Erdő

Posted on 2007-06-26 by admin

Sötét volt még, amikor ütést érzett, ez volt az útravaló.

Hajnal rohant az erdőben. Vitte, űzte valami, futásra késztette.
Sűrű, sötét erdő vette körül, félelmetesen tornyosultak fölébe a fák. Félt, hogy eltéved a rengetegben, de ő csak szaladt, futott, ahogy a lába bírta. Taposta az élettelen földet, ahová nem jutott be fény, magasan a feje felett pedig összezárultak a lombkoronák. Akármerre nézett, csak fákat látott, merev, élettelen törzsüket, a fák pedig csak álltak, mozdulatlanul, időtlenül, közömbösen. Szaladt egyiktől a másikig, de hiába faggatta azokat, nem mondtak neki semmit.

Szaladt, és nem tudta, merre menjen, hová érkezzen. Szeretett volna kijutni innen, akármi vár is rá. Futott hát tovább. A fatörzsek mögül félelmetes fenevadnak tűnő árnyak tűntek elő és ijesztettek rá. Fogukat vicsorgatták, felé kaptak. Most már fejvesztve menekült, rohant lélekszakadva, el, az árnyak elől, hogy egy fényesebb, biztonságosabb helyet találjon. Nekirohant egy-egy fának, mert alig látott valamit a félhomályban. Időnként csak súrolta azokat, néha pedig fejjel ütközött nekik. Az ágak belevájtak testébe, feltépték meztelen húsát. Fájtak ezek a sebek, és fájt, hogy a fák sebeket okoznak neki. Megbotlott valamiben, és elesett. Egész testében fájdalmat érzett, de megpróbált felállni. Tovább kellett futnia. Az egyik fa megállásra késztette és megszólította:

– Félsz tőlem?
– Igen, félek.
– Akkor nem tudunk egymással mit kezdeni.

Tovább futott, bár nem volt képes tájékozódni, és nem tudta, mit kell keresnie. Nem talált semmi jelet, amely megmutatta volna, merre menjen. Amikor megint nekiütközött egy fának, és az újabb csúnya horzsolást ejtett rajta, ő visszaütött. Nagyon sok sebből vérzett már.

Reggel megállt, és a lehullott falevelekből lombruhát készített magának. A következő fánál maradnia kellett egy darabig, az pedig megkérdezte:

–   Félsz tőlem?
–   Nem, már nem félek.
–   Szeretsz engem?
–   Nem, nem szeretlek.
–   Akkor nem tudunk egymással mit kezdeni.

Tovább szaladt. Most már tudatosan keresett valamit, az erdő szélét talán, a fényt, vagy csak egy ösvényt. Szaladt hát, és az egyik fa megint kiválasztotta:

– Félsz tőlem?
– Nem, már nem félek.
– Szeretsz engem?
– Nem tudom, hogyan kell.
– Csak ölelj meg.

Délelőtt hozzásimult, érezte, hogy az nem bántja, és ez jó volt. Egy idő után mégis tovább ment. Orra bukott ismét, és nehezen bár, de megint felállt, hogy továbbmehessen, mert vitte valami, vonzotta a fény. De a kiutat még mindig nem lelte. Észrevette, hogy a nap már magasan jár, lassította hát lépteit. Aztán megállt, hosszú időre, mert az egyik fával több dolga volt.

– Félsz tőlem?
– Nem, már nem félek.
– Szeretsz engem?
– Szeretlek.

Dél levetette lombruháját, hozzásimult, és egy pillanatra eggyé váltak, összeolvadtak, és nem érezte, melyik ő, és melyik a fa. Aztán mégis tovább ment, mert mennie kellett. Már nem futott, és már nem félt az erdőtől. Már nem kereste a fényt, mert így is jól látott. Tudta, hogy ha elesik, képes felállni, és az útját folytatni. Lelassította a lépteit. Séta közben jobban megfigyelhette az erdőt, egyik fától a másikig ment, megnézte mindet, megtapogatta, érdeklődéssel figyelte őket, gyönyörködött bennük. A következőnél ismét hosszabban időzött.
– Szeretsz engem?
– Igen, szeretlek. Szeretek minden fát.

Ekkor Délután észrevette azt az alig járt utat is, amelyet – úgy érezte – követnie kell.
A fák közül, amelyek azelőtt ijesztőek voltak, és sebeket okoztak neki, meg szeretetet is adtak, ezen a részen néhány elkorhadt és kidőlt. Szívébe markolt a látvány, mert a fák fontosak lettek a számára. Úgy érezte, mindent tőlük kapott. Hiányoztak neki, szerette volna ismét erősnek, egészségesnek látni azokat.

Alkonyat haladt tovább, de most már csak az utat figyelte, el is feledte már, hogy azelőtt olyan nagyon keresett valamit. Meg, megállt, hogy mindent alaposan megnézhessen. Itt már mintha tűzvész pusztított volna. Odament egy-egy fához, és megsimogatta azt. A vöröses fényben még inkább úgy tűnt, mintha láng emésztette volna el őket. Visszatekintett, és látta, milyen hatalmasak, erősek voltak valamikor.

Este már egészen lassan és fáradtan járt. Megsiratta a fákat, a pusztulást, amit maga körül látott. Ekkor megpillantotta az erdő végét. Tétovázott egy darabig, de aztán csoszogó lépteivel mégis tovább indult. Nem volt több fa körülötte, csak egy tisztás. Egyetlen paddal, ő pedig leült rá, egyenes derékkal. Elnézte egy darabig, ahogy a nap a horizontot súrolja, és amikor az eltűnt a látóhatár mögött, Éj lassan az oldalára helyezkedett, és becsukta a szemét.

No Comments

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük