozta azt. 

Egyszer azt látta, hogy egyszerre sok valami lesz egyre nagyobb, és amikor a legnagyobbak lettek, akkor a rések mozogni kezdenek, és hangokat adnak ki. Új volt ez a tapasztalat, mert még ilyen sok rés meg hang egyszerre nem volt, és egyenként is, olyan mások voltak ezek a hangok, mint az eddigiek. Kicsit olyanok voltak, mint amikor ő a süllyedő-emelkedője alatti részt megnyomja a közelebbi kiállóival és az néha hangot ad ki. Azt is megfigyelte, hogy ezeknek a másoknak itt csak annyi kiállójuk van, mint neki, a puhák hiányoznak az emelkedő-süllyedőről.

Aztán azt látta, hogy ezeknek a másik valamiknek a közeli kiállóik felé lendülnek, de aztán nem érezte az ő valamilyén a meleget, hanem semmit sem érzett. Az ő kiálló valamijük, meg az ő nagy valamije nem érintkezett, biztos ez volt a baj, ezért nem érzett meleget. 

Viccesnek találta, és mosolygott, aztán pedig, hogy örömöt szerezzen, felült, lóbálta a nagy kiállóit, és azt ismételte, hogy „ki vagy, ki vagy?”. 

A férfiak meghökkentek, mert hiába kiabáltak és fenyegetőztek, az idegen csak mosolygott rájuk, és badarságokat ismételt. Elbizonytalanodtak, hogy mitévők legyenek. Hosszas tanakodás után azt mondták, asszonyaiknak lehet igaza, hogy az idegen ártatlan, vagy ha nem is az, de olyan lehet, mint a szomszédos falu bolondja, akiről már hallottak, és ismét dolguk végezetlenül hordták el magukat. 

Az asszonyok hát nem törődtek evvel sem, jártak be ezután is. A férfi, aki olyan kedvessé vált számukra, erősen kapaszkodva és imbolyogva megtette az első lépéseket is. 

A férfinek ez új volt. Azt tapasztalta, hogy ha az egyik nagy kiállóját a másik elé teszi, majd a másikat az egyik elé, akkor megváltozik minden, amit a nagy valamiben érzékel, meg amit a kis golyókon (biztos neki is van) át érzékel, meg amit a többi valamin érzékel. Ugyanis a többi valami ilyenkor összeütötte a közelebbi kiállóit, és ez hangot adott ki. Úgy vette észre, hogy szoros összefüggésben van az, hogy ő az egyik nagy kiállóját a másik elé teszi, meg az, hogy a másik valamik a két közelebbi kiállóikkal hangot adnak ki. Mivel ezután pedig az következett, hogy a puha valamiket érzi megint egészen közelről, így nagy lelkesedéssel gyakorolta a nagy kiállóinak mozgatását. 

Talán buta sem volt, ezért megfigyelte azt is, hogy a többi valami is így rakosgatja a nagy kiállóit, és amikor ezt teszik, akkor lesznek egyre nagyobbak. Azt gondolta tehát, hogy a nagy valamik rakosgatásával ő is nagyobb lesz. Ez mulattatta. 

Leszámítva a szerencsétlenség eredményét, az emlékezőképességével sem lehetett baj, mert megjegyezte, hogy amikor a másik valami rése mozog, és a közelebbi kiálló felé nyúlik, annak is különösen egy egyik kicsi kiállója, akkor gyakran hallja, hogy „ki vagy”. Ezért azt gondolta, hogy a másik valamiknek ez különösen fontos, ismételte hát. 

A beszéd képességének elsajátításában azonban tovább nem nagyon jutottak. Érthetetlen módon a férfi nem mondta az asszonyok után, amikor azok a lábához értek, hogy „láb”, vagy ami még jobban fájt nekik, amikor önmagukra mutattak, az ő nevüket. 

De a mozgásban szépen haladtak előre. A férfi már kevésbé volt bizonytalan, amikor a lábain állt, és ugyan segítséggel, de egyre több lépést volt képes megtenni. Végigjárt a falak mentén, és amikor elfáradt, visszafektették az ágyra, de előbb keblükre vonták, és simogatták még egy darabon. 

A férfi nem csak azt érezte, hogy ő egyre nagyobb lesz, ahogy egyik valamijét a másik után rakja, hanem azt is, hogy azok a fehérek is meg tudnak nőni. Amikor pedig a legnagyobbak, akkor ő úgy látja, hogy olyan nagyok, hogy nem is látja rendesen őket. A közelebbi kiállóival megsimogatta a fehéreket, mert tapasztalatból tudta, hogy azt szereti a többi valami, igaz, leginkább azok, amelyek melegebbek, mert ez hideg volt, és amelyeken mozog a rés. Ahogy rakta egymás elé a kiállóit, eljutott a foltos részhez is, és akkor észrevette, hogy ez valójában megint egy rés, csak nagyobb, és persze egész más hangok jönnek rajta keresztül. Látta, hogy a foltok valamikké formálódnak, de azt nem értette, hogy mivé. Mert a foltok közül volt, amelyiknek egyáltalán nem voltak kiállói, és volt, amelyiknek lent nem volt, csak egy, és fent meg nagyon sok, kicsi. És azokon még sokkal több, egészen parányi kiállók voltak. A fehéren elmozdítottak valamit (már megint, újabb kiállók), ő meg valami enyhe cirógatást érzett a nagy golyóján. Határtalanul lelkes volt. 

Elérkezett a nap, amikor némi szervezkedés után egyszerre nem egy, hanem három asszony ment be hozzá. A férfi olyan biztosan járkált már fel-alá, hogy úgy döntöttek, kiviszik a piciny szobából. Megfogták hát, kedvesen biztatták, és kifordultak vele az épületből. Éppen az ablaka alá vitték, amelyből a városka egy darabja, néhány épülete, meg a kórházat közvetlenül övező piciny park fái látszottak. Sétáltak ott egy keveset, majd leültették egy padra.

A férfi lelkesedése nem ismert határokat. Valahogy kitágult minden, több lett, még érdekesebb. Annyi mindent látott, hogy egyelőre nem is tudta hova rakni azokat. Folyton nyújtogatta a közelebbi kiállóit, hogy megérintse a többi valamit, volt, amelyet nem tudott megérinteni (a messzebb lévő házakat), de volt, amelyet igen, az alul kevesebb, felül több kiállóval rendelkező valamiket. Ezek melegebbek voltak, ismét, és ő mindkét kiállójával átfogta őket, nagy golyóját meg odatartotta nekik, bár nem voltak olyan puhák, mint azoknak a másik valamiknek a puha kiállóik. Azért nagyon jó érzés volt, és úgy maradt egy darabig. Aztán a többi valamik arrébb vonták, hogy neki muszáj volt az egyik nagy kiállóját a másik elé rakni, aztán pedig lehajtogatták magukat egy olyan furcsa valamire, amilyet már látott, csak ez nagyobb volt, és mert lehúzták, ő is lehajtogatta az egész valamijét.

Ez után minden asszony megsétáltatta, és a park egy-egy padján üldögélve fejezték be a látogatásaikat. Beszéltek hozzá, bár ő csak azt ismételte, „ki vagy, ki vagy”, és mosolygott. Az asszonyok önkéntelenül is próbáltak válaszolni, és elmesélték, hogy ők ennek és ennek a gyermekei. Aztán elmesélték, hogy ők ennek és ennek a feleségei. Aztán elmesélték, hogy ők ennek és ennek az édesanyjai. Aztán elmesélték, hogy ezt meg azt csinálják. De hazafelé furcsa hiányérzet támadt bennük. 

A férfi gyűjtögette a tapasztalatait. Most már tudta, hogy van neki egy nagy valamije, amibe, mintha be lenne zárva, de azért nem olyan rossz, és ennek a valaminek vannak kiállói, meg egyebei, és azoknak van egy-egy jellegzetessége, mint például, az egyiken csak bemegy valami, egy másikon csak kijön valami, meg van neki sok másik valamije is, a puha kiállókkal, résekkel, hangokkal, meg van neki még egyéb sok valamije is, olyanok, amik nem lesznek nagyobbak, csak ha ő rakosgatja egymás elé a nagy kiállóit, és ezek közül van, amelyik hidegebb, van, amelyik melegebb, és van, amire lehajtogathatja azt a valamijét, amibe zárva van. Úgy érezte, nagyon sok mindene van, és nagyon elégedett volt. 

Teltek-múltak a hónapok, de a helyzet nem sokat változott. A férfi mintha nem fejlődött volna tovább, ellenben mindig mosolygott, és örült minden egyes asszonynak, széknek, fának, padnak. 

A férfi valójában mégis újabbat tanult: a nagyobb, hidegebb, furcsa valamit, amire egymáshoz közelebb hajtogatódtak le az ő nagy valamije, meg a másik valamik, miután sokat rakosgatták egymás elé a nagy kiálló valamijüket, összekötötte most már a rések élénk mozgásával. Azt gondolta, különös kapcsolat van a nagyobb, hidegebb, furcsa valami, és a rések mozgása között. Ő is mozgatta ezért a rését, és hallatta azokat a hangokat, amiket a másik valamiktől is hallott. 

Az asszonyok hallották a férfit, ahogy kérdezgeti, „ki vagy, ki vagy”, de nem tudták, mit feleljenek. Meséltek neki mindenféléről, apró-cseprő dolgaikról, nappalaikról, éjszakáikról. Hiányérzetüket és elégedetlenségüket hazavitték, amely ezen túl mindig ott motoszkált bennük. 

Keresni kezdtek. Először városkájukban, az utcákon, a kövezeten, a házfalakon, a kertekben, saját otthonaikban. 

Aztán kimentek az ősök sírjához, és elnézték egy darabig, hátha sikerül megfejteniük valamit. Aztán mindennapi tevékenységeiket vették sorra, de ott sem lelték a választ. 

Férjeikhez fordultak, gyermekeikhez, kutatták bennük, amit tudniuk kellene, de nem találták meg. 

A férfiak és a gyermekek nem tudták mire vélni asszonyuk és anyjuk viselkedését. Nem tűnt fel ugyan sok nekik, épp csak hogy másképpen néznek rájuk. Az asszonyok tovább adták a kérdést, immár némán, csak a szemükkel.  

Az asszonyok nem találták a választ. Észrevették azonban, hogy elkelne még több virág, ezért káprázatos színű, buja illatú palántákat ültettek. Észrevették, hogy a sírok elhanyagoltak, ezért rendbe tették azokat. Észrevették, hogy otthonukba elkelne még valami szép, de nem tudták, mi legyen az. Papírost fogtak, meg kendőket, vásznat, és rajzolni, festeni kezdtek rájuk. Ügyetlen próbálkozásaik után hamar megtalálták, hogyan lehet a színeket olyan harmóniában rendezni egymás mellé, hogy az szemet gyönyörködtető látványt nyújtson. Műveiket kitették a falakra, és egyre újabbakat készítettek.

Aztán bementek a férfihoz, kisétáltak vele a parkba, tettek néhány kört, majd leültek a padra. A férfi mosolygott, és odabújt, amikor magukhoz vonták őt, és mozgatta a rését, továbbra is ugyanazt a kérdést ismételve. Az asszonyok elmesélték, hogy merre jártak, mit tapasztaltak, de válaszolni most sem tudtak. 

Hazatértek, és újra elmerültek az alkotásban. A színek és formák lelkük egyre mélyebb rétegeit nyitotta meg. Úgy érezték, jó úton járnak a keresésben, de szavakkal mégsem tudnák ezt kifejezni. Annyira elmerültek azonban tevékenységükben, hogy a szavak már nem is voltak olyan fontosak számukra. 

Visszamentek a férfihoz, és a padon már kevesebbet fecsegtek. Csak tartották őt, magukhoz ölelve. Hazafelé olyan szemmel néztek mindent, ami az útjukba akadt, amely látást csakis a színeikkel és formáikkal való munka során szerezhettek. Kinyílt számukra a világ, minden kő, épület, fa, madár és növény beszédesebbé vált. Elnézték őket, és csodálták, ahogy a fény játszik rajtuk, megváltoztatja azokat. 

Kimentek gyakran, a nap különböző szakában, és figyelték, hogyan változtat meg a fény egy-egy dolgot. Otthon mindezen tapasztalataikat belevitték most már mindennapossá vált tevékenységeikbe, és egyre szebb és finomabb munkák kerültek ki a kezük közül. 

Ahogy érzékennyé váltak a világra, érzékennyé váltak más lakók felé is. Különös összetartás alakult az asszonyok között, olyan érzése az összetartozásnak, ami azelőtt nem volt. Mindannyian tudták, amit tudnak. 

Férjeikkel és gyermekeikkel is máshogy bántak ezen túl. Őszintébben, nyitottabban, különös kíváncsisággal. Feltárták nekik lelküket, és eddig nem ismert büszkeség töltötte el őket gyermekeik láttán.

Amikor a férfival újra a padon ültek, most már képesek voltak válaszolni. A férfi azt kérdezte, „ki vagy?”, és ők azt felelték: „teremtő”.

A férfiak most már nem gyűltek össze a Nagy Fa alatt. Egyedül próbálták megfejteni a némán átadott kérdést, és asszonyaik különös viselkedését. Volt, amelyiknek sikerült, és megértette valahol belül, hogy mi zajlik asszonyában. Hasonlóképpen viszonozta azt, és éjszaka újfajta érzésekkel bújt mellé az ágyba. Lassan beszélgetni is kezdtek, és ráébredtek, most ismerik meg igazán a másikat, önmagukat.

Voltak azonban, akiknek nem sikerült megértenie asszonyukat. Idegenkedve figyelték, mi történik azokkal, és képtelenek voltak őket követni. Úgy érezték, asszonyuk elsétált mellettük, otthagyva őket állva. 

Ezen férfiak egyikét nem hagyta nyugodni a dolog. Addig tanakodott, míg elment végül a kórházba, az idegenhez, hogy megértse, mi történik az ő városával, asszonyával, és önmagával. Az idegen csak mosolygott, és mert tudta, hogy hívják a férfit, a nevén szólította őt: „Ki Vagy”.  

A zsarnokok pedig mindebből semmit sem érzékeltek.