A sziklafal pereméről leválnak az elfehéredett újak. Nincs zuhanás, csak lassú csúszás, milliméterről milliméterre, és csak akkor, ha ezen térbeli elmozdulások minden egyes pillanatában újra és újra engedem, hagyom.
Lassan csúszom lefelé, hasam a sziklafalhoz préselődik, karjam a magasban, ujjaim kinyújtva, még kapaszkodnának. Felfelé nézek, lefelé nem lehet, mert egész testem a falhoz tapad. Kicsit sáros, kicsit nyálkás a fal, és én lassan ereszkedem. Ahogy bírok, ahogy engedem. A fejem a magasba fordítva, a szemeim felfelé néznek, nem tudom, nem is akarom, és nem is merem látni, mi van alul. A lábaim húznak, én felül engedem, de mégis felfelé nézek, karjaim mégis a magasban, az ujjaim mégis kitárva, ahogy a peremben kapaszkodtak. Sejtem, mi van alul, egy zöldvirágos rét, de nem nézek le, mert a fejem, a karjaim, az ujjaim felfelé merevedtek.
Le lehetne csúszni egy lendülettel, le lehetne buckázni, lehetne ugrani is. Lenézni, meglátni, milyen szép ott lent minden, és elszánni magam. De nincs bátorságom, nincs hitem, ezért egészen lassan ereszkedem, minden milliméterért újból és újból megküzdve. Újra és újra eldöntve, hogy engedem magam, nem számít, hogy már nem is kapaszkodom, nem számít, hogy semmi más választásom nincs, hiszen már csúszom, ereszkedem, nem tudnám visszafordítani.
Nem megy a szabadesés, és nem megy már a visszafordulás, kapaszkodás, sziklaperemen lógás a tíz ujjamon sem, a gravitáció teszi a dolgát, minden rendben volna, de én csak nézek föl, még mindig kitárt, még mindig fehér ujjakkal, közben dolgozom keményen, mert tudni akarom honnan megyek és hová jutok és milyen úton vagyok, közben dereng, hogy ha nem tudom is, gyerünk, bízzak, és akkor tudom, hogy igen, nekem engednem kell magam, hogy igen, csúsznom kell, esnem kell, és akkor végre eldöntöm, hogy akkor csinálom, elfogadom, hogy ennek így kell történni, eldöntöm, hogy nem, nem szabad ellenállnom, és akkor sikerül egy újabb millimétert, és akkor kezdem elölről az egészet, ezt a kemény munkát, pedig a gravitáció teszi már a dolgát. Még csak engednem sem kell, semmit sem kell tennem, hiszen csúszom, tudni sem kell.
A sziklaperem, a szikla, a fal az maguk a kérdéseim, a tudni akarásom, az érteni akarásom, nincs ott szikla, nincs perem, nincs fal, nincsenek ujjak, amik kapaszkodnak belé.
Ami most van azok az ujjak, amik kapaszkodnak a semmibe, és ha leérek, akkor jön az, hogy nincs lent zöldvirágos rét, nincs semmi.
No Comments