Itt állok Önök előtt, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, pőrén, 37 évesen, és teljesen tanácstalanul.
A nagymamám apáca akart lenni, de inkább férjhez ment. Megcsalták, becsapták, és soha életében nem volt orgazmusa.
Anyám korán ment férjhez, naívan, ártatlanul. Megcsalták, becsapták, és egész életében gyerekeit egyedül nevelő anya maradt – a második házassága alatt is.
Én már egészen korán nemet üvöltöttem minderre, és minden fiút megvertem a környéken.
Apám elhagyott, és egész eddigi életemben kerestem, bottal ütöttem a kihűlt nyomát. Álmaimban úgy szerepelt, mint aki nemrég még épp ott volt, de már nincs. Találkozni nem lehet vele.
Kerestem szorgalmasan, jutalmazva, kiemelkedve, megdícsérve, kerestem részegen, bedrogozva, beájulva, öntudatlanságban, kerestem számtalan másik férfiban, kerestem keresőn, tudatosságban, felfelé törve, megvilágosodni akarva, és kerestem a filozófusok igazságaiban.
Kerestem aktivitásban, passzivitásban, megadásban, elvágyódásban, elmúlásban, magyarázatokban, fogalmi keretekben, megértésben. Kerestem a fejemben, füstfelhőbe burkolt gondolataim közt.
A testem közben felnőtt, és nyaktól lefelé hibernálódott, érzéketlenné vált. Csinos alakja lett a rákényszerített fogyókúrák és edzések hatására. Megfelelő maszkot és ruhákat kapott a társadalmi megnyilvánuláshoz. Az üvöltés egészen boszorult, valahova mélyre. A szabályok betartásával még mindig probléma volt, úgyhogy kénytelen lett öngondoskodó magánvállalkozóvá lenni. Igazi self-made woman, aki megcsinálta. Erős, független, senkitől és semmitől nem fél, hegeszt, betonoz, fúr-farag, és még étterembe is el tudja vinni magát. De a munkája szégyenteljes, és tárgyainak állapota valami belső romlásról árulkodik. Az áruba bocsátott test alapérzése a nihil, az üresség, a mélységesen mély szégyen.
Az eszes, bölcs, mindent látott és mindent értő fej meg úgy tesz, mintha nem az egyre ismétlődő gondolatkörök zártságába kapaszkodna, kétségbeesetten. Egy magyarázatba, az utolsó mentsvárba, az elkerülésre. A magyarázat maga az, hogy itt bármi megérthető, ésszel felfejthető, értelmes világkép kialakítható. Úgy tesz, mintha semmi sem szólna férfiakról és pénzről (soha meg nem kapott szeretetről), hanem valami saját útról, az önmegalkotásról, a jobbá válásról. Egy folyton ki nem elégülő éhség csillapításáról.
Aztán jön egy férfi. Egy megcsalt, becsapott anya nevelte fel. A felvett szerepek közül némelyik éppen megfelelő az ő saját keresésének.
Egy találkozás a másikkal, a saját arccal, a tükörben. Csodálatos társak egymásnak, éppen a szükségest nyújtják. Megérintik egymásban önnön illúzióikat. Az összeolvadás, az egység lehetősége vad örömmel tölti el őket. Testük összefonódik, ekkor érez, fejük mérföldekkel magasabban, a Szellemben egyesül.
Aztán szétválnak, és kiderül a különbözőség, a pici, magára hagyott lélek ordítva kap a másik után. Sírva, kiabálva vádolja, hogy a másik nem ezt ígérte. Az éhség mindennél erősebben tör elő, megismerve az édes nektár ízét, ami csillapíthatná.
A nő teste és a lelke minden hónapban vérzik, a méhe abortuszoktól üres. Minden megcsalt nő és erőszakból született gyerek kollektív tudata sejtszinten van belé égetve. A Férfi nem biztonságos otthont épít és védelmez, hanem társadalmi sikerek után kajtat. A házikó előtt a fűben nem gyerekek és állatok ugrándoznak, hanem autók állnak a betonon.
Mit tegyenek? Köteleződjenek el, nyújtsanak abszolút garanciát, szorítsák egészen megnyugtató-fojtóra a hurkot? Hogyan lehetne elérni azt, a fejük felett, ami után csak kinyújtott karokkal ácsingóznak? Ami olyan közel van, de képtelenek megfogni? Elemelik tekintetüket onnan és egymásra néznek, kinyújtott karjuk most a másikra mutat: Te tetted ezt velem! Te teszed, és mindig is te tetted, gyűlöllek!
Megállíthatatlanul törnek elő a vádak, semmi sem szab gátat neki. Valami eltörött és pusztítani akar, mindent törve-zúzva látni. A sebre maró savat locsolni. Beszélni, beszélni, beszélni, sírva, kiabálva, csak mondani, vég nélkül, magyarázni, hogy értse meg végre, legyen megértés, legyen egyetértés, legyen végre vége… Kikényszerítve, háborúzva béke.
Aztán egyszer elfogynak a szavak, nem lehet mit mondani, nem lehet már mit magyarázni. Nincs mit többé hazudni, a seb feltárult, nem lehet elfedni. Szivárog, majd ömlik a genny, a vér, a fájdalom belőle. Ott lüktet a nyers hús.
Még kétségbeesetten ki akarnak lépni belőle, elfojtani, eltakarni, tovább hazudni róla, és visszafagyasztani a testet, de már nem megy, kiderült a dolog. A harag és a fájdalom bugyog, és a két test egymástól elhatárolódik: mentsd meg magad te!
A fájdalom egyedül marad. A másik nem segít, a másik nem gyógyít. A gyász, a veszteség megint a bánatba dermed.
A feloldás, a jóvátétel keresése folytatódik.
Hát én kérdem Önöket ezek után: milyen legyen a nő szerepe?
A nő szerepe legyen bármilyen. Szerintem azonban az igazi nő a szerepek keresésének feladásakor szüli meg önnön magát, fájdalmas vajúdás során.
Becsukom a szemem nappal, és becsukom a telihold alatt. Már ráncosan is hagyom magam annak a gyereknek lenni, aki éppen sír. Visszaharcolom magamnak a saját testem, bebarangolom annak minden zugát, visszatöltöm elveszett érzéseimet. Visszaveszem melleimet a férfitól, amik nem tápláltak gyereket, visszaveszem a hibákat a másiktól, és amikor kinyitom a szemem, a mélyére hatoltam saját szerepeimnek, és teljes felelősséget vállaltam a kapcsolataimért.
No Comments